Part 10

Holmengraa úr nagyon magányosan él, senkije sincs a házában, akivel érintkezhetne; a gazdasszonya Irgensné, semmi egyéb, csak kiváló ember, derekasan dolgozik a konyhában, az éléskamrában, a mosásnál, a ruhaféle körül, azonkívül ügyesen bánik a gyerekekkel, meg az úr keményíteni való fehérneműjével; de se nem zongorázik, se nem énekel, bizony ehhez Irgensné asszony nem ért; ha Holmengraa úr jól akarta magát érezni, át kellett mennie a hadnagyékhoz a kastélyba, ott egészen más világ volt. De nem tudta mindig bizonyosan, hogy a hadnagy örül-e a látogatásának? nem, hogyan is tudhatta volna? Hiszen a hadnagy változatlanul olyan udvarias és előzékeny, de egyúttal olyan hűvös és zárkózott, ahogyan a fajtájabeli finom úrhoz illett. Felesége őnagysága ellenben kimutatta az örömét, ha Holmengraa úr jött és úgy látszott, ennek volt jelentősége Holmengraa úr számára. Sőt hébe-korba azt is megengedte magának, hogy véletlenül ott járt az úton, amikor Adelheid asszony a sétalovaglását vegezte. Nem tette gyakran, nem esett túlzásba, de odáig elmerészkedett, hogy egyszer-másszor messziről üdvözölte, viszont előfordult az is, hogy rövid beszélgetésbe elegyedtek az országúton. A hadnagy, meg a nagyságos asszony, párszor már voltak Holmengraa házában, de anélkül, hogy ott maradtak volna, csupán üzleti ügyben és csak azért, hogy a jól berendezett szobákat megdícsérjék; legutóbb az asszony egyedül jelent meg, arra kérte Holmengraa urat, hogy látogasson el megint nemsokára a kastélyba, hiszen olyan ritka venlég lett náluk.

Mikor lesz szerencsém a nagyságos asszonyt, meg a hadnagy urat egy este nálam tisztelni? kérdezte Holmengraa úr.

Az asszony megköszönte és megígérte, hogy eljönnek, amikor Holmengraanak tetszik és – lehetőleg minél előbb! tette hozzá mosolyogva. Nagyon szeretetreméltó volt a nagyságos asszony.

Most Holmengraa lent áll a parton és arra készül, hogy meghívja a hadnagyékat.

Éppen mára akarta meghívni őket, hogy valamivel elszórakoztassa ezeket a szülőket, akik ott álltak és a tengeren távolodó fiuk után integettek. Eredetileg arra gondolt, hogy a körorvost is meghívja, de a körorvosnak bizonyosan nem volt ideje, arra tehát máskor kerül a sor. Ó, Holmengraanak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy gyorsan felismerje, megérezze a helyzetet, fel kellett tehát tennie, hogy a hadnagyék ma, a fiuk elbúcsúztatása után legszívesebben egyedül lesznek nála.

És a hadnagyék vele mentek.

Irgensné azt kívánta ugyan, hogy finom vacsora legyen, de a házigazda ellene volt; nem, más nem volt, csak egy ízes bacalao spanyol borral. Holmengraa akarta így, szerény biztonság volt benne és nem akarta túlszárnyalni a kastélybeli uraságokat.

Adelheid asszony meglepődött, mikor zongorát talált a házban, vadonatúj, isteni, Steinway zongorát. Éppen most érkezett meg, mondta Holmengraa és most arról van szó, hogy a nagyságos asszony lenne szíves kipróbálni. Legyen olyan jó, próbálja ki. Az asszony a zongorához siet és mint valami hattyú, gyönyörű hangok áradatát bocsátja az estébe.

Ki érthette vajjon ezt az embert, ezt az asszonyt? A hangja szokatlanul szép volt, mély és kellemes, ibolyás. Ha kemény koponyájú ura valaha is gondolta, hogy a felesége hideg természetű, most semmiesetre se gondolhatta ezt. Hogy mit énekelt? Tüzet és hamut, vágyat és szerelmet, szonátát, vihart, korált, sokáig énekelt, félóra hosszat, nem voltak kottái és abba kellett hagynia, mikor már többet nem tudott. Nem volt ebben semmi feltűnő? Hogy az asszony, amint az egyik darabot befejezte, gondolkozás nélkül átsiklott a másikba, egész idő alatt, az egész félóra alatt, anélkül, hogy keresett volna; lakhatott hidegség az ilyen ember lelkében? Ezt az a kemény koponya bizonyára sose hitte, különben közömbös lett volna számára az asszony.

Irgensné bejön a szobába és megköszöni az élvezetet, olyan őszintén köszöni: Tessék nekem megengedni nagyságos asszony, hogy én is megköszönjem!

Ön nem játszik?

Nem, csak egy kicsit tanultam, mint a többiek. Nem volt tehetségem, de valamit mégis tanulnom kellett. Csakhogy az semmise volt.

Csodálatos zongora ez, Holmengraa úr.

Többet az asszony nem mondott a zongoráról. Különben megint ugyanaz történne, ami az orgonával. Az urának valóban szándéka volt azt meszerezni, azt a szerencsétlen orgonát, a templom számára, célzást is tett rá és ez elszomorította az asszonyt, hiszen jobban is fel tudták használni pénzüket. Talán panaszkodott valaha az otthoni régi zongorája miatt? Egyáltalában nem. Hogy nem kívánt-e magának egy ilyen zongorát? Kétségkívül jobban, mint akármi mást a világon. Mégse szólt. Talán azt is meg akarta előzni, hogy Holmengraa úr ajánljon fel neki ilyesmit? Hiszen az gazdag volt és amerikai, talán éppen neki szánta ezt a saját magának fölösleges hangszert, mint mikor Willatznak hátaslovat ajándékozott. Ó, de ezt az embert könnyű volt irányítani. Ha az asszony érezteti vele, akkor majd belátja, hogy egy zongora nem illő ajándék, túlságosan értékes.

Az asszony akaratlanúl is megbámulta Holmengraat. Hány éves is ez az ember tulajdonképpen? Körülbelül egykorú a hadnaggyal; valamivel idősebb, már éppen olyan ősz, mint az, de az arca sokkal közönségesebb. A nagyvilágban folytatott változatos élete révén illő modort sajátított el, sok jó érzés és finom tartózkodás volt benne, Adelheidnek eszébe jutott az az ebéd, amit egyszer az angol kapitány adott. Most, ma este az asszony ráismert az asztalon egynémely olyan ezüst evőeszközre, melyet akkor az ebédnél látott. Tehát bizonyára azt is Holmengraa úr rendezte szép csöndben.

Vagy talán csalódott Adelheid? Hátha Holmengraa csak azért tanusította irántuk folyvást ezeket az apró finomságokat, hogy fölkeltse a figyelmüket? Ezt Adelheid asszony nem tudhatta. Annyi bizonyos, hogy Holmengraa figyelmességei nem lehettek volna tapintatosabbak még akkor se, ha szerelmes belé. Ez az ember érdekes volt és rejtelmes; mit tudott Adelheid a cordillerai királyokról!

De egyszer-másszor hézagokat nyitott meg ez az ember önmagán és megmutatta az árnyoldalait. Ritkábban esett meg vele, mint akárki mással, pedig ő se származása, se nevelése révén nem kapott műveltséget. Az asszony arra gondolt, mikor együtt utaztak Angliába. Holmengraa nyugalma és szívélyessége páratlan volt, reggeltől estig szüntelenül, ahogy éppen kellett, mindig érdekes, mindig megértő; voltak más hölgyek is a hajón, de egyik iránt se tanusított figyelmet; sőt, volt egy fiatal szépség is a hajón, a kapitány unokahúga, aki hozzászokott, hogy csodálják, alighanem Ottesen kisasszony volt a neve, azt Holmengraa úr észre se vette. Egyik este azonban azzal a hírrel sietett az asszonyhoz, hogy a londoni dán követség titkára is a hajón van, egész kíséretével. Vajjon a nagyságos asszonynak nem volna-e kedve megismerkedni vele? Nem, minek? felelte az asszony és Holmengraa úrra nézett. Erre aztán Holmengraa semmit se tudott felelni. Adelheidnek mosolyognia kellett, mikor most erre gondolt; az asszony különben jóvátett mindent, mikor ezt mondta neki: Nem, köszönöm, én magával a legjobb társaságban vagyok!

Tehát volt ennek az embernek egy és más nevetséges tulajdonsága. Ott járkált a hajón, elnézett mindenki feje fölött és ime hirtelen imponált neki egy öreg követségi titkár. Később Adelheid látta a sétafedélzet lépcsőjén állni, mélyen köszönt mindannyiszor, ahányszor a diplomata fel- vagy le akart menni.

Kifürkészhetetlen volt ez a Tobias király.

A doktor bizonyosan valamely kunyhóba készül, mondta Holmengraa úr és kinézett az ablakon. Csak most ereszti le a csónakját.

Ó, a doktor! mondja az asszony. Örülök, hogy ha nem lesz nálunk beteg senki és nem kell orvos. Nem tudom… de, az nem volna kellemes.

Az ura ránéz.

Úgy értem, ha betegség lenne a házban és az orvos ilyen messze lakik, tette hozzá sietve.

Holmengraa úr megérti és így szól:

Azon gondolkozom, hogy vajjon ne hozzak-e ide saját orvost az üzemeimnek, meg a környék lakóinak?

Ugyan minek? kérdi a hadnagy.

Muus doktor nagyon messze lakik és talán nagyon elfoglalt ember. Nem megy elég gyorsan a betegekhez, embereim már sokszor említették.

Igy az asszony megint megnyugodott és hátratámaszkodott, Holmengraa úr hatalmának újabb tanuságát adta: ez az ember saját orvost is alkalmazhatott. De annak ő nem akart oka lenni.

Ne tegye, mondta. Doktor… hogy is hívják csak? Muus derék és lelkiismeretes ember. Ugy-e Willatz, ezt nem szabad tennie Holmengraa úrnak?

Nem, mondta a hadnagy.

Mire Holmengraa úr elejti az ügyet.

Muus doktor bizonyosan derék ember, ezt sokszor mondtam én is az embereimnek. Remélem, hogy rendbe jön minden. De mégis csak panaszkodtak.

A hadnagy a gyerekekkel szórakozik. Megmutattatja magának anyjuk fényképeit, sok arckép áll a zongorán; nagyszerű képek voltak s egyikük indián viseletbeen ábrázolta a hölgyet. Hogy emlékeznek-e még az anyjukra? Hogyne. És hogy Mariane-nak is van-e olyan érdekes ruhája, mint az édesanyjának volt? Ó, igen és Felixnek is. Akkor pedig látogassanak el hamarosan egyszer a kastélyba abban az öltözetben.

Adelheid asszony felpillantott és most vette észre először, hogy Holmengraa szemei titokban őt figyelik. Bizonyosan csak véletlenűl és Holmengraa rögtön így szólt:

Csak ülök itt és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a feleségem hallhatta volna az ön ma esti énekét, nagyságos asszonyom. Nagyon értette a zenét.

*

A tél folyamán a hadnagy nemcsak építéshez való fát vágat ki és ad el Holmengraanak, hanem fiatal fákat is, melyeket délre küld, abból a fajtából, amelyet az angol és belga bányákban használnak. De ezzel nem elégedett meg, múlt az idő és a hadnagynak, úgy látszik kedve telt benne, hogy tönkre tegye magát, két éven át bányafát vágatott a cserjésben. Mire akart jutni ez az ember!? De a hadnagynak bizonyosan megvoltak a maga okai, amelyek ilyesmire kényszerítették; a nagy háztartása, apjának bankbeli tartozása, melyet még mindig nem fizetett ki; előkelő életmódja, drága szokásai, Angliában drágán nevelkedő fia, mindez örökké csávában tartotta Segelfoss urát. Nem tudta megérteni, hogy hová kerül a pénz, a kegyetlen sors szinte kiszívta kezéből. Ha fokozatosan nem lett volna egyre nagyobb filozófussá, talán el se tudta volna viselni. Itt van például a templom orgonája, szabad-e annak megvételét tovább halasztania? Elég szégyen, hogy még mindig nem vették meg. Holmengraa úrnak igazán még eszébe juthatna, hogy megelőzi őt, de szép dolog is lenne! Ez a templom az alapjától a csúcsáig Holmsen templom volt, szabad-e hát megengedni, hogy egy vadidegen ember ajándékozza neki az orgonát?

De akármint volt is, a hadnagynak nem volt módjában megszerezni azt a kis hangszert. Mibe is került csak? Néhány százasba, azt tudta, háromszázba, vagy talán még többe. Erről többször is beszélt Adelheiddal.

Ami az orgonát illeti, amelyet maga egyszer kívánt, már megtettem az első lépést, mondta és ez igaz is volt. A méreteket kérik, nincsenek megfelelő méretek, kórust kellene hozzá építeni, csakhogy kórus számára kevés a hely az épületben. Ki kellene bővíteni a templomot.

Nem, semmiesetre sem! felelte Adelheid. Kérem, mondjon le arról az orgonáról, vannak fontosabb dolgok is.

Valami határozott dologra gondol?

Nem. Willatzra gondolok és újra csak Willatzra.

Willatz nagy és derék gyerek, megérdemli a maga gondosságát. E pillanatban jól megy a sora, a legjobb iskolában van és méltó jövő vár reá.

Isten tudja! mondta Adelheid.

Mit mond?

Nem tudom, nem túldrága-e az az iskola?

Nagyon drága. De hát ő az egyetlen gyerekünk.

Ó, az asszony nem volt mindenkép értelmetlen, nem voltak rögeszméi, melyeknek áldoznia kellett, bizonyosan megértette, hogy az ura szűkiben van az anyagi eszközöknek. A kedves Willatznak mégis inkább Németországba kellett volna mennie. Most minduntalan akad valami, egyszer ez, egyszer az, amiben a pajtásai kitünnek; sőt a lordok fiainak egész háztartásuk, külön udvarmesterük és cselédségük volt! A legutóbbi szünidőben Willatz részt vett egy költséges franciaországi társas-utazáson, hogy a nyelvet megtanulhassa és ebben az évben megismétlik az utazást.

Azt írja, hogy új ruhákra van szüksége, nem tudom… maga szükségesnek tartja? Én nem hiszem. Legalább ne vegye meg azt a terriert, amelyről legutóbb írt.

Magának bizonyosan ez alkalommal is igaza van, Adelheid. És ha előre tudom a kívánságát, akkor másképpen cselekedtem volna. De most már késő. Már elküldtem neki a pénzt.

Akkor már nem lehet változtatni rajta.

Hiszen nem nagy dolog… Most jut eszembe, nem írt Willatz valami késről? Hogy egy kést, amelyet Gottfrednek ajándékozott, talán valamelyik másik gyerek elvett tőle?

Igen, Julius; engem kért meg arra, hogy vizsgáljam meg az ügyet és én holnapra terveztem. Maga igazán ne…

Úgyis arra lovagolok és különben is ismerem a kunyhót, majd elintézem. Ma vasárnap van és ilyenkor odahaza vannak a fiúk.

A hadnagy a kis Gottfredék kunyhójához lovagol, lovagló ostorával megkopogtatja az ablakot és kihivatja a gyereket.

A fiam egy kést ajándékozott neked, egy zsebkést, megőrizted?

Igen, feleli Gottfred zavartan. Nem, helyesbíti az után; alig tud a lábán állni és segítségért könyörgő szemekkel néz hátra a kunyhóba.

Elvette valaki tőled?

Igen, feleli Gottfred.

A gyerek anyja gyorsan rendbeszedte magát és kijön.

Úgy történt a dolog, magyarázza, az öregem elzárva tartotta a kést, de aztán egyszer ősszel… szerencsétlen nap volt, délután…

Julius vette el? kérdi a hadnagy röviden és velősen.

Igen, feleli Gottfred.

A hadnagy megfordítja a lovát és biccent:

Visszakapod a késedet!

Ezzel a hadnagy Lars Manuelsen kunyhója felé vágtat.

Vasárnap van ma, a Lars fiú, a szeminarista, szintén odahaza van, az ajtóban áll és köszön.

Hívd ki Juliust.

Lars engedelmeskedik és kihozza az öccsét. A fiatalabbik sápadt és soványarcú.

Nálad van a Gottfred kése, add ide nekem.

Julius nem tagad semmit, de valamit akart mondani védekezésül, a hadnagy azonban türelmetlen mozdulatot tesz, mintha le akarna szállni, mire Julius villámgyorsan a szobában terem.

Lars keserves helyzetben áll ott, amíg az öccse megint kijön és átadja a kést.

Letörtél egy pengét, mondja a hadnagy.

Nem, az már úgy volt azelőtt is, feleli Julius, tessék elhinni.

Ha még egyszer hozzányúlsz valamihez, amit a fiam másnak ajándékozott, akkor ebből kapsz kóstolót! mondja a hadnagy és ostorát megsuhintja a levegőben.

Julius elszalad, be a szobába, gyorsan, akár a villám; az ajtó nyitva marad mögötte.

Ekkor a hadnagy hallja, amint Lars Manuelsen, az apa, odabent felmordul. Aha, Lars Manuelsen kezdett nagy legény lenni, a malomban szolgált és sokat keresett, függönyök voltak az ablakán, volt egy fia, aki elvégezte a szemináriumot, Daverdana lánya sem volt közönséges leány, sőt már a legjobb úton haladt afelé, hogy a segéd-kikötőmester kedvese legyen. Lars Manuelsen morog és azt kérdi:

Mi történt, megütött, Julius?

A hadnagy már el akart lovagolni, de visszatartja lovát és azt mondja Larsnak:

Hívd ki az apádat!

Lars megint engedelmeskedik.

Az öreg kijön vörös ingujjban, az anyag boltos Per üzletéből való, bizony Larsból nagy legény lett.

Mit járatod a szád? kérdi a hadnagy.

Én? Dehogy is, csak megkérdeztem a gyereket…

Azt hittem, hogy morogni mersz.

Különben, ha a gyerek nem törte el a kést, akkor azért nem kell mindjárt összeszidni.

Hallod-e, Lars, az ősszel megint elloptál egy juhot a legelőmről. De most már vége legyen, utoljára figyelmeztetlek!

Mit csináltam? Juhot loptam?

Ez még nem a legrosszabb, de az én bélyegemmel ellátott prémeket adtál el a boltban, úgy hogy Martin béresemnek kellett visszavásárolnia. Nem akarom, hogy Segelfossról való prémek meg bőrök legyenek a te cserekereskedésedben.

Hogy én juhot loptam! Azt nem, nem igaz…

A hadnagy felemeli ostorát:

Még egy szót és börtönbe jutsz!

Kedves uram, mondja Lars remegő szájjal. Ha igazán elloptam volna egy juhot, akkor gondoljon nagy családomra. Egészen más lett volna, ha egy szegény embert tettem volna még szegényebbé, de a nagyságos urat, aki olyan gazdag… Ez a színtiszta igazság, ez a Lars itt, meg Daverdana, nem győznek eleget hálálkodni a nagyságos úrra…

Elég, vidd vissza apádat! kiáltja a hadnagy dühösen. Aztán a fiúhoz fordul:

Miért álltál itt egész idő alatt? Amit mondtam, az mind nem neked szólt. Ha jól viseled magad, akkor nem lesz károdra. Mit akartál mondani?

Lars nem mer megszólalni. Alázatos, merész arcú, erős, durva legény, előre nyujtja fejét, így áll az egész jelenet alatt.

Nem szólhatok semmit, mondja, hiszen nem csináltam semmit.

A hadnagy tovább akar lovagolni.

Lars néhány lépést vele megy és így szól:

Egy évig a lelkésznél tanultam, mert meg akarom próbálni, hogy valamire vigyem, tovább szeretnék tanulni.

Az a bizonyos tipus, gondolja magában a hadnagy, a paraszt, aki lelkésszé dolgozza „le“ magát. Például ez a fickó is tovább tanul! No hiszen ez filozófiai nyelven szólva csak az örök körforgás, nem veszteség, hiszen Lars testileg amúgy is lusta volt a halászatra.

Nem szép dolog ilyesmit kérni, de ha nagyságos úr lenne olyan jó nekem segítséget nyujtani addig, amíg a magam erejéből tanulhatok,… még egy évig…

Ez talán nem éppen a legjobb pillanat volt erre a kérésre, vagy lehet, hogy mégis ez volt a legalkalmasabb: a két bűnössel való jelenet után a hadnagy megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. Nem következett egyik a másikból? Lars gyerek Holmengraa szolgálatában állt, de nem ahhoz fordult, hanem mint eddig, a földesurához, Segelfoss urához, aki kezében tartotta valamennyiüket. Azonkívül pedig ez a gyerek Daverdana bátyja, Daverdana viszont ügyes lány.

Ugyanis nagyon szeretnék magánórákat venni, fejezte be Lars.

A hadnagy bólint és így felel:

Támogatni foglak.

Röviden és velősen, pont.

A hadnagy visszalovagol Gottfredékhez. Milyen megerőltetés, milyen nevetséges fáradság egy zsebkés miatt, de a hadnagy nem végez félmunkát. Anya és fia az ajtó mellett állnak, Pauline pedig az ajtóban mereszt nagy szemeket.

Ép volt ez a kés, mikor elvesztetted?

Ép-e? Igen.

Biztosan tudod?

Ép volt? kérdi Gottfred és az anyjára néz. Nem érti a dolgot, hát nem volt ép az a kés? Talán kettétörte valaki?

Igen, a kés ép volt és ragyogott, feleli az anya, a ládában őriztük, aztán azon a napon…

A hadnagy lehúzza a keztyűjét, kinyitja a köpenyét és a saját kését veszi ki a zsebéből. Ó, annak ezüst nyele volt és mind a két végét állatfej diszítette, két vakítóan fényes penge, meg egy keztyűgomboló volt rajta. A hadnagy maga vette angliai utazása alkalmával.

Willatz küldi ezt neked a régi helyett, mondja a hadnagy.

Gottfred olyan keveset ért az egész históriából, hogy nem meri elvenni a kést, csak áll ott fülig pirultan, néhányszor kinyujtja a kezét, de mindig visszahúzza. Hallja, amint az anyja így kiált fel: Nem, ez nagyon is sok! Amint Gottfred kezében tartja az ereklyét, nem köszöni meg, csak mikor az anyja eszébe juttatja, akkor nyujtja fel a kezét a nyereg felé.

A hadnagy elfogadja a kezet és bólint, sőt többet is tesz a hadnagy, egy darabig fogja a kezét, azt a kis eleven, remegő, köszönő gyermekkezet. Vajjon mi ment végbe a hadnagyban?

Gottfred a neved?

Igen.

Holnap jöjj el hozzám… ilyen időtájban.

Elmenjen a nagyságos úrhoz? kérdi az anya. Holnap?

Holnap tizenkét órakor.

A hadnagy ellovagol.

13.

Most úgy megy minden, mint a lavina. Hónapok, évek mulnak el, de nem egyforma hideg kicsiségekkel telnek, ahogy a hetek és hónapok máskor szoktak telni múlni, hanem lavinákkal, kicsiny és nagy lavinákkal. Segelfoss meg a környéke, azóta, hogy a hadnagy kezébe került, annyira megváltozott, hogy alig lehet ráismerni. Tulajdonképpen nem pusztult el semmi, de megváltozott a külseje és a jellege, mindene és még folyvást változik, emberek és dolgok egyaránt.

Lám, Coldevinék se jöttek már többé. Az idén se jönnek? kérdezhette Adelheid asszony. Nem, az idén sem. És az asszony várt még egy nyarat és még egy telet, aztán megint megkérdezte:

Furcsa, hogy senki se jön tőlük. Hát már egyikük se jön?

Egyikük sem, feleli a hadnagy. Fredrik azt írja, hogy szülei megöregedtek és legszívesebben otthon maradnak. Különben üdvözletét küldi.

És Fredrik felesége, meg a gyerekei?

Azokról egyáltalában nem ír.

Adelheid asszony leejt egy gombostűt, jó darabig áll ott, aztán felveszi a tűt és ezt kérdi:

És Fredrik maga?

Neki nincs ideje… leejtett egy tűt? Segíthetek?

Köszönöm, már megvan.

Nem, minden megváltozott, még Coldevinék is. Nem jönnek többé. És minden egyre változik.

Nem volt-e szó már arról is, hogy Segelfoss faluból külön egyházközséget csinálnak? Csakhogy abba jó idő beletelik, Windfeld lelkész nem egyezhetett bele olyan tervbe, melynek megvalósítása annyira csökkentette volna az ő jövedelmét… De ha majd meg lesznek számlálva a napjaim idefönt, mondta, akkor azt tehettek, amit akartok!

A napjai idefönt, északon, talán arra gondolt, hogy máshová helyezteti magát? Hiszen áldott életet élt most, nagy kerülete volt és kevés dolga; már tizenöt éve lakott itt és ameddig lehetett, itt akart maradni, gyökeret vert, otthonra talált. De mégis délre kellett mennie, az egyház szolgája volt és valamelyik östlandi falu hívői már bizonyosan nagyon kívánkoztak utána. Talán északon élje végig az életét és ott is haljon meg? Északon? Ilyen kárhozatra bizonyosan nem ítéltetett, C. P. Windfeld kiváló hirdetője volt az Úr igéjének és az egyházi levéltárba néhány érdekes feljegyzést tudott beiktatni Segelfoss új templomáról, azt senkise tudná utána csinálni! Ilyen ember ne kívánkoznék valamelyik déli stallumra? Isten segítségével nem fog kibújni a papok áthelyezésének törvénye alól.

De Isten segítségével volt remény utódra is, hiszen Lars Manuelsen fia, Lars Larsen már szorgalmasan tanult.

Ó, ez a Lars, acélos akaratú ember, pompásan értett a tankönyvekből való tanuláshoz! Krisztiániában volt és vizsgázott, egy évre elbújt, még több műveltséget szerzett, aztán előkerült és megint letett egy vizsgát. A tromsöi szemináriumban kezdte magát Laursennek nevezni, de itt a szülőfalujában, mint Holmengraa úr gyermekeinek házitanítója, nem folytathatja ezt. Már régen Lassen, L. Lassen a neve. Híre járt a szorgalmának, úgy látszik a naptár minden szentje megszállta. Mikor a püspök felügyelő körútján a faluba érkezett, ezt mondta: Ha Lassen nem vigyáz magára, elveszítjük, már most is beteges a melle, meg fog halni!

Az egész falu büszke volt erre az acélos emberre és valóban már kevesebbet káromkodtak, különösen az apja, Lars Manuelsen jelenlétében. Minden vizsgánál szájról-szájra járt a neve és a Lars-gyerek nem egyszer volt beszélgetés tárgya boltos Per üzletében. Csak már túlesett volna rajta! mondja az egyik. Mi lesz, ha elveszítjük, ahogy a püspök mondta! hangoztatja egyik-másik. Akkor Lars üdvözülni fog, nyilatkozik egy hang, az pedig nem lehet baj! Az apa, Lars Manuelsen beleszól: Úgy beszélsz, mint egy szamár, talán nagyon is sokat pityizáltál.

Sokat jártatták a szájukat, az ám!

Bizony, néha pityókáztak boltos Pernél, olyankor élénk társalgás és pénzcsörgetés keletkezett, az ajtón ki meg bementek, és a mérőedénynek, meg a hordónak sok dolga volt. P. Jensen pedig kövérebb, gazdagabb és egyre tekintélyesebb lett, de paraszt maradt, aki még mindig háziszövésű ruhában járt. Most már mindenki tudta, hogy egy ilyen nagyvagyonú ember nem csaphatja be a gyerekeket az alkunál; de lám az emberek mégis bizalmatlansággal viseltettek iránta! Nem mondtak le arról, hogy a kezére ne nézzenek és beleszóljanak, ha szükséges. Egyébként P. Jensen is megtette, ami tőle telt, hogy az emberek s a község javát szolgálja… Mindenkinek meg kell adni az igazát. Mikor nem kapott engedélyt, hogy tánctermet nyisson, a földnyelv mögött egyik csónakházban adott táncleckéket az ifjúságnak, a csónakházat alaposan kipadlózta s így kiválóan alkalmassá tette vasárnapi összejövetelekre.

Az az ember pedig, aki mindenki és mindenek fölött uralkodott, Holmengraa úr, nem soványodott le sok munkájától, aminthogy meg se hízott gazdagságában. Szelídlelkűen, igazságszeretően járt el mindenütt és igazgatta hatalmas üzemét. Eddig százezer tallérnyi adót fizetett; de abban az évben, amikor életbe léptették a koronát, meg az őrét és az összegek egyszerre óriásra szökkentek az emberek szemében, Holmengraanak egy egész milliót kellett adóba fizetnie. Panaszkodott talán? Egyáltalában nem. Inkább úgy látszott, mintha akkor se volna kedve panaszkodni, ha kétmilliót vetettek volna ki rá ebből az újmódi pénzből. Valahogy rátermett a gazdagságra. Most már az övé volt a jó Segelfoss egész környéke, a malomüzem, a rakodópart meg a kikötőhíd; az övé volt a szatócsüzlet, meg a sütőde ott lent a tengernél, bár ezeket más néven vezették; azonkívül bizonyossággal tudta mindenki, hogy sok pénze hever a partvidéki kereskedőknél, leegalább is az utväri Henriksennél, sőt úgy vélték, hogy birtoka csak az ősrégi Coldevin-féle ytterleiai földeknél végződik és Coldevin túlságosan gazdag, semhogy őt is legyűrhette volna Holmengraa.

Tehát voltak még korlátok az ő számára is.

Az utóbbi időben azon fáradozott, hogy távíróállomást kapjon ide; ez kissé lassan ment, az állam ellenezte és sokáig gondolkozott. Az emberek meg voltak róla győződve, hogy, ha az állam még csak egy keveset gondolkozik, akkor Holmengraa saját szakállára állíttatja fel a távíróvonalat. És mintha csak az állam belátta volna ezt a veszedelmet, póznák, huzalok, munkások érkeztek és az építkezés megkezdődött.

A malom pedig megszakítás nélkül zúgott. Szakadatlan sorban jöttek nagy teherhajók, gabonával megrakottan, a Keleti tengerről meg a Fekete tengerről, végül már egy egész buzaszállítmány érkezett, nélkülözésről ezen a földön nem is lehetett beszélni. Buza: mese, déligyümölcs! A malom megőrölte, az emberek megvették és valóban a buza jól bevált, buzakenyér került a sütődébe meg a szegény ember asztalára. Csoda, hogy eddig az emberek életben tudtak itt maradni enélkül, főképpen kisgyerek korukban, amikor a kása még nem volt olyan hófehér, mint most. Mi többet lehetett még kívánni? Még hozzá ügyvéd is telepedett le a szomszédságban, fiatalember, s annyira tele volt törvénytudással, hogy az emberek vigyázni kezdtek a szájukra meg a kezükre egyaránt. Most már nem kellett hosszú utakat megtenni, vagy éppen a bíróságra elmenni azért, hogy az igazát megkapja az ember, Rasch ügyvéd a helyszínén el tudta intézni az ilyesmit. Jó, hogy eljött, Holmengraa már előre házacskát építtetett neki.

Rasch úr meg akarta látogatni az uraságokat a kastélyban, de Holmengraa úgy rendezte be a dolgokat, hogy a szabad ég alatt mutatkozhatott be a hadnagynak, meg a nagyságos asszonynak. Ez jó gondolat volt és mind a két fél hálás lehetett érte.

Az alkalom pedig a következő volt: