Part 12

Itt azonban fő a gyorsaság és a legfontosabb: a diszkréció. Nem, azt mondtam, hogy gyorsaság, nem úgy értettem, nem is tudom mit is akartam mondani, egészen elfelejtettem. Tehát Gottfred, érted, itt minden attól függ… Ha pedig Anton is ott van, akkor jelt adsz a lánynak, hogy küldje el.

Igen.

De vigyázz, nehogy Anton észrevegyen valamit.

Jó.

Gottfred hihetetlenül sokáig maradt oda, nem akart vége szakadni a várakozásnak és Willatznak elébe kellett mennie. Lenn találta meg a hídon. Gottfred óvatosságból az egyik bokor alá feküdt és ott húzott elő egy levelet.

Nem tudtad neki odaadni? kérdezte Willatz aggódva.

Dehogy nem. Arra kért, hogy ezt hozzam el és adjam át neked személyesen.

Válasz, – választ küldött! Nagyszerű legény ez a Gottfred!

Hazamennek. Willatz a legszívesebben szaladt volna, de ez nem illett.

Van egy sétabotom odahaza, azt megkapod, mondta. Tudod, hogy mi van a levélben?

Nem.

No, hiszen, Isten nevében, lehet benne akármi. Láttad Antont?

Nem, már elment.

Willatz felsiet a szobájába, egy-két pillanatig ott marad, aztán rohan le ugorva, remeg az elragadtatástól, földöntúli boldog, megtalálja Gottfredet és odaadja neki a sétabotot. Nem, köszönöm, ne tedd ezt! De, csak ne cécózz! Megint felsiet a szobájába, hosszabb ideig marad ott, énekelve jön le ismét a lépcsőn, megáll kint az udvaron, aztán újra felsiet. Most már harmadszor teszi és úgy látszik, mintha elhatározta volna, hogy valami nehéz iskolai leckét, vagy más hasonlót végez el. Félóra múlva már eleget tanult, megint megjelenik a lépcsőn és lejön. Mit csináljon? Most már nyugodt, bágyadt egy kicsit, anyja a folyosón találkozik vele, sétálni készül, anya és fiú néhány szót váltanak, az asszony arra kéri, hogy ne menjen vele. Willatz hallja, amint az apja fel és alá járkál a szobájában, – az ő jó apja, pajtása, a kitünő gentleman. Willatz kopogtat és belép hozzá.

Nem horgászol? kérdi az apa. Anton biztosan felment a folyópartra.

Alighanem. Nekem nem volt kedvem hozzá. De mennyire megőszültél apám.

Az apa meghökken.

Megőszültem. Na, nem olyan nagyon. Hol van az édesanyád? Nem akartok muzsikálni?

De igen, később. Legutóbb angol szöveget énekeltünk, de a zene norvég volt. Hallottad?

Igen. Nagyon szép.

Tulajdonképpen nem akartam neked megmondani, de… én írtam a zenéjét.

Az apja még jobban csodálkozik.

Willatz… nagyon szép, innen a szobámból hallottam. Tehát te magad…? Úgy. Tudja az édesanyád?

Igen.

Bizony szép dolog a zene, hidd el. Mit szól hozzá az édesanyád?

Szépnek találta.

Hirtelen azt mondja az apja:

Gondolkoztál-e már azon, hogy mi lesz belőled, barátom?

Szünet.

Művész, vagy tengerésztiszt? Valamit el kell határozni. Nem akarlak erőltetni semmire, de ez neked is a legjobb. Hiszen a zene csak ének, játék. De nagyon szép volt… Itt járkáltam fel és alá és hallgattam… Az édesanyád is így vélekedett?

Igen.

Az apa határozott arcot ölt és azt mondja: Tehát a zene szép dolog, de a komoly valóság, az megint más dolog. Úgy-e, ebben megegyezünk? Úgy-e? Határozz és akkor beszélhetünk róla. Nincs ellenemre, ha szobrász, vagy festő leszel, legyen a családunkban művész is, nem tudom. Gondolkozz ezen, aztán majd alkalomadtán mondd meg a véleményedet.

Willatz tehát halasztást kapott és örült neki. De el kellett készülnie arra, hogy ezt a kérdést újra elébe tárják, nem lenne-e jobb, ha már most sejttetne valamit?

Neked az a szándékod, hogy végezzem el a harrow-i iskolát? kérdi.

Isten tudja, hogy az apja csakugyan gondolta-e ezt, hogy ez a megőszült, öregedő úr, aki fel és alá járkál itten a szobájában, valóban elhatározta-e ezt magában, Isten tudja. De rögtön így válaszolt:

Hogy elvégezted-e a harrow-i iskolát? Természetesen, – ha akarod. No, így mindenesetre van még időd, határozhatsz a jövődről. Igen, végezd csak el az iskolát.

Ó, a gyerek nem így gondolta, Willatznak nem volt hőbb vágya, mint hogy a harrow-i iskolát abbahagyhassa, az már nem volt egyéb, csak kimondhatatlan kín, akadályozta a fejlődésben. Az anyjának kellett segítségére lennie, majd elintéz mindent az idő. Kitünő ember ez a papa… Mariane pedig elragadó…

Eljátszhatom neked még egyszer azokat a dalokat, ha akarod, mondta a fiú.

Most? Nem, köszönöm. Várd meg, amíg az édesanyád hazajön. Most éppen dolgom van. De mindenesetre köszönöm a jó szándékodat.

Ezzel bólintott és Willatz kiment.

A hadnagy megint zavartalanul magára maradt, de az a bizonyos dolga úgy látszik, nem volt más, mint hogy folytassa a fel és alá járkálást. Elvégezni az iskolát? Ez a harrow-i iskola kezdett rejtelmessé válni, alaposan utána kell nézni a dolognak. Talán egyetem ez? Évről-évre abban az előkelő harrow-i iskolában… Talán ott is akart maradni a gyerek? Legjobb volna, ha a hadnagy írna Xavier Moorenak, majd Adelheiddal megbeszéli a dolgot.

Csenget és megkérdi, hogy az asszony elment-e hazulról?

Igen, Gottfred látta, mikor a nagyságos asszony átment Holmengraaékhoz.

Amint visszajön, jelentsd.

A hadnagy vár, sokáig, egy óra hosszat, bizony Adelheid mindenről elfeledkezett a zongora mellett! Két óra múlva végre megjön az asszony. Mi az, talán sírt? Különösen barátságos, alázatos. A hadnagy csodálkozott ezen és meg is kérdezte:

Valami kellemetlenség érte?

Engem? Miért? Nem, nem tudok róla, köszönöm…

Willatzról beszéltek, Adelheid összeszedte magát és érveket sorakoztatott fel. Céltalan dolog a gyereket továbbra is a harrow-i iskolában hagyni. Nagyon előkelő és drága, úri iskola az, de egyéb se.

Ez nem jön számba. Hisz ő az egyetlen gyerekünk!

Csakhogy az iskolának most már nincs értelme, hiszen a gyerek egyebet se csinál, csak muzsikál.

Igen, ami a muzsikát illeti, az anyai örökség volt, annak semmi köze sincs a Holmsen vérhez, – a hadnagy tehetett erre egy kis gúnyos megjegyzést anélkül, hogy igazságtalan lett volna.

De Adelheid, – mi lehetett ma vele? Azelőtt hasonlóval fizette volna vissza a kölcsönt, most azonban csak még alázatosabb lett és könyörögve mondta: Ó nem, ne mondja ezt, testestül-lelkestül muzikális a gyerek. Ha tudná… nem is merem megmondani magának…

Hogy dalokat komponált? Megmondta már ő maga.

Hála Istennek, így is van rendjén. Ó, az a fiú csupa melódia. Biztosítom, hogy a legnagyobb örömmel éneklem a dalait. Bizonyosan hallotta tegnap…

Hallottam, mikor tegnap fel és alá járkáltam itt fent a szobában. Többször is hallottam.

Nos, mit szól hozzá?

A maga éneke mindig szép.

Azt találja? De a melódia igazán olyan muzikális; nem közönséges gyerek, ezt nem szabad elfelejtenie.

Hiszen a hadnagy maga is tudta, hogy a fia rendkívüli tehetség. Mást mondott talán? S az anyja se volt közönséges hölgy, – röviden szólva.

Hm. Nincs kifogásom az ellen, ha erre figyelmeztet. Bár talán fölösleges.

Bocsánat!

Még több alázat, még nagyobb szelídség. Miért? A hadnagy tisztán látta, hogy valami történt a feleségével, különben nem volna ennyire elütő önmagától. Nem volt ellenére, ha az asszony tisztelettel bánt vele, egyébként is igaza volt abban, hogy a harrow-i iskola csak pazarlás. Ime, itt van ez az Adelheid, fölötte is eljárt az idő, de valahogy nem kopott meg, nem használódott el. Ilyen szilárd támaszt sokáig kereshetne az ember. És ebben az esetben a hadnagy elhatározta, hogy a feleségével együtt a fia ellen foglal állást, meg akarta mutatni a hatalmát és éppen Willatz ellen akart határozni. Ez talán a javára szolgál.

Arra gondoltam, hogy írok Xavier Moorenek, mondta, de most már fölösleges. Tehát Willatz elhagyja Harrow-t. És mi történjék aztán a maga véleménye szerint?

Hogy én hogy gondolom? Egy jó szót akarok szólni az érdekében, mondta az asszony.

Milyen szokatlan hang volt ez! A hadnagy így szólt:

Legyen szíves, Adelheid, készítse elő Willatzot arra, hogy olyan okokból, amelyek csak most jutottak tudomásomra, kénytelen vagyok ellenszegülni a Harrowba való visszatérésének.

Igen. És ez nem lesz csalódás a gyereknek, sőt, meg fogja köszönni.

Jobban, egyre jobban körbe forog minden, csak egy dolog állt meg: a hadnagy esze. Nem, hogy anya meg a fiú egyaránt szemben álljon vele! Mi lesz ennek a vége? Az, hogy Willatz Németországba kerül. Hogy olyan nagy muzsikus lesz a gyerekből, amilyennek a tehetsége csak megengedi.

A maga felelősségére, mondta a hadnagy. Ő, a mi egyetlen fiunk, de ebben maga a szakértő, tehát csak a maga felelősségére!

Az asszony megmozdult, előrelépett, mintha kezet akarna nyújtani, de abahagyta. Ez szép volt tőle és hatott is a hadnagyra, amint lányos mozdulattal egy pillanatig készségesen közeledett feléje.

Köszönöm, akkor minden jól lesz, mondta az asszony, jól neki és meg nem érdemelten jól nekem.

És ezen az estén sokat zongoráztak, meg énekeltek.

Néhány nappal később Willatz volt az anyja szószólója a hadnagynál. Ez olyan szokatlan dolog volt, hogy valaminek kellett mögötte rejlenie: Adelheid Berlinbe akarta kísérni a fiát.

Azzal, hogy követet küldött maga helyett, bizonyosan azt akarta elkerülni, hogy az urának részletesebb magyarázatot kelljen adnia, ebben nem lehetett kétség. A hadnagy megkérdezte a fiát:

Jól megértetted az édesanyádat?

Igen.

Mondd meg neki, hogy ha nem akartam volna kímélni őt, akkor én magam kértem volna, hogy utazzék veled. Különböző okokból. Hiszen ő ért ehhez a dologhoz és valóban a segítségedre lehet.

Willatz lelkét hirtelen nagy fájdalom szállta meg, uralkodnia kellett magán. Mi volt ez: szeretet, részvét? Valami szürkeség, nyomoruság ömlött el az apján, valami nagy elhagyatottság… mennyi nyomasztó gondja lehet.

Mikor Willatz megint meg tudott szólalni, azt mondta:

Igen, de máskor aztán majd mi ketten utazunk megint: te, meg én. Olyan jó veled utazni.

Persz, bólintott az apja, majd legközlebb. De most menj és mondd meg az édesanyádnak. És mondd meg azt is, hogy kétségkívül rosszul megy majd a ház sora, amíg ő oda van. No, de ezen nem lehet segíteni. Mikor utaztok?

Anton hamarosan elutazik.

Anton, de te, meg az édesanyád?

Anya is úgy gondolja, hogy minél előbb.

Minél előbb?

Anya azt mondja, hogy a zenetanulásban nincs vakáció.

Szünet.

Jó, ehhez már ő ért.

*

Willatznak most esze ágában se volt Juliusszal találkozni. Hiszen Gottfred elmondta neki, hogy mi volt a késsel, és ez mély hatással volt reá. Julius többször járt fenn a kastélyban, ácsorgott és leselkedett szokása szerint, sőt megkérte Gottfredet arra is, hogy adja át az üdvözletét, de Willatz nem jött ki. Pedig jó barátok voltak… és nyíltan szólva ő, Julius, olyasvalakinek az öccse volt, aki kész lelkész lesz nemsokára.

Julius különben nem lett rosszabb, mint amilyen volt, inkább a maga módján jelentékenyebb: valóságos igásló a munkában, – ha akart dolgozni. A szüleit pedig felülmúlta testi erőben, ha nézeteltérésekre került a sor. Ezt Gottfred is mondta és megjegyezte, hogy magától Juliustól halotta. Julius mindig tehetséges fiú volt, még tehetségesebb, mint a bátyja, ha nem szerette is a könyveket, csak nem volt alkalma arra, hogy bebizonyítsa a tehetségét. Vagy nem úgy volt-e – talán csak úgy járkált odahaza a kunyhóban és nem hallott, nem látott semmit? Otthon ilyen feladatokra használták az eszét: meg kelett különböztetni egymástól a sósvizi halat, meg az édesvizit, vagy a bakkecskét, meg az anyakecskét. De Julius az utóbbi időben egészen más legény lett, volt már a lofoteni halászaton, két egész télen át és sokszor volt munkában Holmengraánál is. Julius jó barátságban volt Felixszel, aki boldog tudatlanság és könyvgyűlölet dolgában egyetértett vele. Valósággal pogány ez a Felix.

Egy szép napon Willatz és Anton az országúton járnak és Julius a kunyhó előtt áll. Hogy Felix is ott volt a közelben, az iránt nem lehetett kétség, a fütyülése odahallatszott valahonnan a kis házak közül.

A két fiatal úr biccentve kíván jónapot és tovább akar menni.

Julius pedig most nyilván azt hitte, hogy ez a két fiatal úr csak avégből jött, hogy vele találkozhassék, különben miért mentek volna éppen ezen az úton? Ezért is helyezkedett el a kunyhó előtt.

Hogy a ménkü… hát nem ismersz, Willatz? kérdi.

Dehogy nem, feleli Willatz.

Hát nem hozzám jössz?

Nem, mondja Willatz.

Mire Julius nagyon rossz néven veszi, hogy a két fiatal úr másutt kereskedik és így szól:

Hát akkor nem, jól van.

Eközben azonban a két fiatal úr megállt és Antonból kibuggyant a kacagás. No, de Julius csak nem azért áll itt, hogy kinevettesse magát? Semmi esetre se! Nagy, erős fickó volt, a szemöldöke is jól megnőtt, meg aztán ott van a hatalmas ökle is.

Hát ez a tökfilkó mit röhög itt? kérdi.

Csakhogy most már Anton Coldevin is férfi, aki nem egyszer mérte össze az erejét a saint-cyri kadétokkal; nem lehetett őt tökfilkónak nevezni.

Akarsz egy pár nyaklevest? mondta.

Most Juliusnak nem kellett volna éppen két lépést hátrálni, hanem ellenkezőleg, valamivel előbbre kellett volna lépnie. De minek? Ki buzdította valaha bátorságra, vagy ki ismerte el, ha bátor volt? Csak állt ott és szégyelte volna értésükre nem adni, hogy ő ugyan nem fél egy-két pofontól. De az arca furcsán megnyúlt és eltorzult.

Szünet.

Willatznak nem volt éppen ellenére valami csinos kis verekedés, de mégsem illett ott az országút közepén. Nem fogjátok be a szátokat, fiúk? mondta. Felix, a kis indián is előkerült. Ó, mennyire érdekelte egyszerre a dolog, hiszen Julius ügye az ő ügye is volt. Nyugodtan forgolódott az ellenfelek közt és villogó szemmel nézett Juliusra. Willatznak sok szót kellett vesztegetnie és végül már azzal fenyegetőzött, hogy azonnal otthagyja őket, amíg végül sikerült Antont elhúzni onnan.

Erre aztán egyszerre megdagadt Julius bátorsága: Gyertek el csak újra! kiáltotta. Ó, most óriás, hős volt, úgy köpte a bagót, hogy hólyagot vetett és ez a lelkész öccse egyre erősebb kifejezéseket használt: Láttam odafönt egy pár finnt verekedni, mondta, gyertek csak el újra! Azt hiszed, félek tőled? Hatszor kicserzem a bőrödet! Gomblyukakat vágok beléd véges-végig.

És Felix felordított annak jeléül, hogy helyesli Julius szándékát.

15.

Willatz meg az anyja elutazott. Megtartották a szokásos vacsorát a hadnagyéknál és Holmengraaék is jelen voltak. Mivel most Willatz életének fordulópontjáról volt szó, a hadnagynak a fiához intézett beszéde sokkal komolyabb lett. Két módja van annak, hogy az ember a hírnevét az utókorra hagyja: eltemetkezhetik valami légmentesen elzárt sírba, akkor majd kétezer év mulva újra rátalálnak, vagy pedig hatalmas dolgokat cselekszik és beleírja nevét az emberiség történetébe! Gyorsan ettek és bár ez alkalommal nem volt ott Muus doktor, aki zavarja a hangulatot, a hallgatás talán még barátságtalanabb volt. Mindenkit megindított a búcsu. Holmengraa úr, aki figyelmes és együttérző, lent a parton sokáig a kezében tartotta Adelheid kezét és szinte suttogva mondta: Jöjjön vissza, minél előbb.

Most már elmúlt azóta több hónap és az asszony még mindig nem jött haza. Mi lehetett ennek az oka? A hadnagy leveleket kapott, amelyekben az asszony halasztást kér, jó, rendben van. Ne erőltesse túl magát a hazatérés kedvéért! És a hadnagy azt mondta magában, hogy ha rosszakarat lenne az asszony részéről, akkor úgyis mindegy, igyekszik beletörődni… és egy szép napon dudorászni kezdett. Igen, megint dúdolt. Daverdana, aki most ismét a szobalánya volt, elvitte ennek hírét a konyhába és hallgatóztak valamennyien. Nem hallottak semmit. Egyáltalán semmit, a hadnagy olyan halkan dúdolt, alig hallhatóan, ó, most még inkább csak a saját használatára, mint azelőtt. Mit is jelenthetett az, ha valóban dúdolgatott! Nyilván nem volt egyéb oka, minthogy a háza most már hivatalosan is muzikális lett.

Nemsokára megint jött levél. Az asszony ujabb haladékot kért, még csak az egész őszre. Alázatos levél, csupa könyörgés. A hadnagy most már rosszat sejtett. Úgy, az egész őszre? És ha az is elmult, akkor talán az egész télre? Emögött van valami. Házasságuk nem volt rosszabb, mint sok más házasság, katasztrófa nem érte őket, csak állandó elégedetlenség ült rajta. Igy volt az. Szerencsétlenség… semmi dolog az! A szerencsétlenségnek vége szakad, egyszer történik, aztán elmúlik. Sokkal rosszabb egyik napról a másikra, évről-évre nélkülözni a boldogságot. Egy angyal tud rossz lenni és harapni,… jó! De ha egy angyal sohase harap, csak morog és örökösen csak üres mosollyal vigyorog? Jó, legyen úgy, az ember filozófus, hála Istennek és egy kicsit a humanisták szellemében gondolkozik. Nagy kín, ha a szúnyog üveghangokon muzsikál; i-i-i, mondja. Eleinte próbára teszi az ember értelmét, de csak eleinte. Boldogság? Mi az? Be kell látni, hogy a boldogság mellékes dolog. Egyébként Holmsenék házassága az utóbbi időben eléggé elviselhető volt, megjavult, félig-meddig jó lett hála Istennek. A kölcsönös megbecsülés mindig megvolt közöttük, most valósággal szívélyesség járult hozzá, még őszinte mosoly is előfordult. A hadnagy remélni kezdte, hogy bizonyos mértékig mind a ketten kárpótlást kapnak, új életet itt kint, idős korukra. Hiszen Adelheid az utóbbi hetekben idehaza nyílt vonzódást mutatott iránta. Úgy tetszett, mintha már nem telt volna öröme abban az érzésben, hogy meglehet az ura nélkül is, még most is, idős korában. Most meg egyszerre elutazik és távol akar maradni!

A hadnagyban derengeni kezd az a lehetőség, hogy az asszony életében tűrhetetlenebb lett valami még a házasságánál is.

Mi lehetett az? Isten tudja, de nyilván nem valami csekélység. A legutóbbi levelében azt írta, hogy vétkezett az ura ellen… No, ez csak amolyan mondás, hízelgés, hogy elérjen még egy kis halasztást. Hiába, Adlheidet mégis csak gyötörte valami. És a hadnagy egyszerre csak abbahagyta a dúdolást. Már nem telt kedve benne. Bizony, rövid zümmögés volt ez, a legártatlanabb, amilyet valaha férfi megengedett magának, mikor az asszony távol volt.

De a hadnagy többet akart tenni, ő sose végzett félmunkát. Ha Adelheid akármiképpen válságban van, akkor neki illett abban résztvennie. Örömet akart szerezni a feleségének, amire majd hazatér, ujra lépéseket tesz az orgona felállítása ügyében. Most aztán megveszi az orgonát, akár az élete árán is.

Ó, ha csak az orgonáról lett volna szó! De hol volt a kórus, amelyen az orgonát el kellett volna helyezni? És hol volt a hely a kórus számára? A templomot át kellett építeni. De szabad volt-e a hadnagynak az ehhez szükséges építőfát az elzálogosított erdejéből kivágatnia? Meg volt kötve a keze, megint ki kellett mennie, hogy Holmengraa úr szemeiben olvasson.

Elmult az ősz és az asszony még mindig nem jött haza. Nem, most megint írt és könyörgött, hogy még maradhasson egy ideig, a télen át, Willatz nagyon egyedül volna, no meg ő maga is különben. Egyébként mind a ketten nagyon józan beosztással éltek, kevés pénzt költöttek és sokat muzsikáltak.

Talán a gondviselés akarta így, hogy a hadnagynak legyen ideje az építkezésre, mielőtt Adelheid hazatér.

Holmengraa sokszor érdeklődött kettejük: a Berlinben levő anya és fiú iránt és ez több okból furcsa volt: először is sohase kérdezősködött Willatzról, amíg a gyerek Angliában volt, másodszor pedig a kis Gottfred amúgy is sokszor ment át Holmengraa-ékhoz és levelet vitt Marianenak Willatzéktól. Élnek és jól megy soruk? szokta volt Holmengraa úr kérdezni. Élnek és jól megy soruk, válaszolta mindenkor a hadnagy. Ma is ezt mondta és hozzátette: a feleségem még egy ideig Berlinben óhajt maradni.

Most a templomra terelte a szót és így szólt:

A kis istenháza… az ön üzeme annyi embert vonzott ide, hogy a templom kicsinek bizonyult.

Igen, mondta Holmengraa. Igen, úgy van…

De a gondolatait más foglalkoztatta és az arca tele volt mélyebb, olvashatatlan írással. A hadnagy többet nem beszélt a templomról, a finom érzékű ember rögtön elhallgatott, mintha csak intést kapott volna.

Persze, a templom, hát nem égbekiáltó dolog, hogy mennyire kicsiny lett? A nagy keresztelő vasárnapokon, vagy ha más alkalmakra az emberek benne gyültek össze? Szinte elképzelhetetlen, hogy mi lesz a legközelebbi búcsún, ha majd eljön az Úr új szolgája, L. Lassen, hogy első ízben prédikáljon a falubelieknek. Igen, igen, úgy van, mindössze ennyi volt Holmengraa úr válasza. A hadnagy bizonyosan azt gondolta magában, hogy ha még meg volna a régi hatalma, akkor egyszerűen csak végiglovagolt volna az erdőn és megparancsolta volna, hogy döntsenek ki fákat, még egy fél templomra való fát. Aztán meg ezt gondolta: Ha élnék a jogommal, akkor még ma táviratoznék Namsennek építőfáért. Bizonyosan ezt gondolta, mert az arckifejezése ebben a pillanatban szolvens és méltóságteljes volt. No, hatalma még volt és megvolt a folyóért kapott pénz és ha nem a Berlinben levő anyának és fiúnak szánta volna, akkor hadd menne rá. Az a sok nevetséges korona, egész halom borsónyi pénz, ami mégse tallér.

Holmengraa úr kérdése, valamint a válasz méltó volt mind a két úrhoz:

Sohase voltam Berlinben, de nem nagyon költséges a feleségének ott lakni? mondta Holmengraa a hadnagynak.

Nem nagyon költséges a feleségemnek ott lakni, mondta a hadnagy Holmengraanak.

Itt nem lehetett tévedés, az utóbbi hetekben valamilyen más hang nyilvánult meg Segelfoss ura és a jövevény Holmengraa úr között. A távolabb állók ezt nem vették észre, a hadnagy azonban nem kételkedett benne és most kemény koponyájában új terv fogamzott meg és éjjel-nappal töprengett rajta: elzálogosított birtokon él és elzálogosított házban lakik… ki akart költözni. Jó, hogy Adelheid és Willatz külföldön tartózkodik, majd felszólítja őket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, így aztán csak sajátmagának kell új sorsot kovácsolnia.

Windfeld lelkész a beszámolója vége felé azt írja, hogy Adelheid őnagysága külföldre utazott és ott is maradt, annyira nem értettek egyet a házastársak. Holott annyira egyetértettek a házastársak, legalább ebben a kérdésben. Maradjatok csak egyelőre ott, ahol vagytok! írta a hadnagy a feleségének. És nehogy emiatt az asszony lekötelezettnek érezze magát, az ura mindent megmagyarázott neki a valósághoz híven, hogy olyan ötlete támadt, amelynek megvalósításához egyedül kell lennie.

Hová költözzön? Hiszen ott volt a régi téglaégető kemence, azt nem adta el, azt nem foglalták bele a folyó eladásáról szóló szerződésbe. A téglaégető is zálogban volt ugyan, mint a többi, bizony, de azt ki lehetett váltani. Repedezett, légvonatos volt a téglaégető, de a repedéseket be lehetett tömni és a házat emberileg lakhatóvá lehetett tenni.

A hadnagynak sürgős lett az eszme megvalósítása. Hanyatlásának egész ideje alatt sohase volt gondtalan és nem úgy volt, hogy engedte, hadd fejlődjenek a dolgok, ahová akarnak. Ó, ez távol állt a természetétől. Kínozta a nyomoruság, de nem tudott rajta segíteni. Hogyan is tudott volna. Talán bírna pénzt szerezni, valamit termelni? Ő, aki egyebet se tudott, csak költeni és fizetni, vagyontalan pazarló, negativ zseni, a költekezés művésze. Apáinak fia volt és apáinak árnyékában élt.

Attól a naptól kezdve, amikor megkapta Holmengraa úr valóságos, vagy képzelt intését, egyszerre feltornyosodott előtte: eddig elfelejtette, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta minden ingó vagyonát, a teli házát, könyvtárát, berendezését, a csónakokat, szerszámokat, gépeket… Ezekre nem is gondolt. Mint a rend embere, persze csak addig engedte sodorni magát, hogy volt még pár lépése az összeomlásig.

Az öreg hadnagy, lám magasabb hatalom zsákmánya lett! Forduljon a svédországi testvéreihez? Nem, az eszébe se juthat. Közte, meg a testvérei közt immár húsz év óta alig volt kapcsolat. És az anyjuk halála óta már nem is írtak egymásnak. Talán egyszerűsíthette volna az életmódját, csökkenthette a cselédséget, korlátozhatta a bergeni kereskedő évi számláját? Erre csak annyit mondhatott, hogy a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallott, erre még csak gondolni se lehet. Az a kettő ott a külföldön még arra találna gyanakodni, hogy ő szűkösen van idehaza! Ehhez pedig nem szoktak hozzá és nem is érdemelték meg. Ifjú Willatz ne szerezzen más benyomást az apjáról, mint amilyent a hadnagy szerzett az ő atyjáról; hogy az ember mindíg segíthet magán, eladhat, vagy vehet, amit akar, hogy úr lehet, igazi Willatz Holmsen. Ami pedig a cselédséget illeti, talán több béres és cselédlány volt most a személyzeti lakásokban, mint az ő apja idején? A kis Gottfred útjában állt valakinek? Vagy talán a testvére, Pauline, nem volt-e az egyetlen, aki édes kis feleleteket tudott adni a hadnagynak és nem köszöntötte-e úgy, mintha akár az apja lenne, ha az úr elhaladt mellette? És most, a felesége távollétében, a házvezetőnőt se nélkülözhette. Semmin se lehetett változtatni.

A házvezetőnő? Szorgalmas, serény ember, akit az asszonya éveken át tanított s aki most úgy szólván betéve tudta a háztartást. Mikor recsegett, ropogott valami a keze alatt? Nem, neki is maradnia kell!…

Salvasen kisasszony, úgy látszik, szintén nem úgy látta, hogy szükséget szenvedne valamiben. Hiszen sok dolga volt, a nagy birtok szolgáltatta a legnagyobb részét annak a sok mindenfélének, amire szükség volt, a bor, csemege és füszer pedig most is Bergenből jött, mint eddig. Semmise hiányzott. És ezért volt Salvesen kisasszony mindig jókedvű és elégedett a sorsával, sokszor elhúzta a száját és nevetett, meg huncut történetkéket mesélt a leányoknak.

Nem ő volt-e most Segelfoss feje? De még ez se volt minden. A raktárnok is udvarolt neki és feleségül akarta venni. Az ám! És a raktárnok érdekes dalokat tudott. Már tavasszal is, mintha minden rendben lett volna közöttük. De akkor Rasch ügyvéd kezdett udvarolni a kisasszonynak, meg is kérte a kezét, s ez aztán egészen más dolog volt. Igen, Rasch dr. úgy akart tenni, ahogy az apja, a nagyapja, meg az ükapja cselekedett; családot alapítani, hivatalt vállalni és rendes életet élni. A raktárnok jövője sokkal bizonytalanabb, üzletember és pénz nélkül semmit se kezdhet. Nem, a raktárnokot nem lehetett az ügyvéddel összehasonlítani, ez nevetséges. De Salvesen kisasszonynak nem volt kellemetlen, hogy minden kezére akadt egy kérő.

Megbarátkozott Irgensné, született Geelmuyden, asszonnyal, és esténként sokszor ment át Holmengraaék házába, hogy elbeszélgessen velee. Mint ügyvéd özvegye, Irgensné is Rasch urat részesítette előnyben, ó, hogy is ne, hiszen az tanult ember és a másik legfeljebb boltot tud nyitogatni. Ne utasítsa el Rasch ügyvédet!