Part 14

Furcsa, a doktor azt hitte, hogy megengedheti magának a felsőbb osztályok gőgjét is, azért ütközött össze a hadnaggyal első találkozásuk alkalmával. Muus úr négy nemzedék iskolai szorgalmának és közepes tehetségének terméke volt, ennek és csakis ennek az eredménye, hogy merhetett hát muzsikáról, meg a zongorán fekvő új kottákról nyilatkozni? Hiszen Adelheid asszony maga kívánta azokat a kottákat és ezért hozatta meg gyorsan Holmengraa úr. Most persze ott fekhetnek és várhatnak Adelheid asszonyra, az már nem jön el többé. De a jól megérdemelt tisztelet kijár nekik, ez nem nagy követelmény. Muus úr azonban még mindig az olasz muzsika mellett kardoskodott… ezt ugyanis a szülei oktatták bele egyszer s mindenkorra. Ez a sok kotta, pedig nem volt egyéb, csak csupa Beethoven… Hiszen Adelheid asszony mindig nagy német volt.

Szomorú haláleset volt az itt lent, mondja a doktor.

Holmengraa úr mélyen bólint és így felel:

Rettentő csapás.

És hogyan fogadja ő?

A hadnagy? Hát, értelmes ember, emelkedettlelkű ember, de ez alighanem több volt, mint amit el tudott viselni.

Igazán azt akarja mondani, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember?

Holmengraa úr így válaszolt:

Igen, nekem ez a benyomásom.

A doktor ezt mondta:

Akkor azt hiszem, csalódik.

Ezt mondja a doktor és nyugodtan ül a helyén.

Nyílván úgy van a dolog, hogy a nép felfogása az orvost a többi ember fölé helyezi, csakhogy Holmengraa úr már sok orvost látott, sőt a Cordillerákban is voltak orvosok, az ilyesmi ott se ritkaság. Azonkívül Holmengraa úr úgy vélte, hogy az ő benyomásának mégis csak kell némi értéket tulajdonítani, néha az életében kénytelen volt csakis a saját benyomásában megbízni. Már pedig az sohase vezette félre, hiszen itt ült és ma már ő, a „Holmengraa“.

Azt gondolom, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember, mondta.

Ez azonban nem imponált Muus úrnak, hisz ő a felsőbb osztályhoz tartozott és megvolt a tudománya.

Én különbséget teszek az olyan ember közt, akit a szerencsétlenség ver le a lábáról, meg az olyan közt, aki céltudatosan és bolondul halad a pusztulás felé, mondta. A hadnagy pedig az utóbbiak közé tartozik. Elmondták nekem, hogy tulajdonképpen az öné az egész kastély.

Nem, az már mégsem járja, hogy Adelheid asszonyt és a hadnagyot egészen közönséges emberekké bélyegezzék, akikről bárki csak úgy nyilatkozhatik. Akkor mit ért volna Holmengraa úr azzal, hogy annyi év folyamán közeli barátságban volt velük?

Ez csak pletyka, mondta.

Pletyka? Rendes emberek mondták.

Akkor pedig ön rosszul hallotta és félreértette a rendes embereket.

Nem értettem félre őket. Hát szóval akkor csak ok nélkül aggódnak a hadnagyért. Annál jobb.

Megérkezik az ügyvéd és isznak. Bizony az ügyvéd közelebb maradt a földhöz, nem volt olyan tudományos, sem olyan nehézkes ember. Gyakorlati dolgokról beszélt s csakhamar üzleti ügyekről tárgyalt Holmengraa úrral. Azonkívül pedik sokkal jobban ivott, mint a doktor, sőt a házigazdát is rávette arra, hogy jobban igyék. Különben, Isten tudja, miért tette, ha csak azért nem, mert minden jót kivánt a jótevőjének. Rasch ügyvéd ugyanis sokat köszönhetett Holmengraa úrnak, a házát, a telkét, a földjét és az első jó tanácsokat. Most virágzó ügyvédi gykorlata volt, magánirodát bérelt sajátmaga részére és írószobát az írnokának. Meglepő gyorsan haladt. Már régen elhatározta, hogy azt a telket, amelyen a háza áll, valamint a vele határos szántóföldet megveszi. Holmengraa úr azonban mindannyiszor azt feleli, hogy a hadnagy nem akar többet eladni Segelfossból.

Most megint megkérdezte és ugyanazt a feleletet kapta.

Mire az ügyvéd a legnagyobb alázattal ivott a Holmengraa egészségére.

És mi volt az eredmény? Holmengraa úr, a falusi paraszt, bort ivott és az este folyamán nagy eszméket hangoztatott. Legutoljára azt mondta, hogy megpróbálkozik a spanyol szardinia halászattal és Santanderben norvég halászflottát alakit.

Norvég halászok nem halászhatnak ott? Akkor naturalizáltatom őket.

Talán büszkélkedni akart a két vendége előtt, célzást tett valami ércleletre két közelfekvő vidéken, bányákat akart venni.

Talán kérkedni akar. Valószínűleg, mert máskép nem lehetett megmagyarázni azt, hogy most ilyen nyiltan hangoztatja az ötleteit, míg máskor titokban tartja őket. Nyugodtan és kérkedés nélkül beszélt, de nagy tervek izzottak a homloka mögött. Érdekes volt hallgatni. Aztán azt mondta: Egészségükre uraim, nagyon kedves, hogy meglátogattak!

A kis Mariane belopózott és megmutatta, hogy hosszú lábaival hogyan tud pukedlizni. Feltünő erősen fejlődött és a szája érett volt. Most volt a postáért és azt hozta be az apjának. Eközben így szólt:

Levél jött hazulról! Egyébként ritkán lehetett norvég szót hallani az alacsonyhomlokú, indiánhajú és szimatoló orrú leány szájából. Ez az egész, mondta.

Köszönöm, felelte az apa.

Ez volt az egész, Mariane nem kapott semmit. Ifjú Willatztól már nem jöttek levelek.

Bocsássanak meg egy pillanatra, mondta Holmengraa úr és felbontott egy idegen bélyegekkel leragasztott levelet. Gyorsan átfutotta, aztán így szólt a lányához: Téged is üdvözölnek kis lányom! Mariane megint pukedlizett, aztán kiosont az ajtón.

Holmengraa úr félretette a leveleket és így szólt: Ha az urak túlhidegnek, vagy túlmelegnek találják a sherryt… hiszen nem lehet mindenkinek egyforma izlése… No jól van, akkor nem.

Most megint udvarias volt és jóindulatú. Salvesen kisasszonyról kezdett évődni az ügyvéddel: talán bizony azért csinál olyan nagy hűhót abból a szántóföldből, meg a legelőből? Ó, az a fiatalság!

Az orvos felhasználta az alkalmat és ezt mondta:

Hát nem adhatna el Rasch ügyvéd úrnak egy földdarabot, Holmengraa úr? Hiszen akkor bebizonyítana az egész község előtt, hogy ön Segelfoss birtokosa.

Hogy adhatnék el földet a hadnagy birtokából? Boltos Per is telket akar vásárolni, hiszen olyan gazdag lett, hogy két tehénnek való legelőt akar venni. Ezt még el sem mondtam a hadnagynak. Egyébként nem is érdemes beszélni róla, hiszen egészen mindegy, hogy kettőnk közül melyiké a két tehénnek való legelő. Kétszáz tehénnek való legelő már számot tenne.

Az ügyvéd megkérdi:

De miért nem akar eladni a hadnagy? Hiszen pénzt kap érte. Ismerek még valakit, aki szeretne gazda lenni: Lars Manuelsen. Hozzám jött és őszintén megmondta: Mivel van egy fia, akiből lelkész lett, még hozzá híres lelkész, ő már nem maradhat tovább zsellér, s így hát meg akarja venni a kunyhójához tartozó telket, meg a körülötte levő megművelésre alkalmas földdarabot.

Lassen lelkésznek az apja? kérdi a doktor.

Igen és persze a lelkész maga van a háta mögött. Ismeri?

Nem. Meglátogatott ugyan és szerény embernek tapasztaltam. Persze paraszt, de mégis csak felküzdötte magát a kultúrára.

Igen, annak az apja. Tehát tiszteletreméltó ember, lelkész fia van, mondta az ügyvéd, mikor ismét Holmengraahoz fordult. És ismerek még sokat, aki mind szeretne telket, meg földet vásárolni, például az ön pékje is, Holmengraa úr.

Pékem? Nekem nincs pékem! És most úgy látszik, mintha Holmengraa úr már megelégelte volna ma estére ezt a két finom, tréfás kis urat. Úgy látszik, mintha jóllakott volna ezzel a kis társasággal, tehát azt mondja, ami eszébe jut:

A pékem? Ön talán abból indul ki, hogy gazdag ember vagyok. Látja a láncomat és azt hiszi, hogy valódi. Pedig nem az. Miért legyek olyan tékozló. Arra mégse vagyok elég gazdag. A lánc aranyozott, erősebb mint az arany és aranynak látszik, vagy nem?

Adjon még több pletykálni valót ennek a két úrnak? Vagy talán beteges kérkedési vágyból újra fel akarta frissíteni kalandos hírét? Egy pillanat mulva megint mondott valamit és bókká formálta szavait:

Van egy fiam, Felix. Az volt az álmom, hogy olyan művelt embert faragok belőle, amilyenek önök uraim, de nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba kell visszaküldenem.

Van még valakije Mexikóban, akihez küldheti? Azt hittem…

Ó, rábízhatom valakire. Hiszen lehetnek ott rokonai, például az anyja is.

Szünet.

Az ügyvéd, meg a doktor csodálkozva néznek rá.

Azt hittem… Nekem azt mondták, hogy ön özvegy…

Holmengraa úr közömbösen néz a vállán keresztül a doktorra, egyáltalán nem törődik vele, hanem azt mondja, ami eszébe jut.

No, itt semmi se lesz Felixből. A legszívesebben talán visszatér a törzséhez. Mariane lányom azonban nálam marad.

Mikor Holmengraa úr este kikísérte a vendégeit, mégis már annyira becsípett, hogy tilos utakon járt. Vacsora után volt, az urak jól ettek és ittak, nem is panaszkodhattak a vendéglátás miatt. De Muus doktor kijelentette, hogy ha házigazdájuk az est folyamán ellentmondott neki, akkor tisztán észre lehetett venni a műveletlen embernek az osztálygyűlöletét azzal a felsőbb réteggel szemben, amelyhez ő, meg Rasch ügyvéd tartozott.

Ezen az estén véget értek Holmengraa úr kicsapongásai és a következő napokban önmagának ura és minden emberek királya lett megint. Intézkedett a temetés ügyében, táviratilag koszorút rendelt Adelheid asszony koporsójára és abban a pillanatban, amikor a postagőzös félárbocra eresztett lobogójával befordult a fjordba, fenyőágakkal hintette tele a rakodópartot meg az útat. Vajjon a hadnagy iránt érzett tiszteletből hagyta-e abba bolondságát, vagy pedig azért, mert szégyelte magát? Akármi volt is az oka, Holmengraa úr az utóbbi két hétben sok bolondságot csinált és ha nem ő róla lett volna szó, bárkinek sok idejébe került volna, amíg mindent rendbehoz, neki azonban nem telt idejébe. Mégis csak mesébe való ember volt, minden kitelt tőle.

*

A temetésre megérkezett Fredrik Coldevin is a feleségével. Végre jutott ideje arra, hogy Segelfossba jöjjön, pedig már régen nem járt ott. Az öreg Coldevinék is eljöttek a szigetükről, kis fehérhajú különösség lett belőlük, már alig volt hangjuk. Két ráncos albinogyerekhez hasonlítottak. A hannoveri von Platz ezredes virágokat, meg helyettest küldött, de mind a kettő egy héttel elkésett.

A hadnagy ez alkalommal se tudott lemondani arról, hogy valami furcsaságot, önfejűséget el ne kövessen: táviratilag megállapodott a szomszéd község lelkészével, hogy az jöjjön el s végezze a temetési szertartást. Hogy a hadnagynak még ilyesmire is volt kedve! Hiszen mindenki azt hitte, hogy mélyen lesujtotta az eset, és ime…

Este azonban a szomszéd község lelkészének kocsija a lelkész nélkül érkezett meg. A kocsis levelet hozott, az tele volt mentegetőzéssel, magyarázattal, mert a papot más elfoglaltsága akadályozta. Talán aggodalmai támadtak, nem merte megsérteni L. Lassen kollegáját, aki a püspök jóakaratát élvezte. Bizonyosan így állt a dolog.

Erre a hadnagy mosolygott és így szólt fiához:

Hát akkor legyen Lars. Mindegy, hiszen anyád már úgy se hallja. Mondd meg Martin béresnek, hogy holnap kora reggel hozza el Larsot.

Mikor a pap megérkezett, Fredrik konzulnak kellett közvetítenie közötte meg a hadnagy között. A hadnagy kívánsága az volt, hogy Lars egyáltalán ne mondjon beszédet, ebbe azonban a lelkész nem egyezhetett bele, viszont a hadnagy iránti tiszteletből hajlandó volt arra, hogy a beszédet rövidre fogja, továbbá lemond arról, hogy egészen a temető kapujáig megy a koporsó elé.

A hadnagy így szólt:

Akkor itthon maradok.

Fredrik konzul, hogy fel ne izgassa a barátját, úgy tett, mintha már maga is gondolt volna erre.

Igen, ez megoldás lenne, mondta és bólintott. De nem fogod ezt valamikor megbánni?

De igen, kétségkívül.

Akkor kérdés, nem jobb-e elszenvedni egy órai kellemetlenséget, mint aztán életfogytig valót.

A hadnagy tehát lemondott arról, hogy odahaza marad. Felöltötte a parádés egyenruháját, a vállrojtokkal, karddal és aranybojtokkal, erre a nagy pompára aztán ráhúzta a drága bundát. Nagyszerűbb megjelenése volt, mint valaha. Ifjú Willatz új fekete ruhát viselt, meg fátyollal átkötött cilindert. Furcsa volt azonban, hogy apa és fiú egyaránt fehér keztyűt húzott minden feketeség nélkül.

Holmengraa emberei szabadnapot kaptak, a malom megállt, a béresek meg a kisbérlők összegyültek a temetőben, úgy feketéllettek az emberek, mint valami nagy gyerekkeresztelő vasárnapon. A koporsó alig látszott a virágtól. Koszorúk érkeztek Angliából, Németországból, Holmengraaéktól, valamennyi Coldevintól és a bergeni kereskedőktől. Úgy szólván egyetlen nagy virágtömeget eresztettek le a földbe.

Most következett a prédikáció. Lassen lelkész maga se volt bizonyos a dolgában. Most azonban nagyon jó alkalom volt arra, hogy részletesebben kitérjen erkölcsi dolgokra, nem térhetett el attól az eredeti szándékától, hogy hosszú beszédet mondjon. Minden más gyászoló hálás lett volna a vígasztaló komoly szavakért, de a hadnagy hű maradt önmagához. Úgy látszott, mintha elgondolkoznék és egyáltalán nem hallgatott oda. Mikor a beszéd már vagy félórája tartott és a hadnagy már nem akarta tovább hallgatni, hirtelen kivett egy kis faásót a templomszolga kezéből és a pap felé nyujtotta, ó, de nem úgy nyujtotta, hogy a nyele legyen a pap felé. A papnak abba kellett hagyni a beszédét, a hadnagyra nézett és megértette, hogy már elmult az idő, elvette az ásót és három ásónyi földet szórt le a virágokra.

Azután behantolták a sírt.

De az emberek, akik látták az esetet, azzal az ásóval, helytelenítették a hadnagy viselkedését: Lars Manuelsen helytelenítette, boltos Per szintén, még sohase láttak ilyen viselkedést az Isten felkent szolgájával szemben, már pedig Lars e pillanatban az volt. A lelkész azonban sokkal okosabb volt, semhogy az ásót a hadnagy arcába csapta volna, mégis csak művelt ember az a Lars. Ezt bebizonyította mindvégig. Alig ért véget a ceremónia, vígasztaló szavakat akart intézni a rokonsághoz, a papok szép szokása szerint. Mivel azonban nem volt egészen biztos a dolgában, először ifjú Willatzhoz lépett, aki a legközelebb állt hozzá. Lassen lelkész kezet nyujtott a fiúnak és ezt mondta:

Nagy veszteség ért téged, de az Isten majd megsegít és el fogod viselni.

Ezt az Úr bizonyosan meg fogja tenni, Lassen lelkésznek igazán nem kell felszólítani rá.

Most felcsattan a hadnagy hangja és a lelkész két acélos fölényességű szürke szemet lát magára meredni.

Mi az? Te tegezed a fiamat? Hagyd el!

Mire a hadnagy hazament a temetésről.

*

Az öreg Coldevinék ez alkalommal csak két napig maradtak, aztán elutaztak a magánhajójukon. Őskori hajó volt ez, árnyékot adó vitorlákkal. Az öreg Coldevinék nem tudták megérteni, hogy Segelfoss ennyire megváltozhatott. Itt nem volt út azelőtt, mondták. Ott pedig nem volt ház. Aztán a fejüket rázták és sehogysem ismertek rá a vidékre. Nem voltak bizonyosak benne, vajjon valóban Segelfossba jöttek-e. Most nem sétáltak végig a cserjésen és alig szóltak egy szót.

Fredrik konzul, meg a felesége négy napig maradtak. Aztán megérkezett a dél felé induló postagőzös és magával vitte őket. Most azonban már Fredrik konzulban sem volt annyi élet, mint azelőtt, erősen megőszült és a szeme alatt zacskók lógtak. A kövér és polgárias felesége pedig, aki az utóbbi időben nagy misszióbarát lett, elkísérte az urát. A hadnagynak elég dolga volt önmagával, a gyásza olyan különösen nagy volt, olyan feltünően nagy. Az emberek nem hitték volna, hogy álmatlan éjszakái lesznek, amiért elvesztette Adelheidet, hiszen már sokkal régebben vesztette el. Igy aztán Fredrik konzul nem valami jól érezte magát, négy napig őgyelgett a birtokon és szeretett volna elmenni.

A szokott kvaterkázó estéket együtt töltötte öreg barátjával, de ezek az esték formálisak voltak s a beszélgetés egyáltalán nem volt vidám. Fredrik konzulnak megint alkalma nyílt kitartani az életfelfogása mellett, vagy pedig elbukni vele. A birtokon történt nagy változásokról alig ejtettek egy-két szót. Mikor a konzul arra tett célzást, hogy ezek a változások nagyrészt az ő hibájából történtek, a hadnagy azonnal elutasította ezt és így szólt:

Nem, köszönöm. Hiszen sok érdemed volt benne.

Aztán Willatzról próbált beszélni a konzul. Hogy Willatz továbbra is Berlinben marad-e?

Persze, felelte a hadnagy, ugyanazzal a gőzössel utazik délre, amelyikkel te.

A Tea lányom, mondja a konzul, emlékszel még reá? A kormányoshoz ment feleségül.

Ezt helyesen cselekedte Margarete!

A kormányosból kapitány lett.

No látod!

Az ötvenkét láb hosszú Kläggen gőzös kapitánya. Ó, de ez nem használ.

Szünet.

És most a konzul a gyász közepette egy kis tréfás történetet akar elmondani.

Ugy-e, te mondtad, hogy magad vagy az oka annak, hogy a falutokban egy lusta halásszal kevesebb lett?

Igen, eléggé bánom is, az emberek miatt.

Mit szóljak akkor én?! Bizonyosan nem felejtetted még el, hogy évekkel ezelőtt a városunkban egy szerecsen született. Nos, nem tudom miért, de engem tettek felelőssé azért a szerecsenért. Hallottál már ilyet? Hogy valami összefüggés volna közte, meg a kertemben tartott egyik ünnep között, hehehe. Végre meguntam a históriát és elküldtem a fickót. Most a filadelfiai kereskedelmi iskolába jár.

Akkor a te bűnöd mégis kisebb, mint az enyém, mondta a hadnagy.

Milyen vígasztalan dolog volt most beszélgetni a barátjával, Fredrik konzul már meg is bánta, hogy eljött a temetésre. Szó ami szó, már hosszú évek óta élte a kisvárosi életet, úgyhogy már kezdte elviselhetőnek találni. Nem ment-e az üzlete? Nem írt-e sok toll az irodájában? És nem érintkezett a város legjobb családjaival? Az otthoni klubjukban sok érdemes témát vitathattak meg, mint például a nyáron is, amikor valami Bommen nevű háztulajdonos leánya halálra táncolta magát egy német hadihajón, amely a kikötőben horgonyozott. Hehe, az a bolond gyerek! De egy francia tiszt sohase táncoltatta volna halálra.

Azonban Fredrik konzul, aki szeretett nevetgélni és vidám históriákat elbeszélni, sokszor kereste a magányt, ahol gondolatokba merülhetett. Ezt már csak a gyász miatt is meg kellett tennie. És egy szép napon, mikor másutt nem volt elég csend, bement Adelheid asszony hálószobájába és egy ideig ott maradt. Fáradtnak és kopottnak látszott most, és nagy zacskók lógtak a szeme alatt. Kezébe vett egy fésűt és sokáig nézte. Nagyon finomnak találhatta a fésűt, mert sokáig elnézte. Aztán, úgy látszik, eszébe ötlött, hogy mégsem illik ennyire elmerülni a gondolataiba és csendesen kiment a szobából.

Lement az üvegházhoz. Hiszen mindjárt ide jöhetett volna, mert itt jó egyedül lehetett lenni. Mi az? Magával hozta a fésűt?… Nevetséges! No de ha már egyszer megtette… Semmiség, ilyesmi miatt csak nem fog alkalmatlankodni a hadnagynak. Mintha a fésűn még mindig meg lehetne érezni az asszony hajának illatát? Képzelődés, hiszen teknőszaga van. Szegény asszony! Ó, szegények mi valamennyien!

A konzul felhasználta az alkalmat arra, hogy egy kis búcsútereferébe bocsátkozzék Salvesen kisasszonnyal. Nem volt már túlkorán, mikor az utolsóelőtti napon megállt az éléskamra ablaka előtt. És tudta, hogy a felesége Irgensnénél van.

Ó, maga az? mondta Salvesen kisasszony.

Többé-kevésbé én magam, kisasszony.

Lám, Salvesen kisasszonyt eddig kötötte a ház gyásza és már régen ferdült el a szája jókedvében. De most hallotta a konzul hangját, hát erre a pillanatra leteheti a gyászt:

Ha jól sejtem, azért jött konzul úr, hogy véget vessen a dolognak?

Fredrik konzul nyel, megint nyel, aztán így szól:

Salvesen kisasszony, mindent hallottam!

Mindent?

Igen, vagy talán még többet is tud nekem mondani?

Nem, mert hiszen nem akarom őrületbe kergetni.

Asszony, hiszen rajtam kívül még két emberrel is eljegyezte magát. Tudja a kikötőmester, meg az ügyvéd, hogy maga hogyan bánt el velem, Salvesen kisasszony?

Ez azonban túlságosan durva tréfa volt, mert a kisasszony így felelt:

Ezt megmondom a vőlegényemnek, Rasch ügyvédnek.

Fredrik konzul hirtelen őszintén kezd érdeklődni a dolog iránt. Hiszen ez az ügy éppen olyan fontos, mint például Bommen kisasszonyé, aki tudvalevőleg halálra táncolta magát. A konzul felhúzta a szemöldökét és így szólt:

Szabad gratulálnom? Igazán?

Azt hiszem igen, mondta Salvesen kisasszony mosolyogva.

Mulatságos. Valóban nagy ujság. Mikor megy férjhez?

Nem tudom. Talán még az idén.

És akkor ki vezeti a hadnagy háztartását?

Más valaki. Addig nem megyek el, amíg nem talált mást.

És itt lakik majd a férjével?

Igen, egy ideig legalább. Rasch ügyvédnek sok dolga van itt. Később aztán állami szolgálatba akar lépni valamelyik déli országrészben.

Akkor talán elkerül az én vidékemre is, de ne felejtsenek el meglátogatni!

Köszönöm a kedvességét, Coldevin konzul úr.

Mert nagyon fontos nekem, hogy művelt emberek legyenek körülöttem. Szinte gyüjtöm a művelt embereket. No, de ez igazán nagy ujság! Szabad megszorítanom a kezét, Salvesen kisasszony?

Igen, várjon egy kicsit! feleli a kisasszony és megtörli a kezét. Most már lehet!

Mikor aztán a konzul megfogja a kisasszony kezét, megint visszatér a régi mókás kedve és így kezd beszélni:

Amikor én most utoljára fogom ezt a kezet…

Haha.

Úgy értem, hogy amíg maga még ártatlan… illetőleg, amíg mind a ketten ártatlanok vagyunk. Ha most fogom ezt a kezet, amelyet nem kaptam meg…

Most már aztán eresszen el konzul úr!… s amelyet nem szántak nekem… Van valami pálinkája, vagy más innivalója odabent, kisasszony?

Nem, igazán nem, feleli a kisasszony és körülnéz. De most már eresszen el, hogy bemehessek az éléskamrába és hozhassak valamit.

Ó, nem, köszönöm, akkor hagyjuk inkább. De Salvesen kisasszony, azt kérdezte, vajjon azért jöttem-e, hogy véget vessek a dolognak? Nem. Csakis azért jöttem, hogy tudtára adjam a formát. Mert most már megtaláltam a formát. Ezt különben énekelnem kellene, hogy az egész hangommal tolmácsolhassam: abban a pillanatban, amikor Lassen lelkész az ég áldását adja magára, meg Rasch ügyvédre, akkor kötéllel a kezemben találhat meg, amint kék szemeim egy szögre függesztem…

Haha, milyen lehetetlen ötletei vannak!

Tudja, hogy ez mit jelent, hogy mi történik azután?

Ott jön a felesége őnagysága! mondja hirtelen a kisasszony.

És Fredrik konzul elereszti a kezét.

Jól ismerte a feleségét, rögtön eléje sietett és megmagyarázta neki, hogy Salvesen kisasszony Rasch ügyvédnek a menyasszonya és hogy csak gratulált neki.

És ezért kellett olyan sokáig fognod a kezét?

Fredrik konzul pedig így felelt:

Udvarias akartam lenni, hiszen most más társadalmi állásba kerül. Lehetséges, hogy valamikor a mi körünkbe jut.

*

Ifjú Willatznak rossz a lelkiismerete, elmulasztott írni Marianenak. Hogy történhetett ez? Egyszerűen úgy, hogy sok dolga volt. No meg aztán nagy szerelmében és vágyakozásában beavatta az édesanyját a titkába, az pedig furcsául nyugtalan lett és nem akart a további levelezésről hallani. Mikor aztán a fiú azt hangoztatta, hogy halálosan szerelmes Marianeba, igy szólt az anyja: Várj tíz évig, akkor majd meglátjuk. Most előbb valakivé kell lenned és örömet kell szerezned apádnak, tudod-e?

Mikor aztán Willatz látta Marianet a hídon, később pedig a temetőben, mást nem tudott tenni, kezet kellett vele fognia. És a lány egyenesen az arcába nézett, eléje húzódott, hozzásimult és felnézett reá. Mariane olyan önkéntelenül gyengéd volt.

Végül találkoztak is. Ifjú Willatznak feltétlenül le kellett mennie az országútra és a lány ott járt. Fenn a folyó hídján túl volt egy szép, mély fűzcserjés, odasiettek. Ifjú Willatz már utiruhában volt és amint a hajó megérkezik, be kell szállnia. És bár csak ilyen rövid ideje volt, nem tudott szólni semmit. Ó, hol maradtak most azok a szép szavak a fejében, meg a szívében! Mariane is szótlan volt. Mindegyik egy fűzfaágat vett a kezébe és azt tépdeste.

Ma megint el kell utaznom, mondta a fiú.

Igen.

Nincs nagyon messze, mondta Willatz.

Felixnek is el kell utaznia, felelte a lány. Mexikóba.

Ugyan.

Igen, mert nem akar tanulni. És én is elmegyek, Krisztiániába, mondta Mariane. Hol akarom, hol nem akarom.

Krisztiániába! Hiszen az még közelebb van, mint Berlin, attól csak nem kell félni!

Nem írhatnál megint? mondta a lány.

De igen. Csakhogy nem lesz rá időm, ha valakivé akarok lenni, azt mondta az anyám.

És Mariane egyáltalán nem érzett sértődést, nem, hiszen csak magára gondolt és őszintén megkérte a fiút, hogy vasárnaponként, minden vasárnap este írjon.

Igen, de Willatz azt mondta, hogy mégse írhat majd.

Én sok levelet írtam neked, tegnap is, meg ma is. Idenézz, mondta és átadott neki néhány levelet. Tessék, mondta a lány.

És Willatz kezet fogott vele, megköszönte és a tárcájába rejtette a leveleket s elállt a szava boldogságában és szégyenletében.

És akárhogyan is történt… Mariane nagy volt és kedves, és indiánhaja volt a nyakán, az arca pedig barna meg piros, nos akárhogyan is történt, de Mariane eléje siklott, a fiú pedig átkarolta és nem tudott magáról. Amint így álltak és egymás nyakát nézték, a fiú megszólalt: Hadd csókoljalak meg… a levelekért… ha megengeded.

És mivel a lány engedékeny mozdulatot tett, ajkaik találkoztak, végtelen hosszú ideig, és mind a ketten lehunyták a szemüket.

Ezután már rövid volt a találka. Igen, mert most már nem mertek egymásra nézni és csak a földnek beszéltek.

No, Isten veled, mondta Willatz.

Isten veled, mondta a lány.

Mikor Willatz hazaért, Gottfred az apja szobájába vezette.

Az öreg meggörnyedt apa ünnepélyes volt és így szólt:

Vártalak.

Bocsánat, én…

Semmi baj. Hm. Willatz Wilhelm Maurus von Platz Holmsen a neved.

Igen? kérdezte a fiú.

Igen. Ez a neved. Hm. Vagy egyszerűen csak Willatz.

Igen?

De ha kívánod, egyszerűen Maurus is lehet a neved.

Nem, miért?

Mondtam, hogy csak ha úgy kívánod.

De nem kívánom.

Nem jobb, ha Németországban Maurusnak hívják az embert? Az anyád… ezzel tartozunk neki.

De hiszen Willatznak írtak be az anyakönyvbe, vetette ellen a fia.

Az édesanyád Maurusnak hívott.

Nem emlékszem, hogy hallottam volna.

Igen, mikor kicsi voltál.

De most már nem tette soha.

Jó, akkor ne beszéljünk róla többet. Hm. Bocsáss meg, amiért ma senkit se hívtunk meg ebédre.

Igen, apám…

Most nem tehettük meg, ezzel tartoztunk neki…

Ó apám, milyen jó lenne, ha ma velem jöhetnél!

Nincs időm, fiam. Különben is most már felnőtt ember vagy. Viseld jól magad Willatz és szerencsés utat…!

17.

Ha a hadnagy még mindig a régi napjait élte volna, akkor szobrot állított volna Adelheid sírjára. De most mit tehetett? Persze azért talált megoldást: nagy, méltó bronztáblát állított oda, de ez nem volt emlékmű, nem volt síremlék. És, természetesen, Adelheid nevében ezüsttálakat ajándékozott volna a templomnak, ha lett volna rá fölösleges pénze.

Tehát már kezdett rosszul menni a sora?

Hát hogy ne ment volna rosszul?