Part 7

A kis Willatz végigjárja a parasztházakat és elbúcsuzik pajtásaitól, ezalatt persze learat minden tiszteletet és nagyrabecsülést, hiszen Angolországba megy, ki a nagyvilágba és nem tér többé vissza. Szegény Gottfred bizonyosan nem tartozott a mindennapi társaságához, de róla se feledkezik meg, két apróságot ad neki, aminek a szegény Gottfred évek multával majd hasznát veheti: egy kakast, amin sípolni lehet, aztán meg Adelheid nagyságos asszony egyik fésüjét, melynek hiányzik néhány foga.

Aztán Lars Manuelsenék házába megy. Kereken járó lovat visz Juliusnak, meg egy dobozt tele különböző ritkasággal. Julius belenéz a dobozba és így szól:

A kakas nincs itt?

Gottfred kapta a kakast.

Ő kapta? Akkor biztosan ő kapta a festékesdobozt is?

Nem, azt a papának adtam. Ő kérte el tőlem.

Miket kérdezel te? mondja Julius anyja. És még csak meg se köszönöd, amit kaptál! Mondtam már sokszor és most is mondom, az vagy, ami voltál: ostoba.

Julius megköszöni az ajándékot, Willatz pedig szégyenli magát, hogy olyan csekély ajándékok.

Erre Julius anyja levesz a tetőgerendáról egy levelet és arra kéri Willatzot, hogy olvassa fel, tőle jött, Larstól, aki a szemináriumban van. Az öreg Lars Manuelsen ott fekszik az ágyon és alszik, hiszen vasárnap van, de a felesége őt is felébreszti, mert most végre meghallja, hogy mit ír a fia.

Kedves szüleim! kezdi Willatz.

Mikor írta? kérdi Lars.

Willatz elolvassa a dátumot.

No. Akkor egy hónapig volt úton.

Most már egy egész hete fekszik fent a gerendán, mondja az asszony.

A levél a Tromsöbe való útról szól, meg a városról, aztán az ottani életről, a házakról, a kikötőben levő hajókról, az uccákon nyüzsgő sokezer emberről, hosszú levél volt, olvasható iskolai írással. Ami az ennivalót illeti, mindennap kap enni, csak kevés a vasajkenyér, mert a többi szeminarista mindig elveszi tőle, ez pedig bűn; de ő, „a fiatok“ bízik az Úrban.

No, csak én lennék ott! jegyzi meg Lars az ágyból.

Mit tennél akkor? kérdi az asszony.

Nem hallod, hogy agyonéheztetik?

Aztán a levél a tanulásról szól, hogy rettentő sok könyv van, minden fajtájú, meg hogy a tanterem nagyobb, mint az itthoni templom, azonkívül pedig van egy ház, ahol csak ugrálnak, meg játszanak a test gyakorlása kedvéért. Egyébként minden jól megy, „fiatoknak“ szilárd a hite, amit senkise vehet el tőle. Végül szívélyesen üdvözöl mindenkit odahaza, különösen pedig Daverdanát, aki a hadnagyéknál szolgál.

Mikor Willatz hazafelé indul, Julius kikíséri, ennek a kettőnek sok a beszélnivalója egymással, de Willatz szomorú, nyomott hangulatban van.

Aztán írj nekem, mondja Julius.

Igen, csakhogy nem tudod elolvasni.

Dehogy nem, ha nyomtatott betűkkel írod.

Willatz megígéri ezt.

Igen, de aztán igazán tedd meg.

Milyen rongyos labda fekszik ott? kérdi Willatz.

Labda? Persze, az amit mi vesztettünk el. Megint mentem és megkerestem, de addigra elrohadt. Nézd csak meg, milyen rohadt volt.

10.

Igy múlik el az ősz.

Holmengraa alaposan megdolgoztatja az embereit és tető alá hozza a házát, most már csak az asztalosok, meg a mázolók dolgoznak a nagy épületben. Ugyancsak elkészült a rakodópart lent a tengernél és most hatalmas raktárépületet akarnak berendezni, még mindig fúrnak, robbantanak; mindennap egy gránittömb esik áldozatul.

De nehéz a sok munkásnak elegendő élelmiszert szerezni és egy napon, mikor a hadnagy már visszatért Angliából, Holmengraa felkeresi és udvariasan, barátságosan megkérdezi, nincs-e kifogása az ellen, ha egy kereskedő szatócsüzletet nyit odalent a tengernél. Neki nagyon a szívén fekszik az, hogy egy ilyen szatócsüzlet kerüljön ide, ötven munkása hetenként hosszú utat kénytelen megtenni ennivalóért, dohányért, kávéért és ruhaféléért; ezzel sok idő megy veszendőbe és néhánya legtöbbször részegen kerül vissza az ilyen utakról.

A hadnagy szívesebben látta volna, ha ez a sok idegen végleg itthagyja Segefoss-t, de Holmengraanak olyan sajátságos ellenállhatatlan modora volt, amellyel mindent el tudott érni és a hadnagy már szinte megszokta, hogy minden kívánságára igent kell mondania.

Ha már most, felelte, az ön építkezése befejeződött, és a munkásai elutaztak, akkor miből él meg az a kereskedő?

Bizonyosan úgy lesz, mondta Holmengraa, hogy akkor kevesebb árura lesz szükség, erre gondoltam is. Viszont én még hosszú ideig akarok itt építeni, ugyanezzel a munkáslétszámmal.

Hát most mit akar építeni?

Malomüzemet, mint már említettem a hadnagy úrnak.

És aztán?

Utat a malomhoz.

Tehát ez az első. Azonkívül?

Azonkívül sok emberre lesz szükségem üzemeim megindításához és folytatásához. Azok pedig családos emberek lesznek és végül többen maradnak itt, mintsem hittük volna.

Utóvégre még várost alapít itt, mondja a hadnagy.

Igaz, hogy meglehetős nyugtalanságot okoztam az ön birtokán, de várost mégse hozok a nyakára. Egyébként nem vette még észre hadnagy úr, hogy ez a hely milyen alkalmas nagy forgalomra és tevékenységre? Tiszta part, jó kikötő, nagy fák az erdőben, folyó, vízesés, sűrű lakosságú környék, szántóföldek, rétek, óriási legelők…

Mindezt a nagyapámnak kellett volna hallania, az nagyon vállalkozó kedvű ember volt. Ami pedig a boltot illeti, hol állítaná fel azt?

A tengernél, az én kis telkemen.

A hadnagy felpillant:

Éntőlem kérdezi, hogy építhet-e a saját telkén?

Holmengraa udvariasan meghajol és így felel:

Őszintén szólva, nem mertem csakúgy egyszerűen… Azonkívül pedig nem tudtam, nincs-e önnek kifogása a tervem ellen, mert ha van, akkor az bizonyosan olyan alapos kifogás, hogy el kellene ejtenem a tervet.

Nincs kifogásom ellene.

Köszönöm.

És… most jut eszembe… hiszen ön nagy raktárt akar építeni odalent, így szüksége lehet arra a helyre, a boltot tehát felállíthatja mellette, az én telkemen. Hiszen úgy sincs más odalent, csak kavics.

Hálás vagyok, amiért így intézte el a dolgot, hadnagy úr. Évi járulékot ajánlanánk fel a telekért. Különben is nagyon előrelátó ötlet, hogy házakat építtet a birtoka peremén…

Tetszik önnek itt? Javult-e az egészsége?

Ezer köszönet. Ez a nyár valóságos áldás volt nekem.

Ennek nagyon örülök, mondja a hadnagy…

Holmengraa mindent elintézett, bőkezüen és megértően járt el, kő- és faépületeket építtetett. Bizony most már nem hordta a prémet és vastag hasat se kellett magára kötnie ahhoz, hogy imponáljon. Sőt. Most már az aranyláncot is szégyelte, ha Holmsenék asztalánál ült, rágombolta a kabátját. Nem, most a teli pénzszekrényével keltett tiszteletet szombat esténként, mikor a béreket fizette. Voltak, akik már nyíltan elismerték hogy derék ember és ez még jobban növelte tekintélyét.

És múlik az idő, a bolt, és előtte a hajóhíd elkészült és a kereskedő megérkezett árujával. Egy partmenti paraszt volt az, Pernek hívták és P. Jensennek írta magát, ha volt valaki, aki írt helyette, mert ő maga nem értett a betűvetéshez. Tudatlan, együgyű ember volt, egy tekintetben azonban kiváló; abban a gondosságban, amellyel egyik rézshillinget a másik után kaparta össze és tartotta kézben. Kielégített minden igényt, óvatosan kereskedett, csak olyan árut tartott, amit a munkások használtak, egyáltalában nem ugrott magasabbra, mint ahonnan megint talpraeshetett. „Boltos Per“-nek nevezték az emberek; vastag, vörös fickó volt, közönséges parasztarcú és villámgyors tekintetű. Háziszövésű ruhát viselt, a külseje egyszerű volt, de mindenkit távoltartott magától, még a feleségét meg a gyerekeit is, csak egy dolog érdekelte az életben, a rézshillingek, a kereset. Ez volt az életfelfogása, a hite, ez foglalta le minden gondolatát és még mikor a rőföt, vagy a mérleget használta, akkor is megeshetett olykor, hogy ujjaival egy kis előnyt szerzett magának. Gyereket nem szívesen küldtek a boltjába és ha nem lehetett elkerülni, előre figyelmeztették a kicsinyeket, hogy a szemüket tartsák nyitva.

Holmengraa Ytterleiából hozta magával ezt az embert, mert feleségének távoli rokona volt. Holmeengraa különben csak a helyet jelölte ki neki, egyébként semmi köze se volt a boltjához vagy az üzletéhez; a szatócsüzletek nem tartoztak ő rá.

Azt hallom, Per, mondta Holmengraa, hogy az emberek nem igen bíznak benned.

Nem? mondta Per.

Nem. Nagyon meg kell nézni az ujjaidat, ha eleget akarnak kapni a pénzükért és panaszkodnak a rőfödre.

Itt a rőf! mondta Per.

Holmengraa megvizsgálta, aztán megint letette és így szólt:

Az emberek panaszkodnak a felügyelőknél. A sagvikai Bertelnek van egy fia, Gottfred a neve.

Az mindennap erre kószál.

Bertel hozzád küldte kávéért. A zsebkendőjébe kapta a kávét és úgy ment haza. Igaz ez?

Igen, negyedfont kávét.

De Bertelnek megint ide kellett jönnie és utána kellett méretnie a kávét.

Úgy van, amint mondom, feleli Per, miért nem vesznek félfont kávét negyedfont helyett.

De a negyednek nem szabad kevesebbnek lennie negyedfontnál.

De hát mennyi kávé lehet egy negyedfontban? nem tudná megmondani, kérdi Per. Hiszen negyedfont kávéról beszélni se érdemes, ha zsebkendőbe kerül, alig nagyobb a szememnél.

Túlkevés kávét kapott, szűken mérted.

Az is lehet, hogy lyukas volt a zsebkendője. Mit tudom én. Adtam még rá egy kicsit, de csak saját jószántamból.

Holmengraa ezt mondta:

Ne adj okot az embereknek arra, hogy panaszuk legyen rád, Per.

Később is gyakran megismétlődött, hogy Holmengraanak kérdőre kellett vonni a boltost, de ez keveset használt, a derék boltos Pernek nagyon nehéz volt megváltoznia és az emberek sohase tudtak megbízni benne. Egyébként ő volt az egyetlen, akihez menni lehetett és ha az ember jól vigyázott és nyitva tartotta a szemét, mégis egészen jól lehetett vásárolni nála. Ó, ez a kómikus, ostoba boltos Per bizonyosan azt hitte, ezer évig él, azért volt olyan kapzsi, hogy semmisem volt elég neki.

Ajánlatot kaptam egy P. Jensen nevű egyéntől, aki odalent a tengernél szatócsüzletet folytat, mondta a hadnagy Holmengraanak.

Milyen mérföldes távolságra volt tőle egy P. Jensen, milyen pompásan értett ahhoz, hogy egy P. Jensent semmiségnek tüntesse fel. Ez nem ártott, ellenkezőleg ez volt az egyedüli helyes mód, különösen, mert Adelheid is jelen volt és hallgatta.

A boltos Per, felelte Holmengraa. Önhöz fordult?… Holmengraa a legnagyobb mértékben csodálkozott.

Irásban. Tánctermet akar nyitni, táncbódét, vagy ilyesmit.

Nahát az a boltos Per! tört ki Holmengraa és a fejét rázta.

Igy valami mellékkeresethez juthatna, ameddig sok a munkás, írja.

Hm. A hadnagy úr persze nem…

Nem, csakugyan nem válaszoltam neki, mondja a hadnagy és olyan közömbösen mosolyog, mintha egy P. Jensen nem lenne több holmi légynél.

Persze, hogy nem. Ha megengedi, majd megmosom a fejét annak a jó boltos Pernek. Ó, bizonyosan nagy bakot lőttem, mikor ezt az embert idehoztam. Úgy áll a dolog, hogy feleségül vette egyik rokonomat, távoli rokonomat, valami féltestvért, vagy micsodát. Különben eszemágába se jutott volna őt választani. De most igyekeznem kell megszabadulni ettől az embertől.

A hadnagy nagyon közömbösen hallgatta ezt, talán nem is hallotta, csak ült a vacsoránál, befejezte az evést, gondolkozott, és néha pislantott a szemével.

Adelheid asszony udvariasságból megkérdezi.

Van neki családja?

Igen, meglehetősen nagy családja van, fiai, meg lányai.

És talán nincs jó vagyoni viszonyok közt?

Sőt, egészen jómódú ember.

Étkezés után a hadnagy felmegy a szobájába.

Ó, a kis Willatz, a vadóc, már nincs itt, és senkise jön most hozzá furcsa gyerekkérdésekkel, senkise énekel. A zongora hallgat a szobában.

De Willatznak jól megy sora Angliában, finom és jó dolgokat tanul, azt írja, hogy már megtanult úszni, bokszolni, és hogy iskolába jár. Willatznak ezek a levelei voltak az apja öröme, azelőtt sohase várta olyan izgatottan a postát, mint most. Willatzcal elutazás előtt megállapodtak abban, hogy a leveleket mindig az édesanyjának címezi, hogy az olvashassa először s az asszonyban mindannyiszor volt annyi jóság, hogy először azt a levelet bontotta fel és felolvasta az urának, aki hálás volt neki ezért.

S hogy ne fárassza mindig, egyszer a házvezetőnővel küldte fel az összes leveleket a nagyságos asszonynak, de Adelheid azonnal érte küldött:

Nem vette észre, hogy Willatztól is van levele közte.

Igen, Willatztól, köszönöm.

A fiú arról írt, hogy tanul angolul is, már olvasni is tud, pedig sok közte az idegen szó és mindent latin betűkkel nyomtatnak. Néha-néha hazavágyódik a kedves mamája után, mert bizony az angol nyelvben negyvenezer szó van és ő attól fél, hogy ezeket sohase fogja megtanulni. Itt Angliában nincs hó, mégis hideg van és fagy, ő pedig nyitott ablaknál alszik, hogy megedződjék. Kapott egy új tánctanítót, mert a réginek kibicsaklott a lába, és Mr. Xavier Moore azt is mondja, hogy nem volt elég finom. Végül, a mama adja át üdvözletét a papának és juttassa eszébe, hogy milyen élvezetes volt az angliai utazás.

Ezer köszönet. Hm.

Mikor a hadnagy ki akart menni, az asszony visszatartotta s így szólt:

Most már másodszor emlékezteti magát az angliai útra.

Igen. Hiszen akkor sok újat, csodálatost látott.

Én pedig akkor nem akartam elmenni.

Sajnálja? kérdi az ura meghökkenve.

Igen, mondta az asszony és az ablakhoz ment.

Szünet.

Az asszony így folytatta:

Ha most megint arra kérném… ha arra kérném… nem bírom ki, idegen emberek közt van egyedül. Ki az a Mr. Moore? kérdi az asszony és megfordul.

Efelől nyugodt lehet, de…

Az ablakot kinyitják éjszakára… és meg is bolondítják, ostobaság negyvenezer szóra megtanítani, ezer is elég.

Azt hiszem, igaza van.

Hannoverbe nem szívesen mennék, de őhozzá igen. Mindennap megbántam, amióta a gyerek távol van. Haza egyáltalán nem kívánkozom…

Ó, ha tél nem volna… kezdte a férfi.

Akkor megengedné, hogy elutazzam?

A legnagyobb örömmel. Illetőleg ne értsen félre, azt akarom ezzel mondani, hogy magától értetődően, ha maga úgy kívánja…

Köszönöm, Willatz. Akkor utazom. Nagyon örülök.

Ó, most akár az ujja köré csavarhatta feleségét a hadnagy, a karjába kaphatta volna, hogy kivigye a szobából, be a másikba, az asszony csak belekapaszkodott volna, nem törődve azzal, ha az ura bele is üti az ajtófélfába. A férfi talán kitörő érzéseket várt és lesben állt.

No, én csak itt állok és tartóztatom magát abban, hogy a többi levelét elolvashassa, mondta a hadnagy, aztán meghajolt, hogy kimenjen.

Willatz!

Csak ki akarok menni, hogy rendbe hozzam a kocsit. Talán azonnal utazik?

Igen, köszönöm. De Willatz… mondta az asszony és közvetlenül eléje lépett; most alázatos volt és lehajtotta a fejét. Amikor megint felvetette a szemét és az ura arcába nézett, megértette, hogy milyen hiábavaló minden és hogy már késő. Ebben a makacs, kemény koponyában szilárd volt az elhatározás. Nem, semmi! mondta.

Most aztán az ura látott hozzá. Végre az ő kezében volt mindaz a hatalom, amellyel éveken át az asszony rendelkezett. Most aztán ő látott hozzá:

Nincs is semmi, Adelheid, semmi afféle többet.

Vajjon nem használta-e ki túlkorán a diadalát? Jobban kellett volna ismerni Adelheidot, az asszony nem borult le előtte, és nem verte fejét a földbe. Ellenkezőleg. Rögtön kiegyenesedett és a legnagyobb önuralommal így szólt:

Afféle? Én csak egy bundáról akartam megkérdezni, egy kis bundáról Willatz számára. Hogy szabad-e megvennem?

Szünet.

Persze, felelte a hadnagy, és köszönöm, hogy eszembe juttatta. Ha Angliában az a divat, hogy a gyerekek is bundában járnak…

Nem, talán nem. Nem tudom. Különben mindegy.

Nincs kifogásom ellene. Érdeklődjék. Mindenesetre becsületére válik az anyai gondosságának.

Úgy látszott, mintha az asszony szemében az egész utazás egyre közömbösebbé vált volna. A csomagolás, a kocsizás, minden, talán csak azért ötlött az eszébe, hogy az urát szelidebb kedvre hangolja és alkalmat adjon neki arra, hogy ingadozó, szeszélyes természete iránt valamivel elnézőbb legyen. Nem lehetetlen, hogy az utolsó pillanatban még az egész angliai utazásról is, amely ilyen hirtelen jött létre, lemondott volna, ha nincs ott Holmengraa, aki bátorságot és kedvet öntött belé. Holmengraa így szólt az asztalnál:

Nekem is utaznom kell. Már várnak a gyerekeim.

De önnek sokkal hosszabb az útja, ugy-e?

Mexikóig. Föl a Cordillerákba.

Ó, ha elkísérhetne Angliáig.

Azt nagy tisztességnek tartanám.

Az asszony meg a hadnagy ránéznek.

Jól értettem? Mikor utazhatik? kérdi az asszony.

Amikor parancsolja, nagyságos asszonyom, feleli Holmengraa meghajolva.

No de ilyet!… kiáltja az asszony meglepetten. Azonnal utazhatik?

Akár egy-két óra múlva is.

Milyen pompás találkozása a véletlennek.

Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a szolgálatára lehessek, asszonyom.

A hadnagy megkérdi: És magukra hagyhatja az embereit?

Ezt előbb-utóbb úgy se lehet elkerülni. És különben is itt maradnak a felügyelőim.

De ha jól értettem, a gyerekei tavaszig nem jöhetnek ide?

Nem is akarom őket tavaszig idehozni. De sok az elintézni és elrendezni valóm Mexikóban. No nem olyan túlsok persze, de azért akad egy és más, minden fölös időmre szükségem van, néhány üzemet kell eladnom, néhány üzemet meg egy kis földet. Nem nagy dolog az egész, de jó időbe telik, amíg mindent rendbe hozok.

Hát, ha nem kerül nagy áldozatába, hogy elkísér Angliáig, én nagyon hálás lennék, mondja az asszony őszintén.

A hadnagy bólint és beleegyezik:

De nem fogja az utazását elsietni a feleségem kedvéért?

Egyáltalán nem.

Máskülönben csak hónapok mulva utazott volna?

Eredetileg az volt a szándékom. De azt írják a gyerekeim, hogy már várnak rám.

Úgy látszik, Adelheid, mondta a hadnagy, hogy kitünő dolog lesz, ha ilyen tapasztalt, hozzáértő utitársa van, mint Holmengraa úr. Igy aztán nem lesz semmi baj.

Nem, nem lesz semmi baj.

*

Míg Adelheid asszony oda volt, a hadnagy – úgy látszik – egyáltalában nem nélkülözte. Ellenkezőleg, kívül-belül frissebbnek, no meg tevékenyebbnek tetszett, mint azelőtt. Érdemes elnézni! mondta Salvesen kisasszony, a házvezetőnő. Most lóháton meg gyalog lehetett látni, mindenfelé, járt a béreseknél, dolga akadt a szomszédoknál, személyesen adott utasításokat, hogy milyen tűzifát döntsenek ki az idén az erdőben; ezt már évek óta nem cselekedte meg; sőt már a tanyán is rendbehozatott tavaszra minden földmívelő szerszámot. Mit akart azzal, hogy felgombolt egyenruhában járt, hüvelykujját a mellényzsebébe dugta és maga elé dudorászott? Talán ő maga is csodálkozott egy kicsit az aktivitásán, talán valami nyomás alól szabadult fel? Nemcsak a szolvens arckifejezése tette, már azóta, hogy pénzt érzett a zsebében, most egyébként is szabadabban viselkedett; kevésbé hajlottan járt és nem töprengett folyton az út pora fölött.

Este pedig nem feküdt a díványon, mint egy basa és nem oltatott Daverdanával apróbb izgalmakat a szívébe a túlsó fal mellől nem… se tenger, se hullámverés. Az is csak tévedés volt, mikor egy este a feljárónál a vöröshajú lánnyal találkozott. A lány a falnál állt, a hadnagy köpenye pedig ott lógott és az úr azt hitte, hogy a lány a köpeny. Mi? Te vagy az, gyermek? Nagyon sötét van itt… Aztán felment a szobájába és remegő kézzel felhajtott egy pohár üdítő vizet. Miután néhányszor körülsétálta a szobát, hozzáfogott örökös patienceához.

De jóval újév után, amikor már hazatért a felesége, talán visszaesett a régi töprengő, nyomott hangulatba? Szó sincs róla. Ha egyszer belekezdett a dudorászásba, most már nem tudott egykönnyen leszokni róla. Még néhány hónapig folytatta, mintha nem esnék nehezére, sőt az asszony visszaérkezése után még többet dudolt. Ez az ember mindent alaposan csinált. Talán a tanyai embereket akarta ezzel megtéveszteni?

Maga dudorászik? mondta Adelheid asszony.

Sajnálom, hogy meghallotta, felelte ő. Rossz szokás. Majd igyekszem leküzdeni.

Ugyan miért?

Azért, mert helyesebb, ha maga énekel, hiszen maga tud, én meg jobban teszem, ha hallgatok.

Nem is énekel rosszúl.

Olyan kizárólag csak a magam használatára dudolok, hogy valósággal megrémültem, amiért maga meghallotta.

Jó, ha valaki dalol itt a házban.

Amióta Willatz elutazott, felelte a hadnagy, maga volt az egyetlen, Adelheid. De maga hallgat.

Igen. Mit szóljak?

Rövid szünet után az asszony megint elkezdte:

Az úton sok érdekes házaspárt láttam. Különös házaspárokat.

Úgy?

Igen. Furcsa volt.

Kíváncsivá tesz.

Csakugyan? Házastársak voltak. Egyik nap összemosolyogtak és intettek egymásnak, olyan teljes volt köztük az összhang, csókolóztak, beszélgettek és jóéjszakát kívántak egymásnak.

És másnap?

Másnap is úgy tettek.

Csodálatos. Miféle házastársak voltak azok?

Valamennyi ilyen volt.

Szünet.

A hadnagy annyira meglepődött, hogy úgy érezte, mintha megint a lova oldalán lógna.

Adelheid asszony folytatta:

Nekem ez tünt fel útközben. Ezerszer köszönöm magának, Willatz, amért módott adott arra, hogy ezt láthassam.

A hadnagy meghajolt és azt mondta:

És aztán?

Semmi, felelte az asszony. Házastársak voltak, szerették egymást és boldogok voltak.

Hm. Ha jól értem, Adelheid, akkor nekem kellene ezektől a házastársaktól tanulnom?

Úgy gondoltam, hogy magának, meg nekem; mind a ketten tanulhatnánk tőlük valamit. Nem tudom.

Bocsásson meg, amiért egy pillanatra elfoglalom ezt a kis széket, mondta a hadnagy és leült. Nem mintha leszámolást akarnék rendezni, de komolyan kívánatosnak tartaná, hogy egy kicsit másként legyünk egymással?

Ezt nem ma kívántam először, hát nem emlékszik? De mindig visszautasítottak.

Az nem volt helyes.

Nem, szomorúbb dolog nem is lehetett volna, mondta az asszony könnyes szemmel. Persze, hogy az bántott engem. De hát bele kell nyugodnom.

Erre a legszívesebben felpattant volna a makacs ember, mert ferdén mosolygott és a koponyája, mintha vasat izzadt volna. Csak arra kérte a feleségét, hogy emlékezzék egy kicsit:

Visszautasították magát?

No de ilyet!… Hát nem úgy volt? Nem utasítottak vissza kétszer is? Nem maga mondta, hogy soha többet?

Szünet.

Hm. Nem mintha vallatni akarnám… de talán én zártam be éveken át az ajtómat?

Úristen, nem, azt én tettem. De nem kértem-e mindig, hogy ne vegye rossz néven? És maga mindig mondta is, hogy nem, de hát mégse bocsátott meg. Most aztán nem tudom, mihez tartsam magam.

A hadnagy, láthatólag, komoly zavarban volt, előrehajolt és nagy szemeket meresztett a feleségére. Úgy látszott, mintha egyetlen szót sem értene. Vajjon ostobaság, vagy ravaszság beszél-e így az asszonyból, talán el akarja venni az eszét?

Elismerem, hogy akkoriban túlzásba vittem a dolgokat, folytatta az asszony. Nem kellett volna olyan hosszú ideig büntetnem. Ó, ezt csak most látom be és már megbántam.

Először is: nem érti félre a helyzetet, amikor engem büntetni akar? Miért akart büntetni?

Látom, hogy maga… tehát ne lett volna jogom magát büntetni? A magam hatáskörében?

Van külön hatásköre?

Szavakon nyargal… És most az asszony hosszú beszédbe fog, amelyet talán éveken át újra meg újra kigondolt, de, amely most goromba lett, mert felizgatta magát. Ó, furcsán erős és kíméletlen szavak voltak, amelyek nem vallottak rá különben: Hogyan jött maga… hogyan jött énhozzám? Jöhetett, ezt nem lehetett magától megtagadni. Igy kezdődött. Nem várta-e a szoba és nem vártam-e én, mikor ott ültem és kinéztem a tengerre, amikor magamba hallgatóztam, és volt egy kis székem a maga számára… Hogy volt valami a székeken… az igazán csak egy párszor történt meg, hogy valamit a székekre tettem és maga nem tudott leülni. És akkor nem raktam le mindjárt a székekről? Nem? Nem ugrottam-e föl mindjárt és nem ürítettem le a székeket? De akkor maga már elhidegült, az órájára nézett és meghajolt, hogy kimenjen. Ezzel aztán én is hideg zuhanyt kaptam és nem tartottam vissza; talán csak nem akarta, hogy kolduljak? Aztán kiment; és így jött el a következő alkalom. Maga bizonyosan elvárta, hogy én egész idő alatt egyébre se gondoljak, csak arra, hogy ezúttal a szolgálatára álljak, bocsásson meg, de ezt akkor előbb ki kellett volna érdemelnie. De maga éppen úgy jött, mint azelőtt, mindig ugyanúgy, mint azelőtt. Megint alkalmatlanul jövök? mondta; azonban teljesen kizárt dolognak tartotta ezt. Bosszús lett, amikor kiderült, hogy csakugyan alkalmatlan időben jött. Talán éppen foglalkoztam valamivel. Esetleg épp a könyvecskémbe írtam. Vagy egyik nyári éjszakán éppen festhettem. Akkor a világon másra ne gondoltam volna, mint arra, hogy a maga számára mindent rendben tartsak? Miért? Én az ilyen viselkedéshez igazán nem voltam hozzászokva. Előkelő házból jöttem és nem arra neveltek, hogy valakinek a rendelkezésére álljak. Különben mit szólt volna maga, ha én hol későn, hol korán, felmentem volna magához és megzavartam volna az örökös könyvei között? Igy volt ez. Látom, hogy csak ül itt és mosolyog, tehát amit mondtam, az a maga szemében csupa értelmetlenség. Pedig így volt.

Nem fogok mosolyogni.

Nem fog mosolyogni? Akkor más valamit csinál, csak hogy engem megszégyenítsen. Teljesen mindegy. Ó, szent Isten, nekünk nem kellett volna… úgy értem, hogy bizonyosan nem volt helyes, hogy idejöttem!

Szünet.

Hallgat? Bizonyosan ez is jelent valamit.

Azt kívánja, hogy beszéljek?

Nem, nem, ne beszéljen. Az megint csak szóvita lenne. Nem, de azt gondoltam, hogy mondhatna valamit, egy pár szót, ami megnyugtatna. Hát nincs semmi vígasztalás a maga fejében? Nem tudom, mért kellett nekünk örökké viszálykodni? Útközben csak elégedett házaspárokkal találkoztam. És most felajánlottam az egyezséget és kezet nyujtottam magának, ezt se ismerheti el? Azt szeretném, ha egy kicsit természetesebb viszony lenne köztünk, már kétszer kértem magát, sírtam…

Lehet, hogy a hadnagy valami okos dolgot látott meg az asszony magyarázatában, de lehet az is, hogy belefáradt a vitába, mert csak így felelt:

Későn van, Adelheid.

Igen, ezt maga elhatározta egy bizonyos napon. Én nem tudtam, hogy maga akkor utoljára jött. Megmondhatta volna, hogy most van utoljára. Miért nem figyelmeztetett, akkor megjavultam volna, meggondoltam volna magam és bocsánatot kértem volna magától. De nem, maga csak hallgatott, magában bizonyosan azt mondta, hogy most utoljára volt, de nekem nem mondta meg. Ó, ez nem volt helyes, nem, nem, nem volt helyes!

De hiszen sokszor mondta, hogy már ismer engem…

Igen. Igen. De nem hittem el, hogy utoljára volt. Az meglepetés volt.

A hadnagy nyugodtan és sokáig gondolkozott, aztán egyszerű, keresetlen szavakkal mondta: