Part 15

Hiszen már régen le kellett mondania az orgonáról. És meg tudta festetni Adelheid arcképét meg a magáét, a családi képtár számára? Bántotta őt, a rend született emberét, hogy ilyen nagy ügyet elmulasztott. Meg aztán itt őgyelgett a kis Gottfred is, valamit kellett tenni érte. És a kis Pauline… Annak talán rosszul menjen a sora? És a fél-lapp Petter, aki tulajdonképpen Adelheid lovásza volt valamikor?

Ó, talán még jó is, hogy Adelheid korán elköltözött… Nem tudta volna ezt elviselni, elnémult volna az éneke. Van olyan szerencsétlenség némely családban, ami áldássá változik… Az ég a könyörületességét mutatta meg a csapásával.

Legalább is így mondja az ember, ha humanista.

De ha most Fredrik Coldevin azt találta kérdezni, hogy ifjú Willatz visszatér-e Berlinbe, akkor ez nevetséges dolog volt. Hát hova menjen? Otthon maradjon és beledugja az orrát az apja nyomorúságába? Fredriket, szegényt, nagyon megviselte az élet. Már azt se értette meg, hogy itt tulajdonképpen egy Willatz Holmsenről van szó, aki szívesen tartózkodik külföldön és csak látogatóba jön haza nagynéha.

Az ember nincs leigázva, csak néma és büszke az ember, katona és világfi, kemény akaratú. Talán közömbös lett az élet az öreg hadnagy számára? Hohó, akkor nem törődött volna vele nappal és nem töprengett volna rajta éjszakánként. A gyászév még nem múlt el és sok minden szólt amellett, hogy ebben is rendet kell tartani. De már végére járt a hadnagy türelme is. Be akarta megint vezetni az olvasó órákat.

Pauline volt most a szobalánya, hiszen valakinek csak kellett lenni, ennek a lánynak pedig finom csendes természete, olyan fátyolos, kék szeme volt. A hadnagy talán a változatosság kedvéért megint egy kicsit basa akart lenni és Daverdanáért csengetett. Eltartott egy darabig, amíg a lány bejött. Eközben a hadnagy a diványon feküdt és elégedetten gondolt arra, hogy a lány most a kezét mossa. És a lány úgy ringatta mindig a derekát és veszedelmes reménységeket ébresztett a hadnagyban. Ott feküdt a hadnagy, kezei a zsebében ökölbe szorultak, durván és esztelenül. Ott megy majd a lány, leveszi a könyvet, megint jön vissza és ringatja magát, folyton ringatja magát…

De mivel még világos nyári este volt, a hadnagy szemei csöndesen elkalandoztak, szemügyre vette a bútorokat, meg a képeket, ott volt Adelheid nagy fényképe, ott az ábécé és Willatz többi játéka… Most már régi holmik, mert elmúlt az idő.

Elmúlt az idő.

A hadnagy keze kinyílik a zsebében és arra gondol, hogy mennyire elmúlt az idő! Alapjában, hány éve is van még hátra? Ó, Istenem, mennyire megcsalták, mennyire kifosztották!

Mikor hallja, hogy Daverdana jön, hirtelen felugrik és mereven megáll. Megőrült, vagy elment az esze? A régi hevessége megint felébredt, ott állt magánkívül és nem tudott magára eszmélni. Mikor aztán Daverdana belépett, mondott neki valamit, hogy derék lány, hm, hogy mindig derék lány volt, röviden szólva, hm. Végül lecsillapodott a rohama és így szól: Várj egy kicsit, maradj ott. Aztán kivett egy bankjegyet az asztalfiókból és odaadta neki. Daverdana bókolt, elpirult és boldog volt. Ó, a hadnagy jó, vagy rossz szavának mindig megvolt a hatása. De annyira elcsodálkozott Daverdana, hogy a hajbókolás után állva maradt. Hát nem kell olvasnia? Vagy ne játsszanak dámát? És a hadnagynak még egyszer bólintania kellett, azután így szólt: Ennyi volt az egész.

Most már megtörtént.

Ahogyan egyszer a feleségével szemben elhatározta, hogy most utoljára történt, ugyanúgy határozta el most az élettel szemben is. Miért volt olyan kietlen férfikorának annyi éve? Most öregember létére, csak egyet tehetett, hogy ne kerüljön összeütközésekbe másokkal és önmagával: mereven, meredeken meg kellett állni a helyén. Most fogjon hozzá és rendezzen szegényes lakomát ennél a bő asztalnál? Olyan vendég volt, akit kizárták. Csak nem szűri össze a levet a cselédségével, hogy így kerítsen még egy harapást? Elkeseredett volt, nyakas és keményen tartotta a derekát. Úgy van, inkább lemond arról, hogy annak, ami még megmaradt belőle, pár ízes falatot szerezzen. Azelőtt nem szánták neki, ő se szánja most magának. Ő önmagán áll bosszút? Igen, önmagán, mindenkin, a mindenségen, emelt fejjel…

Utoljára történt.

*

A kis Paulinet mégse tették le a szobalányságról, ó, távolról sem. De mivel a hadnagynak megvolt az a szép tulajdonsága, hogy minden lehető alkalommal tudott pénzt kiadni, Paulinenek is kellett egy bankjegyet kapnia, ha már Daverdana kapott. Ez azonban csak a kis új bankjegyek közül való volt és szinte szégyen volt kiadni.

No, olyan nagy örömet szerez neked? kérdezte Paulinet, mert a hadnagy szokott a lánnyal beszélgetni.

Igen, köszönöm, mondja Pauline.

Kell még egy?

Nem, nem, köszönöm, nem…

Aztán tovább beszélgetett vele és megkérdezte, hogy mit szeretne tanulni? Volna-e kedve a varráshoz?

Nem, Pauline legszívesebben házvezetőnő szeretne lenni.

Úgy, Gazdasszony? Úgy. No ebben Salvesen kisasszony a segítségére lehet, nem is olyan rossz ötlet. Majd a hadnagy beszél Salvesen kisasszonnyal…

Ugyanígy beszélt Baardsen távírásszal is a kis Gottfred dolgában, hogy a gyerek talán megtanulhatna telegrafálni. Lám, a fiú egyáltalán nem nagy és parasztos, sohase lenne belőle rendes halász, meg aztán Adelheid asszony mellett nyelveket is tanult.

Baardsen távírász furcsa legény volt, egész nap ült és egy erőshangú, majdnem fekete gordonkán játszott. Mikor a hadnagy belépett, a távírász felemelkedett és meghajolt. Mikor megtudta a látogatás okát, így felelt:

Magától értetődik, hadnagy úr, ha ön kívánja.

Ez nem volt gúny, csak udvariasság. Éppenúgy, mintha a hadnagy még ma is Segelfoss hatalmas ura lenne.

Mire a hadnagy éppen olyan udvarias lett és azt mondta, hogy nagyon köszöni.

Mikor a hadnagy távozott, Baardsen távírász egy kicsit belátogatott a függöny mögött levő polchoz, nagyot kortyintott az üvegből, aztán megint leült a gordonkájához. Széles vállai himbálóztak játék közben.

*

És múltak a napok, a hadnagy egyre öregedett, de keményen tartotta a derekát. De vajjon miféle gond őszítette meg Holmengraa úr haját és szakállát? Hiszen őt nem terhelte gond. Ez feltűnő dolog volt. Az a kétheti kicsapongás talán csak nem tette annyira tönkre. És Adelheid asszony halálához semmi köze se volt hiszen az nem volt az ő felesége.

Felix elutazott. Igen, mert Felix nem akart tanulni, mondta az apja, és ezért vissza kell térnie a rokonaihoz Mexikóba. Szomorú volt látni, mennyire bosszankodott emiatt Holmengraa úr, ami különben természetes is volt. Egyáltalában, most már nem volt csupa napsütés a seglfossiak élete, már a Daverdana leányzó is lógatni kezdte a fejét és egyre bánkódott. A fiatal vöröshajú Daverdana. Egyszer lent állt az épületek mögött levő vályunál és csodálatosképpen ott állt Holmengraa úr is és Daverdana egyenesen Holmengraa úr arcába rítt. Salvesen kisasszony arra ment és látta: No, felfordult a világ? Nem, a világ egész rendesen forog. Az ám!… Salvesen kisasszonyban most szörnyű sejtelem ébred és azt gondolja magában: milyen könnyen megtörténhetett volna az, hogy most ő állna ott és ő sírna Holmengraa úr miatt!

Csupa napsütés az emberek életében? Még boltos Pert is baj érte, féloldali szélhűdést kapott, ő, akinek meg kellett toldania azt, amit mért, mert rosszúl mérte… Ő kapott szélhűdést. Nem csekély csapás érte: egyik oldala megbénult és Muus körorvos azt mondta, hogy ez szélütés és most már vége. Igy mondta Muus úr. Mintha a világ kifordult volna a tengelyéből boltos Per szemében, nem tudta megérteni. Mit, az egyik oldala vele együtt feküdt az ágyban és halott volt? Persze, hiszen egész életében tevékeny ember volt és bizonyosan sohase gondolt arra, hogy egyszer tétlenségre kényszerül, dehát mire is jó ez? minek így megzavarni az életét? Hiszen most volt a legszebb virágzásában, sohase volt még ügyesebb hamis számolásban és amióta megkapta az italmérési jogot, hihetetlenűl sok finom és drága árút adott el a kunyhókban. Talán függönyöket? Igen, de főképpen selyemkendőket, városban kötött harisnyákat, prizmás függőlámpákat. És ez még nem minden! Hohó, kinek lett volna kedve rabszolgáskodni és a téli estéken dolgozni, hiszen pénzért mindent meg lehetett venni boltos Pernél! Gyárból érkezett kész gereblyéket és fejszenyeleket adott el, no meg finom pakkolású pörkölt és őrölt kávét, hordókba csomagolt művajat és amerikai szalonnát. Azelőtt az embernek magának kellett vágnia a pipadohányt, ez most már megszünt… vége a fáradságnak, boltos Per vágott dohányt is tartott. És cipőket! Régente Nils, a varga jött a kastélyba, meg a kunyhókba és ő készítette el minden családnak az egy évre szükséges lábbelit, ő maga cserzette a bőrt, ő maga fonta a fonalát, mindig nagyszerűen végezte a munkáját, Nils, a vargamester, bizony… De most boltos Per városi lábbelit adott el, és az olyan vékony volt, mint a szövet és olyan fényes, mint az üveg. Ezért nem is lehetett egyebet mondani boltos Perről, mint hogy ügyes üzletember. És most ott feküdt az ágyban és nem értette a dolgot. Egyébként folytatta a kereskedést a felesége, meg a gyerekei segítségével, az ágyból ő dirigálta őket, a munka nem szünt meg. Egészséges napjaiban mindig értett ahhoz, hogy mindenkit és mindent távoltartson magától, ezt tette most is és a botjával kopogtatott a falon, ha valakit magához akart rendelni. Elhivatta a doktort, tudós férfiak és bölcs asszonyok forgolódtak körülötte, halzsírt, meg opodeldokot ivott, ami egyébként a legrosszabbul esett, egy napon aztán kopogtatott a botjával és kérte, hogy hívják el a lelkészt, talán az tud segíteni.

Itt láthatja a legrosszabbat, ami emberrel a földi életében valaha megesett, mondta.

Lassen lelkész azzal vígasztalta, hogy hiszen még van egy egészséges, friss oldala és hogy még van benne élet.

Élet? Hehe! Látja ezt a botot? Éppen annyi élet van bennem, mint ebben!

És hogy szelídebbre hangolja, Lassen lelkész Jézusról, meg a szenvedéseiről beszélt neki, mik voltak Per szenvedései azokhoz képest! Hálásnak kell lennie Istennek a friss, egészséges oldaláért…

Mindig csak az egészséges oldalamról fecseg, felelte a beteg ember, de hiszen az se egészséges, nem, mondhatom az sem. És boltos Per rámutatott egészséges oldalának különböző hibáira, általában nagyon jól ismerte az oldalait.

Nézze csak meg ezt az oldalamat, mondta és megfogta az elhalt karját és a falhoz csapta, hogy a lelkész jól láthassa. Erről az oldalamról beszélek. Itt fekszik, és ha nem látnám, nem is tudnék róla. Van ennek értelme? Hiszen annyit sem ér, hogy táplálja az ember! Ezzel az elhalt kezét megfogta a másik kezének ujja hegyével, magasra tartotta és ide-oda forgatta: Itt van a hozzátartozó kéz, mondja, pfuj és még egyszer pfuj… Isten bocsássa meg a vétkemet! Aztán megint a falhoz csapta a kezét.

Lassen lelkész megint vígasztalta, és a próba kedvéért Jensennek nevezte, hogy alapjában véve nem mindenkinek sikerült olyan jól az élete, mint neki, „kedves Jensenem“ és talán arra kell gondolni, hogy nem fér-e rá legalább rövid időre egy kis rossz sors.

A beteg ember összehúzódik türelmetlenségében és megkérdi:

No hát maga se tud segíteni? Nem tud tanácsot adni? Fohászkodást, vagy valami más hasonlót?

Fohászkodást?

Hát nem igaz, hogy maguk papok mindent tudnak, amiről nekünk másoknak sejtelmünk sincs?

Talán ebben reménykedett boltos Per, mikor a lelkészt hivatta.

Ó, igen, bizonyos fokig, felelte Lassen úr és nem tagadta, hogy tud egyet-mást. A kunyhóbeli halászfiú most fölényben volt és elhatározta, hogy ezt ki is használja, persze csak a Jó ügy érdekében. Milyen érdekes lenne most megállapítani, hogy milyen nagy himpellér volt ez a boltos Per. Nem lehetne esetleg vallomásra bírni?

Lassen lelkész az ajtóhoz ment és jól bezárta, holott már azelőtt is jól be volt zárva, aztán leült a beteg mellé és ránézett. Boltos Per mindezt a fohászkodás bevezetésének tartotta és a legjobb remények töltötték el.

Ekkor Lassen úr megszólalt:

Nem lehetséges-e az… most mint lelkipásztor kérdezem, Jensen, nem lehetséges-e az, hogy maga túlságos ügyesen használta ezt az elhalt kezét, Jensen?

Boltos Per csodálkozásában eltátotta a száját, egyébként már kéthetes szakáll látszott a szája körül.

Mi? mondta. Hogy ügyesen… ezzel?…

A hamis mérésnél? mondta Lassen lelkész. Isten nevében kérdem.

Boltos Per szája becsukódott, csodálkozása dühre változott és a botjához kapott:

Ügyes így, meg ügyes úgy! mondta. Hát ezért jöttél? Menj haza és prédikálj az apádnak, meg a többi hozzátartozódnak. Azt hiszem, ez a kölyök megbolondult!

Ó, milyen dühös lehetett most Lassen lelkészre, minden lelkipásztorra, igen, tegezte és csak egyszerűen Larsnak nevezte.

A pap pedig elment.

A beteg még utána kiáltotta:

És tiszteltetem az apádat, mondd meg neki, hogy fizesse meg, amivel még a könyveim szerint tartozik! Banda!

Lassen lelkész egyenesen a szülei kunyhójába ment és ott egy kis leszámolást tartott.

No, mi van Daverdanával, meddig szaladgál még, nem fog férjhez menni? És mi van az apjával? Meddig ül még ebben a zsellérkunyhóban, és meddig akar még Istennek, meg az egész világnak tartozni? Boltos Per meg akarja kapni a pénzét!

Gondoskodj róla, hogy ez rendbejőjjön, mondta. Nekem nincs semmim, amivel segíthetnék rajtad, különben már megkaptad volna. De mindazt, amit én keresek, könyvekre meg továbbtanulásra fordítom. Magadnak kell megoldást találnod.

Igen, mondta az apja, de ez nem olyan egyszerű és honnan vegyem hozzá a pénzt? A hadnagy nem adja el nekem a földet és most itt ülök.

Hát még nem kérdezted meg?

De megkérdeztem… a Holmengraat.

Szünet.

A pap gondolkozik.

Persze, hiszen Holmengraanak kell ezt megcsinálnia, mondta. Mindenesetre nem hagyom, hogy elrontsátok a karriéremet.

Persze, hogy nem, mondta az apja. Mit mondtál, mit ne rontsunk el neked?

A karriréremet.

Hiszen mindig mondtam, hogy azt nem szabad neked elrontani. Még ma odamegyek a Holmengraahoz és egyezséget ajánlok neki.

*

A hadnagy már nem lovagolt ki mindennap, gyalog kezdett járni. Ezen mindenki csodálkozott, csak ő maga nem: hát a lovai nem álltak-e még most is az istállóban és nem a fél-lapp Petternek kellett rajtuk lovagolnia, hogy egy kicsit mozogjanak? Miért nem lovagolt a hadnagy maga?

Nyilván megvolt ezzel a maga szándéka, idejében hozzá akart szokni ahhoz, hogy meglehessen a lovai nélkül. Álmatlanság kínozta. Töprengett és hallgatott, sokat járkált lent a téglaégető körül, a lépéseivel becsülgetett és méregetett, aztán bólintott. Bizonyosan különös használatra szánta a nagy épületnek egyik sarkát, és megállapította, hogy a faburkolatban hol helyezzék el az ablakokat. De néha egész napokon át távol maradt a hadnagy ettől a munkától, ilyenkor ásóval, meg kapával és sok virágcseréppel ment el hazulról, aztán a földet ásta. Csakhogy furcsa helyeken ásott és az emberek ezt gondolták: Hát már a hadnagy, a harmadik Willatz Holmsen is keresni kezdi a dédapja kincsét? Hát már ennyire jutott ez a büszke és kissé babonás ember! Talán az álmatlanság zavarta meg. De a virágházból kihozott cserepeket örökké megtöltötte és örökké kiürítette, mindenütt, ahol ásott, ezt talán csak a látszat kedvéért tette.

Nem látszott rajta semmi szokatlan dolog. Ha gyötörte valami, el tudta viselni. Amióta az öreg lovas annyit kezdett gyalog járni, jobban észre lehetett venni a karikalábát és úgy látszott, mintha hallgatóznék, a szemét mindig az útra meresztette. Talán elerőtlenedett és elpuhult? Ő? Olyan volt, mint az acél.

Mikor meghallotta, hogy a házvezetőnő férjhez megy, melegen érdeklődött, pedig neki csak kára lehetett belőle. Természetesen, mondta. Melyik napra tervezték? Ne halassza el. Mikor aztán eszébe jutott, hogy félreérthetik ezt a nagy sietségét, hozzátette: Nem azért… el se tudom képzelni a házat a maga vezetése nélkül!

Salvesen kisasszony nagyrabecsülte a hadnagy dícséretét és hálálkodva mondta, hogy egyáltalában nem költözik el addig, amíg utódot nem talál. Különben a kis Pauline az utóbbi hetekben nagyon ügyes volt, mondta.

Úgy? Örülök. Hm. Előbb-utóbb úgy is másutt kell berendeznem magamnak néhány szobát. Szóval az én kedvemért egy nappal se halassza az esküvőjét.

Hát a hadnagy úr nem akar itt maradni a kastélyban? Bocsásson meg, dehát hol lakik akkor az ifjú Willatz, ha hazatér?

Nem jön haza, nincs ideje.

De egyszer mégis csak hazajön?

Nem. Nekem több az időm, én utazom hozzá. Nem olvasott róla az ujságokban? Muzsikus lett, zeneszerző.

Nem akarja a hadnagy úr, hogy legalább egy évig itt maradjak?

Nem. Nagyon szépen köszönöm. Egyébként mit akart kérdezni?

A kisasszony tétovázik, aztán előhozakodik vele:

A vőlegényem úgy véli, hogy nem házasodhatunk meg arra a megtakarított pár koronánkra. És nincs egyebünk, csak a ház. Földünk nincs.

Földjük?

Csak annyi, amennyi két tehénnek elég, hiszen azok adják majd a szükséges tejet.

Ezen segíteni kell. Hm.

Ó, Istenem, ha lehetséges volna… mondta Salvesen kisasszony. A vőlegényem már sokszor kérte Holmengraa urat, hogy kérdezze meg a hadnagy urat. De Holmengraa úr mindannyiszor azt felelte, hogy a hadnagy úr nem akar eladni semmit.

A hadnagy fülelni kezdett, nem kérdezett semmit, de valahogyan megismételtette a kisasszonnyal a szavait.

Valahogyan hozzá kell magukat segíteni egy darab földhöz, Salvesen kisasszony.

A hadnagy kimegy, lesétál a régi téglaégetőhöz, méricskél és bólint. Miért nem kezdi meg a berendezést? Ezekben a napokban nagyon nehéz volt emelt fővel járni, azt se tudta, hol áll a feje, de méricskélt és bólintott, mintha egyáltalán nem érdekelné az, amit most hallott. Tehát Holmengraa úr már rendelkezik a segelfossi földekkel és a földbirtokos nevében kijelenti, hogy az nem akar eladni semmit! Hm. Most itt van Salvesen kisasszony, aki évek hosszú-hosszú során át a hadnagy, meg Adelheid szolgálatában állt és most ne kaphasson földet a régi gazdájától?

A hadnagy a balkezére húzza a gyűrűt. Ó, az a különös ember most már hónapok óta nem cserélgette a gyűrűt egyik kezéről a másikra, nem is illett az, hiszen már annyira jutott, hogy szinte a balkezén viselte, de ezt pedig Adelheid emléke iránti tiszteletből nem akarta. Most aztán megint áttette a másik kezére, mintha most is eszébe kellene jutnia valaminek, mintha valamit el kellene intézni, valamit meg kellene menteni. Egy kis komédia volt önmaga előtt, egy kis ártatlan fontoskodás, amit a törhetetlen akarata valami értékessé, érvényessé tett.

Hazaindúlt, hogy listát állítson össze az ingóságairól.

Otthagyta a téglaégetőt. Alig tett pár lépést, megfordult, visszanézett és bólintott. Ebben megint volt egy kis komédia, hiszen már százszor is átgondolta annak minden részletét, hogy hogyan kell a téglaégetőt emberi lakóházzá átalakítani, de sohase jutott tovább.

Útközben a földre nézett, szokása szerint és ekkor férficipők nyomait látta a kastély felé haladni. Még volt ideje valami bolondot kigondolni és eltökélni, hogy szemébe néz a dolognak, ahogy való.

Holmengraa úr állt és várt rá.

Az urak üdvözölték egymást, mindkét részről nagy az udvariasság és szívélyesség. Bemennek, leülnek, kezdetben egész közömbös dolgokról beszélnek. Holmengraa úr egy kicsit megsoványodott, sápadt és kopott, sehogyse akar látogatásának céljával előhozakodni, a hadnagy siettetni akarja az elintézést, segíteni akar neki:

Jó, hogy jött, szeretnék valamit megtárgyalni önnel.

Holmengraa meghajolt.

A házvezetőnőm menyasszony és férjhez akar menni, de a vőlegénye szeretne egy darab földet vásárolni… Segelfossból. Hm. Más körülmények között belementem volna ebbe az üzletbe, már csak Salvesen kisasszony hosszú szolgálatainak elismeréseképpen is. De ahogy a dolgok most állnak, semmit se adhatok el.

Holmengraa egy pillanatig gondolkozik, aztán mosolyog és ezt mondja:

Hisz ez kizárólag a hadnagy úrtól függ.

Nem. Nem akarom kisebbíteni a zálogot.

Ó, a zálog… afelől nyugodtan eladhat.

Ki tudott ezen a Holmengraan eligazodni? A hadnagy már annyira megszokta, hogy mindig el kell készülni a legrosszabbra, sőt arra is, hogy kidobják, hogy most valóban örömet érzett, az arca felderült, a gyűrűt gyorsan átcsente a jobbkezére. És ott ült Holmengraa, beszélt és megint a fölényes oldaláról mutatta magát.

Holmengraa úr is, mintha örült volna. Vajjon mi motoszkált most a fejében? Nem sok, úgyszólván semmi, a hadnagy megkönnyítette számára azt, hogy látogatásának célját előadja, sőt, úgy ahogy, már el is intézte. Ó, Holmengraa úrnak az utóbbi időben rosszul ment a sora: az a nagy rozsszállítmány, amelyben rosszul spekulált, – sajnos, nagyon is biztosnak érezte magát, és valami távirati intézkedést tett akkor, kicsapongásainak napjaiban, – most a földhöz sujtotta és éjszakánként a rettegés kihajtotta a házából. És mintha ez még nem lenne elég, jött a Daverdana leányzó is és síránkozott neki. Hát nem elég ez? A lány apja, Lars Manuelsen hatalmas ember lett, tudott beszélni és meg tudta mondani: így meg úgy, igen, fenyegetőzni is tudott. Mi legyen ebből? És Lars Manuelsen kint az úton feltartóztatta Helmengraa urat és magyarázatot kért.

Ön ismét, mint már annyiszor, nagyon lekötelez, Holmengraa úr, mondta a hadnagy. A vételár természetesen adósságom törlesztéseképpen önnek jut.

Nem, köszönöm. Nem látom, hogy ezzel a zálog a legcsekélyebb mértékben is kisebbednék… ezzel a kis eladással.

Akkor nem lehet semmi az eladásból, mondta a hadnagy és a két úr felülmúlta egymást a lovagiasságban. Mi lesz ebből?

Az utóbbi időben, mondja Holmengraa, több oldalról megkértek arra, hogy önnel a földeladásról beszéljek, valami három vagy négy emberrel is. Azt feleltem, hogy önnek egyelőre nem szándéka eladni, el akartam kerülni, hogy az emberek a nyakára járjanak, amikor nyugalomra van szüksége.

Köszönöm, tudom értékelni ezt a figyelmességet.

De van az emberek között egy, akinek az érdekében szeretnék néhány szót szólni, ha szabad.

Természetesen.

Köszönöm. Lars Manuelsenről van szó. A fejébe vette, hogy ő tovább nem lehet zsellér, hiszen a fia lelkész. Szeretne szabad gazda lenni.

Úgy. Lars Manuelsen.

Igen. Lars Manuelsen. Folyton ezzel kínoz, megállít az úton és erről beszél.

Őrület.

De ha a hadnagy úr meg akar szabadítani ettől az embertől, akkor mindent elintéznék. A pénzt rajtam keresztül fizetné meg Lars.

Már előre is hozzájárulok minden intézkedéséhez ebben az ügyben, Holmengraa úr.

Egyébként Lars nem is kíván keveset, úgy értem, hogy földet. Két tehénre való legelőt akar: vagyis az egész területet az ő kunyhójától az Ole Johanéig.

Úgy. Lars Manuelsen. A fia már annyi pénzt tud előteremteni?

Úgy látszik, feleli Holmengraa úr. Majd felméretem a földet és mindent elrendezek, önnek nem is kell törődnie vele. Egyébként bocsásson meg, hogy ilyesmivel tartóztattam, megemlítettem, miután ön úgy is érintette ezt a tárgyat. Az árát… hogyan fogjuk számítani?

Szokás szerint.

Igen. Csakhogy a föld, a telek Segelfossban kétségkívül emelkedett azóta értékben.

A hadnagy gondolkozik.

Nagyon fontosnak tartanám, ha ebben a két esetben nem változnék a föld ára. Hiszen a házvezetőnőmről meg a béresemről van szó.

Holmengraa meghajolt.

Kívánja hadnagy úr, hogy az eladást az ügyvéddel rendeztessem?

Nagyon lekötelezne vele.

Holmengraa meghajolt.

Mikor indulni akar, eszébe jut, hogy még egyéb mondanivalója is van, ha már egyszer eljött. Ezt mondta:

Eredetileg volt még egy kérésem, de önt nem zaklatom vele, elintézhetem Salvesen kisasszonnyal is. Egyúttal meg akartam önt látogatni. Jól érzi magát ifjú Willatz Berlinben?

Kitünően.

A két úr elköszön egymástól.

Holmengraa úrnak a házvezetőnővel az volt az elintézni valója, hogy a segéd-kikötőmester érdekében megkérdezte, vajjon kiléphet-e Daverdana a szolgálatból, hogy férjhez mehessen. Holmengraa úr meg akarta tenni a vőlegénynek azt a szívességet, ha már úgy is itt járt és beszélt a hadnaggyal.

Amit Salvesen kisasszony nagyon jól meg tudott érteni.

*

A hadnagy nem tett le arról a szándékáról, hogy berendezésének könnyen nélkülözhető holmijait összeállítja és jegyzéket készít róluk. Pénzre volt szüksége, de nem volt pénze, tehát meg kellett szereznie. Szomorú munkához kezdett most: hogy jelentős összeg legyen belőle, amint már előre látta, hozzá kellett vennie néhány drága családi örökségét s ezeket fel kellett most áldoznia. Az a szekreter ott, ez az ékszertartó itt, mind a kettő, aranybronz műremek, vajjon le tud-e mondani róluk a szíve? És egyáltalában hogy lehet őket pénzzé tenni? Az árverés csúnya dolog, azonkívül könnyen Willatz fülébe juthat. Hogy pedig Holmengraa úr hajlandó lesz-e ismét segíteni rajta, az nagy kérdés.

Holmengraa úr néhány nap mulva csakugyan felhozta a kész eladásról szóló papirokat és az asztalra tette a pénzt. Most megint lovagi vita keletkezett a pénz miatt, az urak egyike sem akarta megtartani, hiszen semmiség volt mindkettejük számára. Végre Holmengraa úr tréfás indítványára az összeget két egyenlő részre osztották.

Tehát rendben volt minden.

E váratlan esemény következtében a hadnagy megint pénzhez jutott, nem sokhoz, nem jelentős összeghez ugyan, de arra mégis elegendő volt, hogy megkezdhesse a téglaégető átalakítását. Az építőanyagot Namsenből hozatta, ezt a szép pénzt nem lehetett jobb célra fordítani, Holmengraa úr megint gondviselésként lépett fel, az ő jóakarata nélkül nem jutott volna hozzá egy krajcár sem. De most aztán ki kellett derülnie, hogy Holmengraa úr utoljára segített.

A legközelebbi teendő a kőművesek meg a berendezés megszerzése, de embereket seholse lehetett találni. Lám, közben eljött a tél és hideg volt, az emberek csak nem fagyhattak halálra a hadnagy kedvéért, hiszen most még inkább a maguk gazdái voltak, mint azelőtt. Hiszen ott volt a sagvikai Bertel, a kis Gottfred és Pauline apja, igen, őt megkaphatta a hadnagy, de Bertel magában nem jutott semmire. Tehát Martin béresnek is oda kellett mennie a tanyáról, hogy segítsen, amennyire tud.

Hát az emberek már nem akartak dolgozni a hadnagynak? Hiszen ezek a saját kisbérlői és zsellérei voltak, bár egyikük se fizetett bért, amit különben soha nem is kértek tőlük. És ő ezeket az embereket mindig csak jóban részesítette, ameddig hatalmában állt. Lars Manuelsennek is volt egy nagy fia, Julius, de az se jött el. Jó, hogy a hadnagy tanulhatott valamit a humanistáktól és mosolyoghatott mindezen.

Tehát csak a sagvikai Bertel és Martin béres fűrészelt, gyalult, szegelt és javított. Két duplapadlós, duplatetős és ablakos szobát csináltak. Meglátszott rajta a tartósság! Az alapfalak építését azonban tavaszra kellett halasztani, amíg a föld fagyos keménysége enyhül.