Part 6

Hogy az üzlet minéműségét megérttessem veled, elmondom, hogy adtam el a folyót. Holmengraa azt mondja, hogy a világ másik részében van egy kis vízimalma és ha itt kell laknia, hát itt is akar magának olyant csinálni, hogy legyen mivel foglalkoznia, tehát meg kell kapnia a folyó felét. Kereskedőember vagyok, tehát így válaszoltam: az nagyon drága lesz. Mennyi? kérdi ő. Gondolkozom rajta, mert sok mindent adtam már el, de folyót még soha. Amint a hadnagy barátomat ismerem, bizonyosan nem szívesen adja el a folyóját, mondom, és ha jönne valaki és felajánlana érte három-négyezer tallért, hát csak mosolyogna.

Megbolondultál? Három-négyezret?

Hallgass csak ide, furcsa ember az a Holmengraa úr! Annyit mond, hogy nem ismeri az itteni folyóárakat, de kedve volna erre a szép, nagy folyóra, azt mondja, megadhatna érte hatezer tallért, ha megkaphatja a telket is.

Síri csend.

Csak bolondozott veled, mondja a hadnagy.

Egyébként benne van a szerződésben.

Aranyos reménységek derengenek Willatz Holmsen számára, teljesen képtelen az ellentállásra, csak engedi, hogy vezessék, kinyitja a szerződést, megint becsukja, hirtelen elmosolyodik és remegő szájjal azt kérdezi:

De talán… ez csak a szerződés, de még nem pénz…

Ismét kénytelen vagyok megadni a teljes tiszteletet annak a Tobias Holmengraa nevű furcsa embernek, mondja a konzul. Kifizette.

Kifizette?

Most aztán Fredrik Coldevin kerekedett fölül! Kigombolja a kabátját és nagy bankjegycsomót, hatalmas összeget vesz ki a zsebéből.

Ez a telekért, mondja. Ez meg a folyómenti telekért, mondja, összesen nyolcezer tallér. Azért akart Holmengraa úr ilyen sokat adni, mert onnan nagyszerű kilátás nyílik, azt mondja. Számold meg. Én különben már megszámoltam, rendben van. Tyűh, mennyire megkönnyebbültek a zsebeim, hogy ezt kihalásztam belőlük!

Mennyire nyeregben ült most Fredrik Coldevin!

De a hadnaggyal semmit se lehetett csinálni, le volt főzve, csak mozgott a szája, anélkül, hogy mondani tudott volna valamit. És ennek a furcsa embernek hirtelen kómikus mozdulattal kellett enyhíteni feszültségén, karját a háta mögé dugta és a gyűrűjét áthúzta a jobbkezére. Most már egy hete a balkezén hordta.

Igaz is, mondta és kiegyenesedett, te egész éjjel virrasztottál. Menj most lefeküdni.

9.

Holmengraa nagy személyzettel dolgozik, van munkavezetője az ácsoknál, külön egy a kőműveseknél, lovakat bérel, ahol csak tud, jól fizet, de nem napszámba, hanem fuvaronként. Kiderül, hogy a régi templom pompás fagerendákból épült.

Nagy sürgés-forgás támadt a környéken, ami jó is volt, meg rossz is. Segelfoss valóságos vásár lett, mindenütt nyugtalanság, a magaslatokon robbantottak és sok ember, nagy forgalom volt az utakon. Vitorlások kötöttek ki, sok építőfával, élelmiszerrel, kályhákkal, kárpitokkal, bútorokkal, zsákokkal és ládákkal, nagy ládákkal; svédek jöttek és munkára ajánlkoztak.

Holmengraa a kastélyban lakott. Ez természetes, mondta a hadnagy. Újabb nagy szívesség, mondta Holmengraa. A munkavezetők is a kastélyban laktak, mindegyiknek volt egy kis kamrája a cselédházban. A környező házak és kunyhók lakói meggazdagodtak a munkások elszállásolásából, akik két shillinget fizettek egy éjszakára.

Ameddig Coldevinék Segelfossban voltak, egyetlen nap se mult el anélkül, hogy az öreg úr, meg a felesége ne sétáltak volna el kelet felé… Kelet felé, segelfossi határban, erdőkön, szántóföldeken és réteken. Nagy területek vannak Segelfossban, mondja az aggastyán mindennap és a felesége sohase tudja betéve megtanulni, hanem mindennap így felel: Igen, úgy látszik, nem is tudtam, hogy ilyen nagyok.

Holmengraa egyébként őszinte és figyelmes ember volt. Mikor Fredrik konzul elmondta neki, hogy az öregek bánkódnak a telek eladása miatt, igyekezett kiengesztelni őket, arra törekedett, hogy jó benyomást keltsen bennünk, fölkelt, mikor bejöttek a szobába és állva maradt addig, amíg le nem ültek, nem tolakodott, hanem mindig kivárta a legjobb alkalmat, amikor megszólíthatta őket. Egyik nap leült melléjük és beszélt nekik egyetmást a családjáról, arról, hogy a felesége meghalt Mexikóban, továbbá, hogy tavaszig vár, aztán idehozza a gyermekeit is, akikért ő maga akar elmenni. Többször is bocsánatot kért azért a zűrzavarért, amit Segelfossban okozott, remélte, hogy nemsokára véget ér a munka rosszabbik része, sok ember dolgozik. Aztán majd újra élvezhetik Segelfossban a nyugalmat és békességet, mondta végül.

A magunk részéről, feleli az öreg Coldvin, nem olyan veszedelmes a dolog, hiszen hamarosan elutazunk, de ki kell jelentenem, teszi hozzá mosolyogva, hogy nem irígylem azokat, akiknek itt kell maradniok.

A felesége igyekszik enyhíteni a szavain:

És ön mindezt ilyen rövid idő alatt mozgásba hozta! Rengeteg munkás jött ide és sok hajórakományra való nyersanyag. Minden elképzelhető portéka.

Ezer okom van arra, hogy köszönetet mondjak a hadnagy úrnak és neje őnagyságának, felelte Holmengraa. Hetekkel ezelőtt már ígéretet tettek és ezzel alkalmat adtak, hogy mindent előkészíthessek.

Hál Istennek, akkor az üzlet nem egészen Fredrik bűne! gondolták bizonyosan az öregek; megkönnyebbültek, mintha nagy gondtól szabadultak volna és az öreg Coldvin megkérdezte:

A második emeleti ablakainkból látjuk, hogy ön lebontatta a régi templomot. Talán megvette? Ne értsen félre… teszi hozzá zavartan.

Nem értem félre, igen megvettem a templomot, feleli Holmengraa úr. Úgy látszik, nagyszerű építőfa van benne, nehezebb a közönséges fagerendánál. Az a szándékom, hogy házat építek belőle.

Coldevin emlékezik a régi templomra vonatkozó mesékre, hiszen azt az ő korában építették, akkoriban nagy fatörzsek voltak északon; olyan nagyok, hogy mindegyiket csak két ember tudta átölelni! különben Isten őrizz, itt Segelfossban még ma is hatalmas fatörzsek vannak.

Kétségtelenül.

Szörnyű nagyok, talán mérföldnyi területeken is. Nem hiszed, hogy mérföldnyi területeken, Charlotte?

És a legpompásabb cserjés; a kis Willatz valamikor gazdag ember lesz. Mit is akartam mondani. Holmengraa úr: ablakainkból azt látjuk, hogy lent a tengernél is dolgoznak, talán azok is az ön munkásai?

Igen, vakolnak. Rakodópartot építenek le a parti fövényig.

Persze, hogy a vitorlások kiköthessenek.

Igen, meg a nagyobb járművek, hajók és teherszállító bárkák. Úgy terveztem, hogy nagyobbszabású malmot építettek. Attól füg minden, hogy győzöm-e.

No, aztán bérbe őrölne? Csakhogy az embereknek maguknak is van kézimalmuk és azon őrölnek. Nekünk is van malmunk, működik, sőt többet is őrölhetnék, mint most.

De Coldevin úr máshonnan hozatja a rozst, úgy-e?

Igen, Bergenből. Vitorlásokon hozatom. Aztán megőröljük a rozst, de a finom lisztet készen vesszük. A mi malmunk nem tud finoman őrölni.

Én inkább az itteni rozsföldekről hozatnám a rozst.

Nem, mi nem tettük. A szüleim se tették. És a te szüleid, Charlotte?

Mi hajón kaptuk a rozst. A finom lisztet, daralisztet, meg a buzalisztet is hajón.

No látja! mondja az öreg Coldevin és bólint.

Lehet, hogy az a jobb.

No, nem igaz? És ha ön most lisztet őröl, mit csináljanak az emberek a kézimalmaikkal? Akkor tönkremennek a kézimalmok.

Csakhogy nincs mindenkinek kézimalma. Lisztre pedig mégis csak szükségük van.

Akkor mi őrölünk nekik. Akinek nincs kézimalma, az nálunk őröltet, nálunk, akiknek van. Igy teszünk mi. Igy cselekdtek apáink is.

Úgy gondoltam, hogy én a rozst már otthon a rozsföldeken veszem meg, akkor nem kell másodkézbe kerülnie Bergenben és nem kell, hogy megdráguljon.

Hát nem mindegy az? Akár közvetlenül veszi a rozsföldekről, akár pedig a bergeniek szállítják önnek, nem ugyanannyiba kerül?

Én konkurálni akarok velük. Olcsóbban adom, Szükség esetén olcsóbb árat ajánlok a bergenieknél.

No. Hja úgy, mondta Coldevin.

A bergeni szállítás is pénzbe kerül és ettől a költségtől mentesülnek az emberek, ha itt szerzik be a lisztet.

Hiszen azt úgy se kell megfizetniük. Mi szállítjuk az őrölni valót a magunk hajóin.

Hát nincs mindenkinek hajója?

Nem. De mi, akiknek van, magunkkal visszük a többiek portékáját is. Igy teszünk mi és így cselekedtek apáink is.

Igen, bocsánat, mondja Holmengraa nevetve, hiszen így önöknek kerül sokba a hazaszállítás.

No, csak minden olyan olcsó volna! feleli Coldevin. Talán ballaszttal vigyem haza a hajókat? Halat vittek Bergenbe, de haza is kell jönniük, hát akkor inkább ballasztot hozzanak magukkal áru helyett? Nem, bocsásson meg, a vitorlások igazán nem jöhetnek haza ballaszttal.

Coldevinné csak ül és nézi az urát. Érdekes látvány volt az öregasszony szeméből kiragyogó csodálat, a babona. Sem ő, sem az ura nem látta, azt, hogy az élelmiszernek a földesúr hajóján való hazaszállítása a haldokló korszakhoz tartozott.

*

Aztán hazautaznak Coldevinék.

Előbb azonban, a hadnagy tanácskozott konzul barátjával Willatz iskoláztatásáról. Embernevelő iskolát, mondta a hadnagy. Tudást persze, de főképen nevelést, olvasást, művelt viselkedést, szóval egy Holmsennek való iskolát! Mi a véleménye Fredriknek Angliáról? Helyes, Harrowban van olyan iskola, felelte a konzul, ismerte összeköttetései révén, Xavier Moore szemmeltarthatná Willatzot. A konzul rögtön írt Xavier Moorenak és előkészítette a dologra.

Fredrik Coldevin arról se feledkezett meg, hogy elutazása előtt még utólszor el ne tréfálkozzék Salvesen kisasszonnyal, a házvezetőnővel.

No, de mennyire megijesztett, konzul úr, hát maga itt áll? mondja a kisasszony az éléskamra ablakán át.

Csak itt álltam és magát néztem egy kicsit. Merem mondani, hogy ezt egyetlenegy férfi sem állhatta volna meg.

Haha, már megint kezdi!

El kell utaznom, elérkezett az utolsó óra. Azért jöttem, hogy véget vessek a dolognak.

Haha.

Ne nevessen. Lekicsinyli az érzéseimet, pedig nem érdemlik meg. De most már nincs több mondanivalóm. Hogy maga néhány évvel ezelőtt eljegyezte magát… azóta végem van. Most már el akarom intézni a dolgot, csak előbb hadd kérjek magától tanácsot a mód tekintatébe. A kloroformot jónak találja?

Nem, azt hiszem maga bolond konzul úr! Hahaha, annyira megnevettet, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, mondja Salvesen kisasszony és igazgat magán.

Ha ilyen pillanatban nevet, az két dolgot jelenthet: vagy egyszerűen szívből nevet, ami lealacsonyítaná, vagy pedig azért nevet, hogy ne sírjon.

Igen, mondja Salvesen kisasszony, azért nevetek, hogy ne sírjak.

Köszönöm! kiáltja a konzul. Ezt reméltem is, mikor megmondtam, hogy véget akarok vetni a dolognak. Nem a legjobb befejezés, nem is a legcsodálatosabb, de a körülményekhez képest a leghasznosabb. Tehát ebben a percben mégis megmozdul magában valami, köszönöm a szívének, a keserűségem enyhült, most már leülhetek és élvezhetem emlékeimet.

Ó szegényke, milyen jövő vár magára!

Az a reménységem, hogy a túlvilágon valamivel jobb dolgom lesz.

Haha! mondja a kisasszony akaratlanul nevetve. Ne mondjon ilyen tréfás dolgokat.

Ha majd ezen a világon ezerhárom ágyam közül a legutolsóban fekszem, magára fogok gondolni. Kételkedik-e abban, hogy sohase felejtem el?

Nem én.

És maga mivel viszonozza ezt?

Beülök ide az éléskamrába és jajgatni fogok egész éjszaka… Vagy talán nappal fog megtörténni?

Éjszaka, valamelyik fekete éjszakán.

Kellemetlen, mert akkor csak nem ébreszthetek fel senkit.

Asszony, asszony, haldokló lélekkel tréfálkozol! Salvesen kisasszony nyújtson kezet nekem.

Istenem, nem tudom… várjon csak!

A kisasszony alaposan megtörli a kezét.

Köszönöm. És Isten vele, Salvesen kisasszony, éljen boldogul. Ez a kívánságom.

Isten vele, konzul úr, köszönöm az idén tett szívességeit.

A konzul elindul, de hamarosan visszafordul.

Igaz is, találkoztam egy emberrel a hajón, mikor észak felé jöttünk…

A pappal?… Azt már elmondta.

Pap? Nem, lehetetlen.

Valami papról mesélt nekem.

Lehetséges, hogy pap lett volna. Én meséltem magának valamit? Nem emlékszem.

A papról, meg a három fiáról.

Nem, azt a históriát nem én mondtam el. Talán a vőlegényétől hallotta, ha jól sejtem, valami rémes történet lehet. Három fiú, tehát három fattyú?

Nem, az Istenért konzul úr, ne nevettessen meg ilyesmivel! jajgat Salvesen kisasszony.

Ó, maguk nők hogy játszanak velünk férfiakkal! mondja a konzul. Találkoztam egy emberrel a hajón, akinek szintén volt erről mit mesélni. Neki volt a legszenvedőbb, a legbánatosabb arca, amit valaha láttam, ó, képzelheti, hogy milyen volt. Asszony tette tönkre. Hogy hogyan? Nos, aszongya, folyton hazudott nekem, azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen. Végül aztán kiderült, hogy én csak egy másiknak az utódja vagyok, aszongya. Én, Fredrik Coldevin, olyan kíméletesen feleltem, amenyire csak tudtam: akkor sokat kellett szenvedni, úgy-e? Ó igen, aszongya, rettentően szenvedtem. Csak az vigasztalt, aszongya, hogy egy harmadiknak az elődje vagyok. No de ilyet, mondom én, Fredrik Coldevin, hát az a nő szerelmi korcsma volt? Korcsma? aszongya és gondolkozik. A lebúj szót alkalmaznám inkább, aszongya. Valamennyien szerettük és valamennyiünknek szállást adott.

Ezzel a konzul indulni készült.

Jó, hogy már megy, mondja Salvesen kisasszony, különben nem tudnám, hogy mit csináljak. Hahaha, igazán rémes, mondta.

Nono.

Igen, nyíltan kimondom. Az embernek mindig félnie kell, ha maga valamit el akar mondani, konzul úr.

Hát a vőlegénye?

A vőlegényem?

Gondoljon a háromgyerekes papra.

Hahaha, töbet már igazán nem beszélek magával.

Isten vele Salvesen kisasszony.

Isten vele. A viszontlátásra jövő évben!

*

Az élet egyhangú és unalmas Segelfossban? Most már nem. Az már régen volt. Holmengraa mindent megváltoztatott. Mind ez a sok ember, a lovak, a kőművesek éneke, a robbanások zaja, a hajósok dala… mindez zavarón és kellemetlenül hatott a holmseni birtokra. Hát a városokban – gondolta bizonyára a hadnagy a maga vigasztalására, nem lehet-e az ember előkelő nagy lárma közepette is? Ime, az ő emberei és lovai nyüzsögnek most a földeken, szénakaszálás van és aratás. Azelőtt büszke sereg volt ez, Martin béres vezetésével, most úgy szólván teljesen eltűnnek az idegenek hatalmas tömegében.

De ez is valami?

Coldevinék elutazását követő napon a hadnagy találkozik Daverdanával és ezt mondja neki:

Befejezzük a felolvasó estéket. Többet nem olvasunk.

Daverdanának elsápad az arca, megijed és dadogni kezd:

Tegnap este se feledkeztem meg róla; de a nagyságos asszony elküldött a cipőkért.

Megelégedés szélesedik a hadnagy arcára, mikor így felel:

Én küldettelek. Egyelőre nem olvasunk többet.

Mikor a hadnagy továbbindult, Daverdana így szól:

Elmenjek?

Nem, feleli a férfi. Elmenni? Ügyes lány vagy, a kisasszony hasznodat veheti.

A hadnagy jó szavának nagy értéke volt, Daverdana elpirul örömében és belenyugszik a parancsba.

A hadnagy továbbmegy. Most aránylag minden elviselhető volt neki, sok pénze volt, egész kis vagyont küldött Trondhjembe kamatozni, most szabadabban mozoghatott s a gyűrűt nem húzta olyan gyakran a balkezére, mint azelőtt. Most már elutazhatik Adelheid a szülőföldjére, mire vár még?

Ó, tulajdonképpen nem is látta olyan szívesen, hogy Adelheid elutazik, mindig kevésbé szeretetreméltóan és büszkébben jött meg hazulról, Isten tudja mért; a hadnagy különben maga rég megszakított minden összeköttetést feleségének családjával. Adelheidnek részben megvolt a mentsége. Nem tábornok-e az ő apja, akit a sors ezredesi rangban állított meg csak az által, hogy nem volt többé Hannover? És nem annak az ezredesnek a lánya-e, aki őt elevenen eltemette Norvégiában, itt északon, ahol halott minden?

Azt gondoltam, mondja a hadnagy a feleségének… Willatz csak kószál idehaza, már kezd udvariatlan szavakat felszedni és káromkodni, remélem belátja, hogy el kell küldenünk valahova?

Szeretném tudni, hogy ezeket az új szavakat nem Daverdanától, vagy az öccsétől tanulja-e? feleli az asszony. Igazán nem tudom.

Daverdanától? mondja a hadnagy ismét elégedetten. Á propos, a házvezetőnő szabadon rendelkezhetik Daverdanával.

Ne szolgálja ki magát többé?

Nem. Hozzányúlt az ábécéhez.

Micsoda ábécéhez?

A gyerekéhez. Talán már nem emlékszik rá, de eltettem még Willatz kicsikorából, ott lóg a szobámban és gyakran nézegetem. Nagy, keménypapírra ragasztott ábécé, ahhoz nyúlt hozzá.

Először apró mosoly húzódott az asszony arcára és a hadnagy is vele mosolygott, annyira elégedett volt.

Furcsa bogaram, mondta, ha Willatz elutazik, majd kérek emlékül néhány apróságot. Arra gondoltam, hogy ha maga most Hannoverbe készül, akkor magával vihetné a fiút.

Hát hova küldi Willatzot?

Maga túlságosan német ugyan… feleli próbálkozva a hadnagy, de… nem gondolja, hogy Anglia lenne talán a legjobb? Harrow, ahol Fredriknek vannak összeköttetései, persze Angliában.

Én pedig Hannoverbe utazzam?

Sajnos, kerülővel, Harrow-n át. De ha szép az idő, akkor ez az út csak jól eshetik magának, kellemes felfrissülést jelenthet. Magával kell vinnie cselédeit is.

Hirtelen mintha felébredt volna az asszonyban a gyanu, fel és alá járkált a szobában, majd megállt az ablaknál és kinézett. Végül mosolygott, de ez nem volt igazi mosoly.

Mit gondol?

Jól van, felelte az asszony.

Azonban, úgy látszik, mégse tetszik a dolog.

Feltételenül el kell utaznia Willatznak?

Egész idő alatt a parasztok kunyhói közt csatangol, amikor pedig hazajön, örökösen zongorázik.

Hát nem szánhatná rá magát, hogy házitanítót fogadjon mellé?

Ha más mód nincs…

Nem utazom Hannoverbe.

Szünet.

Nem, nem, felelte a férfi.

Az asszony feléje fordul és így szól:

Ahá! Most már kezdem érteni!

Mit? A hadnagyot bosszantja a felesége gúnyos viselkedése; hát nem úgy állt most előtte, mint a megtestesült előzékenység? Ki akarta oktatni az értelmetlensége miatt, de jól tudta, hogy ez teljesen kárbaveszett dolog lenne, és ezért hallgatott.

Gazda nélkül csinálta a számadást, mondta az asszony. Milyen alattomos és ravasz dolog ez magától.

Miket beszél!

Igen, ezt gondolom.

Most már alattomos, meg ravasz vagyok? Ha maga örökké felsorolja a hibáimat, azzal még nem leszek jobb. A hibáim… ó, már egészen megszűnt az érdeklődésem irántuk.

És meg kell mondanom, feleli az asszony, hogy valamikor réges-régen nem is hittem volna ezt magáról.

Ezt kár volt mondania, legalább is nem volt okos dolog. Nem látja, hogy ezzel árnyékot vet a saját ítélőképességére?

Ugyan, ostobaság, akkor gyerek voltam.

Gyerek? Jól emlékszik?

Gyerek voltam.

No most már teljes erővel dúlt a háború és az asszonynak esze ágában sem volt kímélni őt, hanem erősen ágyúzott, sőt jókedvvel folytatta a tüzelést. Magasan a homlokára húzta szemöldökét és oldalról sandított az urára, félig lehúnyt szemmel… Ó milyen csípős kedvében volt most.

Azzal akart megnyugtatni, hogy felmenti azt a lányt a személye kiszolgálása alól. De én mégis utazzam el. Köszönöm.

A hadnagy kétségkívül sok furcsaságot hallott a feleségétől, de ennél kellemesebb, sőt nyíltan szólva örvendetesebb dolgot még alig. Azon volt, hogy közeledik az asszonyhoz és mond neki valamit, biztosítja valamiről, Isten tudja miről; de ezt Adelheid nem várta tőle és őt sem várta meg.

Köszönöm! mondta és kiment.

No hiszen még kicsikarhatta volna azt, hogy szóbaálljon vele, azt mondhatta volna neki: egyáltalában nem akartam megnyugtatni, nem is képzeltem, hogy e tekintetben megnyugtatásra van szüksége. Egész nap nyomon követte, de az asszony irgalmatlan volt, elkerülte, végül kiment Holmengraa munkásaihoz és azokat nézte. Vacsoránál sem mondhatott neki semmit, mert ott volt Holmengraa, amikor pedig az asszony visszavonult éjszakára, már késő volt. Bizony jobban kellett volna sietnie.

Este kiment a hadnagy. Az asszony ablaka szokás szerint nyitva volt, hallotta felesége lépteit odabenn és hirtelen sugallatra felszólt:

Bezárta már az ajtaját, Adelheid? csak azt akartam…

Igen. Már lefeküdtem, felelte az asszony.

*

Reggel a hadnagy ismét kilovagolt. Coldevinék látogatásai alatt abba kellett hagyni a lovaglásait és most jól esett megint nyeregben ülni és onnan nézni végig a tengeren és szárazföldön. No Ráró, eleget pihentél, bizsereghet a véred!

A hadnagy lefelé üget a főúton, pompásan megy, apró tánclépésben. Hallja, amint nem messze tőle azt kiáltják: vigyázat! A hadnagy tovább lovagol, nem olyan ember, aki megáll útközben, egyáltalában, ki merhet utána kiáltani!

Hirtelen hatalmas csattanás hallatszik.

A következő pillanat csupa katasztrófa, a ló megbokrosodik, felágaskodik, félreszökken, kibillenti lovasát az egyensúlyából, a hadnagy lógva marad az egyik oldalon, a ló az út felé vágtat, a föld dübörög a patái alatt, egyre messzebbre jut, házak és tanyák előtt száguld el, már látni se lehet, lovasa mindjobban az oldalára fordul, a nyereg lecsúszik, még csak néhány pillanat… és akkor!

Drága pillanat ez. A lovas egyik lába a ló hátán van, a másik a hasa alatt, olyan mereven lóg, mint valami rúd, száguldás közben egészen a ló oldalára kerül… Aztán felcsap a kezével a ló nyaka felé, a sörényéhez, az acélos marok felnyúl a levegőbe és megkapaszkodik. Ugyanebben a pillanatban a nyereg egészen a ló alá csúszik és Ráró megbénul, a következő ugrás már sántítás, amely botlással végződik.

De még ez se elég! A ló felveti a szügyét, újra leesik, föltápászkodik, megint elesik, prüszköl, reszkető nyakát a levegőbe hányja. A hadnagynak végül sikerül kiszabadítania eltemetett lábát és előrenyúlhat az állat fejéig, aztán lecsatolja a nyerget és talpraállítja a lovát.

Hazafelé megint nyeregben ült és szokás szerint lépésben üget. Találkozik emberekkel, akik feléje rohannak, a saját legénye, Martin, idegen munkások és munkavezetők, valamennyien, maga Holmengraa is, és önmagában keresi a hibát: ezek a robbanások, ez a borzasztó robbantás! Igazán nem történt semmi baja? És a lónak?

A hadnagy látja, amint felesége lesiet a kastély irányából, elébe akar lovagolni, hogy megrövidítse az útját, ezért nem áll meg az aggódó emberek mellett, hanem csak kurtán felel nekik.

Megbokrosodott a lova? Hogyan… Leesett? kérdi az asszony lihegve. Megütötte magát?

Nem estem le, feleli az ura.

Igazán nem? Hogyan történt? Hátha szerencsétlenség történt volna? És nem ütötte meg magát?

Nem ütöttem meg magam, feleli a férfi.

Ó, hallotta az asszony hangján, hogy nyílván örül, amiért az ura életben van, de bizonyosan arra gondol, hogy nem lovagolt elég óvatosan, nem ügetett eléggé lépésben, úgy amint szokta!

És a ló? kérdezte az asszony. Azt hallom megijedt a robbantástól. Nem értem, nem fogta elég erősen a kantárt? Hiszen a robbanás egyszerű dolog.

Persze, egyszerű dolog.

Úgy-e, a robbantás az semmi? Csak persze jól meg kell ülni a lovat. Maga pedig régi lovas.

Á propos, mondja a hadnagy, mintha egészen más dolog jutna az eszébe, mint amiről beszélnek, maga most vigyázzon egyideig, ne lovagoljon a robbantó helyek közelében, gyakran megismétlődnek a csattanások. A dinamitrobbantást értem.

Én nem félek a robbantásoktól, feleli az asszony. Még csak az kellene! Megveregette a hadnagy lovát és annak mondta: Milyen buta vagy! Mi lenne, ha háborúban volnál és nem tudnád elviselni a dörrenéseket!

Megmondom azt is, mondja a hadnagy, hogy mához egy hétre Willatz meg én Angliába utazunk. Gondoskodjék róla, hogy addig rendben legyen a gyerek holmija.

Nem volt oka arra, hogy nagy hűhót csináljon Adelheiddel, nem volt rá szükség, meg nem is kívánta.

Este beült a szobájába és patience-ot rakott, mint valami öreg hölgy. Daverdana már nem olvasott fel neki többé, tehát ezt pótolnia kellett valamivel, patience-szal, valami kézijátékkal, ártatlan női foglalatossággal. Reggel megint kilovagolt, várt egy vagy két durranást, de csönd fogadta, hallotta, hogy a kőművesek énekelnek lent az új rakodópart kövein, az volt az egész zaj. Ez pedig nem volt ínyére és mikor ez néhány napon át így folytatódott, változatosságra vágyott. Hiszen durrogattak egész nap, de mikor a hadnagy kilovagolt, egyszerre minden elcsendesedett. Valaki biztosan őrt állt. És a legfurcsább az volt, hogy már akkor kezdődött a csönd, amikor ő parancsot adott a nyergelésre, nem pedig akkor, amikor már lefelé lovagolt a dombon. Hogy lehessen ezt megérteni?

Egy délelőtt nyitott ablakában áll és látja, amint az aknamunkások fúrnak odalent. Látja, amint egyre mélyebbre fúrnak, egyre hosszabb fúrókat alkalmaznak, végül teljesen elkészülnek. Szándékosan rakosgatott odahaza, hogy éppen ezt a nagy robbanást hallja közelről, most aztán parancsot ad, hogy nyergeljék meg a lovát. Eközben a munka továbbfolyik, a lyukat bővítik és ezalatt az emberek folyton a kastély felé figyelnek, végül egyikük a karjával int a többinek. Nyilván telegráfnak kell lennie itt valahol, a hadnagy kihajol az ablakon és végigkutatja a házat. Mi az? Adelheid egyik ablakában egy kendő, fehér zsebkendő lóg. A napon lóg, talán szárítás végett, a szél csöndben lengeti.

A hadnagy kimegy, alaposan megvizsgálja a nyerget, a kantárt, a nyeregszíjat egy lyukkal szorosabbra csatolja, aztán felül a lóra. Útközben még egyszer felnéz a zsebkendőre, az még mindig ott lóg. Adelheid talán megállapodott Holmengraaval abban, hogy az ura, Willatz Holmsen lóra ülhessen és kíméljék meg a robbanások zajától. Talán mert fél attól, ami esetleg gyorsabb, mint lépésben való lovaglás?

A hadnagy lefelé lovagol az úton, észreveszi, hogy minden készen van a robbantásra, de az emberek most egyszerre mással foglalatoskodnak. Egyenesen hozzájuk üget és kiadja a parancsot:

Tűz!

Ó, a hadnagy úrral egyáltalán nem lehet packázni! A munkások közelednek az aknához, odasiet a munkavezető és megkérdi:

Robbantsanak?

Igen.

Azt gondoltuk, hogy… a ló nem tűri a durranást.

Majd hozzászokik.

Mereven és makacsul ül a hadnagy a nyeregben és tudja, hogy ez ostoba módja annak, hogy az ember hozzászoktassa a lovát a lövés zajához; de mégis ott marad.

Vigyázat! kiáltják a mukások.

Igen, de a hadnagy úrnak semmiesetre se szabad itt maradnia, mondja a munkavezető.

Hiszen maga is itt van.

Az más, én el tudok szaladni.

Talán mi is tudunk, feleli a hadnagy mosolyogva.

Meggyujtják a kanócot és a munkások védelembe helyezkednek.

A ló a füst felé szimatol és nyugtalankodik. Sejti, hogy történni fog valami, a hadnagy az ostorral csillapítgatja és beszél hozzá. Ennyi néző előtt talán nyugodtabbnak igyekszik látszani, mint amilyen valósággal, csak annyit lehet észrevenni, hogy sarkantyúját a ló hasának szorítja, mintha ez meg tudná menteni. Aztán újra meg újra símogatja és beszél hozzá.

De még nem fejezte be, mikor felcsattan a robbanás. A következő pillanat olyan volt, mint az élmények villáma: a ló felpattant a földről, félrevetette magát és hatalmas ugrásokkal rohant tova a köves talajon. Ez alkalommal azonban a lovas úgy ült rajta, mintha sohasem akarna lekerülni róla. Hiába fickándozott az állat, most már jobban ment, keményen száguldott az út felé, de szabályszerűen, fékezetten; mikor a nagy út sarkához értek, magától lassította járását, egyre jobban és teljes épségben jutottak fel az útra. Aztán elvágtatott jobbra a falu felé és eltűnt a porfelhőben.

*

Vasárnap van.