Part 17

A hadnagy teljesen összetörten tért vissza az útjáról. A kikötőhídról kocsin kellett a téglaégetőhöz vinni, ahol aztán lefektették. Ne hivassák el a körorvost? Nem. Ne értesítsék-e ifjú Willatzot? Nem. Semmit sem akart a hadnagy, csak nyugodtan feküdni és meggyógyulni, mondta.

De nem javult a hadnagy állapota, hanem egyre rosszabb lett. Szerencse, hogy nem hozott magával kőműveseket. Azok nem jöhetnek március előtt. Amikor Pauline az ételt hozta le a kastélyból, sokszor eljött vele Mariane is, hogy a hadnagy állapota iránt érdeklődjék.

A lány kint maradt a téglaégető előtt, várt és mindannyiszor ugyanazt a választ kapta: Ma megint rosszabbul van! Egy napon, mikor a hadnagy elhivatta – nem a doktort és nem a papot, hanem Baardsen távirászt, Mariane szaladt el érte az állomásra.

Már kezdek kételkedni a felgyógyulásomban, mondta a hadnagy. Nagyon meghültem Trondhjemből hazafelé jövet.

Erre Baardsen távirász csak néhány szóval válaszolt, hogy a hadnagy akarata sok mindent legyűrhet…

Nagyon hálás lennék önnek, ha táviratot küldene a fiamnak. Nem azért… talán már úgy sem ér ide jókor.

Baardsen így felelt:

Minden okom megvan arra a feltevésre, hogy a fia már úton van.

Az öreg hadnagy elleplezi a kellemes meglepetését és ridegen kérdi:

Tehát értesítette valaki?

Igen, én magam.

Szünet.

Hm. Köszönöm… Ebben az esetben nagyon köszönöm. Hm. Nem azért… talán már nem lehet itt jókor, de… mikor érhet ide?

Az első déli postahajóval.

A hadnagy a napokat számolja, aztán így szól:

Ott az asztalon van egy levél, a hajón adtam fel, mikor Trondhjemből útban voltam hazafelé. Önnek az állomáson van egy vasszekrénye. Abban jó helyen lenne a levél.

Igen.

És nagyon kérném, hogy abban az esetben adja át a fiamnak a levelet… tehát, abban az esetben…

Rendben van! Baardsen csak ennyit mond és elveszi a levelet.

A hadnagy megint megköszöni és bólint, ez az egész, csak ennyit akart.

Megengedi, hogy megint ellátogassak ide? kérdi a távirász.

Tulajdonképpen nem érzem magam nagyon magányosan… de ha van ideje?

Hogyne. Gottfred az állomáson van és vigyáz.

Akkor nagyon hálás lennék, ha ellátogatna.

Baardsen kiment és íme Mariane várakozott az ajtó előtt. Ez a furcsa, hűséges és neveletlen gyerek. Bizonyosan nem volt neki élvezet mindennap itt állni és várni, de a fejébe vette, hogy a betegnek jólesik az érdeklődés, legalább is Pauline ilyesmiket mesélt neki.

A távirász bólint és ezt mondja:

Kis Mariane, ifjú Willatz már úton van hazafelé.

Mariane barna arca elpirul és a lány így felel:

Úgy, igazán?…

Baardsen távirász mindennap elment a téglaégetőbe, a betegnek nem volt ellene kifogása, Baardsent pedig nem fárasztotta ez. Magával vitte a gordonkáját, játszott egy keveset, ritkán beszélt és okosan hallgatott. Nélküle a hadnagynak nélkülöznie kellett volna utolsó napjaiban egy ragaszkodó ember társaságát. Baardsen állandóan beszámolt a betegnek arról, hogy ez idő szerint hol lehet már az ifjú Willatz, amiért a hadnagy nagyon hálás volt. Ime, ott feküdt szürkén, erőtlenül és a fiát várta, a szeme kifejezésében már volt valami befelé nézés, a halántékai beestek… így dolgozott a halál.

Várj egy kicsit Mariane, mondta Baardsen egy napon, mikor belépett a téglaégetőbe. Igy adta tudtára a betegnek, hogy Mariane kint áll.

Hogy tud az a gyerek mindennap idekint állni! mondta. Hívja be!

Nemsokára Krisztiániába utazom, mondja halkan Mariane és nem tudom, hogy addig megint egészséges lesz-e, hadnagy úr.

Úgy, tehát azért jöttél, hogy búcsút mondj. Nagyon szép tőled. Apádnak bizonyosan sok a dolga, úgy-e?

Igen, új rozsszállító hajót vár.

Add át neki üdvözletemet.

A következő pillanatban kinyílik az ajtó és Muus körorvos lép be. Nem kopogtatott, nehogy nyugtalanságot keltsen. Mikor aztán belépett, mindjárt letette a köpenyét és fontosságának tudatában a torkát köszörülte.

Hallom, hogy beteg, mondta a doktor és meg akarta fogni a hadnagy pulzusát. Mikor a beteg védekezett, a doktor nagy határozottsággal így folytatta: Most ne bolondozzék. Ez egyszer engedelmeskednie kell nekem.

Ez az ember nyílván a kötelességét teljesítette, sőt talán többet is, talán nagy szeretetreméltóság volt, hogy ennyire fáradozott a hadnagy miatt. Csakhogy az sohase tudott meghajolni, most pedig már sokkal öregebb volt, semhogy még megtanulhatta volna. A szemével segtíség után nézett és magához hívta Baardsent.

Eressze ki ezt az embert! mondta.

Majd kikísérem, mondta Baardsen távirász és felsegítette a doktorra a köpenyét. Bizony Baardsen távirásznak hatalmas vállai voltak és szinte felemelte a földről a doktort, mikor rásegítette a felöltőjét.

*

Múltak a napok és ifjú Willatz nem jött. A postahajó közeledett, de lassan közeledett és a hadnagyban már nem volt elég erős akarat, nem, azt pusztította el a legjobban a halál.

Abban az esetben, mondta, ha ma vagy holnap meghalnék, sohase lehet tudni, van egy rendelkezésem a fiam számára. Két családi kép érkezik majd Trondhjemből, a feleségemé meg az enyém, nem jók, de mégis fel kell őket akasztani a többiek mellé. Megmondja neki?

Igen.

És tavasszal majd hoznak egy orgonát, egy kis orgonát a templom számára. Megkésve érkezik… hiszen Willatz anyja kívánta. Aztán a fiam kibővítteti a templom alsó részét – harminc láb elég lesz – és kórust építtet az orgonának. Az építőfát Namsen küldi. Igy mégis csak meglesz az orgona.

Becsületes akarat mindvégig, színarany akarat.

A következő napon aztán, úgy kelett lennie: eljött Lassen lelkész is, hogy megtegye a kötelességét. Késő ősz volt, finom téli nap sütött be a hadnagy szobájába, mikor a lelkész bekopogott.

Amint megpillantotta, elmosolyodott a beteg. Ez az ember, aki már a halál karmaiban volt, ferde mosolyra húzta félre a száját. Aztán lehunyta a szemét. És nem nyitotta ki többet.

Baardsen távirász bezárta a téglaégetőt.

*

Mikor ifjú Willatz két nappal később a gőzössel Segelfossba érkezett, a kastélyon, Holmengraa házán és a kikötőhídon félárbocon lógott a lobogó. A fiú mindjárt megértette, hogy mi történt.

Különös volt ez, – még érthetetlenebb, mint mikor az anyja halt meg. Semmi se látszott megváltozottnak azóta, de minden olyan furcsán idegen volt: Éppen a földnyelv mögötti csónakház előtt hajtatott el, ezt a csónakházat boltos Per alakította át táncteremmé és az épület még most is ott állt díszesen, rikító színekben. Mikor a gőzös befordult az öbölbe, már hallani lehetett a malom zúgását. A kikötőhídnál levő elevátor alatt hatalmas feketetengeri gőzös állt és rozst rakott ki, matrózok járkáltak a fedélzeten ide-oda és végezték a munkájukat. Csupa élet, ember és világ volt mindenfelé, de a lobogók félárbocon lógtak és az ő apja meghalt. Ott állt ifjú Willatz és a szárazföld felé nézett, azt remélte, hogy még jókor érkezik. Most már nagy volt és felnőtt, a mellényén aranygombok voltak. Egyre szórakozottabb lett, mindent látott, de a figyelmét nem tudta megragadni semmi. Eszébe jutott, hogy Fredrik Coldevin üdvözletét kellett volna átadni az apjának, a konzulnak most nincs ideje arra, hogy Segelfossba jőjjön, hanem majd nyáron látogat el.

A rakodóparton Martin béres és Pauline várta, Holmengraa úr odament hozzá, kezet fogott vele, Raschné, azelőtt Salvesen kisasszony üdvözölte, vörös karikák voltak a szeme körül. És odaát messze állt Mariane, szívére szorított kézzel és bámulta a fiút.

Mikor Willatz a téglaégetőhöz ment, Baardsen távirász ott állt és várt reá. Bementek az első szobába. – nagy világos helyiség volt az, tele butorral és képekkel. Bementek a következő nagy szobába, ott feküdt az apja, szépen fölkészítve a temetésre, szikáran, kemény arckifejezéssel, holtan. Katonai köpeny feküdt a holttesten, Baardsen tette oda, hiszen odatartozott. Ó, most utoljára használta a hadnagy a drága bundáját.

Baardsen távírász kiment és ifjú Willatz egyedül maradt. Elmondták neki apjának utolsó napjait, megkapta a levelet és elolvasta. Igen, ő ki fogja váltani az elzálogosított birtokot, a pénz itt meg itt van, hála Istennek, hiszen az apja mindvégig gazdag volt! Ó, csak legalább egyszer üdvözölhette volna, csak egyetlen szavát hallhatta volna. Ime, itt ül most ifjú Willatz és aranygombok vannak a mellényén. Ezeket az aranygombokat még az apja vette az angliai útja alkalmával és ő ajándékozta neki, ma aztán felvarrta a mellényére, hogy örömet szerezzen az apjának.

Willatz kiment.

A folyó zúgása feléje harsogott.

Emitt rozst raknak ki a nagy feketetengeri gőzösből.

Amott pedig Marianet látta, ahogy magányosan végigment a dombon hazafelé.

Vége