Part 2

Pálinkával, frissítővel kínálja meg, a házvezetőnő is bejön és kávét meg süteményt kínál, a hadnagy köszöni és mindenre csak azt mondja: Ma este csak az orvosért jöttem.

Aztán felülnek a szánra. Nem sokat beszélnek útközben, hiszen alig ismerik egymást, a doktor Ole Riis, a fiatal járásorvos. Urában a hadnagy megint a barna lovakat fogja a szán elé, melyek most már néhány órát pihentek, aztán tovább száguldanak.

Két órakor érnek Segelfossba. A gyermek már megszületett.

A gyermek, a negyedik Willatz Holmsen, éppen karácsonykor, sőt karácsony éjszakáján született. Ez szinte természetfölötti volt. De az anya nagyon beteg lett, valami baja történhetett és a fiatal doktornak alkalma nyílt, hogy megmutassa tudományát. Még karácsony után is Segelfossban maradt, amíg el nem hívatták a székhelyére, különben talán még tovább is maradt volna. Az asszony kezdte nagyrabecsülni, amikor legyőzte szőrös keze miatt érzett undorát.

*

Elmult a tél, az asszony felgyógyult, a gyerek pedig hónapról-hónapra jobban erősödött. Minden rendben volt. Persze kissé lesoványodott az asszony és orra hosszú lett, de most nagyon sok dolga volt arra, hogy a külsejével is törődjék. Megvolt a gyermeke és ez elég volt; páratlan fickó, úgy ordított, mint valami természeti hatalom, hevesvérű és szeszélyes, ó milyen édes gyerek. És már jöttek a fogai.

Tulajdonképen az új templomban illenék megkeresztelni, csakhogy… Nos, mi a véleménye Adelheid?

Az asszony azt feleli, hogy tetszik neki a gondolat.

Ó, mennyivel kedvesebb és engedékenyebb lett most az asszony, a derék, jó teremtés. Mikor készül el a templom?

Pontosan nem lehet tudni: majd jövő télre. A fal már állt, a tetőgerendák is készen voltak.

Csakhogy a fal: semmise volt. A hadnagy helyesen számította ki, hogy a templomnak a temető északi oldalán kell állnia, úgy hogy szinte alig volt szükség falazásra az alapzat vízszintességéhez. A fal ősszel elkészült, de az semmise volt. A tetőgerendák se számítottak sokat. Már csak az épület volt hátra!

Tavasz elején megkezdődött a munka és egyik hét mult a másik után, a ház kinőtt a földből, már az ablakai is elkészültek. Egy hétköznap odahajtatott a pap, levelet kapott, mely szerint a hatóságok látni akarják a terveket, mondta.

Hadd akarják, mondta a hadnagy. Nekünk szükségünk van rájuk.

Kívánatos lenne a munkát megszüntetni, amíg a rajzokat jóváhagyják, mondta a pap legszelídebb hangján.

Úgy, mondta a hadnagy.

Tiszteletben tartotta a hatóságokat, a nevelése is, meg a műveltsége is engedelmességet oltottak bele a feljebbvalói iránt. De önfejű volt és nem adta oda a rajzokat.

Mikor a templom tető alá került és a torony már félig készen állt, a pap megint eljött és a hatóságok nevében kérte a rajzokat.

A hadnagy előhívta építőmesterét és így szólt:

Szüksége van még az alaprajzra?

Nincs.

Adja oda a papnak.

Hiszen ez valóságos komédia… a már felépült templomnak az alaprajzát! A pap, C. P. Windfeld, nem pedig valami birka, maga is megírja, hogy elfogta a méreg. Igaz ugyan, hogy az előtt az ember előtt áll, akinek felesége új templomot adományozott a hívőknek; de a hadnagy önteltsége mégis csak sok.

Csak az alaprajzot kapom meg? kérdezte a pap.

A másik rajzot nem nélkülözhetjük, felelte a hadnagy. Néhány számítást végeztem rajta.

Ekkor a pap kiteregetett egy nagy levelet, amelyet eddig a kezében tartott és így szólt:

Kötelességem arról értesíteni, hogy a hatóságok a munka azonnal való megszüntetését követelik.

Úgy, mondta a hadnagy.

A templomból meg a toronyról zavartalan kopácsolás és fejszecsapás hallatszik, egyáltalán nem hagyták abba és a pap kénytelen távozni az alaprajzzal.

A templom felépült és úgy állt, mint valami kis szépség az erdő szélén; de mire a berendezés is elkészült, már elmult a tél javarésze. A husvét utáni első tavaszi napsütésben a hadnagy kívül-belül díszesen kifesttette az új istenházát és a felesége nevét aranycirádás betűkkel íratta bele a kórusba.

A mű elvégeztetett.

Most a hadnagy a fél-lapp Pettert elküldte a paphoz egy levéllel, mely szerint a templom elkészült: a felesége a saját maga adta anyagból, a maga embereivel, a maga telkén templomot építtetett, a hatóságoknak semmi dolguk Holmsenné asszony magántulajdonával. Most a templomot és a telket a hívőknek adományozza. A hatóságok dönthetnek afelett, hogy elfogadják-e az adományt, vagy sem. Rajz mellékeltetik.

Hetekig várt, de válasz nem jött. Újabb levelet küldött a pahoz, mondván, hogyha a templomot 4, – azaz négy – héten belül át nem veszik és fel nem szentelik, akkor a hadnagy a feleségével Trondhjembe utazik s ott keresztelteti meg a gyereket. Ugyanakkor pedig Segelfoss birtoknak a szomszédos templom javára történő hozzájárulását lecsökkentik a törvényben előírt összegre.

Ez segített. Krogh püspök a faluban végzett felügyelő körútja alkalmával személyesen jött el, átvette és beszentelte a templomot s megkeresztelte a nagy fiút. A neve Willatz Wilhelm Maurus von Platz Holmsen lett.

3.

De miért leplezzük az igazságot – a segelfossi házastársak között távolról sem volt olyan viszony, amilyennek lennie kellett volna. A nézeteltérések csak visszafojtódtak arra a rövid időre, amikor a gyerek született, de idők multával megint felbukkantak és most ismét nagyban virultak. Nem kellett volna a hadnagynak, mint felnőtt embernek, egynémely dologba belenyugodnia, még ha az életébe került volna is? Ő ehelyett mindenből hűhót csinált. Ó, milyen elégedetlen volt az úr, meg a nagyságos asszony egymás közelében, ez szinte nevetséges, vagy inkább sírni való volt. Az én fiam, mondta az asszony; ez sértette a férjét. Az én kis Maurusom, mondta és kemény próbára tette az urát; ez is bántotta azt és így is felelt:

Willatz a neve, mint az őseié.

Csakhogy Maurusnak is hívják.

Nem. Ezt így alig lehet mondani.

Erre az asszony nevetett és azt mondta:

De hátha nagyobb lesz és én majd azt kiáltom, hogy Willatz, nem jöhet akkor az a Willatz is, akit nem hívtam?

Ha maga, felelte csípősen az úr, majd Willatzot kiált, akkor a névrokonom meg én hangsúlyozásából bizonyosan meg fogjuk érezni, hogy melyikünket érti.

Ekkor az asszony megint nevetett és így szólt:

Ez elég valószínű… Most jut eszembe: maga volt szíves egy kisegítő lányt szerezni a gazdasszonynak, azt hiszem, valamelyik hegyi kunyhóból való, fiatal és csinos, Marcilie a neve. De bizonyosan bolond egy kicsit?

Bolond egy kicsit?

Képzelje csak: éjszakánként fel és alá járkál a maga lépcsőjén.

Szünet.

Késő este megy fel és egy óra mulva megint lemegy. De egy jó óra mulva.

Szünet.

Ezt maga bizonyosan épp olyan feltűnőnek találja, mint én, különben mondana valamit.

Hallgatok, feleli az úr, mert magának úgy tetszik. Különben nem rontana így rám. Maga némít el.

Az asszony hangosan felkacag.

Én némítom el magát?

Majdnem. Bosszant, hogy ilyen ügyetlenül választottam konyhalányt a gazdasszonynak. Tehát a leány nem végzi el a munkáját?

Az asszony nem felel, gondolkodik. Mindaketten gandolkoznak, mindaketten új harcra készülnek. Végül is az asszony megúnja és azt kérdi:

Akar még mondani valamit?

Nem… Egy héttel ezelőtt bekopogtattam magához. Bekopogtattam az idén, bekopogtattam tavaly és néhány percnyi beszélgetésre kértem.

Mindig kértem, hogy ne haragudjék.

Az úr meghajtja magát és állva marad.

Most is arra kérem, ne haragudjék! mondja az asszony, hogy mindent jóvátegyen és ránéz.

Az úr félreérti. Miért is áll itt? Miért nyugtalanítja az asszonyt, az talán fél valamitől, meg akarja előzni és ezért mondja: most is kérem, hogy ne haragudjék!

Erre felnevet az úr, haha, mondja. Ez külső hang, a száj felnyílik, a torok összeszorul, nevetés lesz belőle. Aztán elmegy az úr, kimegy a házból, az udvaron át az istállóba, kivezeti lovát és felül a nyeregbe. Bizony, ezt teszi az úr.

Hogy vergődnek mindaketten! Az asszony is vergődik, talán már nincs benne nagyobb érzés az iránt a férfi iránt, aki most kiment, nincs benne többé túlságos szelídség, úgy látszik. Ez érthetetlen, hiszen a férje és az ember ne szeresse a férjét! Van egy kis jó hely az ablakban, odaáll és kinéz, amíg az ember ellovagolt, aztán biztonságban érzi magát. Van kulcs az ajtajában, azt nem adná oda egy aranykulcsért sem, gyakran szokta használni, megfordítja a zárban belülről.

Mindez olyan érthetetlen. Hát mit vétett neki az az ember? Talán az együttélés volt ellenére, a megszokás, a szégyentelenség? Talán a hosszú keze vagy a lélegzete?

Az asszony íróasztalához lép és ír, megfigyeléseket, feljegyzéseket, naplót. Keze szelíden bánik a papírral, meg a tollal. Néha norvég szavakat kever a németbe, ez hanyagságból történik, mérgelődik is miatta, de nem rontja el a könyvét javításokkal. Bizonyosan napközi dolgokat ír be, semmiségeket, amik csak egy ilyen ezredes leányának juthatnak eszébe; néha azonban kedvet kap arra, hogy visszalapozzon, ujra átolvasson régi dolgokat és régi emlékek visszhangját ébressze fel magában.

Aztán visszamegy az ablakhoz és megnézi, vajjon nem jön-e le valaki a dombról, vajjon nem fordult-e vissza valaki, majd dudorászva kis Mozart-zongorájához megy és leüt néhány billentyűt.

A maga szórakozására játszik.

Vajjon nem ő hagyott-e el egy nemesi családot a nagy Hannover városában, hogy élve eltemetkezzék itt Segelfossban. Őneki mondta valamikor lánykorában a szerencsétlen vak király: Hallom a hangján, hogy milyen bájos maga, gyermekem. Igen, a hangja erős és kellemes, buja, teli tüdőből énekli hazájának dalait. Az Isten tartsa meg, van valami gongszerű ebben a hangban, a zongora halkan kíséri, az asszony hátraveti a nyakát, a háta himbálózik…

Hirtelen abbahagyja és két szobán át a gyermekszobába siet, fiához.

Ez a jelenet gyakran megismétlődött az idők folyamán. A cselédek a konyhában hallgatták az énekét, csakis ők, ki is szokták nyitni az ajtókat, hogy jobban hallhassák. Egyébként senkise volt az egész házban, aki ajtót nyitott és hallgatózott volna, ezt az asszony maga is jól tudta; férjével csak az étkezésnél volt együtt és a szomszédokkal sem érintkezett. Az öreg Coldevin földbirtokos, meg a felesége még emlékeztek Segelfossra, amilyen az előbbi uraságok idejében volt, évenként egyszer odahajóztak nagy szigetükről és egy hétig maradtak, ez volt minden. Körülbelül ez volt az egész társadalmi érintkezésük. Aztán Adelheid asszony német újságokat járatott és német leveleket kapott; de azokban nem volt volt élő hang.

*

A hadnagy mindennap elvégezte a maga mérsékelt tempójú sétalovaglását. Béresei és földbérlői voltak a hegységtől egészen a tengerpartig, és ellovagolt egészen a tengeri halászokig is; itt lóhátról végignézte munkájukat, szemügyre vette házaikat, meg a lányaikat. A hadnagy egyáltalán nem volt szívtelen ember, néha munkát szerzett a lányoknak a birtokán, máskor meg krumplit és szalonnát küldött valamelyik szükséget szenvedő családnak.

Féloldalt fordul nyergében és lovagló ostorával megkopogtat egy ablakot. Ebben a házban Lars Manuelsen halász lakik. Az ember kijön az ajtóba és köszön, egészséges arc áll mögötte az ajtóban, a sor végén az asszony, aki mellére teszi kezét, mintha mögötte szeretne elbújni.

Halászol-e mostanában? kérdi a hadnagy.

Az ember kedvetlenül rázza a fejét.

Higyje el nagyságos úr, egyetlen eleven halat se lehet fogni.

Néhány emberre van szükségem a pataknál. Magaddal hozhatsz még néhányat és tisztítsátok meg a tavat.

No. Nagyságos úr már ki akarja nyitni a zsilipeket? Talán nagyon sok vize van a pataknak?

Tehát jövő hétfőn elkezdjük… Micsoda hosszú legény áll ott?

Az? A fiam. Nem köszönsz, Lars?… Lars a neve. Tavaly konfirmálták, ő volt a második társai közt, tehát a fejében nincs hiba. De mi hasznom belőle.

Az meg a lányod ott? Miért van szükséged idehaza felnőtt lányra? Mi az ördögnek tartasz itthon ennyi felnőttet?

Odakint nem találnak semmit. Hova menjenek? És honnan vegyenek ruhát, meg cipőt, ha emberek előtt akarnak mutatkozni?

Locsogás! mondja a hadnagy. Úgy-e, Larsnak hívják ezt a fiút?

A fiút? Igen. Valóságos Isten büntetése rám nézve, mindig csak olvasni akar. Isten nagy, jó kezeket adott neki, de nem csinál velük semmit és nem dolgozik semmit.

Szereted a könyveket? kérdi a hadnagy.

Nem felelsz, Lars? kiáltja fenyegetően az apja.

Lars meggörnyed, zavartan vigyorog, de egyetlen rendes szót se tud kinyögni.

A hadnagy kérdezi:

Ezek mind a te gyerekeid? A kicsi is?

Persze, feleli az öreg Lars. Öt éves mult ősszel. Julius a neve.

Hirtelen így szól a hadnagy:

A lány szolgálatba állhatna a birtokon. Mi a neve?

Daverdana.

Daverdana?

Eridj Daverdana, húzd ki magad és ne bámulj így az emberek szemébe.

Hadd lám a kezeidet, mondja röviden a hadnagy.

Daverdana elpirul egészen a vörös hajáig, de engedelmesen előmutatja kezeit.

Tudsz olvasni?

Hát egyáltalán nem tudod kinyitni a szádat? szól közbe az apja fenyegetően. Olyan gyorsan fut át a könyveken, mint egy rénszarvas, felel a lány helyett. A templomban ő van harmadik helyen.

Dehogyis, a tizennegyedik, mondja Lars kölyök, aki végre megtalálta szavát.

Harmadik, mondja az apa. Hiszen te magad tudod a legjobban Daverdana.

A hadnagy bólint:

Varrass magadnak néhány ruhát és jőjj fel a tanyára. A ruhákat én fizetem. Gyere vasárnaphoz egy hétre. Mutasd még egyszer a kezedet. Rendben van, mosd meg alaposan! Daverdana?

Igen, Daverdana, feleli az apa.

A hadnagy megfordítja a lovát és így szól:

Tehát jövő héten megkezdjük.

Aztán ellovagolt, lehajtott fővel, kicsit szánalmasan, a kopott egyenruhájában, de délcegen, soványan, „arabosan“, mintha valami akadályt kellene legázolni.

Persze, építőfát adott el, annak most jó ára volt, fűrésztelepén deszkává meg asztallappá fűrészeltette, csak így kapott pénzt érte. Miért ne lehessen így csinálni? A föld nem jövedelmezett semmit, még a nagy mezőgazdasági üzem is csak elszegényíti az embert, ha nincs elég anyagi eszköz a kezében. Ó csak lenne pénze! A téglaégető kemencénél egyre kevesebbet veszített, mert megállíttatta. A vizimalom hozott aranyat, kicsiny, vékony aranyfonalat; a malom kifizetődött, még akkor is, ha nem számítjuk, amit a bérlőknek meg a béreseknek viszontszolgálat nélkül őrölt. Majd csak megy valahogy!

Csak ne lett volna az a templomépítés, nagyon drága dolog volt az. Most már évek multak a felépülése óta, de a hadnagynak még volt egynémely kellemetlen emléke a körül. Bizony a fa, meg az erdő… Mégis csak hatalmas áldása volt az égnek.

*

A hadnagy hazatért. Valami cseng-bong. Mi az? Kling-klang! Az asszony játszik a fiával lent az udvaron, lovacskázik vele. Kis csörgős gyeplőt rak rá és úgy hajtja. Ez hihetetlenül élvezetes, nevet és fut mind a kettő, hahaha. Mikor a hadnagy megérkezik, a játék abbamarad és a gyerek sírni kezd. Ez a sírás hasogatja az apa szívét; de mikor az anyja azt mondja: Ne sírj, kis Maurus! a hadnagy összeszorítja száját és szótlanul ül a lován. Ezzel a Maurus névvel az asszony talán azt akarja hangsúlyozni, hogy előkelőbb, mint ő, nemes, Maurus von Platz.

Hm! mondja a hadnagy. Vedd le róla azt a gyeplőt!

Hiszen csak játék, feleli az asszony.

Egy Willatz Holmsenre még játékból se raknak gyeplőt.

Milyen nagy hűhót csinál belőle! mondja az asszony. Ha én megengedem, akkor maga… Gyere kis Maurus, akkor bemegyünk.

Bizony megint összeütközés támadt, egy kis jóízű súrlódás. Mennyi tűszúrás van kettejük között, túlságosan sok! Az ilyen jelenetek nagyon kedvesek, minden mondatban csakúgy hemzsegtek a hegyes tűk.

No, most megint odabent játszanak. Az asszony írni és olvasni tanította fiát, amiben nagy öröme telt; néha színes ceruzákkal is rajzoltak, máskor meg apró dalokat énekeltek; a fiú mindent könnyen tanult. Bizony az ég adománya volt a kis Willatz, az ő kis kék bársonykabátjában, vállán a csipkegallérral.

Mikor aztán a hadnagy bement az asztalhoz, újra nyugodt szivélyesség és válogatott udvariasság kerekedett fölül.

Semmi civódás, semmi tűszúrás; a vita abbamaradt, mert nem volt ok arra, hogy kitombolhassa magát. És az asztal mellett eltöltött ilyen békés órákban a kis Willatz nem is volt Maurus többé; egyáltalán nem. Az anyja vagy egészen elkerülte azt, hogy a nevén szólítsa, vagy rövidesen csak Willatznak hívta, ahogy kellett. És ezért az előzékenységért a hadnagy se kiabálta folyton, hogy Willatz és megint Willatz. Inkább azt mondta, hogy barátom, vagy azt, hogy fiam, de a nevét elkerülte.

Emellett azonban a hadnagy egyáltalán nem engedett. Kiküszöbölte a Maurus nevet mindig, ahányszor a lányoktól, vagy a gazdasszonytól hallotta.

Bocsánat, kisasszony, mondja, kiről beszél? Ki az a Maurus itt a tanyán? Talán a fiamat, Willatz Holmsent érti?

Bocsánatot kérek, feleli a gazdasszony… a nagyságos asszony azt… a nagyságos asszony szokta néha mondani, hogy Maurus.

A nagyságos asszony csak elszólja magát. Egyikünk se akar gúnynevet adni a gyereknek.

Ezzel a hadnagy bólint és elmegy.

Most jut eszembe, kisasszony, mondja és megfordul, a sagvikai Larsnak tele van a háza felnőtt gyerekekkel, akik semmit se csinálnak. Az egyik lánya ide fog jönni és megkérdezi, hogy nem használhatja-e maga Marcilie helyett.

Marcilie elmegy?

Úgy értettem.

No és akkor másik jön?

Az apjának nagyon sok embert kell eltartania, mondja a hadnagy.

Talán azzal gyanusítja a házvezetőnőt, hogy félre találja magyarázni a szavát, ezért még hozzáfűzi:

Van egy felnőtt fia is, aki csak olvasni akar. Azt Tromsőbe küldöm.

Így leglább megszabadítja a jó Lars Manuelsent gondjai nagyrészétől! Egy pillanatig gondolt erre a hadnagy odalent Sagvikában is, de ott magában tartotta, most már kimondta a szót, hogy a Lars fiúnak a tromsöi szemináriumba kell kerülnie. Csupa kiadás minden oldalon! Hogy is hívták azt a lányt? Daverdana? Mint azt a kedves mesealakot. Vörös haj, hosszú kéz.

Mikor a hadnagy áthalad az udvaron, valamit észrevesz a lába előtt. Mindig lehajtott fejjel jár, a földre néz és ezért mindent meglát az útján.

Miféle idegen járt itt? kérdi az egyik legényt.

Idegen? Nem járt itt.

Amott egy félig elszívott szivar fekszik.

Akkor a doktor dobhatta oda, mondja egy másik legény.

Persze, biztosan ő volt, mondja az előbbi.

A hadnagy tovább halad. Úgy, hát a doktor volt itt délelőtt? Milyen feledékeny lehet az asszony, hogy egész ebédidő alatt egyetlenegyszer sem említette a doktor látogatását. Be akart menni, hogy beszéljen az asszonnyal és megkérdezze: Itt volt a doktor? mit akart? Hirtelen eszébe jut: milyen furcsán hangzik az, hogy idegen nem volt itt, de a doktor itt volt. Hát a doktor nem idegen Segelfossban?

Vacsoránál a kis Willatz mit sem sejtve elmondja, hogy a doktor felemelte, magasra, még a csillárnál is magasabbra.

A doktor? kérdi az apa.

Az asszony rögtön válaszolt:

A doktor itt volt a szomszédban, aztán délelőtt idehívattuk.

Ki beteg?

Marcilie.

Erről nem tudtam.

Meghült. A doktor azt mondja, komoly a baja.

Erről nem tudtam, ismétli mindössze a hadnagy.

Nem akartam megmondani. Tulajdonképen nem magát illeti.

A hadnagy mosolyog:

Meg akart kímélni?

Miután ő így fogja föl az ügyet és nem akarja észrevenni az asszony tapintatosságát, az asszony megsértődik és ezt mondja:

Igen, meg akartam kímélni. Marcilienak bizonyosan megártott a lépcsőn való éjszakai kószálás.

Szünet.

Marcilie bizonyosan doktor nélkül is kilábalt volna a bajából. Csakhogy akkor magának nem lett volna alkalma tüntetni.

Tüntetni… nekem? Ha maga tudná, milyen közömbös nekem minden az én kis Maurusomon kívül. Egészségére.

Az asszony felkelt az asztaltól.

4.

Fehér, nyolcevezős csónak érkezett a környékre, négy ember forgatta az evezőket. Mivel jó meleg tavaszi nap volt, a négy ember ingujjban evezett, de akit vittek, az bizonyosan a fülkében ült, mert nem volt látható. A csónak a patak torkolata fölött, a téglaégető kemence közelében kötött ki.

Fülkéjéből prémbe és vastag ruhába öltözött, nagy, kövér férfi mászott ki; nem a doktor volt, sem pedig az öreg Coldevin, a csónak sem volt ismerős és valahonnan messziről való lehetett. A férfi kiszállt a csónakból, néhány szót szólt evezőseihez, aztán elindult felfelé a patak mentén. Emberei közül ketten követték.

Fent a házak előtt mindenütt emberek álltak és bámulták ezt a szokatlan látványt. Úgy látszott, hogy a nagy úrnak melege lett, levetette a bundáját és átadta az egyik emberének, hogy az cipelje. Olyan kövér volt hátul, hogy kabátjának szárnyai minden lépésnél kifordultak, nem is tudott egyfolytában menni, gyakran megpihent és a mellét fogta. Így mentek, mendegéltek, talán a vízeséshez igyekeztek… amíg csak el nem tűntek az erdőben.

A lakosság lement a nyolcevezős csónakhoz kíváncsiskodni, ráérő emberek sereglettek oda, Lars Manuelsen is lement a házából, sok gyereke követte néhány lépésnyi távolságból. A csónakosok sejtették, hogy ezek a látogatók mit akarnak és eszerint is rendezkedtek be, megértették, hogy ők most fontos személyiségek, akik nagy titoknak tudói.

Békével! mondta Lars Manuelsen, bár azoknak kellett volna előbb köszönniök, hiszen ők jöttek idegen földre.

Békével! ennyit válaszoltak mindössze.

Szép idő van ma.

Bizony, melegünk volt az evezésnél.

Egy darabig erről beszélnek: vajjon nem volt-e szél odakünn, s vajjon nem keletről fújt-e? A csónakosok kissé tartozkodóak a válaszadással.

Hatalmas nyolcevezős ez, mondja Lars Manuelsen, talán a maguké?

A csónakosok köpnek és védekező állásba helyezkednek.

Nem egészen, mondják.

Hová valók?

Szünet. Jelentőségteljes szünet. A gyerekek fülelnek.

Messzire, Ytterleiába.

Mingyárt gondoltam, bólint Lars.

Közelebb lép a csónakhoz, megnézi, de nem ismeri meg; az evezőn, vagy a lapáton csak egy-két betű áll.

De most már úgy érzik a csónakosok, ha ez így tovább tart, viselkedésükkel talán visszariasztják a bennszülötteket s így bennük ragad a titok, miért is engednek egy kicsit s az egyikük ezt mondja:

Bizony nem a mienk a csónak.

Sajnos, nem, mondja a másik is.

És attól kezdve legnagyobb részt ez a két evezős beszélt, úgy hogy Larsnak nem is kell tovább kérdezősködnie. Egyre jobban belemelegednek a beszédbe, egyik vigyáz a másikra, egyik túlszárnyalja merészségben a másikat, de még idejében abbahagyják:

– Mert minket csak úgy béreltek erre a csónakra.

No. Aztán kit visznek az urak? kérdi Lars.

Szünet. Hm. Ez így túlságosan könnyű volna!

Azt, akié a csónak, feleli az egyik.

A másik, aki mintha tűkön állt volna, hozzáfűzi:

Különben csak erre az útra vette a csónakot.

Elővette a pénzét és pengő pénzzel fizetett, pusztán ezért az útért.

A legények Lars Manuelsenre néztek. A gyerekek csak álltak, bámulták a legényeket és füleltek, hallgatóztak.

Ami az utat illeti, arról nem tudok semmit se mondani, feleli az egyik csónakos.

Most felment a patak mentén, jelenti ki a másik.

Szünet. Milyen páratlanul hosszú és tartalmas tud lenni az ilyen szünet.

Lars alaposan és hosszasan nézi a csónakot, közömbös dolgokról beszél az idegenekkel, a tavaszról, a hosszú sziget heringállományáról, aztán az egyik ytterleiai gályáról, melyet a vihar idesodort valamelyik elmult esztendőben. Igaz is, az a gálya az utväri Henriksen kereskedőé volt.

Lars csak ennyit jegyzett meg:

Akkor biztosan nagyon fontos útnak kellett ennek lenni.

Már egyszer kérdezte, hogy ki az idegen, de nem kapott választ s most az időre bízza, majd csak elkövetkezik magától is.

A legények bólintanak, hogy ismerik Henriksen kereskedőt.

Talán csak nem őt hozták? kérdi Lars.

Nem.

Lars, úgy látszik, megúnta a dolgot. Köpött, kezeit hátra tette és egy kicsit még állva maradt. Hirtelen megszólalt és elindul:

Bizony szép ez a nyolc evezős, bárcsak az enyém lenne! No de én csak itt ácsorgok és alkalmatlankodom maguknak.

A legények felfigyelnek.

Nem alkalmatlankodol, feleli az egyik.

Dehogy is vagy alkalmatlan, válaszolja a másik.

És most azon gondolkoznak a csónakosok, nagyon helyesen, hogyha nem ők leplezik le a titkot, akkor az a két legény, aki felment a patak mentén, hamarosan lejön és maga teszi meg; hiszen megtörténhetik, hogy például valamelyik bemegy az egyik kunyhóba, vizet kér és közben kifecsegi, hogy ki az a prémbundás ember.

Ekkor az egyik idegen megkérdi:

Maguk itt a környéken nem is sejtik, hogy mi kit hoztunk ide?

Nem, mondja Lars és nagyot bámul.

A gyerekek is bámulnak.

Gondolom is, hogy nem, mondja a másik idegen és közbeszól. Úgy látszott, mintha tűkön állt volna már. De csodálkozni is fognak, ha meghallják, fűzi hozzá.

Lars most már hihetetlenül kiváncsi lett. A legbosszantóbb ugyanis az, hogy a szomszédja, a sagvikai Bertel túlhosszúnak találta a várakozást és most már errefelé sántikál a szántóföldeken át.

Tán csak nem valami hivatalos személyiség? kérdi Lars.

Nem, felelik a legények.

De úgy gondolom, hogy valami nagy úrnak kell lennie, amiért olyan kövér.

Persze, felelik az emberek, bizony nagy ember is!

Lars várt egy kicsit, aztán indulni készült. Mert már jött Bertel is és vele nem szerette volna megosztani a titkot.

Béke veletek, mondta Lars.

Sőt az az ember nem egyéb, mint a mi földink, hogy úgy mondjam, folytatta az egyik idegen.

A másik idegen megint beleszólt:

Mondhatnám, iskolatársunk.

No, mondja Lars.

Bizony így is mondhatjuk. Az ám, ha nem is éppen a mi járásunkból való, de… de mi egynéhányat ismerünk a rokonságából… csak egy pár község van köztünk… harminc évig volt oda.

A másik idegen mellőzöttnek érzi magát és pótolni akarja a késedelmet, azért is hozzáfűzi:

Gyerekkorából távozott hazulról, minden külföldi országot megjárt, utazott Ausztráliába is, meg Amerikába is. Aztán megnősült és nagy üzlete lett. Még aranyat is talált.

Ettől kezdve a csónakosok egymással versengenek és irígykedve vigyáznak egymás szavaira.

No, egy kicsit nagyon gyorsan haladsz, Jon, mondja az egyik elégedetlenül, társa szavait kijavítva: az még Kinában volt.

Hol mindenütt ne lett volna, feleli a másik. Sőt több napon át feküdt egy felborult csónakban is, már nem is tudom melyik országban.

Akkor még a tengert járta, gyerekkorában. De én most a későbbi éveiről beszélek.

Te csak ne mesélj nekem, tudom én azt, éppen olyan jól, mint te. Több napig feküdt egy csónakban. Kérdezd meg tőle, ha akarod. Disznóság, hogy annak az országnak a neve nem jut az eszembe.

Valami ismeretlen országban történt. De a felesége Mexikóból való.

Azt hiszed, nem tudom?

Mi a neve? kérdezi Lars Manuelsen.

Úgy hívják, hogy…