Part 4

Ebbe a szobába ő most összegyüjtött minden apróságot, amit a kis Willatz már kinőtt, itt vannak a zöld szattyánbőrből való apró, első cipői, rongybaba, kereplő, golyók, guriga, fenyőtobozok. Keménypapirra nyomtatott ábécé lóg a falon, mint valami értékes festmény. Ha ez van a szeme előtt és egy lány, aki felolvas neki, akkor az ő korában levő ember meg lehet elégedve.

Vagy nem?

A basa feláll, Marcilie becsukja a könyvet, az úrnak talán tetszik a változatosság. Marcilie a helyére teszi a könyvet, előkeres egy ostáblát, helyesebben szólva dámatáblát bábokkal együtt. Ez való egy Willatz Holmsennek! Aztán leülnek játszani.

De most Marcilie leányzó még elfogódottabbá válik. A hadnagy rendkívül gyakorlott játékos és minden hosszas gondolkozás nélkül teszi meg húzásait, ha pedig a leány lépésére vár, akkor csendben ül és őt nézi. Néha esténként, ha a lány játék közben felpillantott, a szeme találkozott a hadnagyéval. Ez is egy Willatz Holmsennek való!

Néhány játszmát játszanak és a hadnagy engedi, hogy a lány nyerjen. Milyen igénytelen és furcsa lehet a hadnagy képzeletvilága, hogy ilyesmivel tudja tölteni az időt! Ha azt a lépést teszed, akkor én nyerek, mondja. A lány közelebb hajol és helyre akarja igazítani, kezük érintkezik, lélegzetük összevegyül; végigjátsszák a partit, de a hadnagy bizonyosan egy kicsit rosszul érzi magát, mert nyög. Néhány bábja leesik, a lány lehajol érte… és most szinte feldől az asztal, olyan hihetetlenül kemény a hadnagy arckifejezése.

Köszönöm, most már elég volt! mondja és felkel.

A lány összeszed és a helyére rak mindent, az ajtóhoz megy és meghajol.

Jól van, mondja a hadnagy. Hm. És ha Daverdana eljön holnap, mondd meg neki, hogy mi a teendője.

Igen.

Hozd be ide magaddal, mutass meg neki mindent és oktasd ki.

Igen.

Ez minden.

Ez volt a legutolsó estéje Marcilievel.

De a lányok a konyhában sokszor mulattak ezeken a hadnagy szobájában tartott olvasó-estéken.

Mi az ördögöt csinálnak odabenn? mondja a házvezetőnő. Nem furcsa dolog ez?

Ó, a házvezetőnő is tele van furcsasággal és ha valami merészet mond, akkor a szája elferdül az elfojtott nevetéstől. Nyugat-Norvégiából való és már túl van a huszadik évén, a neve Kristine Salvesen kisasszony. De az Isten óvja meg a kisasszonyt, ha a hadnagy egyszer meghallja a merészségeit!

Azt hiszed, hogy csak úgy ülnek és egymást nézik? mondja.

Marcilie azt mondja, hogy felolvas egy könyvből, feleli az egyik szobalány.

Olvas?

Ő legalább ezt mondja.

A házvezetőnőnek elferdül a szája, mikor azt mondja:

Olvasnak? persze együtt. De mit?

Hohohó! A lányok a hasukat fogják s kezüket a szájukra szorítják, úgy nevetnek.

*

Napos nyári este van, a hadnagy megint kimegy a kertbe egy kicsit körülnézni. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, nemcsak saját ablakaira néz fel, hanem a feleségeére is. Ez nyitva van, sőt hangok is hallatszanak mögüle; a nagyságos asszony beszél valakivel. Mivel pedig a hadnagy „a legnagyobb rend embere“, úgy vélekedik, hogy az asszony valamivel halkabban is beszélhetne a doktorral.

De hiszen a lány már fölépült, mondja a nagyságos asszony.

A doktor pedig így felel:

Már fölépült? Akkor egy kicsit túloztam a veszedelmet asszonyom, csak azért, hogy ma újra idejöhessek.

A hadnagy lemegy a kertbe. Van ott egy szökőkút, melyet még az apja állíttatott oda, a víz felfelé szökken és úgy villog a napban, mint valami hajlított acélpenge. A hadnagy végigtekint a nagy kerten, a mezőkön, egészen a tengerig. A parton idegen csónak áll, legényekkel együtt, bizonyosan a doktor csónakja. A fjord vize súlyosan, nyugodtan csillog, csend van, mint vihar előtt; messze künn a hegyek fölött sötét erdő ereszkedik, színe ibolyás, széles aranysávval. Olyan, mintha aranytokból bontakozna ki.

A hadnagy odamegy a kertfalhoz, hangokat hall maga mögött, de nem fordul meg. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, bezárja a kaput és leveszi a kulcsot.

Hé, kiáltja valaki mögötte. Ne zárja be hadnagy úr, egy pillanatra még…

Egy Willatz Holmsennek nem mondják azt, hogy hé. A hadnagy lassan megfordul.

Bocsánat, hadnagy úr, itt voltam megnézni a beteget. A lányt. Mikor pedig a hadnagy csak néz rá, leveszi a kalapját is és jó estét kíván. A lány hamar meggyógyult, mondja.

Igen, már fel is kelt, egészséges, feleli a hadnagy.

Igen.

Igen.

Egymásra néznek. A hadnagy mosolyogni kezd.

Bocsánat, mondja a doktor, nem hajlandó kiereszteni? Miután pedig a hadnagy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy kinyissa a kaput, a doktor félig tréfásan, félig rettegve kérdezi:

Vagy másszak át a falon?

Csak úgy, ha kellemes önnek, feleli a hadnagy.

Kellemes?

Mert ha nem, akkor én hajítom át.

A hadnagy féktelen volt, úgy szorongatta a nagy kapukulcsot, hogy a csuklója belefehéredett. A doktor méregeti a falat alulról fölfelé és vissza, utoljára tanácstalanul ránéz a hadnagyra, aztán gyorsan nekikapaszkodik. Csendes este volt és valósággal kellemes idő arra, hogy falat másszék az ember.

Mikor később a hadnagy lecsillapodva a házba megy, az asszonnyal találkozik az ajtóban. Bizony, Adelheid, a felesége, az ajtóban várja. Semmi kifogása se volt ez ellen, köszönt neki. Tessék, itt láthatja most azt az embert, aki utolsót bólintott Marcilie felé! Barátságos fölény látszott a hadnagyon.

De az asszony ezt félreértette és így szólt:

Vártam magára, de maga kint járt. Mindig csak kint járkál.

Az ember így válaszolt:

Nem szokott maga esténként engem megvárni, ez szokatlan dolog. Igazán rám várt volna ilyen késő órában? Tessék, nem akar bemenni?

Bementek.

Azért vártam, hogy megkérdezzem, micsoda bolond doktort szerzett maga?

Doktort? Nem is ismerem. Járásorvos és a maga doktora immár tíz év óta.

Tíz év óta. De most már nem az.

Miért? Én nem is ismerem, de maga bizonyosan tudja, hogy kicsoda. Ole Riis… Róla talán nincs is sok beszélni való, de a huga, Charlotte Helene, aki egy Radványi nevű magyar mágnásnak a felesége lett, nem mindennapi életet élt. Magának nem beszélt róla?

Maga csak úgy a levegőbe beszél.

Azt mondom, amit tudok. Ez a kis műveletlen és öntelt emberke igazán nem foglalkoztat valami nagyon.

Mondom, hogy maga csak a levegőbe beszél, Willatz. Meg akartam kérni valamire, de ha meggondolom…

Mi történt Adelheid asszonnyal? Izgatott, hirtelen átkarolja az urát és ezt mondja:

Ó, miért ilyen maga? Bocsásson meg!

Legnagyobb csodálkozására az ura nem viszonozza már ezt a gyengédséget, mereven áll és elfordítja a fejét.

Ekkor az asszony leejti a karját, megtántorodik és egy székbe kapaszkodik.

Bizonyosan nem érti a dolgot, nem érti meg, hogy helyrehozhatatlan hibát követett el, az ura türelme elfogyott és most már az akarata lépett annak helyébe.

Az asszony csak a megalázást érezte.

Hát akkor miért jött be? kérdezte.

Mert hallani akartam, mit fog mondani, felelte a férfi. Pusztán azért.

Ó, most már ő jutott fölénybe és élt is vele. Ezt megérzi az asszony és így válaszol:

Nincs több mondanivalóm.

Csak nem akarja ezt komolyan mondani?

Tudja mit akarok mondani? kérdi az asszony és kiegyenesedik. A doktor… meg akartam kérni magát, mondja meg annak a parasztnak, hogy nincs többé szükségünk rá. Most már tudja.

Hm! mondja a hadnagy.

De maga nem is törődik ezzel?

Nem tudok… felelte a hadnagy tűrhetetlen fölényességgel, nem ismerek ennél kellemesebb megbizatást.

De a hangja felingerelte az asszonyt és így szólt:

Mindegy, maga úgyse fogja megtenni.

Saját magáról beszél?

Ismerem már magát, folytatja az asszony izgatottan. A legszívesebben lépésben lovagol, hogy kímélje becses személyét. Ez a maga sajátsága. De ahogy akarja. És jó éjszakát.

Mikor az ajtóhoz ért, az urának még akkor is volt annyi maliciózus önuralma, hogy ezt mondja:

Maga a multkor ebéd közben arra célzott, hogy szívesen hazarándulna gyermekkori otthonába. A magam részéről ennek nincs akadálya, legalább is a pénz a rendelkezésére áll ma is, akár csak azelőtt.

Szünet.

Jól van, köszönöm.

Férjének ez az ajánlata zavarba hozta, úgy hogy lehajtott fejjel ment ki a szobából, hosszú, sietős léptekkel, hogy egyedül lehessen, mielőtt kitörne belőle a zokogás.

A hadnagy pedig megint a jobbkezére húzta fel a gyűrűt.

6.

A kis Willatz megnőtt, nyurga legényke lett, ügyesen énekel és zongorázik, de szeszélyes és önfejű, most már nem használ neki a szép szó, azt teszi, amit akar és kibujik a tanulás alól.

Az apja már sokat töprengett, vajjon olyan házitanítót fogadjon mellé, amilyen náluk volt gyerekkorában, némi iskolai tudással rendelkező nevelőt, egy senkit; ez a gondolat rémülettel töltötte el. Akkor egy ilyen faluból idekerült tanító járkáljon Segelfoss termeiben, velük egyék egy asztalnál és hallgassa a beszédjüket? Ha pedig nappal tanít, akkor éjszaka virraszt és tanul, mert bizonyosan pap vagy ügyvéd akar lenni. A hadnagy már ismerte ezt a fajtát és nem állhatta az ilyeneket; más a gondolkozásuk, semmi se velükszületett, mindent az iskolában sajátítottak el.

A hadnagy Angliára gondolt, az volt a fiának való ország, jó iskola, drága ország. Csak módjában lenne odaküldeni a gyereket. Módjában? Hát nem taníttatta már régen Lars Manuelsen nyurga fiát Tromsöben és ha az ott volt, akkor a saját fia otthon kuksoljon? Különben pedig elmaradhatna-e ennyire az öreg Coldevin mögött, aki Fredrik fiát Saint-Cyrbe küldte iskolába?

A hadnagy csak töpreng és újra töpreng.

Ellenben a kis Willatznak eszeágában sincs töprengeni. Már egy esztendeje állandóan együtt volt a szomszéd fiúval, Juliusszal, Lars Manuelsen második fiával és ketten sok kellemes napot töltöttek együtt. A kis Willatz a hátsó lépcsőn át még a szobájába is felvitte Juliust, megmutatott neki mindenfélét, aztán együtt festettek vízfestékkel. Szinte hihetetlen, hogy milyen furcsa és új volt Willatz számára Julius. Rettentő nagy kezeivel és lábaival nagy tiszteletet is ébresztett benne maga iránt. A nagy kezeket és lábakat persze hamar megismerték. Willatz ágya előtt volt egy kis szőnyeg… Vigyázz, ne lépj a ruhára, mondja Julius, Mire? Kérdezte Willatz csodálkozva. Mikor azonban Willatz ismételten a szőnyegre lépett, Julius felemelte azt, lerázta egy kicsit, aztán az ágyra terítette. Hát ezt mért csinálod? mondta Willatz. Hát azért, mert nem szabad vele így bánnod és nem szabad rálépned, mondta Julius.

A két pajtás alaposan bemaszatolta magát és mikor Willatz hidegvízzel lemosta a kezét, meg az arcát, Julius ott állt mellette és sajnálkozva nézte. Te nem akarsz mosakodni? kérdezte Willatz. Nem, mert most sietnünk kell, – mondta Julius, jön a dagály.

Julius félt és megkérte Willatzot, hogy csendesen menjen le a lépcsőn, hiszen, ha mással nem is találkoznak, beleütközhetnek Daverdanába, aki pedig néhányszor már elpáholta öccsét odahaza. Julius szerint előbb Willatznak kell lemennie és ha nincs semmi baj, akkor köhécseljen a folyosón. Willatz lemegy. Julius visszafordul a szobába, elvesz egy labdát a többi holmi közül, úgy véli, hogy odakint kitünő hasznát vehetik a labdának. Egyszerre csak köhécsel Willatz, mire Julius lesurran.

Aztán a tengerhez mentek és tengeri csillagot, kagylót, meg hinárt találnak, kőházakat, istállókat építenek a parti fövényre és marhát terelnek az istállóba; A különböző kagylók a pásztorok. A tehenek festettek, némelyik foltos, némelyik pedig sávos s a festéket összemorzsolt téglából meg nyálból készítik. Szent Isten, milyen buzgón játszottak ezek, pedig már mindaketten nagy fiúk voltak.

Julius aztán megéhezett és haza akart menni. De vajjon éppen most váljanak el, amikor a dolog a legérdekesebb kezd lenni? Willatz remegve gondolt arra, hogy egészen megfeledkezett az otthoni ebédről; hogy is jutott volna eszébe, mikor az éhségnek még csak a legcsekélyebb jelét sem érezte, most pedig akármi lesz is, mindegy, hazakíséri Juliust.

Milyen megtisztelő látogatás! mondja a Julius anyja; próbálj leülni Willatz, gyere enni, Julius. Hogy lehetséges ez?

Willatznál voltam, feleli Julius.

Ennél a Willatznál? Tán csak nem akarod azt mondani, hogy bent voltál nála?

Hogy én nem voltam-e bent? Rajzoltunk, festettünk. Kérdezd csak meg őt magát!

Nagyszerű! mondja az anyja és büszke, mint valami úrihölgy. Daverdana lánya házicseléd Segelfossban és most már a fia is a házhoz tartozott.

Julius kés, villa nélkül is ügyesen bánik el a heringgel, krumplival, négyszögletes tányérja fából van, mindez olyan furcsa. Willatz hirtelen szörnyű éhséget érez.

Ugy látszik, nagyszerű heringjük meg krumplijuk van maguknak, mondja.

Bizony arra nem panaszkodhatunk; hiszen van belőle elég feleli az asszony. No de csak lenne valamink, amivel megkínálhatnánk Willatzot! Mit gondolsz, meg tudnál enni egy karéj vajaskenyeret? Ugyan, arra nem is merek gondolni.

De igen, köszönöm, mondja Willatz. Mert már szédül az éhségtől.

Az asszony felken egy vastag karaj kenyeret, aztán egy üveg talpával összetör egy kis kandiscukrot és ráhinti.

No most próbáld meg, vajjon meg tudod-e enni.

Willatz evett, Willatz még soha életében nem kapott ilyen jó vajaskenyeret. Ez a köménymag a kenyérben és a kandiscukor a vajon eddig ismeretlen csemege volt számára, majd megkéri édesanyját, hogy odahaza is csináljon ilyent.

Aztán megint kimentek a gyerekek és érdekes dolog jutott eszükbe. Ez a Julius nagyszerű legény, pompás pajtása Willatznak, nagyon ügyes volt és előljárt az új ötletekben és felfedezésekben, azonkívül pedig durván káromkodott és rendkívül sokat tudott. Felmásztak a téglakemence tetejére és most le is kellett volna jutni. Hátrafelé akartak lemászni és a lábukkal előre tapogatózni, de ez mindig meghiúsult, ahányszor megpróbálták, végül is Willatz megunta a dolgot és leugrott. Sértetlenül úszta meg az esetet és most nekigyürkőzött, hogy elkapja pajtását, ha az is leugrik. De Julius nem mert lejönni. Már többször nekikezdett, de mindannyiszor abbahagyta. Nem mintha nem merném, mondta Julius, de kitörhetem a nyakam! Végül újra visszatért az első módszerhez, a hátrafelé való lemászáshoz és mikor már lejutott egy darabon, megkérdezte: sok van-e még? Nem, felelte Willatz, úgyszólván semmi. Csak ereszd el magad. Aztán Julius jó sokáig lógott, de nem merte elereszteni, hanem kezdett visszamászni a tetőre, majd abbahagyta ezt is, minden reménytelen volt Julius számára, jajgatott és azt mondta, hogy tovább már nem bír fogózkodni. Hát akkor ereszd el! kiáltotta Willatz, Erre Julius behunyta a szemét és eleresztette magát.

No látod, nem is olyan veszedelmes! mondta Willatz. De Julius több helyütt megütötte magát és mivel már megmenekült és veszedelem nem fenyegette, elkeseredett és hatalmasat káromkodott. Nézd csak, mennyire megütöttem magam, és megmutatta a foltjait, daganatait; mondhatom neked, alapos magasság arra, hogy leugorjék róla az ember!

Hát ez mi? A labda kigurult Julius zsebéből és közöttük feküdt.

Neked is van ilyen labdád? kérdi Willatz.

Labda? Ennek már itt kellett feküdnie, feleli Julius, Azonban hirtelen álláspontot változtat és bevallja; ő hozta el a labdát, hogy legyen mivel játszaniuk.

Azután labdáznak, majd virágot szednek és úgy ugrálnak, mint a bakkecske. A mező széles, az ég magas, a nevetésük, kiabálásuk olyan, mint a sirályok rikoltása. Egyszerre csak eltünik a labda a fűben, a kövek közt, hihetetlen módon eltünik. Igy hát nem tehetnek egyebet, mint hogy lemondanak róla.

Most megjelenik Gottfred a hegyek között lévő szomszédos házak egyikéből. Bizonyosan kíváncsi lett arra az előkelő társaságra, melybe Julius került és most csendesen, szerényen közeledett, hogy ő is velük tartson. Ott jön Gottfred! súgja Julius és felugrik: fussunk el! Elszaladtak. Gottfred pedig annyira zavarba jött, hogy tépdesni kezdett valamit a földön és nem ment közelebb, végül leült a földre és úgy folytatta a tépdesést.

Miért kellett elszaladnunk? kérdi Willatz.

Azt megmondhatom neked, felelte Julius. Mert, ha van valaki, akivel nem akarok játszani, hát akkor Gottfred az. Többet nem mondok.

Willatz nem értett meg semmit, de ezzel Gottfred csak érdekesebbé lett a szemében.

Az anyja tojást lopott a madarak fészkéből.

Ez se tette Gottfredet kevésbé érdekessé Willatz számára. Az olyan pajtásban, akinek ilyen anyja van, van valami titokzatos. Julius, hogy a figyelmet elterelje Gottfredről, azt mondta:

Mit gondolsz azokról a bárányokról, melyek nem az anyjuk testéből születtek?

Ez nagy rejtély Willatz szemében. Sohase ült még nagyobbra tátott szájjal.

Aztán így szól Julius:

Igen, azok a juhok, amelyek nem szülnek bárányt… a bárány elrothad bennük.

Ugy? mondja Willatz. Elrothad?

Igen, nekünk is volt egy juhunk, amellyel ez történt. No nézd csak azt a Gottfredet, leült a földre. Mi az ördögnek ül ott az a kölyök?

De egyszerre csak máson akad meg a szeme, lovas közeledik fent az úton, maga a hadnagy.

Ott jön az apád! súgja. Aztán egy pillanatig se gondolkozik, hanem elszalad.

Willatz egyszerre egyedül találja magát, még Gottfred is észrevette a hadnagyot, feltápászkodott és már messze jár a réten. Willatznak nincs más választása, elébe megy apjának.

Hát te itt vagy? mondja az apja és megállítja lovát.

Elmulasztottad az ebédet. Kivel voltál együtt?

Juliusszal.

Milyen Juliusszal?

Juliusszal. Nem tudom. Abból a házból való, mondja Willatz és arrafelé mutat az ujjával.

Menj haza és kérj bocsánatot édesanyádtól, mondja az apja és tovább üget.

7.

Egy héttel később eljön Coldevin a feleségével, és a fiával. Uriemberek, akiket Segelfossban is jó fogadtatásban részesítenek. A fiatal Coldevin akkortájt negyvenes éveit taposta, kereskedéssel foglalkozott egyik nyugati városban, házasember volt és francia alkonzul. Sok jót beszéltek Fredrik Coldevinról. Szeretetreméltó, elegáns ember volt, haját elválasztotta tarkóján és gyűrűket viselt. Tavaly különösen nagy szerencse érte. Zátonyra futott francia hajót vontattak be városába és ő, azonkívül, hogy megvette a rakományt, amin sokat keresett, híressé lett az estélyei révén, amiket a franciák tiszteletére rendezett. Volt ott álarcosbál, kékbarlang, tűzijáték; a pincérlányok rövid kötényben jártak és a város zenekara játszott az ablakok alatt. Mikor a tisztek ünnepe után megtartották a legénységét is, a konzul nem tett különbséget, sőt volt az emberek között egy algiri néger is, aki résztvett mindenben.

Fredrik Coldevin szívesen beszélt az elmult évről, igazán aranyidő volt az, és az idegenek is pompás emberek voltak. Akkor fizetődött csak ki igazán, hogy Saint Cyrben járt iskolába.

Most jut eszembe az a furcsa dolog, mondja Fredrik Coldevin, hogy az egyik pincérlány néhány nappal később feleségül ment egy asztaloslegényhez.

Mi a furcsa ebben?

Semmi. Csak éppen, hogy az idén fiat szült az urának, de szerecsent.

Szünet.

Nem értem, mondja Holmsenné.

Persze, ezt senkise érti, feleli Fredrik Coldevin, még a doktor sem.

Nekünk is volt egy idegen vendégünk, szakítja félbe a hadnagy. Nem mesélné el, Adelheid? Bocsánatot kérek egy pillanatra.

Ezzel a hadnagy kimegy a szobából.

Kimegy az udvarra, Daverdana leányzó áll odakint s a hadnagy ezt mondja neki:

Tegnap este nem jöttél be, elfelejtetted?

Nem, a nagyságos asszony elküldött valahová, felelte Daverdana.

Hol voltál?

A cipésznél.

Persze, most jut eszembe, Én magam mondtam, hogy a cipészhez kell menned. A cipők már elszakadtak.

Nem, csak ki kellett őket tisztíttatni, mondta a nagyságos asszony.

Persze, ki is kellett őket tisztíttatni. Igen, kitisztíttatni is.

Ezzel a hadnagy tovább ment. Talán semmi célja se volt azzal, hogy kiment a szobából, mégis kiment, sok volt a gondolkoznivalója. A hadnagy ünnepi egyenruhájában van ma vendégeinek tiszteletére, ezért nem is megy a tehenek közé az istállóba, hanem a csűrbe, ahol az egyik sötét zugba húzódik és ott áll egy ideig. Egyáltalán nem duzzog, sőt abban a pillanatban elégedetten bólint. Kitisztíttatni is! ismétli és összedörzsöli sovány kezeit. Mielőtt megint bemenne, a gyűrűjét áthúzza a balkezére, hogy emlékezzék valamire.

Daverdana leányzó még mindig ott állt az udvaron és a hadnagy arra haladtában ezt mondja neki:

Vissza is hoztad a cipőket?

Nem, feleli Daverdana, csak oda kellett vinnem.

Megint bólint a hadnagy és még elégedettebbnek látszik.

Mikor újra belép a szobába, a társaság még mindig ott ül elgondolkozva. A konzul szólt legutoljára és most megint ő beszél.

Azt hallom, hogy Tobias királyt fogadtad audiencián és hogy telket akar vásárolni. Nagyon helyes, adj neki telket!

A hadnagy erre nem felelt semmit, csak néhány szót szólt.

Úgy gondoltuk, Adelheid, meg én… különben is, beteg ember. Maguk bizonyosan hallottak már róla.

Az öreg Coldevinné megütközve ingatja a fejét és így felel:

De még mennyire!

Két táborra oszlottunk, mondja a konzul: apa meg anya az egyik részen, Adelheid őnagysága meg én a másik oldalon. A kis Willatz is biztosan velünk tart, ugye, kis Willatz? Persze, ezt már értem. Tehát eladjuk azt a telket!

Az öreg Coldevin elgondolkozva ült, csendes, töprengő, vén ember, aki nem szereti az ilyenfajta változásokat. Mikor Holmsenné mesélt neki a királyról, erről a Tobias Holmengraaról, aki itt akart letelepedni, a nagybirtokos háza tövében, mereven maga elé nézett és tiltakozott, tiltakozott az eladás ellen: Nem, ne tegyétek! mondta, csak azt ne tegyétek!

Most is megismétli intelmét:

Ha az ember elad és megint csak elad, akkor mi marad Segelfossból? Persze sok marad, rengeteg marad Segelfossból, sietett hozzátenni; de végül is… az utolsó Willatz Holmsen még bizonyára nem született meg.

Ez a modern kor, apám, mondja a konzul. Ezek a nagybirtokok nem fizetődnek ki, csak eltékozolják a birtokos erejét. Ez jó lehet azoknak, akik régi időben fektették be a pénzüket, hogy legyen miből élniök.

Nekem nem voltak nagy befektetett tőkéim, feleli az apa. Ami lett volna, az elpárolgott a rossz években, meg a háború alatt. De azért…

Ó, igen, apám, persze, neked is sok van. Amióta pedig örököltél…

Az öreg Coldevinné a fiára néz és elhallgattatja.

De azért mégse válnék meg szerény birtokom egyrészétől sem, bizony nem.

De apám, hiszen semmi hasznod sincs belőle.

Nem, talán nincs. Ó nem. Nincs belőle hasznom. Hát mindenből hasznom legyen? kérdi az aggastyán. Ha most csökkentenénk, az anyád meg én, ha eladnánk belőle és pénzt kapnánk érte, akkor lenne pénzünk, amit bámulhatnánk, de aligha volna földünk. És akkor kihez mennének az emberek, ha már az anyád meg én nem volnánk nekik? Az idén tavasszal is, talán te is tudod, Henrik elvesztette a tehenét. A jó borjadzó tehenét. Az a Henrik, akit te kereszteltél át, emlékszel még rá?

Persze. No és mi lett aztán?

Semmi… Más semmi, mondja az öreg Coldevin. Aztán eljött az anyádhoz…

Szünet. Miután több nem következett, megszólalt Coldevinné.

Igen, én pedig az apádhoz mentem.

Szünet.

Csakhogy, szólal meg a konzul nevetve, mindegy lett volna, akár pénzt adsz neki, akár új tehenet.

Nem, nem, feleli mind a két öreg a fejét rázva, a pénzt eltékozolta volna.

Hogy az ellentéteket kiegyenlítse, megszólal a hadnagy is:

Csakhogy itt nincs szó valami nagyobb dologról, mi csak azt igértük, hogy majd gondolkozunk valami kis telken, talán egy kunyhóra való telken, esetleg nem is lesz belőle semmi, Adelheid, meg én beszéltünk róla annak az embernek, aki különben értelmes, egyszerű embernek látszik.

Meg kell mondanom, hogy nekem nagyon megtetszett, mondja az asszony is. Beteg és ki akarja próbálni a fenyveserdő levegőjét.

Ezzel megakad a beszélgetés, mindenki csak ül és gondolkozik. De a kis Willatz, aki semmit se szeretett úgy a világon, mint a változatosságot, már bent van a nagy szobában és a régimódi spinéten játszik.

Bom-bombom-bombo, dudol vele a konzul, aztán felkel. Annak a bizonyos Henriknek különben nem volt apja, de az anyját Lisbetnek hívták, s azért a fiút Lisbet-Henriknek nevezték el. Mire én átkereszteltem Henri l’Isbetre.

*

Az egyhangú és unalmas mindennapi segelfossi életet Fredrik Coldevin már kívül-belül ismerte, nem az ő ízlése szerint való volt, igyekezett tehát azt úgy ahogy kiélvezni és egyáltalán nem unatkozott. A hadnagy gyermekkori pajtása volt, évek folyamán az asszony is pajtása lett s a konzul fecsegett, fütyörészett, énekelt a szobákban, esténként pedig valami jófélét ivott a hadnaggyal és ha nem volt más, csak a házvezetőnő, Kristine Salvesen kisasszony, hát vele is órák hosszat elbeszélgetett néha az éléskamra nyitott ablakán át.

Salvesen kisasszony, igaz, hogy üdvözöltem már magát, amióta megérkeztem, de még nem volt alkalmam magával pár komoly szót szólni.

Pár komoly szót, az idén is? kérdi Salvasen kisasszony nevetve.

A konzul a fejét rázza:

Az idén különösen rosszul megy a sorom. Most pedig azért jöttem, hogy véget vessek a dolognak.

Hiszen már tavaly is megtette, haha.

Verset írok a szemöldökéről, meg a szeméről. A szeme a gazdagságom, mondom… Nem, hogyan is volt csak? Különben magának kellene tudnia, hogy mit mondok a szeméről! Salvesen kisasszony, igaz hát, hogy amióta tavaly itt voltam, eljegyezte magát?…

Mi egyebet tettem volna?! mondja a kisasszony és elferdül a szája, hiszen a konzul úr cserbenhagyott.

Én? Hát van szíve ahhoz, hogy ilyen hűtlen legyen? Ezért is mondom: a szeme, a pénze, amellyel mindenkit megvásárol.

Pfuj, konzul úr!

Csodálkozik azon, hogy elment az eszem? Három éve vagyok kínpadon, aztán eljövök és azt hallom, hogy eljegyezte magát. Sose kellett volna téged látnom, vagy hogy is mondja csak Shakespeare?… Maga nagy bűnt követett el ellenem.

Igen. Valóban, lesoványodott és elsorvadt miattam.

De maguk nők mind ilyenek. Most találkoztam egy emberrel északi utamon, Isten tudja, talán pap valahol. A felesége betegágyánál ült, aszongya, és mind a három fia mellette állt. Kettőben magára ismert, hasonlítottak hozzá, úgy vélte, de a harmadikat, aki kicsi és vézna volt, ki nem állhatta. Akkor így szól az asszony: Az a te fiad! Az ember összegörnyed, mintha megütötték volna. Kis idő mulva összeszedi magát és megkérdezi: A másik kettő nem? Az asszony nem felel. És a másik kettő nem… Hallod-e, a másik kettő nem? ismétli. De az asszony már halott.

A konzul és Salvesen kisasszony egymásra néz.

Uff! mondja a nő és megrázkódik.

Képzelje magát annak az embernek a helyébe, Salvesen kisasszony, most egész életében folyton az a kérdés kínozza: és a másik kettő nem? Erre pedig sohase kap választ.

Szünet.