Part 13

Csak aztán ne hagyjon faképnél! mondta Salvesen kisasszony.

Hogy faképnél hagyja… egy tanult ember… soha! Ilyesmit nem tesz olyan ember. Irgens se tette.

Tulajdonképpen hogy érzi magát itt ebben a házban? kérdi Salvesen kisasszony.

Itt? Irgensné asszony a fejét ringatja. Hiszen ez a ház valóságos paradicsom. Sohase éltem még ilyen páratlanúl jó napokat. Irgensnek kellett volna ezt látnia.

Tudja mit gondolok, Irgensné? Azt hiszem Holmengraa nem mindig az, akinek látszik.

Hogyan? Hát milyen?

Átfogta már a maga derekát?

Az Isten őrizzen meg a maga szájától, Salvesen kisasszony!

No, mert az enyémet már átfogta.

Átfogta a maga derekát?

Igen, néhány nappal ezelőtt, este.

Most aztán Irgensné ütközik meg és ezt mondja:

Azt gondolom, hogy másnak a derekát még nem karolta úgy át, mint az enyémet. De a legutóbbi hetekben, úgy látszik, mintha kissé megváltozott volna. A becsületére váljék azonban, sohase megy túlmesszire. Határozottan nem. És magával… hiszen maga nem is ismeri… Magával talán még kevesebbet jelentett az egész. Mit mondott, mit csinált magával? Hallatlan dolog.

A két hölgy tovább társalog és most már Salvesen kisasszony is megsértődik. Igen, mert Irgensné olyan kijelentéseket tesz, hogy sok módja van annak, ahogy valakit meg lehet ölelni, hiszen valaki egyenesen eléje állhat egy férfinak az útja kellős közepébe, amikor arra halad, akkor mit csináljon szegény a karjaival, mi, Salvesen kisasszony?

Nem, ilyeneket ne mondjon nekem.

De most már igazán meg kell kérdeznem, hogy mi történt maguknál a kastélyban? kérdi Irgensné.

Nálunk? feleli Salvesen kisasszony és megsértődik, halálosan megsértődik. Látja, maguk itt lehetnek olyan spanyolok és olyan gazdagok, amilyenek csak akarnak, de ezzel még nem lesznek különbek, mint mi odaát a kastélyban. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak. Én ebben a házban még nem láttam színezüst tálakat, csészéket és tálcákat, nálunk pedig van ilyen. És itt még nem láttam aranyozott fület az ezüst süteményes tálakon, nálunk pedig az is van. Az ám!

De kedves Salvesen kisasszony, hiszen az asszonya megszökött az urától!

Megszökött? Ezt a maga szája mondja, amit az Isten óvjon meg a pletykaságtól, meg a fecsegéstől, Irgensné. Nem pedig az én szám. Mit mond? A saját fiát kísérte el az asszony Berlinbe, s a gyerek most zeneszerzést tanul. Nem tudom, hogy maga mire akar kilyukadni. Úgy látszik azonban, hogy maguk az utóbbi időben, mondhatnám, megváltoztak egy kicsit. Én azonban a magam részéről remélem, hogy becsületes emberként élhetek és halhatok meg és például Coldevin konzul nem ölelte át a derekamat. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak.

A két hölgy tovább társalog. Furcsa beszélgetés volt ez, váltakozva hol okos, hol ostoba. Ha ezek az emberek négyszemközt társalogtak és senki miatt se kellett őrizkedniük, akkor a nyelvük kirúgott a hámból, a beszédjük megint természetes volt, úgy, ahogy odahaza megszokták, és hihetetlen dolgokat mondogatták egymásnak.

Végre Windfeld lelkész kénytelen volt engedni a tisztviselőáthelyezés törvényeinek és új, délvidéki állásra pályázott. Akaratlanúl tette az öreg, elkopott ember, hiszen alapjában nagyon jó és kényelmes élete volt idefönt, a templom mindig zsúfolt és az egyházközség békés. De mit ért mindez? Barátaim, valahol Östlandban az emberek már vágyva vágyakoztak azután, hogy meghallhassák, mi maradt meg Windfeld lelkész lelkipásztori tehetségéből. Tovább nem vonakodhatott. És a sík, természeti szépségekben bővelkedő Smaalenekben kapott stallumot.

Aztán jött a helyettese. Ha nem is volt éppen káplán, mert ilyent sajnos nem tudtak keríteni, mégis akadt önfeláldozó lélek, aki egyelőre hajlandó volt szolgálni az egyházközséget. Úgy kellett segíteni a dolgokon, ahogy lehetett és hálásnak kellett lenni, amiért valóságos lelkész egyáltalában hajlandó volt működni itt északon, ha csak néhány hétre is.

És milyen lelkész! Fekete gérokkot és keményített fehérneműt viselt. Kitünő férfi volt, ebben nem lehetett kétség, meglátszott a kezein, melyek a könyvekben és az írásban való lapozástól megvékonyodtak, a biztos magatartásán: mindegyik vállán be tudott vinni a nyájba egy-egy bárányt, a bő cipőjén, a dupla harisnyáján meg a galocsniján. Nem volt püspöki botja, legalább is még nem… Hosszú hajat viselt meg tudós szemüveget, annyira tudományos ember volt: Lars Manuelsen fia, L. Lassen.

Most már lelkész volt. Hazajött magát mutogatni. A Cordillerákban nem lehet büszkélkedni, de idehaza lehet.

Gazdasszonyt, néhány ládát, meg bútort hozott magával és rögtön bevonult a községi paplakba. Az egyházfiak és templomszolgák fogadták és mindjárt a legnagyobb buzgalommal álltak az oldalán. Mert hiszen a hírneve már évekkel megelőzte. Ki ne hallott volna L. Lassenről!

Bár csak megtetszenék a tiszteletes úrnak idefönt és maradna sokáig! mondták az egyházfiak.

Nem, nem maradok itt sokáig, felelte a lelkész, de kötelességemnek tartottam itt átmeneti szolgálatot teljesíteni.

Ó, nem, bizonyosan nem tetszik itt a tiszteletes úrnak.

Ne mondjátok ezt barátaim, de ez a község olyan eldugott helyen van, ilyen fészekben nem élhetek. A tudományos érdekeim is valamely délvidéki helyre utalnak.

Igen, ez bizonyosan így van, de ha pályázni méltóztatnék az itteni lelkészi állásra, akkor bizonyára csak egy szót kellene szólnia és megkapná a tiszteletes úr.

Az itteni lelkészi állást? Csakhogy nem akarok rá pályázni. Az orvosom megtiltotta nekem, hogy itt maradjak. Nem birom a klímát, túlságosan északi.

Aztán a főtemplomban prédikált, a templom kicsinek bizonyult. De a lelkész megparancsolta, hogy vegyék ki az ablakokat, hadd hallhassák a kintállók is. Ó, elhihetitek, az volt csak a prédikáció!

De a segelfossi templom még kisebb volt. Mikor Lassen úr odament, egyetlen hely se maradt! Barátaim, hiszen ha mindenki eljött a templomba, még boltos Per is, és ott álltak és nem tudtak bejutni. Vegyétek ki az ablakokat, parancsolta ismét a lelkész, akkor majd Isten segítségével elérem a legtávolabb állókat is! És elhihetitek, a hangja elhallatszott egészen a hídig, sőt a béreskunyhókig is. Fölösleges volt a templomba menni és ezért ment le egy fiatal pár régi vasárnapi szokás szerint a földnyelv mögött levő csónakházba. A lány pedig Daverdana, a lelkész húga volt és a legény a segéd-kikötőmester.

Istentisztelet után megéhezett a lelkész és mivel sem a kastélybeli hadnagy, sem pedig Holmengraa úr nem hívta meg, Lassen úr alázatosan a szülei kunyhójába ment és ott kapott enni. Ott ült ismét a Lars gyerek, a község áldása és csodája. Kis testvérei nagyobbak lettek, az anyja még jobban megőszült, de az apja még mindig ugyanaz a rőtszakállú legény volt, míg Julius férfivá serdült.

Most aztán minden attól függ, hogy le tudsz-e nyelni ilyen ennivalót, amilyen nekünk van, mondta az anyja.

Ó, igen, köszönöm, hiszen ez friss hús, amint látom és az orvosom éppen friss húst rendelt.

Levágtunk egy kecskét, mondta az anyja.

Finom ember lett a Larsból, zsebkendőjét az álla alá tette és villával vette ki a kenyeret. Julius halkan ezt mondta magában: Hogy az ördögbe!… Bizony ezt mondta. Különben lassanként valamennyien eltüntek a szobából, hogy Lars békében maradhasson. Kis testvéreit, akik nem tudtak egyebet, mint a sarokban ácsorogni, az apjuk hívta ki.

Igen, az apa meg volt hatva, nem tudott szóhoz jutni az ünnepiességtől. Ehhez járult még az is, hogy meg kellett mutatnia a fiának, hogy a prédikációja egyszerűen gondolkozásra késztette, már csak emiatt is szótlan volt. De Julius, a himpellér, a bűnös, egyenesen fellopózott a padlásra, ahonnan már előre lyukat fúrt a mennyezeten át, ott lefeküdt és megfigyelte a szobában maradt bátyját. Lám, hogy viselkedik! Minden nevelést egyszerre elfujtak, Lars ott ül és zabál, ahogy csak belefér, vadul tömi magába a nagy falatokat, össze-vissza keni magát és zsírt fröcsköl maga körül. Annyira sietett az evéssel, mintha arról volna szó, hogy lehetőleg minél többet nyelhessen le, mielőtt még bejön valaki. Julius ezek után úgy vélte, hogy a bátyja nem is annyira előkelő, hogy vele szóba ne állhatna.

A lelkész „étkezés“ után lefeküdt a szülei ágyába és alszik. Mikor kialudta magát, az anyja behozza a kávét. A lelkész megfrissültnek érzi magát, hatalmasat ásít és megköszöni anyjának a kávét. Aztán a tetőgerenda alól leveszi a kunyhóban egyedül található két könyvet: az egyik egyházi beszédek gyüjteménye, a másik „Az emberi szív tükre“. Ezt az apja valamikor Lofotenben vásárolta.

Lassan a többiek is mind bejönnek egyenként, először a kicsinyek, végül Daverdana. A lelkész nem lát és nem hall semmit, csak a könyvekben lapozgat. Igen, a Lars meg a könyvek! Hogy tudott a könyvben lapozni anélkül, hogy az ujjait megnyálazta volna, és hogy tudta a kezében tartani, mintha csak valami kincs lenne! És az anyja a felismerés pillantásával látja, hogy a fiának milyen otthonosan mocskosak a kezei, akárcsak azelőtt, és ugyanolyan otthonosan mocskos a nyaka körül is.

Aztán felocsúdik a lelkész és beszélgetni kezd a többiekkel, észreveszi Daverdanát és a hadnagy iránt érdeklődik.

Köszönöm, egészséges.

Majd lesz egy pár szavam hozzá, mondja a lelkész. Hallom, hogy a felesége megszökött.

Aztán Willatz után kérdezősködött.

Valami muzsikusnál tanul, feleli Daverdana.

Csupa világiasság!

Akkurátusan ezt mondtam én is, jegyzi meg erre az apa, Lars Manuelsen. Tudatlan ember vagyok a könyvek, meg az ujságok körül, de azt megtanultam, hogy a zene, a játék, a tánc, meg a kockázás mind az ördög találmánya, Isten bocsássa meg a vétkemet.

Meddig maradsz a községben? kérdi Julius.

Nem tudom, minél rövidebb ideig, feleli a lelkész A püspököm megígérte, hogy hamarosan felválttat.

Miért nem akarsz az itteni lelkészségre pályázni?

Mert túlerőltettem magam a tanulásban és mert nem bírom az itteni levegőt. Délvidéken kell letelepednem.

A levegőt? Hát mi a nyavalya van a mi levegőnkben?

Műveletlen vagy, Julius, mondja a pap az öccsének.

Julius nem is olyan buta. Csak egyszerűen megkérdi, hogy, hát kedveseim, a mi levegőnknek mi baja van? Talán bizony majd könyörögni fognak egy papnak, hogy foglalja el itt a tisztséget?

Minden északi stallumnak ugyanaz a végzete, egy pap se akar északra kerülni. Csak a jó szívemnek köszönhetitek, hogy idejöttem.

A jámbor és a tudós ostobaság egyesül itt. Az anya majd felpukkadt a fia miatt érzett büszkeségében és így szólt:

Igen, igen, nagyon szép tőled, hogy hozzánk is ellátogattál egyszer.

Julius azonban nem tágít.

Hát talán nekünk itt északon ne is legyen papunk?

Csak fecsegsz, Julius, mordul rá az apja.

A lelkész a torkát köszörüli, aztán így felel:

A püspököm úgy vélekedik, hogy az itteni északi lakosság megelégedhetik kevésbé tanult lelkészekkel is. Az ő véleményét pedig tiszteletben kell tartanod, Julius.

Julius semmi iránt sem érzett tiszteletet, ha csak meg nem félemlítették. Itt azonban nem fenyegette veszedelem. Különben is a bátyja tekintélye nagyot csökkent előtte, hiszen rettenetes látvány volt, ahogy Lars a kecskehúst falta.

Mi van? Beteg vagy te? kérdezte azután, mintha csak most hallott volna róla először.

Igen, sajnos, túlsokat tanultam. A mellem meg van támadva.

De Julius emlékezett még bátyjának a szószékből hallott oroszlánhangjára és újra csodálkozva megkérdezte:

A melled?

Igen, meg a szemem. Rövidlátó lettem.

Hagyd békében a Larsot, figyelmeztette az apja.

Hát mi baja a szemednek? kérdezte Julius.

Olyasmi, ami miatt az embernek konkáv szemüvegre van szüksége. Ehhez nem értesz.

Nem, ehhez Julius nem értett, tehát hallgatott.

A lelkész a könyvekre tette a kezét és így szólt:

Ugy-e, itthon nem sokat használjátok ezeket a könyveket?

Nem, sajnos nem, felelte az apja, itt nagyon keveset olvassák az Isten szavát.

Akkor talán magammal vihetném? mondta a lelkész.

Mit akarsz vele? kérdezte Julius.

Úgy látszott, mintha az apja nem szívesen válnék meg a könyvektől, de mégis azt mondta:

Vidd el őket, ha akarod.

Akkor még rosszabb lesz a szemed, mondta Julius.

Ó nem, Isten segítségével talán már nem lesz rosszabb, felelte a lelkész. Az orvosom azt mondja, hogy most egy idő óta már jobban látok.

Tudok egy másik könyvről is, mondta Julius. Ole Johannak van egy régi könyve, valami Jesper Brochmand írta.

Meg tudnád nekem szerezni? kérdezte a bátyja.

Igen, azt hiszem, mondta Julius és kiment.

Ekkor a lelkész Holmengraa úrról kezd beszélni, mondván, hogy világias lélek és csak az üzletekre gondol. Igaz, hogy iszik is?

Holmengraa?

A lelkész bólint:

Nekem így mondták.

Az anya megint ingatta a fejét, ó Istenkém, mennyi mindent tud az ő fia!

Majd hozzá is lesz egy pár szavam, mondta a lelkész. A gyerekek csak ott járkálnak a házban és amióta nem vagyok itt, még nagyobb pogány lett mind a kettőből.

Igen, Felix nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba akarja küldeni az apja. Ezt hallotta Daverdana.

A bátyja fülelni kezd:

Mexikóba? És Marianet is?

Nem, csak Felixet. Mariane később Krisztiániába kerül.

Krisztiániába? Úgy.

Most boltos Perre került a sor. A pap mindenkiről tudott valamit, az egyházfiak olyan szívesen a segítségére voltak. Boltos Per egyre kövérebb és mindennap a bíróság elé kerülhet, hacsak nem hagyja abba a mérésnél tanusított nagyszerű kézügyességét.

No meg aztán a távirdász, nem nagy szoknyavadász-e? Hát a kikötőmester, valóban egy pár lesz belőle meg Salvesen kisasszonyból?

Daverdana szinte tűkön ül: Most biztosan a segéd-kikötőmester kerül sorra, aki pedig az ő kedvese, a csónakházban. Ó, soha többet nem néz rá.

Most visszajött Julius, odaát volt Ole Johannál. Vastag, szörnyen mocskos könyvet dob az asztalra. Tudja Isten, talán csak nem lopta?

Itt a könyv, mondta.

Megkapom? kérdezte a lelkész.

Megkapod.

Az anya pedig ingatta a fejét. No hát ez a Lars meg a könyvek, ez a Lars meg a tudomány!

A lelkész egymásra fektette a három könyvet és megsimogatta őket. Mit is akart velük tulajdonképpen? Igen, L. Lassen a könyvtárát kezdte meegalapozni és e célból fosztogatta a béreskunyhókat. Most már három új kötet feküdt itt és Jesper Brochmand jókora helyet fog kitölteni az állványon.

Aztán így szólt Julius:

Ole Johann kérdezteti, hogy nem tartanál-e nála imaórát, mielőtt elmégy?

Ole Johannál? Hiszen nincs elég nagy szobája.

Ott is kivehetjük az ablakokat.

Szünet.

Az anya megjegyzi:

Igazán nem hinnélek olyan együgyűnek, hogy Ole Johannál tarts imaórát. Akkor aztán később mindenütt elhencegnének vele.

Nem, mondta a pap. Egyébként is ma már fáradt vagyok. A torkom, hm. Kezét a szája elé tette és óvatosan köszörülte a torkát, elhalóan köhintett.

Hagyd csak, mondja az apja, Lars Manuelsen is, Ole Johann éljen békével és elégedjék meg azzal, amit ma hallott!

Julius azonban ördöngős fickó!

Különben, ha rekedt vagy, mondja, akkor anya majd ezüstkanállal felemeli a nyelvcsapocskádat. Nekem is ezt tette.

Rettentő mód műveletlen vagy Julius, mondja a pap az öccsének. Ezután még egy köpenyt terített a himbálózó vállára, gummicipőt húzott és kiment. Még egyszer meg akarta tekinteni az ismerős helyeket, mielőtt visszatér a paplakba. Daverdana, meg a kis testvérei az ablakhoz szaladtak és onnan néztek utána.

És most L. Lassen kint járt az ismerős országúton és himbálta a fejét, nyilván nehéz volt neki és nem akart egyenesen állni. Nem úgy járt, mint aki bármi elől is ki akarna térni, olyan jó, biztos érzés töltötte el és ha emberekkel találkozott, csak attól félt, hogy tudja Isten, azok majd nem köszönnek neki. Mert most már igazán nem neki kellett előre köszönni: vagy nem ő volt-e a tiszteletes úr? Sok ember járt itt, némelyik egészen idegen volt neki, bizonyosan Holmengraa üzemeinek munkásai voltak. Ezekre az emberekre rábámult, bizony a legutolsó pillanatig, és sokszor annyira vitte, hogy nem is lett belőle köszönés. Ez sem volt rendjén. De még mindig inkább így, mintsem hogy ő köszönjön előre.

Valóban, L. Lassen az egyház erős szolgájának érezte magát, és majd csak viszi valamire. Nem lehetetlen, hogy eljön majd annak az ideje is, amikor majd megveregeti a vállát Willatz Holmsennak.

Ami után egész bizonyosan történnék egy és más…

*

A távírász a készülékénél ül és sürgönyt vesz fel. Sürgős távirat jön Berlinből, nem hosszú, de olyan fontos, hogy a távírász maga akarja rendeltetési helyére juttatni, három pontot és vonalat kopogtat le, aztán felkel, nagyot kortyint egy üvegből, mely a függöny mögött levő állványon áll, szabály ellenére bezárja az irodát és kimegy. A kastély felé irányítja lépteit. Nagy, imbolygó vállú, súlyos testű legény.

Mivel eddig még sohase járt itt, a konyhabejáraton megy be, hogy a cselédség közül találjon meg valakit. Az egyik lánynál a hadnagy után érdeklődik, a lány kijön a házvezetőnővel és csak a távirász nyomatékos kérésére hivatják a hadnagyot.

A hadnagy rendkívül csodálkozó arcot vág és megkérdi, hogy az emberei közül valaki nem nyugtázhatta volna-e a táviratot?

Azt igen, mondja a távirász. De nem arról van szó, csak elő akartam készíteni a hadnagy urat, hogy rendkívül fontos a távirat.

A hadnagy rögtön fel akarja tépni és el akarja olvasni, de a távirász visszatartja és így szól:

Várjon egy kicsit, lassan olvassa, nem örvendetes távirat.

Rendes körülmények között a hadnagy kurtán elintézte volna ezt az embert, de most megáll és nagy szemeket mereszt rá. Csak a táviróhivatalból ismerte, szolgálatkész, szeretetreméltó ember, Baardsen a neve. A hadnagyot zavarba hozta, ahogyan a távirász most idejött és ilyen furcsán viselkedett. Ami talán meg is felelt Baardsen szándékának. Mikor a hadnagy végre felbontotta és elolvasta a táviratot, előbb csak gyenge benyomást keltett benne.

Anyát baleset érte, ez volt a távíratban. Uff! mondta a hadnagy és az ajtófélfának támaszkodott. Az volt tovább, hogy fürdés közben érte baleset. Furcsa, hát fürdés közben érhet valakit komoly baleset? Volt ott még valami, de az nem fontos.

Válaszolnom kell, várjon egy pillanatig, magával megyek, mondta a hadnagy.

Kihozta a sapkáját a folyosóról és a két úr együtt ment a táviróhivatal felé.

Fürdés közben? mondta a hadnagy a kísérőjének, nem értette a dolgot.

A nagyságos asszony bizonyosan megütötte magát. De mégis furcsán hangzik, felelte a másik. Egyébként úgy tetszik, mintha a távirász sejtené az egészet és célzásszerűen mondta, hogy talán előkészítse valamire: Emögött kell lennie valaminek.

Megérkeztek az irodába és a hadnagy leült, hogy megszövegezze a táviratot és ebben néhány kérdést intézzen Willatzhoz. Eközben a távirász megint az asztalánál ül és sürgönyt vesz fel.

Tessék várni egy kicsit, mondja hátrafordulva. Ujabb távirat jön. És még írásközben előkészíti a hadnagyot a következőkre. Most már érthetőbb kezd lenni… sajnos… ez a hír…

Adelheid asszony fürdés közben az életét vesztette.

Néhány nappal később a hadnagy a postagőzössel délre utazik a fia elé, aki az anyja holttestével már úton van Norvégia felé. Igy a hadnagy mégis felvehette az új bundáját, amelyet valamikor az angliai útalkalmával vett.

Csakhogy most nem hordta olyan büszkén.

16.

A berlini halálhír furcsa hatással volt Holmengraa úrra, mintha kissé eszét vesztette volna.

Először mély gyászba merült és bánkódott, hiszen Segelfoss úrnője rendkívül kedves volt vele, az első naptól kezdve, talán neki köszönheti azt is, hogy egyáltalán megkezdhette nagy tevékenységét.

De néhány nap elteltével megváltozott Holmengraa úr, ismét derüsebbnek látta az életet. Nos, minek titkoljuk a valóságot, vidámabb oldaláról kezdte látni, értheti ezt valaki? Látták mosolyogni, nevetni, bizonyosan spanyol borából ivott ebédre, más magyarázat nem lehetett. És az egyházfiaknak bizonyosan nemsokára újabb beszámolóra volt alkalmuk L. Lassen lelkésznél.

Ki volt Holmengraa úr? Talán kereszt az égen, szimbolum? De talán nem is volt benne semmi misztikus, talán csak a fölényesen tevékeny ember átlagos tipusa volt? Talán olyan ember, aki sok pénzt keresett ugyan, de Mexikó fensíkjain nem tudott fényűzően élni és most azért jött ide, hogy learassa a sikerének járó tiszteletet? Megjött és a hírneve végigdübörgött az egész országon. Kint a szürke domb körül nem ragyogtathatta a hírnevét, onnan tehát mindenesetre el kellett távoznia, Segelfossba került és itt volt a helye.

Itt finom emberek voltak és nagyszerű üzleti kilátások, innen el lehetett dicsekedni az egész északi föld felett.

És aztán? Minden tervét megvalósította, talán még többet is, mint amennyire gondolt, amellett pedig mindig szerényen viselkedett. Csak a gépeivel ütött zajt. Volt valami mesterkéltség emögött a szerénység mögött? A nevelése talán felmondta néha a szolgálatot? Soha. Mikor is kerülhetett volna erre a sor? Ha a kastélyban a hadnagyékkal érintkezett? Finom és eredeti volt, munkásai iránt figyelmes, bőkezű és engedékeny minden emberrel szemben. Talán tisztességtelen eszközökkel törtetett előre, csaló volt? Bőkezű volt és feddhetetlen minden cselekedetében. Ha a hadnagy valamely idegenkedést érzett a szokatlan idegen iránt, ennek önmagában rejlett az oka. Például ami a malomgáttal történt, amelyet elragadott és mesemmisített az ár. Hiszen annak ellenében Holmengraa úr megszabadította a banknál levő nyomasztó kötelezvényétől. Hogy ezzel egyidejűleg tulajdonosa lett az egész folyónak és az egész hegyitónak, az csak véletlen, szerencsés véletlen, de mindenesetre készpénzzel fizetett érte. Tehát volt oka idegenkedni tőle? Például Mexikóban is volt fenyőillat, bizony, csakhogy nem ott, ahol Holmengraa úr lakott – pedig gőzfürésze volt ott. Az egészsége megrendült, pilulákat szedett, míg az itteni üzemei működésbe nem jutottak, azóta nem lehetett hallani megrendült egészségről, nem… nem…

Annyira jótékonyan hatott Holmengraa úrra a levegő, míg ugyanakkor szomorúan ellenkező hatást váltott ki az élet egy másik törekvőjénél, Lassen lelkésznél.

Lehetett-e valaki tapintatosabb modorú, mint Holmengraa úr? És ő úgy éreztette ezt a tapintatot, mintha nem elsajátította, hanem veleszületett volna. Későn, korán, mindenkor. Adelheid asszony, aki értett az ilyesmihez, egyetlen egyszer sem kedvetlenedett el.

Milyen biztossá és elégedetté tette az asszonyt! Szerelmes volt őnagyságába? Szerelmes? Akkor talán fiatalabbakra vetette volna a szemét. De hogy mért volt olyan nagyra vele és hogy miért tört valósággal össze, mikor az asszony örökre elveszett, ennek oka aligha rejlett szerelemben. Mert hogy is volt az? Vajjon semmiség volt-e a kis faluból elszármazott Tobias szemében, hogy ki- és bejárhatott a segelfossi kastélyba és a nagyasszonynak jó barátja lehetett? Nem nagy dolog olyasvalaki előtt kérkedni, aki kitárja az ajtaját. A köznépnek lehetett egyszerű vörös gyapjúmellényben is imponálni. Holmengraa úr Adelheid asszony iránt éppen olyan odaadást tanusított, mint amilyet egy dán követtel szemben tanusított volna. Paraszt volt bölcsőjétől kezdve, olyan fajtából származott, amellyel az élet addig nem tett egyebet, mint hogy megóvta a kihalástól. Amit tudott, azt hallomásból tudta, elsajátította a művelt emberek levegőjében levő értékes dolgokat, még a nyelvüket is… Jól van, Holmengraa úr! Nagyszerűen csinálta! De kétszáz évvel fiatalabb volt Segelfoss lakosainál. Megtanult köszönni, csakhogy rabszolga süveggel köszönt.

Voltak-e egyéni okai arra, hogy Adelheid asszonyt ennyire meggyászolja? Ezt a kérdést eleget vitatja és szimatolja Salvesen kisasszony meg Irgensné, született Geelmyden asszony, amikor egy kis pletykára összebújnak. A nagyságos asszony talán maga adhatna erről felvilágosítást, ha a naplóját egyszer kiadná. Nőstényfarkas is kerülhet kutyaházba.

Holmengraa úr mindenesetre gyászolt az asszony halála miatt. Ez abban is megnyilvánult, hogy az arca megnyúlt és még az orra is mintha hosszabb lett volna, mint azelőtt. Talán azért, mert lesoványodott. Hogy pedig aztán megváltozott a hangulata és földerült a kedve, az nyíltan szólva ezért volt: most már senkire se kellett tekintettel lenni, hiszen a finom Adelheid asszony nem volt többé.

És valóban, Holmengraa úr bánata eltűnt, ami abban is megnyílvánult, hogy Irgensnével szemben kissé túlment a határon, úgy hogy az asszony végül kénytelen volt védekezni és így szólt: No, ne… igazán, jöhet valaki! De még inkább abban nyílvánult meg, hogy egy este megfogta Salvesen kisasszonyt és feleségül akarta kérni: Gondolja meg, mondta, a szavam a magáé. Jőjjön és nézze meg a házamat, jőjjön föl velem.

Egészen elment az esze.

Egy hétig valósággal pojáca volt, elvesztette az egyensúlyát. Mint aki éveken át bilincsekben járt és most egyszerre megszabadult. Este kieresztette a csirkéket, aztán Marcilie ablakához lopózott. Mivel a lányt nem találta egyedül, azt mondta, hogy a csirkék kiszabadultak, vissza kell terelni az ólba. Nem hagyta békében a lányt, vele ment az ólhoz, megcsókolta és pénzt adott neki. Micsoda dolog ez! Már azelőtt is voltak ilyen bolond rohamai, de mértékkel és nem annyira, mint most. Gazdag volt, így akárki gondtalanul élhetett mellette, ő pedig nem sokat törődött azzal, amit az emberek beszéltek. Azalatt, amíg a hadnagy úton volt, Holmengraa úr lement a kastélyba és kikezdett még Daverdanával is. Ez azonban a segédkikötőmesternek volt a menyasszonya és nem szűkölködött szerelem dolgában. Mikor pedig Holmengraa úr ezt megtudta, féltékeny lett és szerelmes, finoman öltözködött és duplán kapcsolta mellényére az óraláncát. Alapjában siralmas állapot volt. Hiszen ez az öreg ember olyan helyzetbe került, amilyen csak a fiatalsághoz illik.

Az az ötelete támadt, hogy meghívja Muus járásorvost. Miért ne, hiszen ez csak udvariasság. Bőségesen megvendégelte a doktort és emlékezetes maradt ez az este. Szó, ami szó: a nyugatról jött ember pompás házigazda volt, annyi ezüst meg bor került az asztalra, hogy az csak olyan embernél lehet, aki teheti. Dr. Muus kedélyes jó érzésében még a lábait is egymásra dobta.

Remélem, hogy később eljön Rasch ügyvéd is, mondta Holmengraa úr, hogy ön ne legyen annyira egyedül.

Szóval az ügyvédet nem hívták meg vacsorára, hanem csak későbbre, hogy legyen kivel társalogni. És a doktor nagy fontosságot tulajdonított ennek a kitüntetésnek. Nem azért… hiszen Rasch ügyvéd is tisztviselőcsaládból származott, így némiképpen egyenrangúak voltak, de az ügyvéd még távolról sem annyi, mint az orvos, valamint a pap sem. Holmengraa úr, úgylátszik hazulról, a vérében magával hozta a rangskálát és ez most javára vált doktor Muusnak, büszke is volt rá.

Csak nem kellett volna ezzel visszaélni, az már visszájára sült el. Ebben a házban az embereknek sejtelmük sincs a bürokrata nagyságról.