Part 16

Azonban nem úgy látszott, mintha az emeberek kellemes télnek néztek volna elébe. A lofoteni halászat mostanáig eredménytelen volt, boltos Per pedig még mindig feküdt és mind együgyűbb lett és az embereknek hitelbe nem akart árut adni. Most már csak Holmengraa úr volt hátra s ő kétségkívül előzékeny és szíves volt, de csak egy bizonyos pontig. Most azonban éppen elérte ezt a pontot, mert szégyenletesen elspekulálta magát a külföldi rozsszállítmánnyal. Egyáltalában nem titkolta el, úgy látszik, nem szokott hozzá a balsorshoz és nem tudta egyedül viselni, másokat is be kellett avatnia. Nagy veszteség, szörnyű veszteség volt az. De mit jelenthet még a leghatalmasabb veszteség is Tobias Holmengraanak, a királynak! Most a halászok Lofotenben voltak, a feleségeik és gyermekeik pedig Holmengraahoz mentek, de ő nem mindig segített rajtuk, hogy lehessen ezt megérteni? Például Ole Johan feleségének feltétlenül szüksége volt egy zsák buzalisztre a gyerekek miatt, illetőleg azért, hogy ne maradjon el a szomszédasszonyok mögött, akik fehér kását főztek. Holmengraa úr azonban csak közönséges lisztet adott. No meg aztán az asszony már régen szeretett volna egy muffot, éppen olyat, amilyent Lars Manuelsen felesége kapott s ez Holmengraa úrnak nem került volna többe, mint hogy egy cédulát küldjön boltos Pernek. Holmengraa úr azonban nemet mondott. Most egyáltalán nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna.

Mikor aztán a halászok husvétra hazajöttek látogatóba, Daverdana leányzó férjhezment. A bátyja, L. Lassen lelkész maga eskette meg őket. Itt Holmengraa úr megint bőkezűnek mutatkozott és egy kis házat ajándékozott a fiatal párnak, hogy legyen hol lakniuk. Hiszen a fiatal férj munkatársa volt a hídnál.

De egy ilyen kis esküvő nem tudta az embereket hosszú időre felvidítani, a hangulat szomorú volt és az is maradt. Senkise tudta megérteni, hiszen a malom most is éjjel-nappal dolgozott s a gőzös, amely ezelőtt háromhetenként közlekedett, most minden héten indult egész éven át, a távíróállomáson Baardsen és segédje, a kis Gottfred, heringről, halról, vételről, eladásról, áruról, nagy munkáról távíratozott, no ami az illeti, most is nagy volt az elevenség Segelfossban. De a hangulat szomorú volt. Valamennyiük között, úgy látszik, a kikötőmester fogta fel a legkönnyebben az életet. Furcsa ember volt az, most minden oka megvolt a szomorúságra, ő azonban énekelt, az ám! Talán könnyű lélekkel ajándékozta meg az Isten. Hiszen a saját segédje nősült előkelően és nagy tisztességgel, őt pedig mellőzték. Jól van, Salvesen kisasszony, Kristine, tartsd meg az ügyvédedet, Kristine! Tudja Isten, vajjon nagy bánatában cselekedett-e, de a kikötőmester a tél kellős közepén dalosegyletet alakított Segelfossban.

A hadnagy lassanként a téglaégetőbe vitette Martin béressel a zongorát, meg a szükséges bútorokat és elhelyeztette őket a szobákban, amelyeket egyre gyakrabban vett használatba. Ez nagyon finom módszer volt, pompás módszer, nem volt hurcolkodás. Azzal kezdte, hogy egy éjszaka ott maradt aludni, nem ártott meg neki. Befűtött a kályhába, meggyujtotta a lámpát, összeszorította a fogát és elaludt. Egy hét mulva újra megtette. Egészen új, szokatlan dolog volt ez, a folyó túlságosan közelből zúgott, de a hadnagy kényszerítette magát arra, hogy aludjék. Most már mindennap a téglaégetőben aludt és azt írta a fiának, hogy hála Istennek végre megtalálta az álmatlanság ellenszerét.

Eljött tavasz, a hadnagynak nem volt kedve munkával terhelni az embereit, Martin béressel a legnagyobb nyugalomban összekerestette az alapfalhoz szükséges köveket, aztán az építkezés helyére vitette, míg a gödröt ő maga ásta meg. Mikor egy napon legjavában ásott, levél érkezett ifjú Willatztól. Azt írta a fiú, hogy túllőtt a célon, ő véletlenül elment egy árverésre, volt ott egy hölgy és nagyon sírt a zongorája, az egzisztenciája miatt. Mit tehetett ifjú Willatz? Visszaszerezte neki a zongoráját, ez becsület dolga volt és jótétemény. Édes apám, jókora az összeg, nagy összeg, – talán nem kellett volna tennem? Véletlenül, néhányan, zenészek, elmentünk az árverésre, elzálogosított hangszerek kerültek dobra. És az a hölgy sírt, alighanem tanítónő, mi muzsikusok pedig ott álltunk és néztük. Hát megtettem és eközben rád gondoltam. Egyszóval: a pénzt egy hónapon belül ki kell fizetni. Másként kellett volna tennem, édes apám?

Állj! mondta a hadnagy magának és a levélnek. Szót se többet! Pénz? Természetesen.

A hadnagy elmegy Holmengraa úrhoz. Útközben észreveszi, hogy erősen fel van indulva, becsületére vált ez a fiú, lelkesedés tölti el és a szeme könnyezni kezd a gyerek miatt. Az ifjú Willatz mégis csak az ő törzsének a hajtása, igazi Willatz Holmsen, amilyen az ő nagy és előkelő apja volt. Két szóval: „Látom őt.“

A hadnagy elég okos ember volt, hogy most ne vessen nagy reménységet Holmengraa úrba. Különböző jelekből észrevette, hogy a nagy gyártulajdonos kezdett visszavonulni tőle. Hiszen Holmengraa úr észrevehette, hogy a hadnagynak munkásokra volt szüksége az építkezéshez, de egy ujját se mozdította és nem küldött embert. Pedig ugyanez a Holmengraa azelőtt olyan végtelenül készséges volt… ki tudja,… talán még egyszer!

Engedje meg, hogy egy intim ügyben forduljak önhöz, mondta a hadnagy. Hogy ne tartóztassam fölöslegesen, rövid szóval elmondom. Nagyon kérem, olvassa át ezt a papirost, azoknak az ingóságaimnak a jegyzékét, amelyeket el szeretnék adni.

Ezt legjobb volna árveréssel elintézni, mondta rögtön Holmengraa.

A hadnagy mindjárt megértette, hogy hiába jött, de az, hogy Holmengraa még a jegyzék átvételét is megtagadta, fölöslegesen világos elutasítás volt.

Egyébként vagyonomnak legértékesebb részeit nem is vettem fel ebbe a jegyzékbe, mondta a hadnagy, hogy ne adja fel mindjárt a harcot, de ezt még pótolni lehet. Vannak itt festmények régi mesterektől, bizonyosan látta őket nálam, nagy márványfigurák, ezüst szobrok. És talán még emlékszik arra a nagy nőalakra, amely amforát tart a vállán, talán a négy évszakra is, – csupa értékes műkincs.

Eziránt semmi kétségem! mondta Holmengraa. De ebben a pillanatban nem engedhetek meg magamnak még nagyobb kiadásokat.

A hadnagy elsápadt. Talán őmiatta verte magát Holmengraa úr nagy költségekbe? Mert akkor neki hallgatnia kell.

És most Holmengraa úr kezdett beszélni, közlékeny lett; sok baklövést követett el, nagy összegekre rugó veszteségről beszélt, nem csekélységekről volt szó, hanem valóságos vagyonról. Talán inkább el kellett volna valamit hallgatnia és nem lett volna szabad a gondjait ilyen csupaszon a hadnagy elé tárni, de talán úgy gondolta, hogy most az egyszer mindent el kell mondania. Ki tudja, talán nem viselte még a szerencsétlenséget úgy, ahogy kellett volna, ez is érthető volt. Azért ez a falusi ember mégis csak király volt. Hát egy királynak nem lehetnek hibái? A király is elveszítheti az egyensúlyát.

Ehhez járult az is, hogy Holmengraa úrnak megvolt az a benső kis gyöngéje: a finomság, az előkelőség után vágyódás. Nagyon jól esett neki, amikor Segelfoss urával és úrnőjével érintkezhetett. De miféle nagy haszna lehetett abból, ha most ezen az úron segítenie kellett, ezen a bukott földbirtokoson, – aki téglaégető kemencében lakik. Holmengraa úr nem volt éppen kőszívű, de nem is volt élettapasztalat híján.

Nem tudok jobb tanácsot adni. Mind a kettőnknek egy kicsit össze kell húznunk magunkat.

Ezt a hadnagy talán egy kissé túlságos bizalmasságnak tartotta és így felelt:

Nincs mivel összehúzódnom.

Olyanformán, ahogy ön már meg is tette: hiszen a tégleégetőben lakik, ugyebár?

A téglaégetőben alszom, felelte a hadnagy és hála Istennek megint visszanyerte az önuralmát. Ez a legjobb gyógyszer, amit eddig az álmatlanság ellen találtam! És most aztán jőjjön, aminek jönnie kell, – folytatta: És hogy mindjárt ezt is megmondjam… ma nem akartam ezt a tárgyat érinteni, de egyúttal közölhetem a nagy hitelezőmmel: igen, sokat lakom a téglaégetőben, öregszem és ennélfogva nem kíván talán másképpen rendelkezni Segelfoss kezelése tekintetében?

Hogyan?

Úgy látszott, mintha Holmengraa úr nagyon meglepődött volna, pedig talán a valóságban nem is lepte meg a dolog. Aztán még a következő párbeszéd folyt le közöttük:

Átvegyem a birtokot?

Hiszen már nem az enyém.

De én nem tudom ellátni a gazdaságot.

Tőlem telhetőleg tovább vezetem önnek, egyelőre.

Ezért Holmengraa úr nagyon hálás volt, talán nem is volt hálás.

Mikor a hadnagy hazament, bólintott és ezt gondolta: Hiába. Mit lehet most tenni? Hiába, megbánta ezt a mai látogatását a gyárosnál. Persze, túlságosan könnyű lett volna ilyen módon kikerülni a csávából. Az embernek nem szabad abból kiindulni, hogy az élet könnyű, – s akkor az élet nem fogja annyiszor rendre utasítani.

Egyébként erről a gyárosról semmit se volt szabad mondani, hiszen annyiszor adott jó tanácsot és annyiszor tanusított jóindulatot, – most aztán őt magát is meglátogatta a balsors.

18.

A hadnagyon nem látszott semmi szokatlan dolog, de most bizonyosan rossz napok jártak rá. Megint szorgalmas lett, megint ásni kezdte a földet a melegházi cserepek számára. Nyílván nagyon jól el akarta látni a virágait, és mintha seholse talált volna elég jó földet, akárhol ásott is. Több nap telt el, amíg aztán abbahagyta.

Azt táviratozta a fiának, hogy természetesen helyesen cselekedett és ő el fogja küldeni a pénzt. És természetesen meg kellett szerezni a pénzt, még ha az ezüstneművel Trandhjembe kell is utazni. Csak az volt a kétségbeejtő és nevetséges dolog, hogy még az utiköltsége se volt meg.

Mindenki más már összetört volna, elgyengült volna, a hadnagy azonban megacélozódott. Kezdett a botjára támaszkodva járni, mert hiszen egyáltalán elkezdte a gyalogjárást, egyszerűen ez volt az oka. Ezt a botot az apjától örökölte, attól az előkelő úrtól, és a botnak aranygombja volt, meg selyemzsinór volt rajta, hogy azzal lehessen a csuklóra akasztani. Pompásan illett a hadnagyhoz és egyáltalában nem kisebbítette.

Egy napon találkozott a körorvossal meg az ügyvéddel az országúton, mind a ketten kalapot emeltek előtte – tudták róla, milyen súlyos csapások látogatták meg, – még doktor Muus is, hiszen művelt ember volt. Ime itt megy most az egykori földbirtokos és biztos tudomás szerint már nincs sárga épülete és nincs Martin nevű bérese. De a doktor mégis köszönt neki. Csakhogy a hadnagy olyan közömbösen viszonozta a köszönést, olyan elgondolkozva, hogy egyszerre megsemmisítette az urak szimpátiáját, még az ügyvéd rokonérzését is. Persze Rasch ügyvéd éppen most érte el azt, hogy egy darab legelőt vásárolhatott, az ám, elérte azt, amit akart, ezért csak nem köteles örökké hálásnak lenni, aztán a jövő héten majd elviszi Salvesen kisasszonyt és feleségül veszi. Hogy majd a hadnagy hogyan igazodik el házvezetőnő nélkül, az tulajdonképpen az ő dolga.

Minden sötétbe borult a hadnagy fölött. Ilyen körülmények között talán abbahagyta az alapfalak ásását? Természetesen nem. Megint ősz volt és már a legközelebbi télen alapfalnak kell lennie a szobája alatt. A hadnagy ásott és a bérese szállította oda a köveket. Ércből való, istenáldotta akarat volt benne, amely nem tágított.

Esténként azonban lent ült a téglaégetőben, ó, az üdülés ideje volt ez, patience-ot rakott s a kártyákat ő foltozta és ragasztgatta meg. De mindannyiszor jól elrejtette őket, hogy Pauline szeme elé ne kerüljenek. Hiszen az utóbbi időben sok baj történt a kezével, sebek és zúzódások voltak rajta, szinte útálta a kezeit, mikor a kártyákkal babrált, olyan csúnyák és durvák voltak. Tehát eltette a kártyákat a legközelebbi estéig és ehelyett eltöprengett egy-két óra hosszat.

Most aztán ott ül a székében a kicsiny ember, elkontározva és magának kotyog csupa erőtlenségében? Ott ült a fejét a válla közé rejtve, a lábait felhúzva, mint valami kopott gombolyag, egy kis hangocskával a belsejében? – Nem, ezt persze nem tette.

Rosszul megy a sora, most hatvankilencéves és nyomasztó anyagi gondjai vannak, de épp olyan kevéssé kotyog önmagának, mint másoknak, hallgat, makacsul halgat mindenre. Hallgat. De Paulinenek azt mondja, – mert a hadnagy néha szólt a lánnyal néhány szót, mikor az a téglaégetőbe jött és kitakarította a szobákat, – azt mondta neki; Bizonyosan azt hiszed, Pauline, hogy rossz színben vagyok? Pedig tévedsz. Sohase aludtam még jobban, mint idelenn! És akkor Pauline elmondja, hogy Salvesen kisasszony a jövő hét csütörtökjén férjhez megy. A hadnagy így válaszolt: Helyesen teszi! Igen, majd gondolok rá.

Aztán biztonság kedvéért a gyűrűjét megint átrakja a balkezére.

Furcsa takarékosságot vezetett be ebben a kis háztartásban, idelenn a téglaégetőben: azzal szórakozott, hogy takarékoskodott a gyufával. Mintha ez segíthetett volna rajta! Nem gyujtott új tüzet, ha a parazsat lánggá tudta fújni, letérdelt és fújta. Ezt a sajátságos szokást megtartotta az élete végéig. De azért nem kereste a különcködést. Egy napon, amikor kiderült, hogy az egyenruhája zubbonyának kilyukadt a könyöke, felsietett a kastélyba és más zubbonyt vett fel.

Inkább lemond a földmunkáról, az a lyuk pedig olyan jó, filozófushoz méltó lyuk lett volna, amellyel talán még büszkélkedhetett volna is, – efféle dolgokhoz már vén vagyok, – gondolta. És van filozófia az ép zubonyban is, gondolta nyílván. Korán feküdt és korán kelt, talán hogy takarékoskodjék a petroleummal, vagy pedig helyes ösztönből, hogy kora reggel fent lehessen. Aztán kiment.

Már havazott, de a föld még puha volt és éjszakánként csak vékony réteg fagyott rá. A hadnagy fogja az aranygombos botját és kimegy. Hüvös reggel van, néhány csillag még ragyog itt-ott, az égen, mint az aranybogarak a kék bársonyon. Néha éles kakasszó hallik le hozzá Segelfossból, az ő birtokáról. Elhelyezkedik a folyó hídján és felnéz Holmengraa házához, de ott még sötét minden. És a folyó jön, jön lefelé, szembe vele és zúg örökkön-örökké. Szél van, felébredt az is, mint a hadnagy, de a szél vak és láthatatlan, testetlen, ő pedig itt van. A hídon túlságos a hideg, a hadnagy lesétál a rakodópartra, védett helyre áll és a tengert nézi.

Most emberi hangot hall. Bizonyosan fölkel valaki. Aztán megint hallja a hangot. Nem, ez nem fölkelő ember, ez már talpon van. Valamivel később Lars Manuelsen lép ki az egyik ajtón és mögötte a segéd-kikötőmester. Ime, após és vő, nem beszélnek, hanem dülöngve fáradoznak valami zsákkal, Lars Manuelsennek a hátára teszik. És most már késő; mire Lars Manuelsen észreveszi a hadnagyot, már nem fordulhat vissza, alázatosan köszön, amint a zsákkal a hátán elhalad előtte. A segéd pedig eltűnik a kunyhóban. Ezek bizonyára dolgoztak éjszaka, gondolja a hadnagy, mindenki cipeli a maga terhét. Ime, ott megy egy ember, mélyen görnyedve, zsákkal a hátán.

A hadnagy elhatározza, hogy az ezüstneműt még ma becsomagolja és egyszerűen felszáll a postahajóra, hiszen ismerik és a jegyet majd akkor fizeti meg, ha Trondhjembe ér. Elhatározza, hogy elad néhány műtárgyat, igen, bezárkózik és néhány asztaldíszt vattába csomagol, mert a szükség rákényszeríti, hogy megváljék tőlük. Ott áll és bólogat, az arca kifürkészhetetlen. Mikor megint hazafelé tart a téglaégetőbe, hajnal van, a födlet félig még éjszaka takarja, úgy megy a hadnagy, mint valami szellemalak a titokztosan elfátyolozott tájon, magasan emelt fejjel, mint egy igazság.

Nem sejtette, hogy mi vár reá.

Most, hogy Trondhjemba kellett utaznia, abbahagyta a fal ásását? Nem. Ellenkezőleg, ma el akart készülni vele és rendbe akart hozni mindent. Kőműveseket azután majd délről hoz magával. Mikor fent a kastélyban megreggelizett, megint lement a tégleégetőhöz és megkezdte a munkát.

És akkor történt valami.

Néhány óráig ásott a fal utolsó sarkán, mikor az ásója fába ütközött. Fába. Körülásta a fát, fogta a lapátot, hányni kezdte a földet, tovább ásott és egy láda került a felszínre, egy láda! Mintha villám rázta volna meg: a kincs! Ha az első Willatz Holmsen valaha elásott egy ládát, akkor ez volt az! A hadnagy nem hitt a meséknek, de talán volt valami, amihez igazodhatott, valami családi monda, valami feljegyzés, úgy érezte, mintha ismerné ezt a ládát. Sokáig fáradozott azon, hogy valahogyan kiemelje az üregből, de abba kellett hagynia, beütötte a födelét, úgy ahogy a láda ott állt és belenézett a sötétségbe.

Szekrénykék és kis dobozok voltak a ládában, súlyosak, tele pénzzel, aranypénzekkel. A hadnagy maga fogott hozzá, hogy mindent bevigyen a házba, de most gyöngének érezte magát, gyengébbnek, mint eddig bármikor életében, a térde minden útján egyre jobban remegett és szerencse volt, hogy egyedül lehetett.

Martin béres jó, új követ hozott a fal számára, aztán még hozott jó, új követ, de a hadnagyot nem lehetett látni. Dél lett és Martin béres hazament.

De a hadnagy nem volt látható és végül is Pauline lemegy a téglaégetőbe, hogy megkeresse. Igen, a hadnagy ott ül a szobájában, az arca szürke a szenvedéstől. Valami nagy gond bizonyára nem törte volna meg így, de ez a nagy öröm megviselte. El kellett küldenie Martin béresért, hogy az kísérje haza.

A nap folyamán többször megteszi az utat a kastély, meg a téglaégető között, sokat kell elrendeznie, sürgős a dolga, holnap utazik. A téglaégetőbe csomagolja be a bőröndjeit, furcsa csomagokkal tömi meg őket, ólomsúlyú tekercsekkel, mind tele van régi arannyal, spanyol tallérral, angol guineával, ez a kincs. Csakugyan, vannak tartalékok egy nagy birtokon, még ha háború vonult is el fölötte!

Másnap a hadnagy Trondhejembe utazott.

Az arca szürke volt a szenvedéstől, úgy látszott, mintha minden vérét elvesztette volna, de emelt fővel állt a hajón, csak állt és az aranygombos botjára támaszkodott.

*

A kikötőmesternek sok dolga van. A vegyes karával gyakorol és a saját segédje az első basszista. Ez időszerint karéneket tanulnak, esküvői zsoltárokat, Salvesen kisasszony és Rasch ügyvéd esküvőjére. Valóban szép dolog volt, hogy a kikötőmester ezúttal fölemelte a szavát, igen, hogy ennyire törődött az egész lakodalommal. Annyira törődött vele, hogy sokat fáradozott. Úgy énekelünk, mint az állatok, mondta és elégedetlen volt, egészen kétségbeesett. Hát kórus ez? Hisz ez rosszabb, mint a postagőzösök ködszirénája. Soha életünkben végére nem érünk a próbáknak.

Egy este aztán azzal jött a kikötőmester a kar próbájára, hogy az esküvőt, hála Istennek, egy héttel elhalasztották, tehát lesz idejük megtanulni, hogy énekeljenek embermódra! Aztán megint hozzákezdtek a karénekekhez.

Elhalasztották az esküvőt? Igen. Holmengraa úrra való tekintettel. A sors úgy akarta, hogy Holmengraa úr éppen ezekben a hetekben nagyon nyomott hangulatban volt a sikertelen pénzspekulációi miatt és mikor meghívták az esküvőre, egyszerűen elutasította a meghívást. Gazdag ember volt és megengedhette magának az ilyesmit. Nem volt talán jóindulatú? Persze, hogy jóindulatú volt, de egyúttal nagy üzletember is és most az üzlete kárt szenvedett. Köszönöm, mondta Holmengraa úr, de ezekben a napokban elnézéssel kell lenniük irántam.

Miért alakoskodott volna tovább? Felküzdötte magát, szerencse fia volt, az úri modora legnagyobbrészt mesterkélt. Megengedhette magának azt is, hogy természetesnek mutatkozzék.

Az esküvőt pedig nem lehetett megtartani Holmengraa nélkül, Rasch ügyvéd beszélt erről a menyasszonyával és megegyeztek abban, hogy Holmengraa úr nélkül lehetetlen. Volt egy körorvosuk, az jó, aztán volt egy lelkészük, ismert nevű ember, L. Lassen. Aztán ott volt az ura-i nagybérlő a feleségével, néhány kereskedő a feleségével, a kikötőmester, Irgensné, ez minden. A fiatal pár családjából senkise jön el, a menyasszonynak, szegénynek, talán nem volt családja, a vőlegény rokonai pedig állami szolgálatban voltak a délvidéken és nem lehetett tőlük azt kívánni, hogy elfáradjanak ide északra, úgy is torkig voltak az északi vidékkel. Baardsen távirászt nem hívták meg, mert senkisem ismerte, senkinél se tett látogatást. Hát illett az, hogy senkit meg nem látogatott?! Aztán kire lehetett még számítani? A hadnagy elutazott, különben bizonyosan részt vett volna Salvesen kisasszony lakodalmán, ó bizonyosan, pedig az utóbbi napokban nagyon levert hangulatban volt. Holmengraa úr is levert hangulatban volt és kérte, hogy bocsássanak meg neki. Akkor pedig kire számíthattak!

Holmengraa urat nem lehetett nélkülözni.

És valóban, mikor a nagy ember meghallotta, hogy az esküvőt kizárólag csak az ő kedvéért halasztották el egy héttel, hogy ideje legyen kilábolni a rossz hangulatából, akkor mint természetes embernek, hízelgett neki ez a figyelmesség és elfogadta a meghívást. Ekkora szeretetreméltóság előtt meg kell hajolnom, mondta barátságosan.

És megtartották az esküvőt, a legnagyobb egyszerűséggel ugyan, de valóban finoman, művelt emberek módjára, borral, beszédekkel, táviratokkal, aztán a kikötőmester kórusa szerenádot adott az ablakuk alatt.

És Lassen lelkész kitett magáért. Igaz ugyan, hogy nem volt eléggé tiszta és valóságos visszaélés volt a piszokkal, ha az ember ilyen vastagon hagyta ülni a nyakán, mint ahogy Lassen lelkész tette. Ezért Muus úr kezdetben kissé tartózkodó is volt vele szemben. De hát ki is állhatott meg Muus úr szeme előtt, hiszen ez az ember finom volt az ujja hegyéig! Vacsora után azonban megváltozott a véleménye, érdekes beszélgetést folytatott a kitünő lelkésszel, könyvekről és vizsgálatokról. Teljesen megegyezők voltak az alapnézeteik, csak az volt a csoda, hogy a lelkész is nem származott olyan művelt családból, mint doktor Muus.

Tetszik-e a doktor urnak itt az én szülőföldemen? kérdezte Lassen lelkész.

Ó, tudja kérem, nem olyan itt, mint az ország déli részén. Dehát megvan a munkám és egyidőre bele kell nyugodnom.

Hja, így vagyunk mi, állami alkalmazottak. Én se tudom elképzelni, hogy tudnám itt hosszabb ideig kibirni. Hála Istennek már megkaptam a felváltást és befejeztem itteni működésemet.

A doktor ezt mondta:

Azt hittem, hogy ön, aki ide való és csak néhány évig volt távol… De ha jól hallottam, árt az egészségének az itteni tartózkodás…

Sohase vagyok elég friss, ez a levegő nem nekem való. Nem, így van ez mindenkivel, aki hosszabb ideig tartózkodott délen, a tanulmányai ideje alatt. És ehhez járulnak még más fizikai és lelki tényezők is, melyek a nagyszabású körülmények felé vonzzák az embert. Véleményem szerint itt északon ceak fölényes személyiségek bírják ki, ezt mondja a püspököm is.

Erre már aztán a doktornak minden barátság ellenére is a torkát kellett köszörülni egy kevéssé és ekkora nyíltszívűséggel szemben vissza kellett vonulnia:

Bizonyos fokig, mondta, de ez nem mindenkire vonatkozik. Nemsokára utazik?

Néhány nap múlva. Már csomagolok…

A nászajándékok háztartási eszközökből és ezüstneműekből álltak. Hála az egyheti halasztásnak, minden pontosan megérkezett. Még a hadnagy is küldött a menyasszonynak egy aranyórát lánccal, jutalmul a hosszú és jó szolgálataiért és Salvesen kisasszony sírt is csupa hálából. No lám, a hadnagy Trondhjemben van és reá gondolt! Nincs még egy olyan ember, mint a hadnagy.

De Rasch ügyvéd, aki társadalmi szempontból nézve kissé szegényesnek érezte az egész esküvőt, kénytelen volt lecsillapítani ezeket az örömkönnyeket amikor is, finoman így szólt: Kedves Kristiném, a sok között megvan az a jótulajdonságod is, hogy könnyen lehet neked örömet szerezni.

Látta a lelkész úr azt az órát, amit a hadnagy küldött? kérdi a doktor. Annak az embernek úgy látszik megint van pénze.

Igen, a hadnagy… Senkise tudja, hogy milyen ember az. Láttam, volt egy botja, aranygombos, drágább, mint akármelyik püspöki pásztorbot.

Doktor Muus vállat vont. Egyébként a hadnagynak is, meg Lassen lelkésznek is egy kis leckét akart adni:

Az óra bizonyosan nagyon drága, mondta. De még sohase hallottam, hogy valaki egy fiatal párnak zsebórát adjon nászajándékul.

Bizony, ez igaz… Ha ön mondja, doktor úr. Nem is gondoltam erre.

És Holmengraa úr? Igen, ő is ott volt. Későn jött, leült, szeretetreméltó volt és mindenki nagyrabecsülte. Talán nem szórakozott itt túlságosan? Talán hiányzott neki valaki, akit ő becsülhetett nagyra, akit elhallgatott volna. Hiszen itt nem esett szó nagy dolgokról – a „millió“-t nem is említették.

A vőlegény poharat emelt az egészségére, nos hát, ne tette volna? Megköszönte neki, hogy két embert földhöz segített a segelfossi birtokból: Köszönöm a feleségem és a magam nevében.

És Holmengraa is kocintott rá, de utólag visszautasított minden meg nem érdemelt hálát, hiszen neki semmi dolga se volt Segelfoss-szal.

Hogy mindjárt kimondjam, mondta a vőlegény makacsul, most meg a pék szeretne földet venni és boltos Per szintén. Látja uram, a szegény P. Jensen betegen fekszik, maródi, ahogy ő szokta mondani, de mindent tovább vezet a béna oldalával is. Gondoljon most reá, Holmengraa úr! Persze egy szegény ügyvédnek is jut valami az ilyen földeladásból, ha nem is sok.

Holmengraa többet nem válaszolt, nem, már nem volt reá kedve. Az arckifejezése nem árulta el, hogy az ügyvédet és doktor Muust ismeri egy kvaterkázásból kifolyóan, vagy a menyasszonyt az elmúlt évnek abból a két hetéből, amikor nyíltan szoknyavadászatra járt. És most itt van ez a szoba, amely tele van kicsiny dolgokkal és kicsinyes beszéddel és ott ül ő, a mesebeli ember, a király, aki lekicsinyíti magát, de mégis ő a legnagyobb.

Irgensné, aki folyton szemmel tartja a gazdáját, jól látja, hogy az elérkezettnek tartja az időt az indulásra. Mikor aztán Holmengraa eltűnik az ajtóban, az asszony azt gondolja magában: Persze, persze, Marcilie leányzó vár rá odahaza!

A vőlegény iszik azzal a két kereskedővel, akiknek a pénzét beseperte, egyáltalában, neki kellett vendégszeretetet tanusítania, hiszen a menyasszonyának nem volt tapasztalata a társasági életben. Ezt mondta a menyasszonyának: Kristine, ezekben a táviratokban nincs semmi ünepiesség! A vőlegényt bántotta az, hogy a táviratokat nem Baardsen távirász írta, hanem a kis Gottfred. A fiú még csak most tanulta a táviratozást, de még nem volt állandó alkalmazott. Az ő iskolás írása bántotta az ügyvédet, hiszen a táviratokat be kell kötni és a család asztalára helyezni.

Aztán elmentek a vendégek. Lassen lelkész így szólt, mikor elindult: Béke veletek és a házatokkal. És ezt nagyon jól mondta, a doktor is tisztelni kezdte ennek a halászfiúnak a veleszületett jó modorát.

Már megint könyvek! Ön mindig könyveket cipel lelkész úr!

És Lassen válaszolt: Igen, ez már csak így van. Hiszen sokat tanult a könyvekből. Ma volt egy kunyhóban és ott kapta ezeket a könyveket a könyvtára számára, az egyik egy igazi Berthe Canutte almanach, a másik pedig egy pap leányának az elbeszélése; a címe ez: Egy pap leányának a halála és más egyebek.

*