Part 11

A tavaszi olvadások nyomán bekövetkezett áradás átszakította a hadnagy malomgátját és elragadta a malmot. No az a kis malom már amúgy is évek óta üzemen kívül volt; rögtön, amint Holmengraa felállította a maga üzemét, elhallgatott, de amint ott állt, valóságos kis fenség volt, mely a kastélyhoz tartozott, most azonban eltünt.

Aztán a fűrésztelep. Volt ott fűrésztelep is? Eltünt. Úgy látszott, mintha a malom, meg a fűrésztelep eltünése, Holmengraa úr folyóján, teljesen kívánság szerint történt volna. Furcsának, feltünőnek tetszett, ez a két berendezés valóban útjában állt Holmengraa egyik új tervének és most a folyó elvitte őket.

Holmengraa úr nem titkolta el, hogy ezt a szerencsétlenséget ő okozta; ő gátolta el túlerősen a folyót, amivel az építőfának a hadnagy erdejéből való leúsztatását akarta elősegíteni.

Amikor a hadnagy felment a folyóhoz, hogy megszemlélje a pusztulást, az asszony valóban részvétet érzett iránta: annyira szívére vette az ura, hogy apjának, meg nagyapjának a malma és fűrésztelepe eltünt. A hadnagy csak ebédre került haza; mikor később megint ki akart menni a szerencsétlenség színhelyére, az asszony megkérte, hogy ő is vele mehessen, amin a hadnagy előbb megütközött, de aztán így szólt:

Köszönöm a részvétét. Kérem, húzzon magas cipőt!

És Holmengraa a maga részéről magával vitte a fiatal Rasch ügyvédet s a hadnagy után ment. Ott találkoztak aztán mind a négyen.

A folyó nagy zajt csapott, köszöntek, de alig hallották saját szavukat, Holmengraanak kiabálni kellett, mikor Rasch urat bemutatta. Csodás látvány volt, amint ez a fiatalember levette a kalapját és beleköszönt a lármás csendbe.

Lassan indultak el valamennyien, élükön a hadnaggyal; mikor egy pillanatra megállt, Holmengraa így szólalt meg:

Itt látszik, hogy a tapasztalat hiánya milyen ostobaságokra vezet; hozzáértő ember bizonyosan nem gátolta volna el ennyire a folyót a faúsztatás miatt.

A hadnagy fülelni kezd:

Ön gátolta el a folyót? Miért?

Sajnos, ostobaságból. Boldogtalan vagyok miatta. Most csak arra kérem, hogy adjon nekem annyi időt, amennyi a kár megtérítéséhez szükséges.

Mit akar tenni?

Volt itt egy gát, egy malom, meg egy fűrésztelep, azokat akarom helyreállítani.

Szünet.

Alapjában véve régi skatulyák voltak és itt álltak anélkül, hogy hasznot hajtottak volna, mondja a hadnagy. Nem, ne építse fel újra őket.

Várta Holmengraa ezt a feleletet? Senkise tudja, ő pedig nem nyilatkozott róla. Ellenben alázattal így szólt a hadnagyhoz:

Akkor van más megoldás is. A folyónak az önre eső felét használhatatlanná tettem és meg akarom fizetni azt, amit az ön folyó-fele ér.

Szünet.

A hadnagy egyre s másra gondol és erre a következtetésre jut:

Magáénak akarja az egész folyót?

Ha önnek úgy tetszik.

A hadnagy tovább megy. Valamennyien mennek. Mikor a válaszútra érnek, a hadnagy megáll, alaposan meggondolt és megfontolt mindent:

Azt nem tudom megtenni. Többet nem adok el a folyóból.

Várta Holmengraa ezt a feleletet? Egyáltalán nem látszott megsértődöttnek, hanem mint mindig, barátságosan így felelt:

Van harmadik megoldás is: megfelelően megtérítem önnek a kárt.

*

Pár nappal később Holmengraa úr egyedül járta végig a folyót a maga oldalán. Talán új terv motoszkált a fejében és most szemével próbálta felbecsülni és lépéssel felmérni a terepet, meg aztán költségvetést csinált. Új terv? Igen, megint új terv.

Valamivel később a hadnagy tette meg ugyanazt az útat, ő is gyalog járt. Minthogy átment Holmengraa oldalára és semmitse csinált titokban, nyílván magát Holmengraat kereste. Időnként meg-megállt gondolkozni.

Igen, akármennyit gondolkozott és fontolgatott két napon és két éjszakán át, még mindig nem jutott eredményre. Hiszen amikor Holmengraa úr ajánlatát elutasította, akkor ez értelmetlenségnek, bogarasságnak tűnhetett fel, de a hadnagy jól tudta, hogy megvannak rá a maga okai: a bank, a saját biztonsága érdekében és a bergeni kezesekkel történt tanácskozás után arra kérte, hogy a segelfossi kiváltságok és területek további eladását egyelőre szüntesse be.

Türelmes bank, amelyik ennyire hagyta fejlődni a dolgokat. De ez mégis csak sértés volt Segelfoss urával szemben és a hadnagy eleget bosszankodott is miatta. Ezekben a napokban rettentő lehetőségek derengtek fel előtte. Ha távozni kell a kastélyból és a birtokról, hogyan igazolhatja magát a Willatz Holmsen-dinasztia sarjadéka előtt valamikor? De minden töprengése eredménytelen maradt; talán még nem volt igazi stílus az üzleteiben. Ó, ez csak a kezdet, csupa gyerekjáték. A tanyai csirkék életében ismert magára: ha egy tyúk fejébe vett valamit, akkor először az egyik oldalra fordítja a fejét, aztán a másik oldalra fordítja a fejét és megnézi, vajjon alkalmas-e a világ tervének megvalósítására, aztán esztelenül és céltalanul nekirohan és csak akkor áll meg, ha új bolondság jutott az eszébe. Semmi a világon rá nem bírja arra, hogy akarata ellenére megforduljon; kitérhet, kerülőt tehet, de meg nem fordul.

Miért forduljon meg a hadnagy? hiszen nem tékozolt el semmit, még csak az orgonát se vette meg, sajnos. Csak egy természeti törvénynek esett áldozatul, valami felsőbb hatalomnak, mit tehetett volna ellene. Mint öreg katona, jól tudta, mi az engedelmesség, hallgatott tehát a takarodóra. Hiszen nem ment ő tönkre, övé volt Segelfoss, senki másé, övé volt a nagy kastély s a benne levő sok műkincs, senki másé; de a birtokot adósság terhelte és adósság volt a legtűrhetetlenebb dolog a világon. Most még nyílván megmenekülhet azáltal, hogy elfogadja Holmengraa úr ajánlatát és megengedi, hogy megtérítse a gátszakadás okozta károkat, de mennyi lehet az az összeg? Még csak a bankot se tudja elhallgattatni, utána pedig nem marad semmije, amiből megélhessen. Egyáltalában nem mentegette önmagát, ó nem. Lehet, hogy nem értett a gazdálkodáshoz, lehet az is, hogy ez volt a végzete. Mondhatta volna magának, hogy az ember nem költhet folyton, mikor nincs jövedelme, de mégse mondta. Persze, hogy nem kellett volna eldobni az alig használt patiencekártyákat, ez bolondság volt. És szigorúan véve arra a túldrága bundára se lett volna szüksége, amelyet az angliai utazásra szerzett be. Az ilyesmi nem rugott nagy összegre, de ez volt az egyetlen pazarlás, amire vissza tudott emlékezni. Most ott lógott a bunda, használni nem tudta. A tábornok nem járt északon, mikor vette volna fel hát a bundát? Ha valami nagy, elháríthatatlan összeomlás következnék be, akkor a felesége, Adelheid asszony még szemrehányást tehetne egyért-másért: bár feküdne az a bunda még felvágatlan szövetként a szabónál. Lám, ő sok mindent eltűrt Adelheidtől: egyebek közt agglegénnyé tette a házasságuk kellő közepén; ezt még csak el lehetett viselni, amíg magát bűntelennek tudta, – de ha most az asszony jönne és jogosan szemrehányással illetné! A meg nem érdemelt szemrehányást még csak el tudta viselni, de a megérdemeltet nem.

Most aztán útban van Holmengraahoz, hogy egy kicsit mentegetőzzék előtte. Kurta elutasítása abban a formában magának se tetszett. Azt akarta mondani, ami igaz is volt, hogy bizonyos körülmények gátolják abban, hogy többet is eladjon a folyóból. Különben, nem is adott volna olyan kurta választ, ha Adelheid nincs ott. Ő miatta kellett úgy fellépni, igazi földesúr módjára.

Ekkor pillantotta meg odafönt Holmengraa úr kalapját s hátát; jó, nem akarta, hogy őt kérjék vala mire, inkább ellenkezőleg, ha lehet. Holmengraa? Mélyen belenyúlt az életébe ez az idegen, a hadnagy sok tekintetben egyenrangút látott benne, sok tekintetben pedig mesterét, de ki volt ez a Holmengraa? Az ő ellenlábasa.

Ekkor Holmengraa megfordul és megint visszajön, a hadnagy elébe. Ki volt ez az ember? Hazátlan, névtelen, sehonnai kalandor… talán szimbolum, végzet. Köszön a hadnagynak, ahogy szokta és a hadnagy viszonozza. Most is olyan a viszony köztük, mint azelőtt, de ebben a pillanatban a földbirtokos elfogódottabb. Talán azért járkált itt Holmengraa, mert őt várta?

A hadnagy mindjárt úgy kezdi, ahogy szokta:

Legutóbb, amikor beszélgettünk, ön három megoldást említett. Volna negyedik is: hagyunk mindent, úgy, ahogy van.

Azt nem engedhetem, feleli Holmengraa.

Nem adhatok el többet a folyóból, sem a birtokból. Az apám idejéből származó tartozások gátolnak meg benne.

De azt csak nem tilthatják meg, hogy elfogadja valamely kár megtérítését?

Hm. Ezt nem szeretném. Hisz önnek nem volt haszna a káromból.

Hadnagy úr, éppen most voltam fenn a folyó mentén. Eddig két dolog állt az útamban s most azok nincsenek többé. Furcsán hangzik, de utamban álltak és most eltűntek.

A hadnagy ettől nem lett okosabb és így nyilatkozik:

Nem tudom… igazán nem értem, hogy mit mond.

Úgy áll a dolog, magyarázza Holmengraa, ha én az az ön gátját a magam oldalán építhetném fel újra, akkor egy feltétlenül szükséges gépet tudnék hajtani. Ha szabad kérnem, hadnagy úr, jőjjön velem, megmutatom.

Fölmennek a folyó mentén és út közben beszélgetnek:

Milyen gépről van szó?

Kábelberendezés, megtakaríthatnám a sok drága lóerőt, amire most az üzemeimhez szükségem van.

A hadnagy valami sín, meg lokomotív iránt érdeklődik, Holmengraa pedig folytatja magyarázatát:

Igen, síneket akarok lefektetni a hídtól a malomig, két sínpárt. És a vízesés húzza fel meg le a kocsikat.

És Holmengraa megmutatja a helyeket, mutatja, hogy ott lenne a gát, ott meg a turbina. A víz lármája arra kényszeríti az urakat, hogy szorosan egymás mellé álljanak, ami kellemetlen a hadnagynak, az a benyomása támad, hogy a tervnek most már nincs akadálya és visszalép a folyótól.

Hát akkor csak kezdjen nyugodtan építeni, mondta.

Hogyan? Hát nincs olyan mód, amely mindkettőnket kielégítene?

Nem tudom. A bank megtiltotta, hogy eladjak.

Bank? kérdi Holmengraa közömbösen. Meg fogom önt váltani a banktól.

A hadnagy ott áll. Talán fénysugár villan át a szívén, ez megfelelne úri lelkének, ha készpénzzel adhatná meg a választ a banknak.

Nagy összeg az, mondta, de a birtokom zálog rá. Már lefizettem valamit, de tizennégyezer még fenmaradt.

A régi pénzből?

Igen, sajnos, tizennégyezer a régi, nagy pénzből: tallér.

Holmengraa, úgy látszik lassanként elsajátította a hadnagynak azt a szokását, ahogy ő az ügyeket kezeli, mind kurtábbra fogja a szavait.

Váltóról van szó?

Igen. És kezesekről, akiknek ismét a a birtokon van záloguk.

Beváltom azokat a papirokat.

Furcsa: nagy, rendkívül fontos ügyet tárgyaltak le itt, de csak kevés, feltétlenül szükséges szót mondanak. Mikor a két úr elbúcsuzott egymástól, minden rendben volt, megegyeztek egy bizonyos összegben az egész folyóra, meg a hegyekben levő tóra vonatkozólag. Holmengraa úr mindezt megvette a segelfossi birtokból és most hát ez is az övé volt.

A hadnagynak talán kedve támadt újra megszemlélni erdőinek az errefelé eső néhány szakaszát, ha már úgy is ott jár, megfordult és megint elment gátjának romjaihoz, elhaladt mellette és követte a folyót, föl egészen a hegyi tóig. Ó igen, fiatal finom fa volt itt, ötven év múlva gyönyörű erdő lesz belőle, értékes erdő, ifjú Willatz nyugodt lehet felőle. Általában, a dolgok kezdtek rendbejönni! Meglehetősen fontos üzletet kötött le ma, megszabadult a banktól és megint pénz van a kezében, jókora összeg, hosszú időre elegendő. Akárki is, Holmengraa úr, olyan volt, mint akit a gondviselés küldött neki, tanács a tanácstalanságban; a hadnagynak csodálkoznia kellett. És a legjobb az egész dologban az volt, hogy nem apró, ingyenszívességeket fogadott el Holmengraa úrtól, hanem csak üzleteket kötött vele. Igy kellett ennek lenni. Hogy itt kószáljon és örökké lekötelezettje legyen holmi szívesség miatt? Semmilyen vásár sem olyan drága, mint az ajándék.

A hadnagy egyre bölcsebb lett. Hol van már fiatalabb napjainak féktelensége és önfejűsége? Csak ritkán mutatkozott a parázs a hamu alatt. Igy kellett ennek lenni.

Egy óra hosszat ül itt és gondolkozik, hiszen filozófus, nincs sürgős dolga. Fölemelkedik, továbbmegy, föl az erdőbe, és áttekinti azt: sajnos, sok a friss tönk, a legutóbbi bányafairtásból kifolyólag, igaz ugyan, hogy sok szép cserje maradt meg, az idő majd megérleli és gazdaggá teszi Willatzot.

Kerülőt tesz és hirtelen Holmengraa hajléka előtt áll: nagy ház, de új és egzótikus, óriási tetővel, messzire kinyúlik a házfal fölött, hogy árnyékot adjon, – mintha csak szükség lenne rá! És keresztléc támogatja a tetőt. Mindez olyan gyarmatos jellegű volt, a tyúkok az udvaron szaladgáltak, a kertben mostanáig úgyszólván nem volt egyéb, csak néhány ribiszkebokor.

Nini, itt jön ki Adelheid a ház udvari oldalán, bizonyosan megint zongorázott. Holmengraa kíséri ki és a házfal mentén a kis kerti átjáróhoz vezeti. Furcsa: úgy vezeti, hogy a karjával átfogja a derekát. Aztán leülnek a ribiszkebokroknál.

Volt itt lent is finom erdő, de nem egészen tiszta, leveles fákkal kevert. Ha Holmengraa csakugyan fenyőillatot keresett, akkor miért építtette a házát ebbe a kevert erdőbe? Ezen eddig még nem gondolkozott a hadnagy, de most eszébe jutott. Továbbment, ismét a folyóhoz ért és megállt a hídon. Lám, itt áll még a téglaégető kemence, mindenkitől elfeledten, még a nagy áradás is megfeledkezett róla; az egyetlen dolog, ami neki a folyóból, meg a régi berendezésből megmaradt.

*

Ha a hadnagy szobája diványán ül, már nem ugrik fel többé és nem csenget Daverdanáért, sok régi szokásáról lemondott és féken tartja magát. Éppenséggel nem romlott le, a haja megszürkült, de ezt az évek teszik, még olvassa a humanistákat, de csak hajlandóságból. Most, ha csenget, akkor Gottfred lép be.

A kis gyerekkezű Gottfred.

Hiszen annak idején, egy évvel ezelőtt azt a parancsot kapta, hogy jelentkezzék a hadnagynál, hihetetlenül félt és az anyjának kellett a kastélyba kísérnie. De a hadnagy nagyon barátságos volt iránta, beszélt vele és azt mondta, hogy ott maradhat. Ez a furcsa hadnagy, utólag bevitte a gyereket az asszonyhoz és megkérdezte, vajjon nem gondolja-e ő is, hogy ott maradhat a gyerek és igen, az asszony is úgy gondolta, ahogy az ura. Igy aztán Gottfred végleg ott maradt. Most szép ruhái voltak és egész idő alatt jó ennivalót kapott. Olyan mint egy kis úr, bár apródnak öltöztették, rövid kabátkában, fényes gombokkal.

Az a fő kötelessége, hogy rendben tartsa az uraságok hátaslovait meg a nyeregszerszámot, volt azonban más hasznos és fontos teendője is. Kizárólag az úrnak meg a nagyságos asszonynak állt szolgálatában, más nem parancsolhatott neki, ők ketten osztoztak rajta. A nagyságos asszonynak bizonyosan nem a legkevésbé volt szüksége rá. Milyen könnyen kedvet kaphatott például arra, hogy valakit franciára tanítson; és ki alkalmasabb erre, mint Gottfred. Éppúgy, ha nagyon egyedül érezte magát és valakivel beszélgetni szeretett volna, Gottfred sohase volt messze. Csak Willatzra gondolt ilyenkor és alapjában csak vele szórakozott; néha felolvasta Gottfrednek a fia valamelyik levelét: ilyenkor volt ám csak ünnep!

A hadnagy inkább szabad ég alatt dolgoztatta, például, hogy a hídnál levő irodából hozza el neki a postát, vagy pedig vigye oda, avagy etesse meg borsóval a galambokat. Ezt is csak el kellett végeznie valakinek! Általában sok dolog volt ebben a nagy házban; ha az uraságok elmentek, vagy hazajöttek, Gottfred a folyosón állt, hogy szükség esetén kéznél legyen. És ez sokszor megesett. Egyébként azonban szelíd urak voltak a hadnagyék, akik nem erőltették túl cselédségüket és Gottfred különben is kicsiny volt. Ha például a hadnagy csengetett érte, akkor rendszerint csak arról volt szó, hogy menjen le a lépcsőn és nézze meg a hőmérőt; ha aztán a gyerek visszatért és megjelentette a hőfokot, akkor a hadnagy bólintott és más tennivalója nem volt Gottfrednek.

Igen jól ment a fiú sora. Most aztán Pauline nővére, Pauline, aki mindig lesüti a szemét, szintén a hadnagyékhoz akart kerülni, bizony ő is. Ennek pedig nem lehetett akadálya. Az anyja jött fel és ajánlotta a lányát. Majd megkérdezem a nagyságos asszonyt, felelte a házvezetőnő. Majd beszélek az urammal, válaszolta a nagyságos asszony. Ha használhatja, akkor a magam részéről nincs kifogásom ellene, felelte a férje. Hozza be azt a lányt, mondta az asszony. Mi a neved? Pauline? Megtartunk téged. Hány éves vagy? Nézz rám, Pauline!

Igy aztán Pauline is végleg ott maradt. Úgy is sok cseléd volt Segelfossban, eggyel több, vagy kevesebb, már nem számít.

Múlt az idő.

A hadnagy mindennap elvégzi lovagló sétáját, végigtekint a földeken meg a sövényeken, a gödrökön meg az erdőkön, mint eddig, most is megbeszéli Martin béressel, hogy mit kell dolgozni a tanyán, néha berendeli a béreseket különmunkára, és mindezt a régi, kellemes modorában tette.

De a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ha ilyenkor esténként körülsétálta a szobáját, más hangot nem lehet hallani az egész házban, mint a hadnagy tompa lépéseit a vastag szőnyegen. Ó, a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ifjú Willatz még mindig Angliában járt iskolába és Adelheid Holmengraa úrnál zongorázott.

Sajátságos ember az a Holmengraa. Most már az övé volt a folyó, tehát felépíthette volna a gátat, meg a turbinát, de mégse tette. Amíg egy szép napon ki nem jelentette a hadnagynak, hogy nem, le kellett mondania a tervéről, az emberek sokat szenvednének miatta és a fuvarosok kereset nélkül maradnának. A tervemnek meg kellett hiusúlnia! mondta Holmengraa úr. No, egyáltalában, ami azt a vízilokomotívra vonatkozó tervet illeti… vajjon egyáltalában komolyan gondolta-e?

Ennyi azonban történt: Holmengraa lett Segelfoss ura, s a folyó, az erdő, meg a földek gazdája. A hadnagy jól tudta ezt.

Mikor először ébredt ennek a szörnyű valóságnak a tiszta tudatára, rettenetesen megdöbbent és rövid idő alatt még jobban megőszült. Úgy rendezte, hogy egyszer feltétlenül találkoznia kellett Holmengraa úrral lent az úton. A saját rettegése ösztönözte erre a találkozásra, hogy a hitelezője szemében olvashasson. De Holmengraa úr éppen olyan, mint azelőtt, udvarias, figyelmes Segelfoss urával szemben, mint az első napon. Igy múlt el a félelem és hónapok, évek telnek el anélkül, hogy változás történnék. Barátaim, hiszen Holmengraa háza még mindig a kastélyból kapta a tejet és fizetett érte! De arról se szabad megfeledkezni, hogy a hadnagy viszont a kamatokat meg a törlesztést pontosan fizette, holott egész bizonyosan Holmengraa szerezte meg neki valamilyen módon az ehhez szükséges pénzt.

Nos, jól van, mindez nem olyan veszedelmes, voltak rosszabb dolgok is. Például hogyan lehetett teljesen megfeledkezni az orgonáról, amelynek megvételét egyszer elhalasztották? És mikor, vagy hogyan kaphat az ember pénzt a templom kibővítésére: a kórusra, melyen az orgonának állnia kell? A hadnagy szemrehányásokat tett magának, amiért ez az ügy oly lassan haladt, hiszen éppenséggel azt lehetett hinni, hogy nincs rá pénze. Talán az energiája kezdtt alábbhagyni? Most az első jó alkalommal okvetlenül meg akarta szerezni az orgonát.

Voltak talán egyéb dolgok is, amelyekben túlságosan engedékeny volt. A hadnagy nem titkolta maga előtt, hogy komolyan kell beszélnie Willatz-cal, ha majd a szünidőre hazajön. A fiúból kétségkívül nagy és pompás legény lett, de még nincs meg az a szilárd akarata és jelleme, ami egy Willatz Holmsenhoz illik. Mi történt azzal a gyerekkel? Rajzolni meg festeni akart tanulni, művész akart lenni – jó, légy művész! Inkább a vegyészetre vágyik, tengerésztiszt lesz, még jobb, ó sokkal jobb, fiam. Légy egyideig tengerész, amíg aztán átveheted Segelfosst! De Willatznak volt sok más bogara is és sokat, sokfélét meg akart próbálni, sőt arra is tett célzást, hogy egészen a zenének szenteli magát. De ez volt a legfutólagosabb ötlete, többet nem is hallatott róla.

Az apának tudnia kellett volna, hogy a fiú csakis a zenének szentelte egész idejét, minden nappalát és éjszakáját, hiszen ez volt az, amit a vérével kapott, amire anyja tanította.

14.

Willatz hazajön.

Nagy és előkelő, kamáslit hord, meg szürke öltönyt, tetőtől talpig angol. Mikor az anya viszontlátta ezt a nagy ifjút, a fiát, megindultság fogta el: a gyerek születése óta eltelt évek száma nyílván megszaporodott időközben, bizonyosan megváltozott ő is, megöregedett, – milyen idegen, különös gondolat volt ez neki! Isten úgy segéljen, azt hiszem, a gyereknek kezd bajusza nőni! – gondolta. És ez az anya valóban napokon át kedvetlenül nézte, hogy a fiának már pelyhedzeni kezd az álla.

A fiú társaságul egy másik fiatal urat is hozott magával, gyerekkori jóismerősét, Anton Coldevint, Fredrik konzul fiát. Az ifjú Anton most már néhány éve a saint-cyri iskolát látogatta, akárcsak annakidején az apja, kereskedelmi oktatásban részesült és később be fog lépni apja cégébe.

Most végre ismét eljött egy Coldevin Segelfossba, a serdülő fiával képviseltette magát Fredrik konzul. Ó Istenem, hány évnek kellett már eltelnie, Adelheid asszony ugyanolyan idegenkedéssel nézte az ifjú Anton rettentő hosszúságát, mint a saját fiáét.

A két ifjú emberben egyébként nem volt sok közös vonás, pedig jóbarátok voltak. Ha az egyik ezt akarta, a másik mást akart, makacs volt mind a kettő. Anton sokat kószált, a malomban, a hídon, fent Holmengraaéknál, meg mindenfelé a béresek kunyhóiban. Willatz elkísérte ugyan néha udvariasságból, de ő már annyira angol lett, hogy inkább órákhosszat makacsul és ostobán a patak partján állt és pisztrángra horgászott. Minden lehető dolgok keveréke volt Willatz, tudott zongorázni, az anyjával énekelni és az apjával felnőtt módra beszélgetni egyaránt. Nagy csendben magával hozta néhány saját szerzeményét is, románcokat, apróságokat, – bizony. Hát nem úgy volt, ahogy az anyja mindig mondta? Zseni ez a gyerek, hiszen karácsonykor született. Az asszony elénekelte ezt a gyerekmuzsikát, a menyekig, a paradicsomig emelte mezzoszopránjával. Elfelejtette, hogy a fia a feje fölé nőtt. Ő meg a fia, jóbarátok voltak, néha-néha magával vitte Holmengraaékhoz, hogy kipróbálja a zongorát és hogy együtt legyen a gyerekekkel.

A két kis indiánus hosszúra nyúlt és különösek voltak. Fekete hajuk, sárga bőrük és izzó barna szemük volt. Valóban, most még inkább indiánoknak látszottak, mint mikor az apjuk így nevezte el őket. Mariane járásában volt valami lopózásszerű, mint a vadakéban, a kezei renyhék és arra a tétlen népre vallottak, amelyből származott. Ifjú Willatz megbámulta és csakhamar kezdett szerelmes lenni bele.

Furcsa egy állapot volt ez! Mintha üdvösség szállta volna meg. Elbágyasztotta, olykor szúrást kapott, de ezt édesnek érezte. A lány nyílván tovább jutott az oldalán. A tizenhároméves gyerek megsímogatta Willatz mellényét, ott állt előtte, és csak nézte a fiút. Illett ez? Egymásra mosolyogtak és elpirultak a hajuk tövéig. A fiú futólag megcsókolta és alig ért hozzá, de valami furcsa, csodálatos illatot érzett a szájában. Ó, milyen kínos zavart okozott ez a merészsége, szent Isten, szeretett volna elszaladni, a föld alá sülyedni, nem tudta elereszteni a lányt, erősen fogta és elbujt, mind a ketten elbujtak, egyik a másik mögött, mind a kettő a másiknak a háta mögé rejtette az arcát. Most megint el akarták ereszteni egymást, de akkor a tekintetük találkozott volna… lehetetlen. Nem, egymás szemébe nézzenek ilyen esemény után? Lehetetlen. Ha legalább sötét volna! Hát nincs menekvés? Ott megy egy ember az úton, mondja a fiú. Hol? kérdi a lány és félig megfordul. Ott lent, visz valamit. Igen, zsákot cipel. Nem látod, hogy zsák van a hátán? Ezzel elhúzódtak egymástól. Milyen pompás kakasotok van, mondja a fiú és még mindig nem néz a lányra. Ó, hosszú idő kell ahhoz, hogy megint egymásra nézhessenek. De ami a kakast illeti, a lány mindenüvé néz, csak a fiúra nem és megkérdi: Hol van? Erre azt kellett felelnie Willatznak, hogy csak az előző nap látta, de mindenesetre nagy az a kakas. Igen és szép is, mondja Mariane, a taraja mereven áll. Pedig ez nem minden kakasnál van így, mondja Mariane.

Most aztán odajött Felix és így meg voltak mentve… legalább ezúttal.

Szép és természetfölötti idő volt ez! Ha Willatz most lovagolt, már nem azért tette, hogy az útmenti kunyhókból lássák, hnem csak azért ügetett végig a hosszú úton, hogy a nyeregből felnézhessen Marianeék házába és kertjébe. Enyhe nyári idő és sugárzó szemek! Édesség és szemérmesség világában élt a fiú, s ez az erdőkbe, meg a hegyekbe űzte, aztán vissza a házakhoz, céltalan kóborlásban. Hol is fekszik ma éjszaka! A fűben, szénában, a kerti gyerekhintában, mindenütt, mindenütt rövid ideig, talán még az ágyban is, ruhástól, összezsugorodva, halálos bágyadtságban. Micsoda idő volt ez!

És milyen bágyadt, nyugtalan lett, semmit se tudott komolyan csinálni. Órákhosszat horgászni a folyón? Vége. Talán úgy is csak tettetés volt, hogy angolabbnak mutatkozzék, mint amilyen a valóságban. Gottfred meghitt társa volt ebben az időben. Türelmes füllel hallgatta és meg tudott érteni egy férfit, aki a sorssal küzd. És Pauline? Na, igen, igen. Pauline is szépen kiöltözött, akár csak az öccse, finom ételekhez szokott és egészséges lett az arcszíne, mint az öccséé. Megmaradt virágformának, lesütötte a szemét, még csak azt sem kérdezte meg Willatztól, hogy hány óra, úgy hogy a fiú meg se mutathatta neki az óráját. Gottfred azonban nagy bizalmasan Anglia felől érdeklődött és Willatznak volt alkalma mesélni. No meg aztán, tudja Isten, a kis Gottfred tanult valamit franciául is, szóval már nem volt akárki.

Láttam, hogy Anton megint Holmengraaékhoz ment, jegyzi meg Willatz közömbös hangon.

Úgy? feleli Gottfred.

Tegnap is ott volt. Nem értem, mit szaladgál oda mindennap, Mariane maga mondta, hogy egyáltalában nem törődik vele.

No, akkor talán Felixszel akar találkozni.

Igen, de éppen most láttam, hogy Marianenal találkozott. Félórával ezelőtt. És bizonyosan a tyúkólak mögött vannak.

Megnézhetem, ha akarod.

Nem. Mit gondolsz, törődöm én vele? Hagyd csak, őket! Mit is akartam mondani, Bella szép növésű, úgy-e?

Igen és olyan jámbor, feleli Gottfred, aztán mesél az istállóban tett látogatásairól. Csendesen áll, mikor a patáját mosom és megfordul, utánam néz, mikor elmegyek.

Willatz oda se hallgat, talán egész más gondolatok foglalkoztatják. Hirtelen megkérdi:

Tudsz-e hallgatni?

Hallgatni?

Tudsz-e olyan néma lenni, mint a sír? Ha tudsz, akkor nagy szívességre kérlek.

Igen, igen, mondja Gottfred engedelmesen.

Ne mondj igent, ha nem tudod megtartani, mert nagyon fontos dologról van szó. Tudniillik ezt a levelet átadni.

Jó, megteszem.

De személyesen add át neki. Látod, hogy kinek a neve van rajta?

Igen.