Part 5

Hozza ide azt az embert, akkor majd kap választ!… mondja hirtelen Salvesen kisasszony mohón. Az anya persze a legkisebbet félti és ezért mondja… Most meg kell halnia és segíteni akar a legkisebben. Drágám, gondoljon arra, hogy az volt a legfiatalabb, szegényke, és különben azzal gyanusították, hogy… Soha életemben nem hallottam még ilyen őrültséget! Erre aztán azt mondja…

A konzul vár.

Csak azért cselekedte, hogy segítsen egy kicsit a legfiatalabbon, hát nem érti?

A konzul bólint. Meghajol ez előtt a jóhiszeműség előtt.

Ugyanezt mondtam én annak az embernek, és fogja be a száját, mondtam neki…

Hahaha, azt jól tette. Így legalább megadta neki! Salvesen kisasszony valósággal megszépül és elpirul a jóhiszeműségtől.

A konzul még jobban meghátrál, de már az imént kissé túlmessze ment és most jóvá akarja tenni.

Éppen ezt mondtam én is annak az embernek, részben a maga szavaival. Szinte szóról-szóra ugyanezt. És ez juttatja eszembe, Salvasen kisasszony, hogy alapjában véve mennyire egyforma gondolkozásúak lehettünk volna, ha maga nem lett volna ennyire hűtelen. Most aztán itt maradok egyedül és kérdezhetem: mi hát az élet? Mi az ördög az élet?

No, azt hiszem, elmegy az esze! kiáltja a kisasszony és hangosan nevet. Püff neki, úgy nevetek, hogy a hajhálóm lecsúszik, mondja és megigazítja a hálót, meg egyébként is igazít magán. Most már rendben van?

Persze, mondja a konzul. Ó, ha így fenntartja a karját, akkor nagyszerű látványt nyujt nekem…

No de kedves konzul úr. Hát nem tud komoly lenni?

Milyen pompás dereka van! Tulajdonképpen be kellene mennem és fel kellene magát emelnem.

És Isten tudja, talán be is ment volna, mert a kisasszony csak ennyit mondott:

Még csak az kellene! És ha jön a nagyságos asszony?

Ott maradt állva és néhány szép kifejezéssel véget vetett a beszélgetésnek. Salvesen kisasszony a felesége, meg a gyereke iránt érdeklődött, hát azok sohase jönnek Segelfossba?

*

De a legtöbbet Adelheid asszonnyal beszélgetett a konzul.

Tréfás történeteket és eseteket mondott el, melyeket ő élt át utolsó ittléte óta, illedelmes és szórakoztató volt. Az asszony felélénkült és mindennap jobban öltözködött, hiszen Fredrik Coldevin maga is finom és derüskedvű volt. És most már nemcsak csevegett és fecsegett, egyáltalán nem, kifejtette véleményét és megmagyarázta életfelfogását. Az volt a felfogása, hogy az embernek haladnia kell a korával.

Adelheid asszony szívesen hallgatta. Őnagysága tetőtől talpig német volt abban az időben, a konzul pedig francia és mégis.

Miért mondja mindig, hogy francia-német háború? szokta kérdezni az asszony. Hiszen a németek győztek, tehát német-francia háború…

Igen, feleli a konzul, a poroszok győztek.

A germánok. Hát nem germánok vagyunk valamennyien?

A franciákat kivéve, igen. De, kedves Adelheid asszony, erről most ne beszéljünk. Tegnap hallottam a hattyúkat dalolni odakint, sőt néha több hattyút is, valóságos kórus lett belőle. Szeliden és vadul hangzott, önre kellett gondolnom.

Kellett? mondja Adelheid asszony.

Ime, őnagysága nem volt valami hideg hölgy, ez akkor derült ki, mikor énekelt, vagy zongorázott valakinek, akivel törődött. Olyankor hátravetette a fejét és furcsa forróságot árasztott magából. Fredrik konzul bizonyára észrevett valamit és az asszony éneke mindig a fülében csengett. Megkérte, hogy énekeljen.

Igen, később, mondta, ha maga akarja.

Ha én akarom!

De akkor ne köszönjön meg semmit, ahogy szokta. Csak nekem van köszönni valóm.

E szavak után Adelheid asszony nyugodtan üldögélt és nem leplezett semmit, hanem engedte, hogy a pirossága lassan elmuljon.

Csönd. Mintha az Ave Maria hallatszott volna. Fredrik konzul hallgatott, ez az akasztófavirág, ez a mókásember, csak ült és a földet nézte. És nem öltött diadalmas arckifejezést, nem mosolygott, hanem a legmélyebb együttérzés töltötte el.

Aztán az asszony felkel és kimegy.

Mindenkinek megvan a maga életsorsa, bizonyára Adelheid asszonynak is. Ezért volt kulcs az ajtajában, ezért utasította ki házából a megtévedt doktort és ezért írt naplót.

8.

Ha a konzul késő estéken át beszélgetett és iddogált a hadnaggyal, nem lehetett elkerülni, hogy vita ne támadjon belőle. Vajjon nem volt-e a konzulnak életfelfogása? De ha ilyen régi, előkelő szobában ült, mely tele volt az ősök idejéből való fényűzéssel és drágasággal; szivarozott, velencei poharakból borozgatott, gyermekkori jóbaráttal folytatott olyan beszélgetést, amely az év többi részében sokszor hiányzott neki abban a halászvárosban, amelyben élt… ilyenkor visszaesett egy másik életbe, másfajtába, mint amilyenben valóságban élt. És ime, ilyenkor nagyon neház volt kitartani az életfelfogása mellett. Mit lehetett tenni? Ohó, felülmúlni önmagát, fellázadni minden ellen, amit hosszú évek folyamán magába kellett fojtania, a legnyárspolgáribb dolgot mondani, erős hévvel ismételni azokat a középszerűségeket, amiket éjjel-nappal hallania kellett odahaza… nem is tehetett volna egyebet! A szülei valamikor diplomatát akartak nevelni belőle, tulajdonképen ezért kellett olyan jól megtanulnia franciául, de fogadni mert volna, hogy a fiából, Anton Bernhard Coldevinból, éppen úgy nem lesz diplomata! Rátermettség, némi kékvér, mi az? Selyembojtok, álmok, hogy az ördög vigye el őket!

Tehén Henri l’Isbetnek? Nem, tessék, monsieur, itt a pénz, készpénz; de dolgozz is érte a konyhámban, és adj biztosítékot a házadban! Nem is olyan rossz dolog földbirtokosnak lenni, a háború nem vette el a földjét, sem a szófáit, vagy a tükreit, még a kályháik is ott vannak, némelyiknek ezüst díszítése van, a többin pedig széles dukátaranyból való friz büszkélkedik. A kétszáz juhot se érintette a háború kint a réten, a csónakházakat, a hajókat meg a vitorlákat se bántotta a háború és az ilyen nagybirtokon mindig sok marad meg, még ha el is vonul fölötte a háború. A legrosszabb esetben túléli az ember. Egy kicsit várni, takarékoskodni, aztán megvan a tartalék, a latens hatalom… pár év múlva megint talpraállunk. Aztán meghal az após, Isten legyen kegyes a lelkéhez a menyországban. Ugyanabból a kasztból való volt, szürke és merev az előkelőségtől, ő is valamikor alulkerült, aztán talpraállt megint. És aztán? A földbirtokos örököl… A szegény após, hogy az Isten legyen még kegyesebb a lelkéhez a mennyek birodalmában… Nem olyan rossz dolog ez. A többiek, a munkás, az üzletemberek, a napszámosok, csak lézengenek, a fogukat mutatják egymásnak, és pofozkodnak. Ez az élet. Tulajdonképen a régi földbirtokos miatt pofozkodnak, azért, akinek van valamije és amiatt, amije van.

A régi földbirtokos a csont, a többiek pedig a kutyák. Mit csinál a csont? Ha néhány kutya marakodik a csontért, akkor a csont csak ott fekszik, nem vesz részt benne, nem avatkozik bele. Bizony nem rossz dolog ez. De a többieknek haladniok kell a korral.

Fredrik konzul… Ó, bizonyosan sok kínos emléke volt a rátermettség tekintetében, de az ördög vigye az álmokat, mégis csak ki kellett tartania! Néha hevesebb lesz a kelleténél… minek? Szüksége volt arra, hogy az álmait megőrizze. Hadnagy barátja bizonyosan nem nagyon izgatja fel, szűkszavú ember, de annyira tántoríthatatlan az ő másfajta nézeteiben, hogy nem lehet meggyőzni. Minek vitatkozni évről-évre és minek annyit idegeskedni? Fredrik Coldevin talán rosszul helyezkedett el az életben és most azon dolgozik, hogy ne legyen ott egyedül, hanem másokat is magával rántson? Isten tudja.

Sőt odáig megyek, hogy a lányaimat ahhoz adom feleségül, akit ők maguk választanak. Tea már tizennyolcéves és félig eljegyezte magát egy kormányossal, mit szólsz hozzá? De ez, mondtam, mégse járja. Nem, persze, ő is megértette… A rokonaid közt van a segelfossi Willatz Holmsen és Adelheid asszony, mondtam, legalább azokra kellene tekintettel lenned. Ezt megértette. Egyébként bárki mást, akit akarsz, mondtam, nincs kifogásom ellene! Gerdának még van ideje, csak tizenötéves, mert szent Isten, hiszen a város legjobb embereivel érintkezünk; még csak az kellene, hogy ne úgy legyen. Például az egész tisztviselői karral. A törvényszéki jegyzőék művelt emberek, a feleségemnek pedig, van egy ügyész unokaöccse. Aztán ott vannak a papék, meg a kollégáim az üzleti világban. Ha az ember egyszer belekerül az életbe, akkor csodálatos öröme telik benne… én nem cserélnék… senkivel.

A hadnagy szokása szerint lehajtott fejjel hallgatott Most feltekintett és megszólalt:

Inkább a kormányost!

Mit mondasz?

Mondd meg Margaretnek, akit te Teának hívsz… mondd meg neki, hogy azt üzenem: inkább a kormányost!

A konzul kissé nyugtalanul mosolyog:

Azért mondod ezt, hogy siettesd a Coldevinek kihalását?

Inkább, hogy késleltessem, kedves Fredrik. Talán, hogy egészen megakadályozzam. A tengerészember sok mindent elérhet, végigjárja a világot és tapasztal, végül még tiszt is lehet belőle, kapitány. Akárcsak a katona, ha háborúra kerül a sor, sokra viheti. A tengerész, meg a katona nem zsákmánya a megszokásnak, ellenben a hivatalnok annál inkább az.

Ó, most aztán a konzulnak kellett megvédeni az életfelfogását.

Pardon, te csak itt ülsz Segelfossban és tévedsz, mondta. Ha haladtál volna a korral, akkor tudnod kellene, hogy a felfogások megváltoztak gyermekkorunk óta. Nálunk a hivatalnokokból lett a nemesség. Más nemesség nincs is.

A civil hivatalnok… Nem, sajnálatraméltó népség az. Az apa után a fiú, egyik nemzedék a másik után: irnokok. Parasztgyerekekből rekrutálódnak, akik „felvergődnek“. Egyébként inkább levergődnek, a jó halászokból és földmívesekből írnokok, meg papok lesznek. De hadd legyen így. Úgy látszik van egy törvény, amely szerint a hivatalnoknak csak hivatalnokot lehet nemzenie, mire való ez? Nézz körül közöttük… semmi egyéb, csak gyenge tehetség, csekély energia, a hétköznapiasság virágzik. Megbízható becsületesség, megbízható hozzáértés a szakmában, igen! De fölényesség, nagyság? Fiú az apja után, generációról generációra ugyanaz. Van egy törvény abban a világban, a fiúkból hivatalnokok lesznek, a lányok hivatalnokokhoz mennek feleségül, még ha doktorok, vagy papok is. Ez a törvény kizár minden rendkívüliséget, szigorú törvény, de aláássa a hivatalnoki nemzedékeket. Egyáltalán szó sem lehet életsorsról, a villám sohase csap le; az apa másolással kezdte, a fiúnak is ugyanazt kell tennie s ezt úgynevezik, hogy: a kultúrát elsajátítani. Én a magam részéről szívesebben beszélek munkásaimmal, mint a hivatalnokainkkal. Különben én senkivel se szoktam beszélni, tette hozzá a hadnagy.

Nem, mert büszke vagy, mondta a konzul sértődötten. Nekünk többieknek eladnunk, vennünk, beszélnünk és alkudnunk kell.

Büszke? kiáltotta hirtelen a hadnagy és régi makacssága felébredt benne. Remélem is, hogy büszke vagyok, de csak unalmamban, érted? Puszta unalmamban. Csak járkálok itt a sövényeim mögött és mulatok azon, amit a bírósági jegyző, a doktor, meg a pap mond. Itt járkáltam a magányomban és eléjük kerültem; mind mögöttem maradtak. Sütkéreznek a maguk semmiségében, tolakodnak és azt hiszik, hogy joguk van beszélni… Én már abbahagytam. Nem átallják fölemelt fejjel járni, én lehajtom a magamét, sohase mulasztok el a földre nézni, a fűre, meg a kavicsra; nem, sohase tudok betelni a fű, meg a kavics bámulásával. Aztán jönnek ezek az írnok-fiak és tudják, hogy esőre napsütés következik, felemelt fejjel járnak és ezt megmondják egyenesen a szemembe, nyíltan. Veled talán még nem történt ilyesmi? Tudnak írni, olvasni, ami azelőtt csak az alárendeltek hivatása volt, aminthogy most se kellene másképpen lennie. Az ember élhet kultúrából, de nem élhet meg írásból és olvasásból. Nem élhet meg iskolai tudásból… Abból csak nagyon kevesen tudnak megélni. Annak, hogy kultúrából éljen az ember, első feltétele az, hogy régi fényűzésben és gazdagságban szülessék; semmit sem használ, ha szegénységből és szűkös viszonyok közül kerül valamelyik hivatalnoki házba. A gazdagság és fényűzés jellemet ad, ami az embert egyéniséggé teszi. Hagyjuk csak a kultúrából való megélést! A hivatalnokok… Az Isten áldjon meg barátom, hát nem látod már saját szemeddel, hogy milyen ostobák, milyen „hasznosak“ és milyen „alkalmazhatók“ azok az emberek. Figyeld meg a bánásmódot, amiben részesülnek… Van az életükben sorsféle, valami rendkívüliség? Láttál már nagyságot benne? De hogy is lehetne, amikor ilyesmi egyáltalán nem is akad? Minden csak a bánásmód, az életkor, a szolgálati idő és az iskolai tudás folyománya. Ez van bennük! Nem is lehetne velük másképpen bánni, nem is azért mondom, le kell őket szakítani a hétköznapiság kertjében, hétköznapi használatra. Igy van ez minden országban és így van nálunk is. És ezért mondom: inkább a kormányost!

Bocsánat, feleli a konzul, én meg azt mondom, hogy nem a kormányost!

Persze, abból a szempontból…

Azt mondom, hogy nem a kormányost, Abból a szempontból, mert nem akarom, hogy Tea messaillanceba zuhanjon.

Ó, milyen gyönyörűen banális volt ez!

Szünet. A hadnagy tátott szájjal ül.

Hát olyan érthetetlen az, amit mondtam?! Azt mondtam: inkább a kormányost, hiszen már kifejtettem, hogy a többiek még rosszabbak.

De hiszen nem rendes családból való, az apja tutajos. Szóval, alapjában véve közönséges matróz.

A természetből is lehet élni. A hivatalnok nem élhet kultúrából, mert nincs benne része, és nem is lehet, hiszen a kultúra nem iskolai tudás, ellenben a kormányos megélhet a természetből. Azt vethetnéd ez ellen, hogy a kormányos se csupa természet; de kettejük közül ő benne van mégis némi természet s így ő az elviselhetőbb. Add át Margaretnek ezt az üzenetemet.

Ne haragudj, de nem fogom megtenni. És az anyja belehalna. A feleségem azok közül való, akik „fölvergődtek“.

A hivatalnokok közül való? Akik lefelé küzködtek? Van egy ügyész unokaöccse és most nap-nap után az orrod alá dörgölik, hogy ez mit jelent; magadban pedig tudod, hogy hazugságot jelent. Ma este néhány pompás dolgot mondtál. Hogy nem is rendes családból való? Nem, mert ha az ügyészék házából került volna ki, akkor rendes családból való lett volna! Bolondok vagytok ti? Hát hol van az a villám, az a vad fény, valahonnan családjának akármelyik távoli ágából, ami valamivé tenné ezen a világon? A hivatalnokok csak egy rendkívüliséget ismernek, mást nem, csak azt, hogy ha „lefelé házasodnak“. Ez az ő villámuk. Más dolgokkal szemben nincsenek is feltételeik, hétköznapiságban, hétköznapiság számára születtek. Látod, volt itt egy doktor! ide kellett jönnie a házba, beteg volt valaki s neki volt orvosi tudása. Bejött a szobába, nem értett semmihez, de úgy tett, mintha semmisem lepné meg. Ránézett arra a székre. Azt hitte arravaló, hogy beleüljön az ember, és beletehénkedett a hátsórészével. Pedig a földre kellett volna ülnie és a széket ölébe venni. Nézte a falakat, hallotta doktortársaitól, hogy a festmények, az is valami, megnézte azt az Aphroditet, ezt a csoportot, az Évszakokat, a sasokkal díszített csillárt, megnézett mindent, nem sütötte le a szemét, nem kulcsolta össze a kezeit, azt hiszem Ole Riis a neve.

A nővére Magyarországon grófné! Ne mondd!

Az egészen jelentéktelen dolog is lehet… az asszony ivadékainak talán jelent valamit; de a bátyjának legfeljebb snobságot.

A konzul iszik és ellent akar mondani a barátjának, most egyszer s mindenkorra végezni akar vele. Ó, mennyire szerette volna legyűrni valami banalitással, amit már betéve tudott az otthonából és a városából!

Te mondtál ma este pompás dolgokat! Csak itt járkálsz Segelfossban, zsarnokoskodol önmagad és mások felett, évenként egyszer szállnak szembe veled, akkor, amikor én jövök. De most megkapod a választ. Megpróbálom neked logikusan kifejteni és először azt kérdezem: ismered-e te a városomat? Nem. Tehát Bomment se ismered. Bommen háztulajdonos és a fia egyetemre jár, tehát Bommen olyan apa, aki a gyerekeiből embert akar faragni. Ennek az embernek az egészséges és helyes nézeteiből akarok most néhányat felsorolni. Bommen ezt mondaná neked: Szerinted tehát helyesebb lett volna, megbontani azt a rendet, amely nemzedékről nemzedékre érvényesül? Ezzel Bommen rádbámulna.

A hadnagy mosolyog:

Bommen ezt nem is hiszi. Mesterségesen előidézett rendellenességek? Bommen úr, hiszen az egyén azért csak ugyanaz, marad, aki volt. Ahhoz, hogy az ön fia más is lehessen, mint csak hivatalnok, ősein kellett volna végigvonulnia a gazdagságok és életsorsok egész sorozatának. Ez az első feltétel. Maguknak nemzedékeken át nagy módban kellett volna élni. És akkor olyan tulajdonságaik fejlődtek volna ki, amelyek megkülönböztették volna a szimpla gondolkozású írnoktól…

A házvezetőnő névjegyet hoz be és így szól:

Ez az úr beszélni szeretne a hadnagy úrral.

Ilyenkor? A hadnagy elolvassa a névjegyet, homlokát ráncolja, egy kicsit gondolkozik, aztán így szól: Bocsáss meg egy pillanatra, Fredrik. Szerettem volna még egyetmást mondani, csak…

Jó, mindenesetre ne felejtsd el. Én is akarok még egyetmást mondani, majd ha visszajöttél, légy nyugodt.

A hadnagy kimegy és pár perc múlva visszajön, mintha már elintézte volna a kint álló embert.

Furcsa szokás! mondja és az órára néz. Mit gondolsz, az a benyomásod, hogy Adelheid el akarja adni azt a telket?

Igen, feleli a konzul meglepetten.

Most itt van az az ember, odakünn áll, biztosan még ma este el akarja intézni a dolgot.

Igen, az a benyomásom támadt… szóval, ma este akar tárgyalni az üzletről?

A hadnagy kissé zavartan másról kezd beszélni.

Nem szoktam Adelheidet ilyen későn zavarni… legalább is ok nélkül. Még aligha feküdt le, az ablaka nyitva van, ha tehát bekopogtatnál hozzá és megmondanád neki…

Én beszéljek Adelheid asszonnyal?

Ha megtennéd nekem ezt a szívességet. Te derüsebb kedvű vagy, ő benne nincs valami sok vidámság, én se vagyok jókedvű. Hallod-e, mielőtt kimégy: ne akadékoskodj ám, ha ő jónak látja, hogy eladjam a telket.

A konzul kimegy.

A hadnagy állva marad a helyén, bosszús arcot vág. Bizonyosan ez a Holmengraa úr kedvetlenítette el, mikor ilyen későn jött Segelfossba! Azt hiszi talán, hogy a segelfossi nagybirtokos annyira szűkiben van a pénznek? Szó sincs róla.

A konzul visszatér és azt az üzenetet hozza, hogy Adelheid őnagysága… hozzájárul… sőt ő kívánja a dolgot.

Úgy, Akkor azt a szívességet is megtehetnéd nekem, hogy beszélsz ezzel az emberrel. Ne haragudj, hogy megkérlek rá.

A legnagyobb örömmel. Ha akarod, a nevedben meg is állapodom vele.

Igen, köszönöm… holnap. Tégy célzást az előtt az ember előtt arra, hogy ma már este van.

Nem is bánom, hogy találkozhatom a királlyal és azonnal kimegyek vele a telekre. Mi üzletemberek nem ismerünk estét. Te ne is törődj vele.

Tégy, amint jónak látod. Azt különben egy csöppet sem szeretem, hogy ezzel az üzlettel szüleid ellenére kell cselekednem.

Bízd csak rám. Nekem amióta élek, mindig ellenükre kellett tennem, például, ők akartak belőlem diplomatát faragni, csakhogy…

*

Késő éjszaka a konzul megint felébreszti Adelheid asszonyt: A király a folyó tulsó oldalán szeretné a telket. Meg aztán néhány ölnyit a tóból is, jól megfizeti.

Még egyszer zavarja a konzul Adelhaid őnagyságát, de akkor már reggel van. A király a folyó felét is kívánja, fel a hegyekig, továbbá a tónak a felét. Igazán rejtély számomra, hogy mit akar a vízzel?

*

A reggelinél hiányzik Fredrik Coldevin, még nem jött le. Fredrik Coldevin ugyanis egész éjszaka a folyó balpartját járta Holmengraa úrral, meg a munkásaival együtt. Éppen most voltak fent a hegyi tónál. E pillanatban csöndben együtt ülnek a konzul kastélybeli szobájában és a szerződést írják. Az öreg Coldevint, meg a feleségét azonban kímélni kell, ameddig csak lehet. Fredrik mindjárt jön, addig hozzáfoghatunk a reggelihez!

Étkezés után az öregeket kivezetik a házból egy kis sétára, a szántóföldeken és a réteken át, úgy hogy a két üzletember nyugodtan, békességben fogyaszthatja el reggelijét.

Nézd csak, Willatz, mit csinálnak azok odalent? mondja az öreg Coldevin útközben.

A hadnagy mindent látott, emberek vannak a régi templom tetején, ami neki is rejtelmes egy kicsit. Azonban mégse akar szólni róla. Biztosan lebontják, feleli.

Ki bontatja le? Hát eladták? Gyerünk oda, tudjuk meg.

Az hosszú út lesz önnek, kedves barátom.

Egyáltalán nem. Csak menjünk oda és kérdezzük meg.

Erre odamentek a templomhoz és az öreg Coldevin megtudott mindent: a király, ez az ytterleiai Tobias Holmengraa megvette a templomot úgy, amint volt, és most lebontatja. Tíz ember dolgozott rajta. És lassanként megtudja Coldevin azt is, hogy Holmengraa úr házat akar építeni a régi templom helyén. Már az alapfalak kijelölésénél tartanak odafönt a folyó nyugati partján, szinte nyüzsögnek ott az emberek…

De mikor az öreg Coldevin, visszafelé készült a kastélyba, már nehezebben ment, mint lefelé menet. Igazad volt, Willatz, ez messzebb volt, mint ahogy gondoltam, mondta és belekarolt a hadnagyba. Bizony jó messze volt, Segelfossnak nagy kiterjedésű földjei vannak.

Fönt a dombon Holmengraa úrral találkoztak. Alázatosan köszönt és megköszönte a reggelit meg a szívességet. És ismételten bocsánatot kért, amiért tegnap este későn jött, Fredrik konzul megbecsülhetetlen szolgálatot tett neki egész éjszaka.

A hadnagy meglepetéssel látta, hogy ez a Holmengraa sovány, de erős ember, ha nincs az a sok sál meg kendő a hasán. Nem kerülhette el, hogy bemutassa egymásnak az urakat, de mindenesetre kurtán cselekedte.

Bizony, bizony nagy kiterjedésű földek vannak Segelfossban, mondta az öreg Coldevin és nagyot lélegzett. Amott is van egy csinos kis cserjésed; a kis Willatz valamikor gazdag ember lesz. Most pedig köszönöm a kíséretet, olvasni akarok valamicskét fent a szobámban; délelőttönként ugyanis mindig olvasok.

*

Először is, kezdi jelentését a konzul, az idegen úr nevében köszönetet kell mondanom a reggeliért.

Már ő maga is megtette, felelte a hadnagy.

Bocsánatot kért a tegnapi alkalmatlankodásért is? Azt is megmondta, hogy mért jött olyan későn? Hihetetlenűl okos ember az a Holmengraa, valóságos zseni! Magával hozott néhány tucat embert, egy őretől egy tallérig terjedő napszámot fizet nekik, ez sok pénz, gondolja Holmengraa, használjuk ki tehát őket minél jobban! Igy aztán az éjszakát fordítja az üzlet megkötésére, a telek kiválasztására és ma reggel hat órára már munkába is állítja az embereit. Mit szólsz hozzá! Egyetlen óra se veszett kárba.

Ezt a tökéletes számítást sajnos, nem ismerem, válaszolja a hadnagy. Igy aztán, mint boldogult apámnak, nekem is majd kutatnom kell a nagyapám kincse után, teszi hozzá, és mosolyog.

Nem tudom különben, hogy olyan helyesen intéztem-e el a dolgot, mondja a konzul, azt majd magad ítéld meg. Itt a szerződés.

A hadnagy nem olvassa el, csak ül a helyén és a kezében tartja.

A fődolog, hogy Adelheid nem helyteleníti a dolgot.

Adelheid őnagysága meg van elégedve.

Különben éppen most beszéltem apáddal. Bizonyosan sejti már az egészet, leverten ment fel a szobájába.

Nem akarod elolvasni a szerződést?

De igen. Később. Köszönöm a nagy szívességedet.

Fredrik Coldevin ül egy darabig, aztán így szól:

Hát járja ez?

Micsoda? Kedves Fredrik, ne haragudj, ha olyasmit mondtam…

Hát járja az, hogy a fődolognak azt tartod, vajjon Adelheid helyteleníti-e az üzletet? Kedvem volna egy-két választ adni neked a tegnap esti, meg a mai dolgokra. Igy csak te, meg az apám beszélhettek. Ti élhettek az üzletben ezzel a módszerrel, én nekem egész életemben más módszert kellett használnom. Nincs szükséged pénzre, sohase voltál szűkiben, mindig volt miből költened; nekem pedig meg kellett keresnem a magamét, érted Willatz? Meg kellett keresnem.

Sokszor volt szükségem pénzre, mondja a hadnagy nyugtalanul.

Neked? Aligha.

Nagy kiadásaim voltak.

Hát nincsenek titkos forrásaid, amelyekből meríthetsz? Nincs feneketlen kincsed a föld alatt?

Bár csak lenne!

Mert az apámnak van.

Úgy? Nem, nekem nincs. Szóval az apádnak van? Furcsa. Igaz is, sokszor csodálkoztam azon, hogy honnan szerez meg mindent.

Azt majd megmondom neked válaszképen egyre és másra: tőlem kapja.

A hadnagy alig mer hinni fülének és együgyü arcot vág.

Tőlem kapta vagy fél emberöltővel ezelőtt. Anélkül már régen csődbe jutott volna.

Szünet. Az urak jó néhány percig csak ülnek és gondolkoznak, folyton gondolkoznak.

Kérlek, mondja a konzul, ne értsd félre a nyíltszívűségemet. Ezt csak azért mondtam, hogy magamnak szolgáljak némi elégtétellel. Én se vagyok vak, hogy be ne lássam, milyen nagy dolog az, ha olyan földbirtokos valaki, mint az én apám, de halott dolog. Nagyszerű, de halott dolog. Az idő elhaladt fölötte.

Igen, az idő elhaladt fölöttünk, mondja a hadnagy elgondolkozva.

Persze, nem rólad beszélek. Itt más tartalékok vannak.

Azok kimerültek.

Dehogy merültek ki. Ahogyan tegnap voltam bátor mondani, egy nagybirtokból sok marad meg akkor is, ha végigpusztított rajta a háború. Kimerültek? A konzul nevet, akár bántja ezzel a hadnagyot, akár nem. Mi lenne például, ha megvenném tőled a folyódat?

A folyót?

A fél folyót, a fél vízesést és a fél tavat, ha tehát valami bolond lord lennék, aki vizet vásárol és akinek semennyi víz sem elég… Mit kérnél érte?

A hadnagy mosolyog.

Komolyan mondom. A fél folyót, vízesést és tavat.

Vedd el a folyót, ha akarod. A tied.

Ma éjszaka eladtam.

Úgy? No abból ugyan meggazdagodhattál!

Nono. Azonban, hogy megtudhassam, vajjon jó üzletet kötöttem-e vagy sem, előbb szeretném tudni az árát. No meg a telek árát is. Nem éppen silány aszongya, silányat egyáltalán nem akar semmiből. Az egész területet a tengertől a folyó balpartján át a telekig, ötszáz öl szélességben, a tónál pedig a kétszeresét, az irány miatt.

Szünet. Nem, mintha lebecsülném a nagy szolgálatod, mondta a hadnagy, de nyíltan szólva… Tehát eladtad a telket, meg azt a vizet Segelfoss birtokból, hiszen úgyse volt belőle hasznom. Az ára? A folyót megkaphatja. Remélem a fűrésztelepemet, a malmomat meg a téglaégető kemencémet megállíthatom, vagy járathatom a magam oldalán?

Hogyne.

Akkor megkaphatja a folyót. Az az ötszáz ölnyi szélességű földrész azonban telek. Nem éppen drága telek, nincs rajta erdő, a folyó partja mentén csupa rét, ugar, köves talaj. Azért már kellett valamit kapnom.

Mennyit?

Mennyit? Kedves Fredrik, az még semmiesetre se fog kirántani a szükségből. Ahhoz sok kell. Hiszen itt minden összeomlóban van, a kis Willatznak el kell mennie, nagyok a napi kiadások, a földeket rosszúl művelték meg. Sok érte kétezer tallér? Egyezer? Igazán nem tudom.

Nem olvasnád el ezt a papírt?

De igen. Köszönöm. Később.