Part 9

És megszárítottam, aztán a magam hátán cipeltem haza. Elhiheted, nem volt gyerekjáték.

Bizony nem, azt elhiszem.

Hány szállítmányra becsülöd?

Ezt? kérdi Willatz.

A saját kecskémnek kaszáltam le, de annak sok egy kicsit. Azon gondolkozom, hogy ne adjak-e el belőle.

Hát csak adj.

De legalább felmenne az ára… Láttam, hogy lovagolsz… Tudsz lovagolni?

Hogy tudok-e? Hiszen láttad.

No, abban nincs semmi, mondja Julius, lovagoltam már én is. No, csak azt akarom mondani, hogy egyszer-kétszer igazán írhattál volna, folytatja és bezárja a pajtát.

Úgy se tudtad volna elolvasni, arra pedig nem volt időm, hogy nyomtatott betűkkel írjak.

Juliusnak nem volt ínyére alulmaradni, és talált megoldást:

Ami az írást meg olvasást illeti, nem kell messzire mennem segtíségért. Mit gondolsz például Larsról, mi?

Willatz hallgat.

Mert az az én testvérbátyám, teszi hozzá Julius, ő pedig alighanem valamicskével többet tud, mint te meg én együtt, hogy az Isten áldjon meg!

Télen majd megpróbálok időt szakítani és írok neked, mondja Willatz szelíden.

Julius hosszú bagózacskót vesz ki a zsebéből és megkínálja Willatzot.

Köszönöm, nem kérek.

Nem bagózol?

Nem.

Nem no. Akkor nem lehet szólni semmit. De nekem már most hozzá kell szoknom a bagózáshoz, mert Lofotenbe megyek. Különben tengeri betegséget kapnék. Örülhetsz, hogy nem kell tengeren hányódnod.

Hiszen magad mondtad, hogy a tengerre kívánkozol.

No, ami a lovaglást illeti, abból Lars bizonyosan eleget látott a szemináriumban. Ott falovat használtak, mert az eleven ló nem volt elég.

Falovat? Csakhogy nekem élő lovam van, mondja Willatz.

Igen ám, de az nem a tied.

Nem az enyém? Ki mondta? Az én saját lovam.

Azt nem hiszem, mondja Julius röviden és köp.

Willatz hirtelen elpirul és megmérgesedik, aztán így szól:

Ostoba vagy.

Ez hat, Julius arca megint megnyúlik, szótlanul hagyja elvonulni feje fölött a vihart, végül ezt mondja:

Igen, igen, Lars most már mindjárt az előljáró után következik. Házitanító lesz belőle Holmengraaéknál. Láttad már Marianet és Felixet?

Nem, feleli Willatz röviden és még mindig barátságtalanul.

De igen, láttad mikor jöttél, ők is lenn voltak a parton. Nem tudnak beszélni, csak egy-két szót, mert csak spanyolul tudnak. Sokan azt mondják, pogányok, de Lars azt mondja, hogy ez ostoba hazugság.

Mit csinál Gottfred? kérdi Willatz.

Gottfred? Igazán azt kell mondanom, nem tudom. Willatz, van-e valami a zsebedben, amit eladhatnál nekem?

Nincs.

Valami síp, vagy becsukható kés, vagy ilyesvalami?

Willatz kivesz a mellényzsebéből egy kis tollkést, amelynek gyöngyház nyele van. Julius megvizsgálja és azt kérdi:

El akarod adni?

Nem, minek? feleli Willatz.

Mit adtál érte?

Ajándékba kaptam.

Éppen négy shillingem van. Eladnád érte?

Nem én.

Mindegy, mondja Julius, hat shillinget ajánlok érte készpénzben, a többit pedig szénában.

Nem adom el a kést, feleli Willatz és visszateszi a zsebébe.

Erre már indulni is akar. Nem, Julius már nem olyan érdekes, mint azelőtt volt, még csak nem is mulatságos pajtás többé, rosszul játssza a meglett férfit, visszataszító. Most megint olyan csúnyát, förtelmeset köp.

Hova mész? Gottfredhoz mész? kérdi Julius.

Félig-meddig arra gondoltam.

Ha hallgatsz a tanácsomra, akkor nem mész Gottfredhoz. Én nem szoktam vele érintkezni.

No.

Nem, mert olyan lopós. Olyan gyors a lopásban, mint a ló a futásban, ahogy a közmondás tartja. Egyik holmim a másik után veszett el és amikor vagy hármat-négyet nem találtam, egy szép napon nekiugrottam.

Nekiugrottál?

Igen, úgy van, ahogy mondom. Csak azt láttad volna, Willatz. Nem végeztem félmunkát.

Megverted?

Hogy megvertem-e? Ahogy csak győztem. Akkor aztán bevallott mindent, amit ellenem elkövetett. Kedves, jó barátom, annyit hallottam a saját szájából, hogy akár börtönbe is juttathattam volna. De nem jelentettem fel.

Willatz hallgat és egy darabig ott áll. Bár csak messze járna már ettől a Juliustól, de Julius rajta ragadt, és nem lehetett tőle egykönnyen megszabadulni. Vajjon csakúgy egyszerűen odébbálljon?

Igen, igen, Isten veled, mondja.

No, már mész? kiáltja utána Julius. Nem akarsz velem a partra jönni?

Nem.

Nem akarod megnézni a kecskémet? Meg aztán van egy szájharmonikám is.

Julius nem kap feleletet.

Egy ideig ott áll és nézi, hogy merre irányítja lépteit Willatz, látja, hogy egyenesen Gottfredék felé fordul és hogy pár perc múlva Gottfredék kunyhójához érkezik. Hirtelen úgy tesz Julius, mintha kiabálni akarna, de nem szól semmit, köp és bemegy a házba.

Gottfred sovány volt és nagyszemű. Éppen olyan, mint azelőtt, Willatz a küszöbön találta. Köszöntek egymásnak és mivel Gottfred a gazdag ifjúval szemben nagyon elfogódott, nem kerül sor valami nagyobbszerű beszélgetésre. Ó nem, ezekkel az itthoni pajtásokkal már semmire se lehet menni. Willatz már kinőtt közülük, túlszárnyalta őket, most valamennyien csalódást keltenek benne. Egyébként még Gottfred volt talán a legjobb, akármilyen sovány és szófukar volt; de azért nem kellene éppen az ajtónyílás közepében állnia, amikor valaki jön és be szeretne menni. Csakhogy az ilyesmit Gottfred nem érti!

Csak éppen sétáltam, mondja Willatz. Unalmas dolog mindig lovagolni.

Sokszor láttunk erre ügetni, feleli Gottfred és boldog, hogy ezt látta.

Persze, bizonyosan láttatok. Az különben a saját lovam.

Igen.

Tudtad ezt? kérdi Willatz… Mert akkor bosszantó lenne, hogy ezzel hencegett.

Igen, az apám hallotta.

Mit gondolsz, kaphatnék itt egy kis vizet? kérdi Willatz és Gottfred mellett bepillant a folyosóra.

Igen, a konyhaházban, feleli Gottfred és Willatz előtt bemegy.

A konyhaház ablaktalan, szénfekete lyuk volt, amely szorosan a kecskeistálló falához épült. Itt Willatz fakupából kapott inni. Eddig még sohasem ivott fakupából; az pedig formátlan vastag volt, alig tudta a szájához illeszteni, nem tudott bánni vele és a víz a nyakába folyt; különben se volt valami nagyon szomjas.

Az apád, meg az édesanyád idehaza van? kérdezte és visszament a kunyhó felé.

Igen, anya itthon van.

Milyen neveletlenség volt az, hogy Gottfred megint az ajtónyílásban helyezkedett el. Willatz nem nagyon törődött volna ezzel, de úgy emlékezett, volt annak idején egy kis lány ebben a szobában, talán nem is egészen kicsi, annak volt két szeme, amit csak arra használt, hogy lesüsse őket, és az a két szem sötétkék volt.

Most kijön Gottfred anyja, köszön és betessékeli a vendéget. Megkértem Gottfredet, hogy tartsa kinn az ifiurat addig, amíg én feltörlöm a padlót, mondta. Nagyon piszkos volt minálunk.

Willatz bement; a padló még nedves volt, éppen most súrolták fel. De a kunyhóban nem volt senki, csak három kis fiú, szóval üres a kunyhó. Willatz megköszönte a kínált kávét, nem akart rá várni és megint kivitte magával Gottfredet.

Már nem is igen emlékszem rá, mondta, de a húgod… nincs idehaza?

Pauline? de igen, csak a boltba ment.

Ugye már az is majd akkora, mint te?

Igen.

Igaz, hogy Julius elpáholt téged? kérdi Willatz.

Gottfred zavarba jön.

Nem. Mikor?

Azt mondta, hogy nekedugrott és elpáholt.

Igen, de azt nem mondta, hogy mikor?

Nem, csak azt mondta, hogy néhány dolgot elvettél tőle.

No akkor, mondja Gottfred.

Szünet.

Willatz nem ért semmit és megkérdi:

Hát mit vettél el tőle?

Elvettem? Nem, csak visszavettem a szájharmonikámat. Eldugta a lakásukon.

Hát nem páholt el?

De igen.

Fájt?

Nem.

Többször is megvert?

Ó igen, már egynéhányszor felpofozott.

Willatz semmit sem ért, de fel van háborodva és azt mondta:

Próbálna csak engem elverni! Aztán megkaptad a szájharmonikádat?

Igen. De most megint elvette.

Willatz rábámul:

Hát nála hagyod?

Nem, nem tudom. Nem, megpróbálom visszakeríteni.

De hiszen nem kell illedelmesen kérned.

Két shillinget akar érte.

Két shillinget? A saját harmonikádért?

Legalább is így mondta.

Szünet.

Willatz csak áll és nagy elhatározás érlelődik meg benne:

Gyere, menjünk Juliushoz, mondta.

Gottfred nagyon szívesen megy, hiszen Willatz férfi.

Az affér egy pillanat alatt elintéződött. Julius már látta közeledni a két urat és a szájharmonikával a kezében a kunyhó előtt várta őket. Azonnal átadta az értéktárgyat és kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt.

A két úr útjára indul, el ettől az embertől és ettől a kunyhótól, Gottfred ellágyult és elfogódott a csodálattól:

Láttad, hogy milyen gyorsan ideadta? mondja.

Willatz kidülleszti a mellét:

Próbált volna csak nem sietni.

Az út közepén állnak, haza akarnak menni mind a ketten, de nem sürgős, hiszen nincsenek gyakran együtt. Ha Gottfred késlekedik, talán jön a húga és akkor nem kell egyedül hazamennie.

Willatz előveszi a tollkését és levág vele egy ágat, Gottfred megnézi a kést, nagy kedve volna egy kicsit a kezébe fogni és alaposan szemügyre venni. Willatz hirtelen becsukja a kést és felajánlja Gottfrednek.

Idenézz, neked adom ezt a kést.

Ilyet Gottfred még életében nem hallott, szinte forog vele a világ, nem hiszi el. Elveszi a kést és ezt mondja:

Szabad a kezemben tartanom?

Megtarthatod. Fogadd el emlékül akkorra, ha majd ujra elutaztam.

Ó, de Gottfrednek sejtelme sincs arról, hogy ki áll előtte, tétovázva, természetellenesen tágranyílt szeme mel mondja:

Nem, hát te ezt meg mered tenni? Mit csinálsz, ha az apád kérdezősködik a késről?

Hát hiszen ez a saját késem! kiáltja Willatz és az ügy már el van intézve.

Most aztán Gottfred letörölte a kezét és úgy köszönte meg a kést.

Csak állt ott az úton, talán nem is állt, talán távol járt, nem hallotta, hogy Willatz mit mondott:

Nézd, ott jön Pauline!

Willatz bizonyosan épp úgy tele volt boldogsággal, mint Gottfred, milyen csodálatos állapot is volt az! Pauline pedig egyre közeledik.

Willatz kihúzza magát és így szól:

Gottfred, nemsokára meg kell kezdenem a borotválkozást.

Gottfred esze még mindig a távolban jár és azért így felel:

Miért?

Hogy miért? Hát nem látod? kérdi Willatz és megsímítja az arcát.

És az nem fáj?

Mindegy. Igy már nem járhatok tovább.

És Pauline odaért. Sovány és hosszú, fekete ünneplőruha van rajta, hiszen a boltban volt, bugyor van mind a két kezében, a lábán fapapucs, no és van két szeme… amelyet tulajdonképen csak arra használ, hogy lesüsse.

Ha idejében kiszabadította volna a jobbkezét, akkor most köszönhetett volna. De nem; és most csak áll ott.

Willatz jónapot kíván a levegőbe és a lány szerényen, halkan felel. Beszélgetés nem indult meg és a lány csak az öccsét nézte.

Ezt nézd meg! mondja Gottfred és furcsa nevetéssel megmutatja a kést. Mit gondolsz, kitől kaptam?

Pauline Willatzra pillant, aztán megint a földet nézi.

Ne engedd Julius karmai közé jutni, inti Willatz.

Majd az apám elzárja, feleli Gottfred.

Hiszen akkor nem tudod használni.

De igen, néha.

Willatznak az a nézete, hogy ilyen módon a késnek nem venné méltó hasznát és így szól:

Nem, mindennap hordd magadnál. És ha Julius elveszi, csak írj nekem Angliába.

Igen.

Vajjon mit gondolt Pauline ekkora hatalomról? De Pauline csak felpillantott rá, mialatt a fiú beszélt, aztán már elmúlt ez is.

A késnek két pengéje van, mondja Gottfred magában és nem lát semmi egyebet, csak a kést. Meg aztán van itt egy kampó is.

A kampó a keztyű begombolására való, magyarázza Willatz. De van még egy másik gombolóm is. És neked hogy ment a sorod egész idő alatt? kérdi Pauline-t.

Nem, bizalmasságra nem került a sor, Pauline csak egyetlenegyszer emelte fel a szemét, arca elpirult és így felelt:

Jól.

Ez volt minden és Willatz elköszönt.

Erre aztán felélénkült a fiú, meg a húga, Willatz még messzire hallotta hangjukat és mikor megfordult és visszanézett, látta, hogy Pauline olyan, mint a többi és a többi olyan, mint Pauline. Pedig Willatz egy pillanatig még arra is gondolt, hogy majd angolul beszél hozzájuk egy kicsit, hadd legyen egy kevés fogalmuk erről a nyelvről. De nem.

12.

Adelheid asszony többször megkérdezte, vajjon Coldevinék nem jönnek-e el az idén. De nem látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra.

Nem, feleli a hadnagy, az öregeket annyira bántják az itteni változások, hogy aligha jönnek.

Fredrik konzulról egyáltalán nem történt említés.

A nyári hetek alatt nem történt sok, csak ami addig: hogy Segelfoss lassanként megváltozott és egyre sűrűbben lakott községgé vált. Ezért nem várt boltos Per újévig arra a kis italmérési jogra, már most kezdett titokban bort eladni, mert sokan keresték nála. És ez az üzlet egy kis elevenséget és jókedvet hozott az unalmas vasárnap estéken.

Az emberek itt-ott házikókat építettek a gőzhajókikötő mentén. Valamennyien odahúzódtak, úgy hogy Segelfoss alsó része kezdett kis kunyhóvároskává alakulni. Pedig nem sok idővel ezelőtt még nem volt ott egyéb, csak homokpart, meg néhány csónakház! Az emberek élete itt kétségkívül más színt kezdett ölteni, amióta Tobias király letelepedett. Ott volt például Lars Manuelsen kunyhója; nem díszítették-e máris függönyök az ablakokat? Szeminarista fia bizonyosan nem tudta elviselni otthonát függöny nélkül. Azóta pedig mindennap több és több ember kereste fel boltos Pert, hogy a függönyök ára iránt érdeklődjék!

Hogy is volt csak? Érdemes-e még teremtett léleknek zsellérmunkát végezni? Egyáltalában nem. A kijáró maroknyi földdarabka, meg az a jog, hogy az ember a közös mezőn füvet kaszálhatott, a tűzifa fáradságos hazacipelése… az egész zsellérélet nem ért semmit, barátaim, hiszen az ember a lisztet már készen vehette künn a hídon. Még pedig olyan lisztet, amit már megszitáltak és ami hófehér volt. Ha nem lett volna szükség krumplira, akkor a föld akár megműveletlenül maradhatott volna; és ha nem kellett volna a kávéhoz való néhány cseppnyi tej, akkor ki tudja, talán nem is kerestek volna több kecsketakarmányt az erdőben. Igy volt ez.

Ó, a napszámosoknak most jól ment soruk. Holmengraahoz mentek dolgozni és Holmengraa kenyerét ették. Szombat este cédulát kaptak a felügyelőtől, átadták a kikötőmesternek és lisztet vagy pénzt kaptak érte, aszerint amit kívántak. Ez emberhez méltó élet volt!

Voltak napszámosok, akik adósságot csináltak, hogy lovat, kocsit szerezhessenek és fuvarozhassanak a malom számára, no és?…

Rövid idő múlva úgy is megfizethetik a ló meg a kocsi árát, ha kedvük tartja, mert szereztek és pénzt csörgettek a zsebükben, ha boltos Per pultja előtt álltak. Általában: pénz… A shilling már nem volt ritkaság. Meg is látszott a környék valamennyi parasztján, barátaim, hiszen sokat kerestek a fuvarral; valóságos csoda, már külön csésze kávét engedhettek meg maguknak vacsora után, sőt magas, szemrevaló prémes csizmában járhattak nyár idején is.

Annyira ment a dolog, hogy Ole Riis körorvos már megbánta, hogy elfogadott egy új állást Dél-Norvégiában. Az utóbbi hetekben hihetetlenül sokat keresett itt. Az ördögbe is! mondta Ole Riis. Azelőtt az embereknek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy ideglázzal felkeressék a doktort, most meg egy egyszerű dagadt ujj miatt két mérföldnyire is elhivatták.

Az új körorvos sem panaszkodhatott. Mind a két keze tele volt munkával. Későn-korán egyaránt hívták, divattá vált az, hogy tőle kértek tanácsot; és nevetséges család volt az, amelyikben nem volt beteg, ahova nem hívtak orvost. A tudós férfiaknak és nőknek, akik eddig mindenféle betegséget kezeltek, rosszul ment a soruk; ó, inséges időket éltek és szomorú volt rájuk nézni.

Az új körorvos már régen elhatározta, hogy látogatást tesz a segelfossi hadnagyéknál, de eddig nem jutott rá ideje. Nem udvariatlanságból maradt el eddig a látogatása, mondta, mikor aztán végül felkereste őket, ó, igazán nem udvariatlanságból.

Az asszony fogadta, hiszen mindig ő fogadott, mert neki volt legkevésbé ellenére, sőt egy kevés szórakozást vitt a magányába.

Muus volt az orvos neve és ha ránézett az ember, akkor ezt érthetőnek tartotta rögtön. Furcsa kis doktor, bizonyosan megtanulta a mesterségét és elég haloványsárga ahhoz, hogy kezelni tudjon egy elrontott gyomrot, hosszú orrú, nagy, torzul nőtt fülű, ritkás szakállú, agyontanult arc. Marasztalták, hiszen ma valamilyen ünnep volt, ebédet adtak Master Willatz tiszteletére, akinek ismét vissza kell térnie Angliába.

Az apa meg a fiú belép, estélyi ruhában vannak mind a ketten, egymás tiszteletére. A hadnagy üdvözli a doktort, de csak a legszükségesebbet mondja neki. Holmengraa is eljön, vele van mind a két gyereke, a két indiánja, ahogy ő szokta mondani.

Szegénykék, miért nevezi őket indiánoknak? mondja az asszony.

Az én kis indiánjaim, feleli Holmengraa. Ő nekik nincs kifogásuk ellene, higyje el nagyságos asszonyom, mert így Kuohtemok ivadékai, aminthogy valóban azok is bizonyos mértékig.

Hogy értsem ezt?

Indián vér folyik az ereikben, hiszen az anyjuk negyedvérű volt.

Akkor ők quinteronok, mondja a doktor. Nagyon érdekes.

Bizony pompás gyerekek vagytok! mondja az asszony és mind a kettőt a karjába kapja.

Az étkezés nem tartott sokáig. Willatznak még időre volt szüksége ahhoz, hogy átöltözzék az útra, a postahajó minden pillanatban megérkezhetik. Őrt állítottak fel valamelyik magaslaton, hogy jelentse a gőzös közeledését.

A hadnagy poharat emel és kellemes utazást kíván Willatznak, megköszönve a látogatását.

Igen, Isten áldjon meg, mondja az anyja, és maradj továbbra is derék fiú! Jó sok pénzt adott neked apa?

Igen, köszönöm.

Akkor menj és öltözz át.

Doktor Muus nem mondott semmit. Talán már a bölcsőben is borismerő volt, mert ha ivott, mindig csettintett a nyelvével és úgy ízlelgette. Egyáltalában nem keltett olyan benyomást, mint akinek imponálni lehet; ilyen kastélya mindenkinek lehet, volt ő már olyan társaságban is, ahol pezsgőt ittak. Talán hivatalbeli elődje beavatta az itteni viszonyokba, az a fecsegő Ole Riis; talán a látogatások halasztása is kitervelt non-chalanceból történt.

A kávénál megint az asszonynak kell a társalgás folytonosságát fentartani, az ura nyílván szomorú és folyton Willatzra gondol. Udvariasan odahallgat ugyan és néha megpróbál válaszolni is, de aztán abbahagyja. És csak ül ott. Lehet makacsul beszélni, de a hadnagy makacsul hallgatott; hallgatott mindenre, hallgatott. Nem volt mindig ilyen figyelmetlen; bizonyosan bántotta valami.

És az aszonynak kell megkísérelnie továbbfűzni a társalgás fonalát.

Ön északról jön, doktor úr?

Igen, Finnmarkenből; mi hivatalnokok mind ott fönn kezdjük.

Hallom, hogy sok dolga volt, amióta ide érkezett.

Igen, főképen itt Segelfossban.

Ez mind Holmengraa úr tevékenységének köszönhető. Ugyebár Holmengraa úr?

De Muus doktor logikus fő és így felel:

Hehe, remélem, hogy nem Holmengraa úr tevékenysége sokszorozta meg a betegedések eseteit.

Mindnyájan ránéznek. Holmengraa mosolyogva felel:

A doktor úr írígyli tőlem a nagyságos asszony bókját. Egyébként az olyan üzemek, mint az enyéim, kétségkívül többször igényelnek orvosi segélyt, azonkívül pedig az embereknek nagyobb jövedelmet juttatnak és ezzel megkönnyítik a lehetőségét, hogy orvoshoz forduljanak. Igy van ez mindenütt. Több ember kerül egy községbe és így aztán több a baleset. Olyan veszedelmeknek vannak kitéve, amelyekről nyugodt vidéki életükben sejtelmük se lehetett, azért nem is volt tapasztalatuk a tekintetben, hogy hogyan kell ellenük védekezni. Az egyiknek a súly sérti meg a kezét, a másikat földhöz vágja a daru, a harmadikat megüti a lendítő. Ole Johant például éppen tegnap csapta meg a lendítő.

Most voltam nála, mondja az orvos. Nem olyan súlyos az állapota, vérzés nincs, semmi egyéb, csak az, amit mi kontuziónak nevezünk.

Az asszony reméli, hogy a két úr már eléggé belemelegedett a beszélgetésbe, s ezért gyorsan felszökik Willatzhoz. Szegényke, hiszen nem nagyon örvendetes dolog, hogy megint nélkülözni kell majd a fiát, az éneklést, a muzsikát, meg a beszélgetést.

Mikor lejött, megint csend volt. Néhány illusztrált könyvet hozott magával.

Idenézzetek gyerekek, Willatz ideadta ezeket a könyveket, de most aztán egyetek süteményt, kérlek Mariane. Igen, azt, te meg ezt Felix. Úgy.

Elkészül nemsokára? kérdi a hadnagy.

Igen. Ó, csak ne kellene olyan messzire mennie. Tulajdonképpen nincs is sok értelme.

Alapjában véve nincs is olyan messze, nagyságos asszonyom, vígasztalja Holmengraa. Valamelyik jó nagy hajóval már vasárnap odaát lehet.

Az asszony akaratlanul mosolyog:

Igen, és a vasárnap éppen alkalmas arra, hogy Angliába érkezzék az ember.

Holmengraa úr is mosolyog:

Nem, az angol vasárnap nem nagyon mulatságos.

Mulatságos? Nem tudok olyasmit, ami abban az országban mulatságos lenne.

A nagyságos assozny német? kérdi Muus doktor.

Hála Istennek! feleli az asszony és nem figyel az orvos további szavaira.

Egyáltalában ez a kis ember nem volt olyan rokonszenves, mint egyébként a kis emberek szoktak lenni. Csak ült és szemlélgette a festményeket, éppen úgy mintha olyan házból származnék, ahol sok a festmény. Mire való volt ez?

Az asszony ismét a nagyvilági hölgy módján beszélt s azt mondta:

Az angol otthonokban van valami szállodaszerű. Sokfelé megfordultam, de mindenütt ugyanazt láttam. A szolgák úgy öltözködnek, mint a pincérek, az asztalokat úgy terítik meg, mint a szállodában és alig fejezték be az étkezést, a hölgyek már elsietnek. Kétszer adnak jelt az étkezésre… Először harang jelzi, hogy át kell öltözködni, aztán harang jelzi, hogy asztalhoz lehet ülni. Mindig azt hittem, hogy tudtam valamennyire, hogyan viselkednek az előkelő körökben, de…

Az apám, mondta a doktor, fiatalabb jogász korában résztvett egy angliai kongresszuson. Az bizony nem talált elég dícsérő szót az ottani életre, meg az emberekre.

Azonkívül pedig nem muzikális nép, folytatta az asszony, szerződtetnek idegen embereket, hogy odahaza játsszanak meg énekeljenek nekik és szerződtetnek embereket, akik a templomaikban énekelnek.

Az orvos megjegyzi:

Az olyan magas kultúrájú nép talán nem is jár sokat templomba.

Mibe kerül egy orgona? kérdi az asszony hirtelen; úgy látszik ebből harc fejlődik ki. Egy kis orgona, egész kicsi, csak néhány síppal. Képzeld, ha nekünk lenne egy kis orgonánk odalent a templomban.

Nem nagy dolog, feleli Holmengraa és ha valamelyik tanító tudna rajta játszani, akkor könnyen el lehetne intézni az ügyet.

A hadnagy az ablakhoz sétált, hogy megnézze, nem jelzik-e még a hajót. Mikor aztán visszajött és megint leült, a gyűrű már a balkezén volt. Most bizonyosan úgy vélte, hogy Adelheid már eleget kínlódott, fel akarta váltani és megkérte, hogy nézzen fel még egyszer Willatzhoz. Aztán üzleti ügyekről kezdett beszélni Holmengraaval.

Egyszer azt mondtam a nyáron, hogy nincs elég fám az itteni építkezésekhez. Még egyszer megnéztem az erdőimet és azt hiszem, akad még egy szállítmányra való. De most már bizonyosan késő önnek, ugyebár?

Nem, egyáltalában nem, sőt nagyon kapóra jön, még sokáig lesz szükségünk építőfára. Milyenek a méretek?

Kicsinyek. Hét hüvelykes, nyolc-tíz öl.

Ezt másutt nagynak nevezik. Kiváló fa, mindig hajlandó vagyok venni.

Az őrhelyről megjön a jelentés: Itt a hajó!

Az asszony lejött a fiával. Willatz útrakész volt és hallgatott. Az anya meg a fiú még felhasználták a kis időt arra, hogy bemenjenek a nagy szobába ás búcsúzásul muzsikáljnak egy kicsit. Ó, az volt ám az ének, az alkalomhoz illő duett, a hattyúanyának, meg a kicsinyének éneke az éghez.

A nagyságos asszony énekel? mondta doktor Muus és figyelt. Nem olasz zene ez?

Mikor a hadnagy kint állt a folyosón és felhúzta a keztyűjét, a gyűrű megint a jobbkezén volt. A gyűrűnek ez a furcsa cserélgetése bizonyára minden jelentőség nélkül való volt, ha minden pillanatban megtörtént és csak szeszély volt, vagy rossz szokás.

Lemennek a dombon, szokásuk ellenére gyalog, Willatz a gyerekekhez csatlakozik, azok futásnak erednek. Ó, az a Mariane volt a leghosszabb lábú boszorkány a világon! A doktor, meg a hadnagy a sor végén halad. Az orvos megkérdi:

Azt hallom, hogy Segelfoss egészen más lett, mint amilyen azelőtt volt. A hadnagy úr meg van elégedve a változásokkal?

Ön az, doktor úr? Köszönöm, meg vagyok elégedve. Hová való ön tulajdonképen?

Östlandba. Miért?

Mert valamikor kiképeztem néhány odavaló rekrutát. Ne értsen félre, nagy, csinos legények voltak azok, ők jutnak az eszembe, ha önt hallom beszélni. Hogy is hívják önt?

Muus a nevem.

Muus.

A doktor egy kicsit rágcsálja a szalmaszínű bajuszát, aztán így szól:

És önt Holmsenek hívják?

Igen.

Talán von Holmsennek?

Nem, egyszerűen csak Holmsennek.

Most a két úr körülbelül egyenlően elintézte egymást, de a doktor, sajnos, nevetni kezdett, valami nagyon mulattatta. A hadnagynak csodálkozva kellett ránéznie. Közömbösség látszott a tekintetében, mintha a a gondolatai távol jártak volna, vagy mintha az égből pottyant volna le; de ez a nevetés túlcsekélynek tűnt fel neki ahhoz, hogy az okát megtudakolja.

Willatz az apjához lépett és így szólt:

Légy szíves, vigyázz majd Bellára.

Jól van, barátom.

Bella? Ki az? kérdi a doktor fesztelenül.

A lovam.

Jesszus!

Willatz a doktorra néz és ugyanaz a megdöbbenés látszik szemében, mint apjáéban.

A hátaslovam, magyarázza.

Mikor én a te korodban voltam, mondta a doktor, akkor már nagyobb volt a latin tudományom. Apádnak, meg anyádnak öröme kellene hogy teljék az ilyen nagy fiúban, mint te.

Ezzel a doktor atyáskodva bólint Willatz felé.

Wilatz még sose hallott ilyen furcsa beszédet, érthetetlen nyelv volt, de nem idegen, csak mintha más világból jönne…

Az apja rámosolyog:

Bizonyosan nem értetted, amit a doktor mondott. Hiszen azt se érted meg mindig, amit Martin mond.

Ki az a Martin? kérdi a doktor.

Egyik béresem.

A parton álltak, a hajó kikötött. A hadnagy és a felesége fiukkal a fedélzetre mennek. Doktor Muus követi őket.

Csak egy pillanatra, mondta a hadnagynak. Csak azt akartam mondani… hogy szeretnék az önök Martin béresével beszélni, bizonyára nagyon művelt ember.

A hadnagy lassan elfordítja a fejét és így felel:

Ha legközelebb eljön Segelfossba, például azért, hogy elbúcsúzzék, akkor a bejárat abban a sárga épületben van ott a tanyán. Ott megtalálja Martin bérest.

Köszönöm. Ha ugyan még lesz akkor önnek sárga épülete és Martin nevű bérese.

*