Part 8

Nehogy a mostaninál még kínosabb leszámolásra kerüljön a sor: fejezzük be. Nem lesz már máskép, mint ahogy van. És azért megkímélhetjük egymást a leszámolástól. Ha most meg is egyezünk, Adelheid, egy hét mulva megismétlődnék ugyanaz a játék, tapasztalatból beszélek, megint elkezdene büntetni engem. Legszebb éveink javarészét tékozoltuk el azzal, hogy lesben álltunk egymás ellen, maga alkalmazta a fogásait, én pedig bosszankodtam rajtuk. Hiszen lassanként eljártak az évek mindkettőnk fölött, a legszebb időnk elmult. Nem játszhatjuk tovább a szerelmeseket. Ezt gondolom a maga érdekében is, meg az enyémben is.

Igen, igen, akkor nincsen már semmi. Akkor… nincs semmi. Adelheid asszony elgondolkodik és bólint.

Hirtelen így szól:

Eljártak az évek fölöttünk? Rólam ezt maga mondja először. Az egész úton épp az ellenkezőjét hallottam. De kérem, ne röstelkedjék, gorombáskodhatik, ha jólesik magának.

A hadnagy nem felelt.

Tudja mit tapasztaltam? kérdezte az asszony még mindig izgatottan. Azt, hogy valahányszor együtt voltam valahol a fiammal, hát testvéreknek néztek bennünket.

Erre aztán a hadnagyot megszállta az ördög és csípősen felelt:

Micsoda, hát annyira megnőtt már Willatz és annyira megérett?

Mire aztán a hadnagy visszavonult a saját szabájába.

És ez a viadal nem volt az utolsó, mint ahogy nem volt az első sem. A következő évek folyamán az asszony, meg a hadnagy sok csinos kis párbajt vívott még egymással. De a férfi rendíthetetlensége győzött, sohase engedett többé. Pedig nyilván semmi haszna se volt abból, hogy ennyire megkeményítette magát, bizonyosan nagy önfegyelmezésébe került, ez a makacs és szeszélyes hannoveri Adelheid minden gondolatát, minden érzését a hatalmában tartotta. Különben mért lopózott volna éveken át a felesége ajtaja elé? És mi az ördögnek ítélte el magát miatta örökös erényességre és miért kímélt meg minden nőt az egész környéken? Sokszor már azon volt, hogy véget vet a kínnak, megragadja a feleségét, megmarkolja és viszi, őrült erővel becipeli a szobájába, sőt látta magát, amint ezt megvalósítja és hallotta, ahogy a száján erőszakos szavak fakadnak ki: Majd megtanítom magát, móresre tanítom, édes. Sokszor ült a díványán és átélte magában mindezt, egész addig, amikor összehúzódott, hogy erre az ugrásra lendüljön, hogy elvegye magának az asszonyt… itt aztán megtorpant álmodozása. Rosszul alakult az élete, igen, de azért még nem nyomorította meg. Az embernek tudni kell nagyobbnak lennie a sorsánál. Rágondolt az első ilyenféle erőszakosság következményeire, hisz az folyton megismétlődnék, mert Adelheid aligha adná be egykönnyen a derekát. Hát ilyen szüntelenül katasztrofális életet szerezzen neki? Van más mód is, még pedig minden méltatlan vadságtól mentes. A házasságot fantáziával kell élni.

A hadnagy úgy viselkedett, amint hozzá illett. Ő volt fölül, élhetett volna a hatalmával, de mégse tette. Ó, ritka egy úr volt! Az volt a fontos, hogy őt erre nem kérte, nem kényszerítette senki, mert akkor ugyan reagált volna, hohó! Ő maga határozta el, hogy milyen mértékben lesz fölényes, a legteljesebb mértékben, a felesége csak maradjon békében. Ebben volt valami a humanisták stílusából.

Mult az idő, a hadnagy egyre jobban őszült, esténként áldott könyveivel vidította fel magát, no meg a patience játékkal. Valóban, méltatlan gondűző egy Willatz Holmsen számára! Olykor hirtelen felemelkedett és minden ok nélkül meghúzta a csengőt. Daverdana, a fiatal cseléd, belépett és meghajolt. De nem jött rögtön, a hadnagy megtanította rá, hogy belépés előtt mossa meg a kezét. Miért? Talán ezzel időt akart nyerni, hogy lecsillapodjék? Mikor Daverdana belépett, a hadnagy ott állt, két kezét az asztalnak támasztva és szótlanul meredt a leányra. Őrült pillantása volt.

No, mondta végül. Nem nyúltál idebent semmihez?

Nem, feleli a lány ijedten.

Ó, nem, azóta az ábécével történt régi história óta, melyet fordítva tett a helyére, Daverdana nem mert hozzányúlni a szoba tiltott holmijaihoz.

Látod, ezek a dolgok Willatztól valók, mert én megőrzöm őket. Emlékszel még Willatzra?

Hogyne emlékeznék!

Jól van, a gyerek Angliában van, gyönyörüen növekszik, már akkora, mint az anyja. Hogy is hívnak téged?

Daverdanának.

Sohase tudom az eszemben tartani. Különben derék lány vagy. Csak ezt akartam mondani.

De Daverdana állva marad, valamit tart a kezében és nem meri odaadni.

Kérdezni akarsz valamit?

Nem… Köszönöm, igen, mondja Daverdana. Ez a mi Larsunknak a képe, ha meg tetszene nézni. A szemináriumi Larsé.

A hadnagy nem veszi át a képet, hanem átkulcsolja a leány kezét és félig megfordítja, úgy áll ott és nézi a képet, arcával szorosan a lány arca mellett. Talán azt akarja megnézni, hogy a lány kezei tiszták-e? Vagy tán egy kis kedve támadt arra, hogy lánykezet tartson a kezében?

Minek nézzem én ezt meg?

Nem, ezt mondtam én is, feleli Daverdana, de az apám megkért, hogy hozzam magammal és köszönjem meg sokszor a szívességét, amit Larsszal tett.

No lám, ott állt a Lars gyerek nagyszerű városi ruhában, csinos óralánccal: egy durva, közönséges arcu halászgyerek, álruhában.

A hadnagy már eleget látott.

Milyen finom ember lett belőle! mondja a lány. Igaz, hogy csak kölcsönkérte a ruhát, hogy lefényképeztesse magát benne.

Kölcsönkérte a ruhát?

Igen, meg az órát is. Meg az ujján levő gyűrűt is egyik pajtásától kapta kölcsön, amint írja. Most már nemsokára hazajön a Lars.

A hadnagy bólint, most már igazán eleget látott. Tétovázva elereszti Daverdana kezét és engedi, hogy kimenjen a szobából.

Az ő pártfogoltjának nem lenne szabad ruhát kölcsönkérnie, hogy abban fotografáltassa le magát. Erről mindenképpen tennie kellene. Ó, de a hadnagynak sok mindenről kellett volna tennie, itt a saját házában, Willatznál Angliában, a cselédségnél, a szeminaristánál, a bergeni kereskedőnél, sajnos a pénz rettentő gyorsan fogyott, a hadnagy a gyűrűt most megint a balkezére húzta. Ezek a visszásságok úgy látszik, sohase fognak megszünni. Meg aztán egyszer Willatz is csak hazajön, hiszen már több évfolyamot végzett „Master“ úr, lovagolni tanult, de nem volt lova az istállóban; no lám, ha hazajön, akkor lovat is kell neki szerezni.

Furcsa: a hadnagy kezdte egy kicsit várni Holmengraat,… hogy lehetséges ez? Bizonyosan azért, mert az ő személyével kapcsolódott össze minden képzete a pénzről, menekvésről és tanácsról a tanácstalanságban. És azon a nyári estén, amikor Holmengraa úr lent a rakodóparton kikötött a két gyerekével, meg a cselédeivel, a hadnagy alaposan felélénkült, ő maga lovagolt le hozzájuk és vezette föl őket házába.

11.

Nagy változások történtek a segelfossi határban, meg a környékén, a malomüzem elkészült és megindult. Sürgés-forgás volt tengeren és szárazon egyaránt, Holmengraa úgy uralkodott, mint egy király; annak is tekintették. Miért harangoztak mindennap egy egész óra hosszat a kis templomban? A király meghalt Malmöben, Holmengraa lépett a helyébe. Milyen tevékeny volt és hogy tudott mindenkit tevékenységre ösztönözni! Mikor elkészült a rakodópart meg a hatalmas híd, a furcsa koronadísszel, kis idő múlva óriási hajó kötött ki; messze földről hozott olajat, külföldi matrózok voltak rajta, lapos sapkával a fekete hajukon és furcsa szavakat beszéltek. Olyan mese volt ez, amely méltó volt Tobias királyhoz. A kastélybeli hadnagyék számára is élmény volt, mikor az angol kapitány Holmengraaval együtt meghívta ebédre és bőségesen, előkelően megvendégelte őket. Talán Holmengraa úr keze is benne volt ennek az ebédnek a dolgában? Az ő keze ott volt mindenben. Később a kapitány, meg a hajó tisztikara nagy vacsorán volt a hadnagyéknál. Ünnepi napok voltak azok.

És ezek az események áldást, szerencsét hoztak az egész környékre. Az a sok rozs, amit lisztté őröltek, úgy szólván lehetetlenné tette, hogy a környéken éhségre, vagy éhinségre gondoljon valaki. Ha más megoldás nem volt, akkor ada lehetett menni Tobias királyhoz és kölcsön lehetett kérni tőle. Egyelőre azonban munkát lehetett kapni és a szolgálatába szegődni. Nagyszerű volt, hogy milyen öröm lett itt az élet; a napszámosok annyi bagót vásárolhattak, amennyit szemük szájuk kívánt, a lovas parasztok pedig fuvart kaptak a malomba és ezzel megkerestek annyit, amennyire az adóhoz, meg a kereskedők áruinak megvételéhez szükségük volt. Az áldásnak, szerencsének nem szakadt vége! Úgy látszik, Holmengraa úrnak is tetszett itt, szinte kivirult. A fenyőillat meg a kedves tevékenység visszaadta egészségét, ami pedig a jövedelmet illette, arról se panaszkodhatott, hehe! Vagy igen? Hát a kereskedők nem küldtek el messziről meg közelről egyaránt tíz meg nyolcevezősöket lisztért? És nem jutott-e annyira, hogy szobát, meg irodát rendezhetett be a kikötőmesternek odalent a hídnál? Segelfoss postaállomás lett, a parti gőzösök, meg a vadsőhamburgi gőzösök kikötőhelye, melyek délről és északról minden harmadik héten eljöttek ide és kirakták a postát, meg az árukat, hogy azután liszttel rakodjanak meg. Valóban elég munkája volt a kikötőmesternek odalent a hídnál; neki kellett gondoskodnia a postáról, meg a továbbításról, ő vezette a könyveket, ő rendelkezett a kikötőmunkásokkal, ő ügyelt súlyra, mértékre. Nemsokára már segédre volt szüksége, annyira felszaporodott a munka. Boltos Pernek most már nagy üzlete volt, ládákat meg hordókat kapott minden hajóval, újév után állítólag megkapja az italmérés jogát is; akkor még több láda meg hordó érkezik majd neki és ki láthatná be mindennek a végét? De mindenki és mindenek fölött Holmengraa úr, az isten, rendelkezett. Ő egymaga annyit ért, mint a többiek valamennyien. S amellett nyugodt, megfontolt és kíméletes volt a cselekedeteiben. Ha útközben megállították és kérdeztek tőle valamit, akkor ez bizonyosan nem tetszett neki, de ha csak elmenőben is, felelt. Idő multán változtatnia kellett a viselkedésén. Az emberek rákapaszkodtak és lestek reá, mikor a hadnaggyal beszélgetett, megesett, hogy az emberek ott álltak a közelben és várták, hogy befejezze a mondanivalóit, hogy aztán megrohanhassák a kérdéseikkel. Hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy valamennyit röviden, de velősen intézze el. Menj a kikötőmesterhez! Menj a malommesterhez! Voltak azonban, akik nem tudtak ebbe belenyugodni és tolakodóak voltak: már jártak a kikötőmesternél, már megkérdezték a malommestert, kérdéseket tettek, kifogásokat emeltek, Holmengraa úr kénytelen volt egy harmadik módszerhez folyamodni: végighallgatni a kifogásokat és azután semmit se felelni. Ó bárcsak el tudná sajátítani a hadnagy úri viselkedését. Az egyáltalában nem volt néma, és vele szemben csak ritkán emeltek kifogásokat. Senkise tudta őket jobban távoltartani, mint ez a fölényes földesúr; személyesen átlovagolt ugyan valamelyik béreséhez, beszélt vele és parancsot is adott neki. De az a béres nem ment el hozzá másnap és nem volt semmi mondanivalója.

Mit akarnak ezek az emberek? kérdi a hadnagy. Szokása szerint most is lóháton ült.

Bizonyosan velem akarnak beszélni, feleli Holmengraa. Látok köztük egyet, aki nem hagy békében; pék, Bergenben tanulta ki a mesterségét, szeretne itt sütödét nyitni. Mindennap elutasítom, és mindig visszajön. Az lesz a vége, hogy valahol a telkem egyik szögletét át kell engednem neki.

Van valami személyes kifogása az ellen, hogy ő ezt a sütődét felállítsa?

Ellenkezőleg. Emberi számítás szerint csak hasznomra válnék, de…

Az én birtokomon is adhat neki építkezési helyet, mondja a hadnagy.

Szünet.

Holmengraa gondolkozik és így szól:

Ismét nagy okom van hálásnak lenni a hadnagy úr előzékenységeért. De nem szabad visszaélnem vele. Ma ez, holnap az, soha sincs nyugta miattunk.

Egy kis szünet után így szól Holmengraa úr:

Más dolog volna, ha bizonyos összeg ellenében átengedhetné az egész telket a földnyelvig.

A hadnagy átpillant a nyergéből és gondolkozik.

Akkor nem kellene folyton ilyen kérésekkel zaklatnunk.

Ha önnek építőhelyre van szüksége, hogy az üzemet teljesen kihasználhassa, akkor nem akadályoznám meg ezt a megoldást.

Ebben megint ráismerek a hadnagy úr fölényes és jóakaratú gondolkozására.

Arra a darabra gondolt, a rakodóparttól a földnyelvig?

Igen, széltében pedig a kastély előtt levő földekig. Bizonyosan sokan akarnak építeni.

A hadnagy tovább akart lovagolni és azt mondja:

Majd gondolkozunk. De igaz is… szakítja félbe magát. A pék itt járkál és vár. Megkötheti vele a szerződést.

Holmengraa meghajolt és köszönetet mond:

Köszönöm a magam és még sok ember nevében. Hadnagy úr elfogadja az eddigi árat a telekért?

Az ár!

A hadnagy megrezzen, bizonyosan csak most kapcsolta össze a pénz gondolatát az üzlettel, legalább is valamely jelentékeny összegnek a gondolatát! Ha a régi árat számítja, az a nagy földdarab jókora összeget jelentene.

Elfogadom az árat, mondja.

Mikor visszalovagolt a kastély felé, hirtelen leveti mind a két keztyűjét, a gyűrűt a jobbkezére húzza, aztán felhúzza a keztyűt.

Menekvés! gondolta magában bizonyosan, tanács a tanácstalanságban! ez jutott talán az eszébe.

De Holmengraa úr se látszott elégedetlennek. Az utóbbi időben szokása ellenére jóindulatú szavakkal bocsátotta el a várakozó embereket: Erről majd a molnár ad neked felvilágosítást! Idenézz, add a kikötőmesternek ezt a cédulát, akkor majd kapsz egy zsák lisztet!

Az idegen péket visszatartotta és tárgyalt vele. Amíg alkudoznak, egy fiú meg egy leány szalad oda, Holmengraa gyermekei, a lány az idősebb. Sárga ruha van rajta, a fiún pedig vörössszínű öltözet, mind a ketten nagyon egzotikusan festenek, mind a kettőnek barnás bőre és barna szeme van. Van valami tengerentúli bennük: valami erősebb, barbárabb vonás az orrukon és érett ajkuk idegenszerűekké teszi őket. Azonban derék gyerekek, csak spanyolul tudtak, mikor idejöttek Segelfossba, most már rövid idő alatt megtanultak norvég szavakat is, két hosszú, nyurga északföldi lett belőlük, akik egész nap játszanak és lármáznak. Ime itt jön a lány, Mariane, vadul és frissen; mögötte meg a fiú, Felix, mind a kettő födetlen fővel, fekete hajjal és alacsony homlokkal; hogy szaladnak, hohó!

Apjuk kitárja a karját és megkapja őket. Örül a virágos jókedvüknek. Hadd nézzelek meg benneteket! mondja s ők megértik, megállnak egy pillanatra, engedik, hogy nézzék őket, aztán belekapaszkodnak az apjukba és magukkal cipelik. Hála Istennek, gondolja bizonyára Holmengraa, nem ártott meg nekik, hogy Segelfossba jöttek. Most már megnyugodott. Minden jól alakult, nagy lépést tett előre, önmagát meg a gyermekeit elhozta a messzi otthonukból és itt új hazát alapított. De miért tette ezt? Talán a vér szava hívta? Emberi gyengeség befolyásolta? Hát nem tudott büszkélkedni a Cordillerákban? Magányos, idegen ember lett ott a felesége halála után, volt hatalma és vagyona, de nem volt, akinek mutogathatta volna… Ellenben volt egy régi domb valahol messze, emlékezett egy vízesésre valahol fönt északon és idehaza büszkélkedhetett.

A gyerekeivel együtt vidám csevegés közben ment fel a patak mentén levő nagy házba; már régen elköltözött a hadnagyéktól, a saját födele alatt lakik, de a tejet még a kastélyból kapja.

Kezdetben nagy bosszúságot okozott neki amíg cselédet szerzett, mert a háza templomból épült: abban szellemek meg halottak kísértettek, a falakon halottak szaga érzett, így mesélték az emberek! Emiatt, hogy valahogy mégis hozzákezdhessen, felfogadott néhány cselédet, akiket a hadnagyék bocsátottak el; azoknak kellett a házában néhány veszedelmes csütörtök éjszakán aludniuk. Jól ment minden, nem jártak kísértetek és egy hónap múlva Holmengraanak már elég cselédje volt, köztük Marcilie, aki valamikor a kastélyban volt cselédlány és hadnagyék szobáiban szolgált ki.

Holmengraa alaposan rendbejött, már kertet is akart telepíteni. A hajléka elég tágas és módos volt, erdőben feküdt, távoli zúgás hallatszott körülötte, a malom éjjel-nappal dolgozott. A háztartást egy ytterleai ügyvédnek az özvegye: Irgensné, született Geelmuyden, asszony vezette.

*

Az „Orion“ befordult a rakodópart felé és magával hozta Master Willatzot. Az apja meg az anyja ott ültek lóháton, hogy a hídon fogadhassák a fiút. Most mind a ketten leszállnak és a gyeplőt mindegyik a maga szolgájának adja át, úgy tetszett, mintha külön-külön a maga birtokáról jött volna, az úr is, meg az asszony is. Holmengraa is lejött a rakodópartra két gyerekével, hogy üdvözölhessék az ifjú Willatzot. Ezzel is megtisztelik a fiú szüleit.

Ott integet! mondja az asszony és visszaint.

A hadnagy is előveszi a zsebkendőjét.

Sok ember állt a parton, a kikötőmester okmányokkal a kezében, a segédje pedig a postazsákot hozta; mind a ketten az utolsó parancsot osztogatták embereiknek. Boltos Per is bezárta az üzletét, ez esetben megengedte magának ezt a kis szórakozást; mindenféle korú gyermek ácsorgott ott tátott szájjal és bámulta a hajót. A háttérben Lars Manuelsent lehetett látni, rőt szakállával, kifoltozott ruhában, kíváncsian, néhány lépéssel előtte Lars fia helyezkedett el, a szeminarista Lars, aki a legutolsó gőzössel jött haza és keményített fehérneműt viselt, no meg hosszú haja volt.

A hajó farol, odasiklik a parthoz és megáll.

Ifjú Willatz a partra lép és előbb az apját üdvözli, holott az anyja közelebb áll hozzá és sír, no meg egész idő alatt vágyódott utána. Milyen nagy lettél! üdvözlégy idehaza! mondja az apja, aki büszke, szemmelláthatóan büszke; aztán az anyját öleli meg. A fiú símogatja és válaszol a sok kérdésére. Ó, nagy fiú lett belőle, igazi úr, már majdnem akkora, mint az anyja! Ifjú Willatz Holmengraahoz lép és üdvözli őt is meg a gyerekeit is; milyen angol, milyen udvarias és milyen felnőtt! A lovak hirtelen viháncolni kezdenek. Miért? A hadnagy feléjük néz, de nem lát semmi szokatlant. Azt hiszem, az Elzám rád ismert Willatz! mondja az asszony és boldogan nevet.

A szeminarista közelebb lép, illedelmesen köszön az uraságoknak, a hadnagy alig észrvehető biccentéssel válaszol.

Nini, Lars, mondja Willatz. Mindenkit ismerek, itt van Julius is. Apám, azt hiszem megőszültél.

Gondolod, Willatz? Nagy lárma van itt, Adelheid, nem mennénk innen?

Megfordulnak és három nyergelt lovat látnak maguk előtt. Kié ez az idegen ló? A hadnagy csodálkozva néz körül. Holmengraa úr előrelép és válaszol:

Master Willatz talán nem fogja megvetni… semmi egyéb, csak egy kis figyelem, melyet a hazatérése alkalmával akartam tanusítani.

Nagy, lelkes csodálkozás. No, ez a Holmengraa, ez a mindenek királya! Síma, barna hátasló, teljes felszereléssel, Master Willatz számára. Holmengraa szívélyes köszönetet hall mindenünnen és ami ritkán esik meg, egy kevéssé zavarban van, mikor az asszony lehúzza keztyűjét és köszönetet mond.

Nagyon örülök… Tetszik önnek, nagyságos asszonyom? Köszönetre nincsen ok… egyáltalán nincsen…

Megvizsgálják a lovat, megsímogatják, ötéves kanca, jól belovagolt állapotban, finom patkó, bizony! Holmengraa úr meg lehet elégedve, jól választott. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy ingyen fogadjon el valamit, pedig hónapokon át lakott a hadnagyéknál anélkül, hogy bármit is fizetett volna érte. Igy azután bizonyosan nem tudott más megoldást, mint hogy a vendéglátói iránt ilyen apró figyelmességeket tanusítson, ilyen csekélysegekkel tisztelje meg őket.

De sejtelmem sem volt, hogy már ilyen felnőtt ember lett Master Willatz, mondja és udvariasságból túloz; valamivel hosszabbra kell eresztenünk a kengyelszíjat.

Aztán anya és fiú a kastélyba lovagolnak, előkelőeknek és büszkéknek látszanak, még a hajóról is utánuk néztek. A hadnagy a fél-lapp Petternek adta oda lovát és Holmengraaval gyalog indult el.

Ez a fiatalember, aki mögöttünk jön… mondja Holmengraa, ismeri hadnagy úr?

A hadnagy megfordul, a fejét rázza és nemet mond.

Szeminarista és szeretne nálam tanítói állást kapni.

Úgy? Nem ismerem.

Az én kis indiánjaimnak, ahogy őket nevezni szoktam, oktatásra van szükségük. Ön annyi jóakarattal volt a fiatalember iránt, hogy azt hittem, ez már kész biztosíték.

Nem, az nem jelent semmit. Csak a szemináriumi taníttatásra vonatkozott.

Mit tanácsol hadnagy úr, megpróbáljam?

Igen. Talán van olyan jó, mint a többi fajtájabeli.

Holmengraa témát változtat:

A hadnagy úr nem szándékozik ebben az évben fákat kidönteni?

Talán. Majd meglátom.

Azért kérdem, mert sok ember van itt, aki építeni szeretne, de nincs építőfája.

Úgy? A fa ára nem rossz ebben a pillanatban. Nem tudom, hogy helyes dolog-e várni. Beszélhetnénk erről részletesebben?

Igen, köszönöm, talán egy hét múlva.

Jó, a jövő héten, majd meggondolom.

Az urak elváltak és mindegyik ment a maga útjára. A szeminarista Holmengraat követte a patak mentén.

Jó, hogy a hadnagy nem tett mindjárt ígéretet arra, hogy építőfát szállít már az idén is. Most már bizony nem voltak nagy területei, de sok cserjése volt abból a fajtából, melynek fája Angliába ment a bányákba. Nem, a hadnagy nagyon is brutálisan használta az erdőit. Ha nem kell most eladni, akkor inkább visszatartja a fát. Az ember bánjon józanul az erdejével.

*

A Holmsen házra jó hatással volt a fiú látogatása. Most nem volt olyan kietlen minden, az asztalnál többet beszéltek, a zongora kedvesen és barátságosan szólt a szobában. Napközben, amikor beszélgettek, nem lehetett elkerülni, hogy mind a két szülője feleljen Willatznak s így aztán gyakran egymásnak is. Azt se lehetett elkerülni, hogy anya és fiú együtt énekeljenek fényes nappal, amikor a ház ura tényleg otthon volt a szobájában és mindent hallhatott. Ime, megint egy élmény: Adelheid nem felejtett el semmit, a torka ugyanaz volt, ó istenem, micsoda mennyei hang volt az!

Gyere velem, még nem láttad az állatokat, mondja a hadnagy a fiának.

Lementek az állatokhoz és néhány pillanatig ott maradtak. Az ám, pompás, a tehénistállók legutóbbi átalakítása, az új jászol, amely kerekeken jár; a sertések, a hatalmas disznók, vízözön előtti szörnyetegekként támolyogtak a korlátok között; a szárnyasok, gyöngytyúkok, sárga kakasok, melyeknek olyan a sarkantyújuk, mint a török kard, az ám!

De a hadnagy hamar kiment megint, ez az állatszemle csak kerülő volt bizonyosan, szándékos kerülő, aztán a kertbe vezette le a fiát a csodás kis virágházig, melyet ő tákolt össze és évekig tartó nyomorúság után átadott méltó hivatásának.

Idenézz, mondja, itt van megint egy pár virágocska, fogd és add oda, akinek akarod. Vidd ezt, meg ezeket itt. Igen, elviheted mind, ami most a kezedben van. Hazajöttél, hát most a tied. Idenézz, itt van egész halom, hogy is hívják…

Hát rózsa…

Talán… Igen. Egész halom van belőle. Ugy-e, olyan, mint valami kis dal, olyanféle, amilyet az előbb énekeltetek. Vidd el valamennyit. Nem tudom kinek akarod adni, tedd, amit akarsz…

A fiúnak persze nincs más senkije, akinek a rózsákat vihetné, csak az anyja, aki a szobáit díszíti velük. Az apja hallgat, mikor ezt hallja, de nem vonja föl a vállát, nem ráncolja össze szemöldökét, egész közömbösen fogadja és az órájára pillant. Hirtelen eszébe jut, hogy meg kell néznie az erdőt, tehát ki kell mennie.

Hm. Persze kellemes idehaza tudni a fiút, olyan volt az egész ház, mintha ünnep lenne. A szülők szobáit elválasztó ajtók most nem voltak bezárva. A hadnagynak nagy öröme telt Willatzban, bár… az utóbbi évben, egy és más dolog megütközést keltett benne. A fiú tudniillik egy kicsit túlgyorsan nőtt – a leveleiben. Már kezdte magát Willnek írni. Minek az? Sőt, a legutolsó levelét, amit az anyjához írt, már úgy írta alá, hogy Bill. Ugyanez volt ez vajjon, mint a régi jó Willatz? Talán majd még azzal végződik, hogy az egész név egyszerűen Bill Holmesszé változik, ahogyan akárkit hívhatnak? A hadnagy mégis csak a Willatz Holmsen dinasztia feje és ennek így is kell maradnia, amíg csak él.

Ifjú Willatznak bizonyosan eszeágában sem volt megtagadni a fajtáját, de hát fiatal volt és mostanában tetőtől talpig angol. Ó, milyen szép is volt itthon lenni! Salvesen kisasszony és a többi lány összecsapta a kezét, annyira megnőtt a gyerek, Martin béres, meg a többi legény üdvözölte és a nagy tisztelettől, becsüléstől egy szót se tudtak kinyögni. Hiszen karácsonyi gyerek is volt az!

Ifjú Willatz kilovagol, elhalad a béreskunyhók előtt, gyorsan vágtat, meg lassan üget előttük és minden ablak mögül arcokat lát no, meg némán bámuló gyerekeket az ajtókban.

Amint így elmúlt néhány nap, megúnta elszigeteltségét, az istállóban hagyta a lovát és gyalog kereste fel Juliust.

Julius is nőtt egy kicsit, de leginkább a keze meg a lába nőtt meg; ó, hatalmas keze volt! Éppen most különben, Julius valamelyest idegenszerűnek tűnt fel, levágta a szemöldökét, hogy bozontosabbra nőjjön. Mikor meglátta Willatzot, persze, gyermekkori pajtáshoz méltóan, hatalmasat káromkodott az anyja előtt:

Hogy az istennyilába… te vagy az, Willatz?

Willatz nevet és azt mondja: Igen, bizony, így van ez! Öregebbnek tetteti magát a valóságnál és mélyebb hangon beszél, mint rendesen.

Az asszony letöröl egy széket a kötényével és hellyel kinálja:

Milyen nagyszerű látogatás! Tessék leülni nálunk.

Julius kis testvérei a sarokban állnak és megbámulják az idegent; ők is megnőttek, a ruhájuk szűk, no de mennyire megnőttek!… Legutóbb még nem voltak ilyen nagy gyerekek ebben a szobában.

Milyen nagyra tetszett nőni, mondja Julius anyja. Alig ismertem meg.

Ó igen, jó egynéhány nap járt el fölöttünk, amióta utoljára itt voltam, feleli Willatz nagyosan.

Bizony múlik az idő!… Ne ácsorogjatok itt és ne mutogassátok a rongyaitokat, mondja az asszony a kicsinyeknek. Menjetek ki és hozzátok rendbe magatokat.

Julius nagyot nyújtózik, hangosan, férfiasan ásít, aztán így szól:

Mit is akartam mondani? Angliából gyüttél?

Igen. Harrowból, Angliából.

Azon gondolkozom, hogy ne álljak-e be hajósnak és ne menjenek-e a tengerre, mondja Julius.

Te? mondja az anyja. Szégyelhetnéd magad ekkorát hazudni.

Hazudni? Amiért eddig nem szóltam még róla? Nem mondok el mindent, amit gondolok, elhihetitek.

Majd lehúzom rólad a papucsot és eltángállak, fenyegeti az anyja bosszúsan.

Juliusnak megnyúlik az arca és meglapul. Mikor aztán egy kicsit összeszedte magát, Willatzhoz fordul:

Bírtad a tengert, mikor hazajöttél?

Willatz így válaszol:

Igen, nem vettem észre semmit, bizony voltak egynéhányan, akik megbetegedtek.

Julius belátja, hogy idebent a kunyhóban nem megy semmire, mert az anyja túlságosan feszélyezi. Kicsalja Willatzot és mindjárt szabadabban folytatja:

Te disznó, írni persze nem írtál, pedig megígérted.

Willatzot sérti ez a beszédmód és elhatározza, hogy megérezteti, kivel van dolga. Mit nem merészel ez a Julius? Nem lett volna jobb lovon jönni ebbe a kunyhóba?

Tán azt hiszed, Angliában egyéb dolgom se volt? kérdi.

Az lehet, de mégis… Mit is akartam csak mondani. Ha tudni akarod, hogy mit végeztem ezen a nyáron, akkor csak idepislants!

Julius előreindul, Willatz követi. Egy kis pajtához érnek, amely a bérestelephez tartozott. Abban volt a kecsketakarmány. Julius egy halom szénára mutat a sarokban és azt mondja:

Ezt sarlóval vágtam a réten!

Úgy?