Part 1

OSSENDOWSKI

ÁZSIAI TITKOK, ÁZSIAI EMBEREK

*

MAN AND MISTERY IN ASIA

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

_ANYÁMNAK, AKI LÁTNI, ÉREZNI ÉS CSELEKEDNI TANÍTOTT, SZERETETTEL ÉS ODAADÁSSAL AJÁNLOM_

ELŐSZÓ.

Ez a könyv, bár korábbi eseményeket tárgyal, későbben jelent meg mint Ossendowskinak a közönség előtt magyar fordításban is ismert, világszerte emlegetett műve, amely «Állatok, emberek és istenek» címmel a bolsevikok elől való kalandos menekülésének izgató leírását tartalmazta. Ebben a könyvben még a háborút megelőző időben tudományos megbizatással tett utazások egyes részleteit kapja az olvasó és e korábbi események utólagos megírására Ossendowskit, a világhírre szert tett, megtámadott írót nyilván az a nagy siker buzdította, amely előbb említett könyvét kísérte.

A területek és vidékek, amelyeket Ossendowski bejárt, itt Európa közepén éppen olyan ismeretlenek, emberei éppen olyan idegenek, az élet és a szokások éppen olyan titokzatosak, mint mindaz, amit menekülő útján látott. Északázsiának kevéssé ismert, a nagy országutaktól félreeső vidékeiről van szó csodálatos állatvilágukkal, buja növényzetükkel, mérhetetlen pusztaságaikkal, sok tekintetben különös embereikkel. A tárgy maga is lebilincseli azt, aki idegen világok, idegen szokások iránt érdeklődik és a mienkétől teljesen elütő, egyszerűségében majd szép és megható, de máskor kegyetlenségével és romlottságával borzongató és undorító életet Ossendowski mesteri módon ismerteti meg velünk. Az írónak minden erénye, amely első könyvét oly bámulatosan elterjedt olvasmánnyá tette, érvényesül ebben a munkájában is, amelynek megvan még az a szerencséje – vagy szerencsétlensége? – is, hogy tudományos vagy politikai okokból nem lehet szavahihetősége tekintetében vitát indítani. Az ilyen vitára, amely kétségtelenül csak előmozdította első könyvének kelendőségét, Ossendowski művének nincs szüksége. Érdekes dolgokat érdekesen mesél el és az átélt események nagy tömegének elolvasása egy pillanatra sem fárasztó.

A siker igazolja az embert. Ossendowskinak eddig meg volt a nagy sikere. Hisszük, hogy ez a könyv is éppen annyira el fog terjedni, mint az előbbi, amelyet magyar nyelven adtunk az olvasó kezébe.

Budapest, 1925 április.

_A fordító._

I. RÉSZ A NOMÁD VÁNDOROK ORSZÁGA

ELSŐ FEJEZET. A Keserű tó.

Az óriás Jenisszei mindíg kiváló, különös szerepet játszott képzeletem birodalmában. Egy másik könyvben[1] megírtam, hogy ez az irtózatos, zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered, ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam, mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.

Amikor ezt 1920-ban láttam, – akkor kezdődött menekülésem Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán át Pekingbe – vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység, huszadik század! – és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint ennek a folyamnak árja az Amazonétól.

Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel. Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.

1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós, vegyész és geologus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem első utamat Szibiriába.

Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk, hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló húzza, folytassuk az utazást.

Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből alakulnak.

A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kigyózik a kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér füvel borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított szalagja keletnek huzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár tulajdonosaiktól vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Altaiból vagy Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.

Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket, hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat. Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni. Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.

A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúcsáig üldözte. A legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik. Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor, szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert is dobnak a szikláról a folyóba.

A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal, akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.

A síkságot kitünő takarmányt adó magas, sűrű fű borítja. A napfényben itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sós- vagy édesvízű tó csillog. A sós tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltünt a sűrű nádasban.

Könnyü, 16-os kaliberü Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi, egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyirfajd – Tetraogallus campestris Amman – fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke madarakat fölröpülni buvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét eltüntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges Rhododendron flavus, szétszort bokrai közt. E madarak elejtése nem volt nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.

A nagy Szira-Kul tó – ez Keserü-tót jelent – Bateni és Kizill-Kaya hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú. Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.

A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny, nagyon könnyű csónakot találtunk, amelyre ráraktuk különböző műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására, készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.

Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket és rosszalólag a fejüket csóválták.

– Ennek nem lesz jó vége, – mormogták tiszteletteljes félelemtől tompított hangon, – a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő embereken.

Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk. Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt laktak, de immár minden nyom nélkül eltüntek.

Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosan érdekes munka volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott 3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet, amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve, amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.

Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk – fekete volt és hideg, sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén szagú volt – sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból, miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony, fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csakhamar nyomtalanul ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt. Beggiatoa-bacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.

Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt, amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.

Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.

Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek kénhidrogénszagú holt sósvíz rezervoárjává változnak. Palesztinában a Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok hasonló vízmedence van szétszórva.

A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény, páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltünik. Amikor kenyér- és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis állatok egész raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.

Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitünő hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és halzsíros volt.

Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk. Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét eltünt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni. Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt. Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.

– Miért jöttél ide?

– Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.

– És mi a szándékod?

– Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! – kiáltotta heves kétségbeséssel. – Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.

Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt. Ezért most erősen megváltozott érzelmekkel néztük a Szira lomha sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen, megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket, azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára, amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és hamarosan eltünt szemünk elől a pusztaságban.

Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még hetek mulva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel, szidalommal és bántalmazással.

Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen éreztük, hogy hajócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el, amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dölt, hogy veszedelmesen sok víz áramlott beléje.

– Ennek a fele se tréfa – mondta a társam, – lehetetlen tovább dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.

Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk – mégsem tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó közepe felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre messzebb vittek bennünket a parttól.

Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat – számolva azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli partra – és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.

Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket. Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part, amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.

Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk, mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon. Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.

MÁSODIK FEJEZET. Akasztófavirágok.

A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk fegyver, nem is érte őket baj.

Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő, ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan fekvő, száraz vidékeken tanyázik.

Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kis csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.

Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelid rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon, amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak, civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.

Két hét mulva hirtelen nyomtalanul eltünt két fogoly. Másnap ismét hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló zsákmányává lettek. Később megint kettő tünt el. Mivel vasárnap volt és elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük, hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:

– Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy szélfuvalma, valamelyik szabad fajtatársuknak egy kiáltása elég, hogy még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt megérteni.

De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt, amely eltünése után az Uraltól Chinganig és Kwenlunig számtalan kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert temetett el.

Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat, szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták, amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket az őszi széltől a Gobi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.

Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kiváncsian figyeltük, amikor hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő. Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük megfordult és ránk lőtt.

Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket; mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.

Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak, bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva, nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.

Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy számüzetése helyéről megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben, hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé, hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A fejszével megszerzi tüzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja. A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.

Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak, télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték, mert hirhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy póstahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel. Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger felől, csakhamar betemette őt hóval.

A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyujtogatott és az egyik amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag, gyülöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember szemébe.