Part 10

Vladivosztokban megtudtam a Kudiakoff testvérek gazdagságának igazi eredetét. A testvérek, miután nehány évig az Usszuri-területen tartózkodtak, észak felé utaztak és egy egész éven át az Imperator öbölnek a partján maradtak, nem messze az Amur betorkolásától a Tatár-szorosba. Ott a goldák és orocsonok nomád vadásztörzseivel cserekereskedést folytattak és ugyanekkor kemény munkával két nagy tengerálló vitorláshajót építettek. Eleinte az volt a tervük, hogy megkerülik Szakhalin szigetét és a sziget keleti partján a Nyist-öbölben kötnek ki, amelynek közelében volt a Nutoro-vidék, ahol bennszülött vadászok állítása szerint gazdag petroleumtelepeknek kell lenniök. A Keletázsiai Lloyd Kleie nevű német mérnöke húsz évvel később talált is ott petroleumot és társaságot alapított a kiaknázására.

Amikor elszánt legénységükkel tengerre szálltak, nagy vihar kapta el Kudiakoffékat, amely elverte őket nyugatra, úgy hogy az okhocski tenger egy ismeretlen szigetén voltak kénytelenek kikötni, amely, mint kiderült, a Shantar-csoport legdélibb része volt. A vakmerő tengerészek látták, hogy ott csakúgy nyüzsög a sok cet és a partokat fókanyájak lepik el. Mindkét állatfajra egyszerre kezdtek vadászni és nemsokára nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Sőt harcba elegyedtek a japán vadorzókkal is, akik a fókákat a fönntartásukra vonatkozó törvények semmibevételével kiméletlenül legyilkolták; eközben nem egy japán golyóval kellett a derék úttörőknek és legényeiknek szembeszállaniok.

A testvérek körülbelül két évig folytatták ezt a tevékenységet. Összeköttetésbe léptek ott a bennszülöttekkel, vadászokkal és iramszarvaspásztorokkal, sok szőrmét, halzsírt és rozmárfogat halmoztak össze és amikor megtudták, hogy mindezt el lehet adni Petropavlovszkban és Kamcsatkán Markovoban, észak felé vitorláztak és ott árujuk számára új eladóhelyet rendeztek be.

Kudiakoff elbeszélése szerint már éppen úgy határoztak, hogy Kamcsatkán telepednek le és a Shantar-szigeteken és az okhocski-tengeren vadászgatni fognak, amikor a Parancsnok-szigetekről hallottak, amelyek a Behring-tengerben vannak éppen keletre Kamcsatkától. Azt a hírt kapták, hogy ott él a legkisebb és legfinomabb fókafajta, amelynek értékes bőrét angol és amerikai piacokon nagyon keresik.

– Elhatároztuk, hogy fölkeressük e szigeteket és vadászni fogunk ezekre a fókákra, amelyek a kamcsatkai bennszülöttek és kereskedők állítása szerint tömegével élnek ott. De elmondták nekünk azt is, hogy e szigetek közelében mindig el kell készülve lennünk a találkozásra kis japán, sőt kanadai vitorlásokkal, amelyek üldözik a fókavadászokat. A leggondosabban fölkészültünk az útra és még egy kis ágyút is vittünk magunkkal, amelyet Markovoban vásároltunk.

– Kedvező körülmények közt békességben vitorláztunk kiszemelt utunkon, amikor utolért egy orosz hadihajó, amely a szigetekre iparkodott, hogy elkergesse a japán tengeri rablókat, akik ott falut építettek maguknak. Mivel a hajó nekünk sem volt éppen a legmegfelelőbb társaság, elhatároztuk, hogy künn maradunk a tengeren, ahol azután tíz napig cirkáltunk; de nem haszon nélkül, mert egy bálnarajba jutottunk bele. A tengeri szörnyetegek közül kettőt megöltünk és egy sziget szikláira vonszoltuk ki; ott kiolvasztottuk a zsirjukat meg a halcsontot és éppen hogy elkészültünk a munkánkkal, észrevettük a szemhatáron a hazatérő hadihajó füstjét.

– Most azután továbbkalandoztunk a Parancsnok-szigetekhez, ahol egy délnek fekvő nagy öbölbe hajóztunk, de ott nem találtunk mást, csak egy éppen kivonuló heringrajt. Gazdag készletet fogtunk el ebből a rajból, besóztuk, azután a sziget mentén folytattuk utunkat egy kisebb öbölig, ahol olyan látvány tárult a szemem elé, melyet sohasem fogok elfelejteni. Sok ezer fóka sütkérezett a napon; annyian voltak, hogy egy talpalatnyi földet is alig lehetett látni. Egy részük aludt és olyan volt, mint valami feszesre kitömött zsák; mások játszadoztak és nehézkesen totyogtak ide-oda. Egy magas homokzátonyon öregebb állatok csoportja heverészett körben. Amikor leeresztettük a vasmacskát és kis csónakokon a parthoz közeledtünk, a szétszórtan heverő egyes állatok figyelmesen vizsgálgattak bennünket, azután esetlen mozdulatokkal a nyájhoz iparkodtak.

– Nehéz bunkókkal és evezőkkel fölfegyverkezve előrenyomultunk. A védtelen állatok közt rettenetes pusztítást végeztünk. Hosszan elnyújtott, panaszos kiáltással terült el egyik állat a másik után, csak elvétve ágaskodott föl az uszonyán egy-egy öregebb állat, a fogát mutogatta és haragos, rövid ugatással próbált bennünket megijeszteni. Ez volt ezeknek a békés, tehetetlen állatoknak egyetlen tiltakozása. A legnagyobbakat kikeresve, körülbelül száz darabot öltünk meg közülük; hogy ezeket kikutathassuk, fölmásztunk a homokdombra és ott valamennyi öreg állattal végeztünk. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a nagy nyáj, amelyben ezerötszáznál is több állat volt, közénk és a tenger közé került. Csak későn vettük ezt észre és már csak azt láthattuk, hogy az állatok egész tömege a tengerhez csoszogott és eltűnt a vízben. Később megtanultuk, hogy a tapasztalt vadászok valamennyi fókát a sziget közepe felé terelik és naponta bizonyos számút ölnek meg mindaddig, mig valamennyivel végeztek. A mi nyájunknak nagyon kapóra jött tudatlanságunk és nem is láttuk többé, pedig több napot töltöttünk el gazdag zsákmányunk megnyúzásával és várakozással.

– Amikor a déli part mentén még tovább haladtunk keletnek, még egy valamivel kisebb nyájra akadtunk, amely még nyolcvanöt bőrrel gazdagított bennünket. Miután ezt is beraktuk a hajónkra, mindjárt délfelé tartottunk, Petropavlovszkot jobbról hagytuk és egyenesen a Tatár-szoros Szakhalin-oldalán levő Dué kikötőjének tartottunk; rövid pihenés után tovább haladtunk dél felé Vladivosztokba. Erőfeszítésünkért és a kiállott veszedelmekért bőségesen kárpótolt bennünket a tekintélyes nyereség, amelyre itt szert tettünk. A következő évben ismét nagyon eredményes utat tettünk a Parancsnok-szigetekre; ezúttal német kereskedőknek adtuk el a zsákmányunkat, akik nagyon drágán fizették meg, hogy így az amerikai versennyel szemben maguknak biztosítsák a bőrt.

– Sajnos ez volt az utolsó utunk a Behring-tengerre, – fejezte be Kudiakoff az elbeszélését. Egy évvel később a kormány, hogy a fókákat az idegen és az orosz vadászokkal szemben megvédje, fölfegyverzett őrséget küldött oda. Ez időtől kezdve ott csak vadorzással lehetett valamihez hozzájutni, ezt pedig elvből egyikünk sem teszi.

– Mi lett a vitorlásaikból? kérdeztem, mert Kudiakoffék tengeri kalandjainak minden részlete és derék legénységüknek a sorsa is élénken érdekelt.

– Egy darabig még használtuk, volt a felelet, mert üzemünket a következőképpen rendeztük be: Egyikünk minden évben otthon vezette az üzletet; vadászexpediciókat szervezett cobolyra, medvére, tigrisre, menyétre, mókusra, jávorszarvasra és szarvasra; ginsenget és aranyat vásárolt, erdőt irtott és előkészítette a földet búza, bab és köles számára; olajmalmokat rendezett be sojababolaj sajtolására; új házakat épített; fát szállított a vasútnak; új szén-, arany- és más érctelepeket kutatott föl és ezeket eladta. A másik bejárta az okhocski-tengert, ahol a Shantar-szigetek közelében bálnára vadászott és halzsírt meg halcsontot gyüjtött; lazacot meg heringet fogott és ezt az értékes árút eladta Vladivosztokban, ahol nagyon keresték, de sőt Sanghájban is, ahová többször elvitorláztunk; itt viszont kinai teával, tussza- vagy ponzséselyemmel és angol gyapjúszövettel raktuk meg a hajónkat. Testvérem egy nyáron, amikor ismét a Behring-tengerre utazott, sok borostyánt és szürke ambrát talált, amit a hullámok vetettek partra; aranysárga színű valódi borostyán nagy tömegét hozta magával, amit a kinaiak a legjobban megfizetnek és nemcsak női ékszert, hanem szerencsét hozó és hosszú életet adó amulettet is készítenek belőle. A szürke ambrának erős, kellemes szaga van. Növényi olajban és alkoholban oldódik és ezért Ninában illatszer készítésére használják. Az ára aranyban akkora, amekkora az áru súlya.

A Kudiakoff testvérek pompás árú- és ritkasággyüjteményüket is megmutatták. Valóságos múzeum volt. A legkülönösebb alakú ginsenggyökér (Pentifolia panucca genseng), antilopszarv, pézsmapatkány-, medve-, tigris-, és párducbőr, rozmárfog, szürke ambra és borostyán, aranytartalmú föveny, drágakő, mindenféle érc, kitömött usszuri madár, a goldák, orocsonok, ainok, kamcsadálok, koreaiak és kinaiak kultúrtárgyai voltak láthatók. Néhány évvel később azt hallottam, hogy a testvérek a vladivosztoki és kabarovszki Földrajzi Társaság múzeumának ajándékozták páratlan gyüjteményüket.

Ez a két Kudiakoff-testvér, életük, szociális és politikai fölfogásuk és egyáltalán egész lényük a legmélyebb rokonérzést keltette föl bennem és gyakran gondoltam arra, hogy ilyen vasakaratú férfiakat kellene példaként ifjúságunk elé állítani, mert ez erkölcsi közömbösségben és gyönge akarattal nő föl, már pedig a mi korunk szabadulni óhajt már azoktól a megszorító és egészségtelen behatásoktól, amelyek meggyöngítik a nép és az állam erejét.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. A gyilkos alkohol.

Vladivosztokból az egész Amur-vidék fővárosába, Kabarovszkba visz az orosz vasút. Az útnak körülbelül harmadrésze után Smakovszka állomáshoz ér az ember, amelynek közelében egy nagy ortodox kolostor volt, Smakovszkaja Obitiel. Itt a bolsevik-uralom előtt körülbelül száz szerzetesnek nagy gazdasága volt; marhát tenyésztettek és kolmogorszk-fajta nemes lovat, volt tejgazdaságuk, amelyben kitünő sajtot gyártottak, halásztak és jámbor, komoly, munkás életet éltek.

A bolsevik roham után nehány szétrombolt épületen kivül alig maradt itt meg valami. A szerzeteseket megölték vagy elkergették; akik életben maradtak, azok most hajléktalanul és jogtalanul, Oroszország vallástipró uralkodói üldözésének kitéve hánykódtak valahol az orosz élet végtelen tengerén. Marháikat levágták, lovaikat a bolsevik hadseregbe sorozták be, a kolostor kincstárát, a szentképeket és más egyházi szereket elrabolták úgy, hogy ma rom a Smakovszka-kolostor. Amikor először vándoroltam Usszuri-földön fölkerestem, nem annyira azért, mintha a szerzetesek munkája érdekelt volna, hanem mert a kolostornak az egész országban híres gyógyforrása volt, a giesshübli, kreuznachi és a kaukázusi esszentuki forráshoz hasonló természetes, szénsavas vízzel. Az emberek százai, akik nyaranta idejöttek kúrára, hajlékot, orvosi segítséget kaptak a kolostorban és meggyógyultak. A forrás leglényegesebb sajátossága volt nagy rádióaktivitása és kisugárzó hatásának állandósága; ezek a tulajdonságok erős és gyorsan ható gyógyító erőt adtak neki.

Sokat hallottam arról, hogy a kolostor szomszédságában állítólag más ásványforrások vannak és a Földrajzi Társaság kiküldött fölkutatásukra és elemzésükre. E végből gondosan átkutattam az egész környéket, de egy kis forráson kívül, amely erősen szénsavtartalmú volt és dolomitsziklák alól bugyogott ki, semmit sem találtam. E vándorlásomban mégis nagyon sok érdekes és e határterület életére nézve jellemző dolgot láttam.

A kolostortól keletre harminc mértföldnyire az erdőben egy kis folyó partján egészen sajátságos nomád telepre találtam. Egy réten és a folyó partján körülbelül húsz sátorra vagy vigvamra bukkantam, amelyeket vékony nyirfaoszlopból készítettek nyirfahéjtetővel. A csúcsukon levő nyílásból nem szállt ki tűznek füstje, mint rendesen az ilyen vigvamokból. Az egyik sátor bejáratánál egy ember kuporgott.

– Ez bizonyára orocson tábor, mondta vezetőm, a szerzetesek egyike. Már kora ősszel idejönnek téli cobolyvadászatra. Csöndes, szorgalmas és jóindulatú emberek. Menjünk oda hozzájuk, bizonyára érdekelni fogja önt!

Mikor közelebb jutottunk, a szerzetes így szólt:

– Üdvözlégy barátom, nem akarsz vendéget fogadni?

Mivel a sátornál ülő bennszülött nem felelt, még közelebb lovagoltunk. De mennyire megijedtünk, amikor észrevettük, hogy az az ember, aki hátával nekitámaszkodott a sátor falának és blúzt, nadrágot, cipőt és bundát viselt, halott volt.

Nyugtalan hallgatással néztünk egymásra és szó nélkül gyorsan leszálltunk lovainkról, hogy bekémleljünk a vigvamokba. Mindenütt férfi, női és gyermeki holttesteket láttunk; sőt az egyik sátorban a hideg tűzhely mellett függő bölcsőjében egy kis gyermek feküdt holtan.

– Mi okozhatta ezeknek az embereknek a halálát? kérdeztem a szerzetestől.

Levette a sipkáját és csöndesen imádkozott. Kis idő múlva lehorgasztva a fejét, sóhajtva így felelt:

– A mi bűnünk, az oroszok bűne, uram.

Mivel nem értettem, magyarázgatni kezdte:

– Nézzen uram körül. Mindenütt üveg, bádogedény és hordó. Pálinka volt bennük, az ölte meg ezeket a nomádokat. Az orosz kereskedők a bennszülöttet nem tekintik embernek. Hogy büntetlenül megcsalhassák, megrabolhassák, sőt megölhessék, a legegyszerűbb eljárás az, hogy elárasztják pálinkával. Rendesen ezen a módon folytatnak cserekereskedést a bennszülöttekkel. Az orosz kereskedő először lerészegíti őket, azután potom áron megveszi legértékesebb prémjüket és valami olcsó rossz borral fizet. Az orocsonok e rendszer uralma alatt már régen eliszákosodtak és egy pohár vodkáért eladják a lelküket az ördögnek. Ezek a szegény emberek is így jártak. Valószínűleg eladták vadászzsákmányukat és most idejöttek a vodkájukkal, hogy a telet itt töltsék. Valamelyik ünnepnapjukon azután addig ittak, míg elbódultságukban a szél és a hideg végzett velük. Mikor a tűz kialudt, kialudt az életük is. Súlyos bűntettek történnek, uram, az aranyért és a gazdagságért. A kapzsiságnak ezt a járványát az ördög vetette el az emberiségben és hogy a vetést megtrágyázza, ezt a mérget, az alkoholt adta az embereknek. Gyöngíti a lelkiismeretet, az akaratot és az erőt és romlásba kergeti az emberiséget.

A szerzetes fölemelte a kezét, mintha átkot szórna erre a veszedelemre és mindazokra, akik szolgálják.

Az orosz kereskedőknek bűnös tevékenysége, amelyet a szibériai és a mongol nomádok közt fejtenek ki, okozza, hogy egész törzsek, amelyeknek lélekszáma még nem régen jelentékeny volt, kihaltak. Így jártak Kamcsatkán, az Anadyr-folyónál, a Csukocsk-előhegységben a jakutok, osztjákok, goldák és Szakhalin szigetén az ajnók. Orosz hivatalnokok, orvosok és vadászok, akik néha ezekre a félreeső és gyér népességű vidékre jönnek, gyakran akadnak ilyen táborokra, amelyekben a nomádok közös, hirtelen halállal rettenetes adót fizettek a civilizációnak.

Ez északázsiai országrészek eliszákosodott népét mindenféle járvány, de különösen a himlő megtizedeli, de a samanokon kívül senki sem száll szembe a bacillusokkal és a betegségek okozóival; ezek is azonban csak ördögökkel harcolnak, akiket maguk találtak ki és dobbal, síppal, hiszterikus és részeges kiáltozással iparkodnak megijeszteni és elkergetni.

Szomorúan és teli komor gondolatokkal hagytuk el a halottak táborhelyét. Amikor egészen a közelében, magas sűrű fűben haladtunk, a földön néhány fácán maradványára akadtunk, amelynek a nyaka lószőrhurokba szorult. A bennszülöttek ugyanis a sűrű füvet össze szokták kötözni, úgy hogy több kicsiny, alacsony átjáró képződik, amelyben azután lószőrhurkokat feszítenek ki. A fácánok és más madarak, amelyek a földön keresik élelmüket, belerohannak e hurkokba és ezen a kegyetlen módon százával pusztulnak el.

A kolostor szomszédságában, ahol nagyon sok a fácán, gyakran akadtam ilyen csapdára. Egyszer az egyikben egy kígyót találtam, amelynek a gégéjét vágta el az erős bokron megerősített hurok lószőre. A hurok ugyan leszakadt, de a kígyó pár lépéssel odább kimúlt. Öt láb hosszú volt, világosbarna testén fekete vonalak és foltok voltak és a boa konstriktor fajtához tartozott. De ezek a kígyók az usszuri területen ritkák. Amikor fölkerestük a Szuifun-folyó mocsaras völgyét, a kocsink átment egy boán, amely jó és gazdag lakoma után déli álmát aludta. A kocsi kereke kettészelte és hasában öt nyulat, egy madarat és egy patkányt találtunk. Azt is hallottam, hogy a vasút közelében nagy pusztítást visznek véghez a boák a szárnyasok közt.

A bolsevikok ideje előtt az Amurföld kikutatását művelő társaság múzeumában több példányban volt meg az usszuri boa. Ennek az állatnak jelenléte Usszuriföldön világosan bizonyítja, hogy ott az észak harcban áll a déllel. A hóval födött, szubarktikus vidékek lakója, a nyúl, ugyanegy erdőben találkozik a tropikus dzsungelek rémével, a boával. Hogy a boának otthonos környezete legyen, a természet az usszuri taigába átültette a Dimorphantus palmoides pálmát, amely békességben nő az arktikus zóna fia, a cédrus mellett; a vadszőlőn át, amely ezt befutja, csinál magának útat a bengali tigris unokatestvére, az Amurtigris. Mindez azt a gondolatot ébreszti föl az utazóban, hogy a természet, amikor ennek az országnak flóráját és faunáját megteremtette, itt vagy megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekre egyébként oly kínosan ügyel és ezért össze-vissza hagyott nőni mindent, vagy pedig bolond tréfát akart csinálni.

Nem egy ilyesfajta tréfát nem becsül éppen nagyra az ember. Ez történt a búzával is. Néhány évvel azután, hogy a telepesek délorosz búzafajtát kezdtek termeszteni, valami méreg támadta meg a kalászokat. A parasztok «részeg búzáról» beszéltek, mert az általa okozott mérgezés jelenségei az alkohol hatásához hasonlítottak. Amikor megvizsgálták a dolgot, kiderült, hogy a Myxomycetes családjából való különös gomba tenyészett a búzán és megerjesztette a lisztet, ami akkor volt a legerősebb, amikor a megfertőzött búzából készült tészta megkelt. Az ilyen kenyérben nagyfokú alkohol, például amylalkohol képződik, továbbá glicerin és aceton. Az orosz búza egyébként néhány év múlva megbirkózott ezzel a fertőzéssel és ma már csak ritkán zavarja meg a nyugalmat a «részeg búza».

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vadászok paradicsoma.

Ha az utazó északnak és délnek legszeszélyesebb keveredését akarja látni, azt a helyet, ahol az arktikus zóna Egyiptommal és Indiával, Szibéria Japánországgal találkozik, a Hanka-tavat kell fölkeresnie, amely Usszuriföld és Mandzsuország határán van.

Kettős öröme lesz az utazónak, ha nemcsak természetkutató, hanem a vadászat kedvelője is, mert a tó és a belőle kifolyó Szungakha-folyó igazi paradicsom a vadásznak.

Legelőször tavasz kezdetén jártam ott. A jég még téli bilincsbe fogta a vízfolyásokat és a Hanka körül levő kis tavakat. Igaz, hogy már kékes színű volt és sok volt rajta a napolvasztotta lyuk, de még elég vastag volt arra, hogy egy embert, sőt kétfogatú kocsit is elbírjon.

Kis vadásztársasággal mentem oda, hogy vándorúton levő vízimadarakat lőjjek. A nikolszk–kabarovszki vonal egyik állomásán kocsit fogadtunk és nyugatnak, a Hanka-tó felé hajtottunk. A mocsaras vidék itt kezdődött, a tótól körülbelül negyven mértföldnyire; kis vízerek és folyócskák hálózata borította és a kisebb-nagyobb tavak lefolyásai, amelyek az erdőszerű nádasban rejtőzködtek. Amikor napkeltekor útnak indultunk, még metsző hideg volt, de délben oly melegen sütött a nap, hogy a kocsi kerekei mélyen belevágódtak a fekete, mocsaras talajba és a lovak csak üggyel-bajal tudták lábukat a ragadós sárból kihúzni. Lassítanunk kellett a tempót és kocsisunk, egy kozák, végre is azt mondta, hogy aznap már nem tudnak lovaink a célhoz eljutni. Tanácskozni kezdtünk és elhatároztuk, hogy egyelőre ezen a vidéken maradunk, ahol sok volt a tó és a lesállásra alkalmas kedvezően födött hely. Már amikor erre a területre léptünk, bámulatunkban fölkiáltottunk a ludak, hattyúk és kacsák ama nagy tömegének láttára, amely a Hanka-medence fölött lebegett, a levegőben körözött, azután az északra húzódó tavasz után továbbröpült.

Meglehetős nagy tó közelében álltunk meg, amelyet azonban a körülötte levő, kákával és náddal födött parti emelkedések miatt nem láthattunk. Kocsisunknak megparancsoltuk, hogy egy szénakazalnál, amit télen át otthagytak, fogja ki a lovakat és készítse el a tanyánkat. A szénából puha ülőhelyet és ágyat készítettünk és így hamar elkészült a tanya.

Anélkül, hogy megvártam volna a teát, amit a kozák készített, fogtam a puskát, füttyentettem a kutyámnak és a tó irányában elindultam. Gordonszetterem már néhány lépés után fölemelte a fejét, a fülét hegyezte, kifeszítette a farkát és nagyon óvatosan egy magas fűfolt felé közeledett. Még nem láttam semmit, de kacsahápogást és lubickolást hallottam, sőt több fajtának a hangját is megtudtam különböztetni. Olykor a libák mély hangját is hallottam vagy az északi hattyú hosszan elnyújtott szavát. Fönn az égen raj rajt követett; a levegő viszhangzott a madarak szavától, amelyek gyakran nagyívű csigavonalban fúrták magukat lefelé, hogy valamelyik tóra leereszkedjenek.

A kutya néhány lépés után megállott a füves hely előtt és mint valami bronzszobor, pompás tartással mozdulatlanul ottmaradt. Meglepett a dolog, mert itt száraz volt a talaj, ahol tulajdonképpen csak szalonkát várhattam. Amikor arra biztattam a kutyát, hogy menjen előre, egy pillanatra valami feketét láttam, ami mindjárt megint el is tünt a magas fűben. Nem volt madár és én ide-odatalálgattam, miféle négylábú állat lakhatik ezen a lápterületen. A kutyát arra a helyre parancsoltam, ahol az állat eltünt és miután ötven lépésnyire előre haladtam, láttam, hogy a kutyám ismét nyugodtan áll. A fűből nagyon sötét színű nyúl ugrott ki és a golyóm menekülő útján leterítette. Amikor fölemeltem és jól szemügyre vettem, meglepett lábának vékonysága, fejének nagysága, amely nagyobb volt a közönséges nyúlénál és csaknem fekete csuhája. Fekete nyúl volt, az az elfajzás, amelyet a Szungakha-folyónál, a Hankától északra csak nem régen fedezett föl Przevalszki ázsiai kutató. Przevalszki nyúlnak mondta az állatot, én azonban inkább tengeri nyúlnak tartom.

Sok évvel később, amikor Mongolországon és Urianhaion át utaztam, csak megerősödött ez a meggyőződésem. A Koszogol-tó szomszédságában, a Khatyl város közelében levő vörösfenyőerdőkben ugyanis többször is láttam vad tengeri nyulat, amelynek csuhája nagyon sötét barna volt és testének méretei erősen hasonlítottak a belga tengeri nyúléhoz. Ez a rágcsáló ritka; a tiszta faj nyilván teljesen kihalt a tengeri nyúlnak a közönséges nyúllal való keveredése következtében, amely utóbbiak közt gyakran akadnak nagyon sötétszőrű példányok, amelyeknek testalkotása némileg eltér az északi nyúlétól.

Ez a találkozás a nyúllal tulajdonképpen véletlenség volt; csak sötét szőre igazolhatta a lövést, amely felhőszerű tömegben riasztotta föl a tavak szomszédságában a vízimadarakat. Sok száz kacsa hápogva elröpült és távolabbi tavon szállt le; nagy libák kiabálva merőlegesen emelkedtek a magasba; szalonkák és sirályok szelték át minden irányban a levegőt és átható kiáltással töltötték be; óvatos hattyúk, kócsagok és éber darvak alacsonyan röpültek a nádtenger fölött és nyugaton eltüntek a dombok mögött.

Azt hittem, hogy most elrontottam mindent, szétriasztottam az egész madárvilágot és magamnak is, társaimnak is tönkretettem a nap hátralevő idejére a vadászatot. De még alig akasztottam övemre a zsákmányt, kutyám, amely előre sietett, egy kis pocsolyánál hirtelen megint megállt és pedig olyan nyújtott testtartással, amelyből mindjárt megtudtam, hogy vadat áll erősen. Amikor odasiettem és rászóltam: «Fogd meg!», egyet ugrott és három nagy szürke, hangosan kiáltozó kacsát vert ki a mocsárból. Kétszer lőttem és a trióból csak egyetlenegy röpült tovább, a másik kettőt ellenben a kutyám hozta el a vadásztáskám számára. Ekkor azután mindjárt visszatértem táborhelyünkre és bocsánatot kértem társaimtól, mert minden vadat elűztem. Védőbeszédemen nagyot nevettek és az egyik vadász ezt mondta:

– Ha minden percben lőtt volna egyet, még akkor is bőven maradt volna vad valamennyiünk számára. Most még világos van, de majd napnyugta után látja meg, mi történik itt. Hány patronja van?

– Ötszáz – feleltem, csaknem szégyenkezve vérszomjamon.

– Micsoda? – kiáltották a vadászok – ötszáz három napra? Nekünk mindegyikünknek ezer patronunk van és hozzá még elég puskapor-, sörét- és patronhüvelykészlet.

Ez meglepett, de azért örvendtem magamban, mennyire gondoskodtam mégis magamról, mert a szekrényemben nekem is volt még száz rézhüvelyem, két doboz puskaporom és egy ötfontos zacskóm tele 3. számú söréttel.

Nyugtalanul vártam az estét. Még enni sem tudtam. Övemet, amelybe negyvenhat patron fért bele, megtöltöttem, további húsz patront szétosztottam a bundám zsebeiben, amely az európai és ázsiai Oroszország erdőiben, hegyei közt és tavai mellett már nem egy izgalmas vadászatot csinált velem végig. Megtisztítottam a fegyveremet, magas csizmámat jól bekentem vazelinnel, hű szetteremet, amely a szárnyasra való esti vadászaton csak utamban lett volna, megkötöttem, azután lefeküdtem a puha szénára és vágyakozva figyeltem a kacsákat, libákat és hattyúkat, amelyek a legkülönbözőbb irányban röpültek el fölöttem. Biztosra vettem, hogy valamennyi szárnyas vad még az est beállta előtt elröpül a Hanka-mocsáron át és csak a kis éneklő madarak maradnak itt nekünk, amelyek énekelve, civakodva és egymással gyakran harcolva csapatostul röpdöstek ide-oda a nádasban.

A várvavárt pillanat végre elérkezett. A tópart kákái közt jól elrejtve ültem leshelyemen. A nap, mintha ki akart volna gúnyolni türelmetlenségemért, csak lassan tünt le nyugaton; rengeteg színes ív maradt vissza az égen. A föld fölött már elsurrantak az esthajnal első, még átlátszó és világos hullámai. A nádasban és a káka sűrűjében kék- és biborszínű árnyak bukkantak föl, amelyek közt éjjeli szállást kerestek az álmos hangon csicsergő kis madarak. Nyugaton a fakózöld égen vörös és arany színben felhőrongyok égtek. Az alkony mint valami szürke fátyol bocsátkozott le a száraz nád csúcsára, minden körvonal és forma lágyan szétolvadt benne és a tó tükrén és a vízerek szalagjain lassanként kioltotta az arany csillogását. Minden oldalról titokzatos hallgatás settenkedett elő és minden hang, minden szó elmerült a hallgatódzó barna fűben. Az éneklő madarak már elcsicseregték esti imájukat, búcsújukat a távozó naptól és nyugalomra tértek; elnémult a téli álomból már fölébredt békák hangja; hallgatott a könnyű szellő is, amely az elszáradt levélnek és az elhalt fűnek tavaszi reményről suttogott; a vizen már nem lubickolt a kacsa; a denevér zajtalan röpüléssel, mint kísértet suhant át a néma természeten.

A csönd egyre mélyebb lett és erőt vett mindenen. Már a szúnyog zümmögése és a száraz fűszáron végigmászó szarvasbogár zörgése is zavaró volt.

A szemhatáron eltünt a nap kíséretében járó színpompa és hallgatás lett a föld hatalmas ura.

Ekkor messziről, a lezuhanó sötétség felhőin rövid, mély hang szárnyalt a fülemhez; újra csönd, azután ismét az a hang, de közelebbről és határozottabban. Majd más hangok, izgatott visszhang. Egy lúdraj közeledett nagy magasságban a mocsár fölött; ékalakban jöttek nyílhegyes csúccsal és a formát sűrűn változtató oldalvonalakkal. Az ék csúcsán a vezér, mintha útitársait szólítgatná és megnyugtatná, mély háromhangú szavával időről-időre hangosan és nyugodtan trombitált.

Az első lövés eldördült. Mint a villámcsapás széttépte a feszült csöndet. Mintha a nádast és a mocsarat is magával ragadta volna az a lármázó kacsaraj, amely a közelemben levő tavak egyikéről ijedt kiáltozással fölröpült; megriadt meneküléssel elrohanó sirályok hangosan rikácsoltak és fölülről, mint a kő, széttört szárnnyal zuhant alá egy vadliba. A libaraj vad kiáltozással fölfelé tört, újra rendbehozta sorait és hosszú, ingadozó vonalban, mint az ökörnyál, ellebegett.

Megkezdődött a vadászat. Minden leshelyről szüntelen lövöldözés hallatszott és számtalan madár lezuhanását láttam és hallottam. Háromszor vissza kellett mennem a táborhelyre, hogy még több patront hozzak. Ezen az egy estén háromszázszor lőttem és Winchester-puskám csöve néha annyira átmelegedett, hogy nem tudtam a kezemmel megérinteni. Esti vadászaton a szürkületben, amely teret és minden körvonalat eltorzítva mutat, minden távolságra lő az ember, anélkül, hogy biztos lenne a találásban.

Amikor egészen besötétedett, kiküldtük kutyáinkat, hogy hozzák el a halott és megsebesült madarakat, amelyeket magunk nem tudtunk megtalálni. Az én zsákmányom százöt madár volt. Köztük huszonhat különböző fajtából nyolcvannégy kacsa. A többi liba, arktikus hattyú (Cygnus musicus) volt, sőt akadt egy indiai flamingó is, amely bizonyára közönséges darvak csoportjába tévedt.

Mialatt a többi vadász rakásszámra hozta a madarakat a táborhelyre, kozákunk lyukat ásott, szénával kibélelte és jég- meg hótömböket rakott bele, hogy ilyen módon jégvermet készítsen vadászzsákmányunknak; az egészet azután vastag rétegben szénával és sással takarta be.

Vacsora után, amelyet a mai vadászatról szóló tarka, gyakran homéri elbeszélések fűszereztek, leheveredtünk puha fekvőhelyünkre. Sokáig nem tudtam elaludni.