Part 18

Erre az éjszakára Kulunda faluban maradtunk. Észrevettem, hogy Szulimán megint eltünt. A házigazda, akinél kérdezősködtem, azt a fölvilágosítást adta, hogy a kirgiz a tevén eltávozott. Másnap reggel, amikor fölébredtünk, megjelent Szulimán és tudtunkra adta, hogy vár a kocsink, ládáink és zsákjaink már a helyükön vannak és amikor a kedvünk tartja, elindulhatunk. A reggeli tea után fölkerekedtünk. Szulimán egy szép lovon előre lovagolt, míg a kocsi mellett, mindig az én oldalamnál egy fiatal kirgiz lovagolt; még gyereknek látszott és igazán szép bronzszínű arca volt és sötét álmodozó szeme. Útközben észrevettem, hogy a fiú, Szulimán utasítását követve, kizárólag az én rendelkezésemre állott és csak engem szolgált ki. Nagyon gondosan és szertartásos módon öntött nekem teát és tette elém az ételt; a holmimat csomagolta, a ruhámat és a cipőmet tisztogatta és ivó- meg mosdóvizet hozott.

Amikor este megvetette az ágyamat, virágbokrétát tett melléje. Nagyon mulattatott a dolog és megkérdeztem, vajjon Szulimán parancsolta-e meg neki, hogy ilyen meghatóan figyelmes legyen irántam.

– Igen uram – felelte dallamos hangján – de örömmel végzek el mindent, hiszen én most a «hanum»-od (első feleség) vagyok.

Ugyancsak meglepődtem és mindjárt elképzeltem anyám kétségbeesését és barátaim gúnyolódását, ha «első feleségemmel» térnék haza. Nagyon kényes volt a helyzet, mert éreztem, hogy sokkal nehezebb lesz erről a «hanum»-ról lemondani, mint a tevéről.

Miután tanácsot kértem a professzortól, aki nagyon profán szemmel nézte új kalandomat, magamhoz szólítottam Szulimánt, hogy beszéljek vele. Szigorúan rászóltam:

– Hogyan értsem ennek a fiúnak a szavait?

– Miféle fiúét? – kérdezte és a vállát vonta. – Ez Bibi-Ainé, legkisebb testvérem. Én parancsoltam meg neki, hogy a hanumod legyen kunak és én neked ajándékozom, mint ahogyan egy tevét, lovat vagy kutyát ajándékoznék neked. Mától kezdve Bibi-Ainé a rabszolgád, akinek minden akaratodat teljesítenie kell. Tizenhárom éves és a legszebb valamennyi lány közt. Fogadd el és légy boldog!

Sokáig kerülgettem a dolgot, végre odalyukadtam ki, hogy ezt az ajándékot nem fogadhatom el. Láttam, hogy amikor hangot adtam a visszautasításnak, Szulimán a késéhez kapott.

– Kunak, kiáltotta szikrázó szemmel, ez az egész törzs megsértése és szégyene. Ilyesmit csak vér moshat le! Kunak, ne tedd ezt; cipeld el a leányt egy tóhoz és dobd bele, ehhez jogod van, mert a tulajdonod, de ne vesd meg, ne vesd meg, kunak!

Szulimán könyörgött, a lábamhoz borult, kezét tördelte és őrjöngött. És ezalatt az egész idő alatt a «feleségem» a lovaknak a szerszámát virággal ékesítette, ama lovakét, amelyek engem, az ő parancsolóját és férjét a sivatagon keresztül el fognak szállítani.

Egész éjjel nem aludtam. Meghánytam-vetettem, mit kellene tennem és olykor sajnáltam, hogy nincs a közelben valami mély tó. Beledobtam volna Szulimánt, a leányt pedig a falusi szatócstól vett néhány font cukorkával, mint kalymmal vagy nászajándékkal, hazaküldtem volna.

De mit tehettem? Mit kezdjek Bibi-Ainéval, ezzel a kedves, de nem szívesen fogadott ajándékkal?

Az egész idő alatt, amit tanulmánnyal a Khany-tónál töltöttünk, ez a gondolat kínzott. A tónál egyébként igen különös dolgot állapítottunk meg. A tó sós. Hal nincs benne, egyetlen hely, az északnyugati öböl vagy csücsök kivételével, ahol édes a vize és ahol csakúgy nyüzsög a sok ponty, cigányhal, csuka és sügér. A tavat sűrűn benőtte a káka és mocsár vette körül, amelyben vadkacsa és liba fészkelt. Ezek különváltak ama vándorrajoktól, amelyeknek tagjai egész Szibiriában, sőt egészen az északi Jegestenger partjáig szétoszlódtak. Gyakran mentem vadászni és a hanumom mindig velem akart menni, de ezt Bibi-Ainé nagy bánatára és Szulimán bosszúságára nem engedtem meg.

Végre egy este, amikor kacsával megrakodva tértem haza a vadászatról, ostromolni kezdett. Elvette vadásztáskámat a kacsákkal és zengzetes hangján ezt kérdezte:

– A parancsolóm még mindig haragszik Bibire?

Éreztem, hogy itt a döntő fölvilágosítás pillanata és a vér megfagyott ereimben.

– Nem haragszom rád kislány, feleltem és hogy izgatottságomat elleplezzem, nevettem.

– Nem vagyok kis lány; az apám és a bátyám hanumnak adott neked! felelte hamiskásan és megsértődve.

– Meg kell neked mondanom, hogy nem lehetsz a feleségem. A vallásom, Bibi, nem engedi meg, hogy mohamedán nőt vegyek feleségül.

– A kutyád vagyok és a rabszolganőd; úgy fogok a te Istenedhez imádkozni, ahogyan te magad imádkozol hozzája, felelte szép szemét lesütve.

Bibi-Ainé első védelmi vonalamat meghódította. Lelkem legmélyén valami ismeretlen lénytől kértem segítséget. De a sivatagban nem volt senki és a táborhelyünkig még három mértföldet kellett megtennünk.

Eközben a kedves, csinos kirgiz lány ott ment mellettem. Mély lélekzése és kitágult orrcimpái világosan elárulták izgatottságát és elhatározottságát.

– Hanumod azt kérdezi, uram, hogy tetszik-e neked? Nem vagyok szép, gyors és erős? Ó parancsolóm, talán énekkel és tánccal indíthatnám meg a szívedet? Felelj! Egy szót sem szólsz hozzám és én éjjel sírok. Nézd, a sírástól elhomályosult a szemem, különösen a bal szemem.

Lábujjhegyre állott és «homályos» szemével, különösen a ballal, amely kristálytisztán fénylett, az arcomba nézett.

Letekintettem rája és megsímogattam a haját.

– Minden rendben van, kis Bibi. A szemed fénylik mind a csillag.

– Ó! kiáltotta, a vadásztáskát a földre dobta és tapsolni kezdett, tehát a szemem tetszik, uram, neked?

Meggondolatlanul és mivel megszoktam, hogy nőnek csak kellemeset mondjak, különösen ha maga kívánja, azt feleltem:

– Ó igen, nagyon tetszik!

– Mily boldog vagyok! örvendezett Bibi és mint a bárányka, ugrándozni kezdett. Tehát elviszel magaddal a nagy városba? A hanumod leszek?

Nagy Isten! Mohammed, te próféta! Még lehetetlenebb kérdések!

Néma maradtam, de a hanumom most már teljesen megnyugtatva, váltig csacsogott. Belefáradva a nagy munkába és gondolataim eltérítésére vágyva, képzeletem hazavándorolt Pétervárra és elvitt olyan környezetbe, amely igazán elhomályosította volna az én hanumom tiszta szemét. De hirtelen reményt keltő szavak hatoltak valahonnan a fülemhez. Még jókor kitéptem magamat gondolataimból, hogy hallhassam a lány szavát:

– Ha valaki a leányt, akit hanumul ajándékoztak neki, visszautasítja, biztos halálra itéli, mert senkisem veszi el feleségül és hogy megmeneküljön törzsének gúnyolódásától és megvetésétől, meg kell magát ölnie! A férfi csak egy módon mentheti meg a leányt a szégyentől: ha úgy megy el tőle, hogy a visszautasítottnak a szeme nem láthatja abban a pillanatban, amikor a lova vagy a kocsija elindul vele. Akkor azután a leány kibontja a haját és három napig kibontva hordja. Majd kihúz belőle három hajszálat és eldobja magától abba az irányba, amerre a férfi eltűnt. Ezek a hajszálak magukkal viszik a visszaemlékezést a férfira és a hanum megint leány lesz, akinek szabadságában áll, hogy más férfihoz menjen feleségül.

Már megpillantottuk táborunk tüzét. Meggyorsítottam lépteimet, hogy további beszélgetésnek és főként új kérdésnek elejét vegyem.

– Úgy menjek el, hogy az elindulás pillanatában Bibi szeme ne láthasson meg?

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan valósíthatnám ezt meg? Bibi-Ainé és Szulimán éles szeme figyelni fog engem a sivatagban. Azt akartam, hogy ne érje a leányt semmi kár azért, mert nekem nem kellett. Szöknöm kell minden esetre, szöknöm kell! Nem volt más megoldás!

A gondolatból rögeszme lett. A világháború hadvezérei a nagy csaták előtt bizonyára nem tépelődtek annyit a sztratégiai kérdéseken, mint amennyit én törtem a fejemet, hogyan szökhessem el e leány mellől, aki szép volt, mint a tavasz és szabad, mint a pusztai szél – e Bibi-Ainé mellől, akit erőszakkal mint hanumomat kényszerítettek rám.

A Khany-tónál végre befejeztük a munkánkat és a végső utat tettük meg észak felé, a szibiriai vasúti vonal mellett levő Kainszkba.

Szulimán és Bibi nem tágítottak oldalam mellől és állandóan őriztek. Félreismerhetlen volt az az aggodalmuk, hogy meg akarok szökni. A professzorral nem beszélhettem a szándékomról, mert bőbeszédű és indiszkrét volt és könnyen elronthatta volna kifőzött tervemet.

Egy órával a vonat elindulása előtt érkeztünk az állomásra. Valami elfogadható ürüggyel félre vontam a professzort és arra kértem, hogy minden lehetséges megbízással állandóan foglalkoztassa Szulimánt és a leányt.

Amikor a vonat megérkezett, a lárma és a tolongás egészen megzavarta a puszta gyermekeit. Ezt a körülményt már jóelőre megfelelő számításba vettem és anélkül, hogy csunya szándékomat legkevésbbé is elárultam volna, ott maradtam Szulimánnál és testvérénél. Látszatra nyugodt voltam és megfontolt. A pályaudvar végén levő egyik bódéban Bibinek krizolitokkal kirakott ezüst karperecet vettem ajándékba és bátyjának, az én kunakomnak és sógoromnak hasonló gyűrűt.

Mindketten nagyon megörültek. A bámulat és az elragadtatás kiáltása röpült el ajkaikról, egymásnak mutogatták a pompás ajándékokat és mintha egy pillanatra megfeledkeztek volna a férjükről és sógorukról. Ez az áruló ezalatt árgusszemmel követte az óramutatót. A vonat elindulásáig már csak öt… három… két perc volt hátra.

A kirgiznek megmutattam, hogyan csillogott a kő, ha az ember a napsugár felé tartotta. Mialatt meglepődve bámulták ezt a csodát, én a tömegben elosontam, rohanva megkerültem a vonat végét és elértem egy vaggon lépcsődeszkáját, de nem ama vaggonét, amelyben a professzor ült. A lépcsőn lekuporogtam és vártam, míg a harangjel, fütty, a gép fujtatása, a vonat megrándulása és a kerekek forgása tudtomra adta, hogy itt volt az elindulás válságos pillanata. Ekkor kinyitottam az ajtót és mintha szarvast lopnék be, a kocsiba másztam, persze most én voltam az üldözött állat. Itt a harmadik osztályon óvatosan elrejtőztem az utasok és a podgyász közt, amíg az állomás legutolsó jelző árbócai, legutolsó lámpái és épületei is elvonultak a kocsi ablakai előtt. Még most sem mentem azonban be a professzor szakaszába, mert pokoli módon féltem, hogy ott láthatnám mellette a hanumom kedvesen mosolygó arcát. Csak a legközelebbi állomáson mentem el hozzája és örömmel konstatáltam, hogy a hanumom nem volt ott. A krizolitok megmentettek. Szulimán és Bibi bizonyára még akkor is a fénylő kövek bámulatába voltak elmerülve, amikor a vonat már elindult és így a hanum nem látta az arcát áruló férjének, amikor az elhagyta.

– Te kellemes, kedves Bibi-Aini, gondoltam, míg a vonat tovarobogott, te majd most kibontod a hajadat, amely szantálfától és mósusztól illatos, három szálat napnyugat felé dobsz, hogy megölj minden emlékezést reám. Ne haragudj! szép vagy, szelíd és vidám. Úgy énekelsz, mint a pacsirta és úgy táncolsz, mint a paradicsom hurija. Olyan ügyesen varrod föl a gombot és a szén tüzén olyan leveses shashlykot és olyan gyönge azut főzöl, aminőt egyetlen másik asszony sem. De a feleségemmé nem tehettelek, mert mit is kezdhettél volna egy unalmas könyvmollyal? És azonfölül mit mondott volna az anyám, aki oly szigorú, kínosan becsületes és vigyáz a tekintélyre? Isten veled kis Bibi-Ainé. Légy boldog, ha majd fekete hajadat rábíztad a szélre, amely nyugat felé fú!

Öt nap múlva Pétervárott voltam. Amikor anyám meglátta a naptól csaknem feketére sült arcomat és bütykös kezemet, nevetett és incselkedni kezdett velem:

– Már van rajtad valami tatárszerű!

Ó, gondoltam magamban, hát még akkor mit szóltál volna, kedves anyácskám, ha a szép Bibi-Ainéval kopogtattam volna nálad, akit hanumnak néztek ki a számomra?

És főként mit mondott és tett volna az én igazi hanumom, akinek nem krizolitokat, de szívemet és kezemet adtam és akire nagyon vigyázok, nehogy pompás hajkoronájából kihúzza a három jelentőségteljes szálat és rábízza a szélre, amely feledést ad.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Állatok, emberek és istenek. Franklin-Társulat, Budapest.]

[Footnote 2: Tatárul: Szira-Kul. A tóban levő nagytömegű glauber- és magnéziumsó keserűvé teszi a vízét.]

[Footnote 3: Könnyü szeszes ital, amely erjesztett kancatejből készül.]

[Footnote 4: Mongol vadásztörzs, amely az usszuri erdőben lakik.]

[Footnote 5: Tolvajnyelv; a szökevények egyik jelszava.]

TARTALOM.

I. RÉSZ. =A nomád vándorok országa.=

I. A Keserű tó 9 II. Akasztófavirágok 18 III. Az elsülyedt város 30 IV. Virágok közt 33 V. Tatár lovak megszelidítése 40 VI. Pusztai dráma 48 VII. Tarantula-csata 52 VIII. Abuk Khán átka 63 IX. Egy preritörzs házassági szokásai 70

II. RÉSZ. =Tigrisország.=

X. Kelet gyöngye 77 XI. Tengeri rablók és útonállók 83 XII. A kifosztott tenger 85 XIII. A tigrisklub 90 XIV. A vörös ginsengördög 93 XV. Menekülésem a tigris elől 97 XVI. Kozák tragédia 102 XVII. Félszemű 109 XVIII. A kihaló nép 115 XIX. A tigrisemberek 123 XX. A részeg tigris 126 XXI. A tett emberei 133 XXII. A gyilkos alkohol 142 XXIII. Vadászok paradicsoma 147 XXIV. A mocsárban 153 XXV. Veszedelmes élmények 157 XXVI. «Árva vagyok a föld kerekén» 160

III. RÉSZ. =Az elkárhozottak szigete.=

XXVII. Barátságtalan ország 173 XXVIII. Az ajnók közt 179 XXIX. Akik elmenekültek a pokolból 186 XXX. Az onori bosszúálló 195 XXXI. Párbaj a medvével 207 XXXII. A fekete barát 208

IV. RÉSZ. =A nagy Altai árnyékában.=

XXXIII. A Kulunda-síkságon 221 XXXIV. Kirgiz farkasvadászat 228 XXXV. Egy nem egészen tudományos expedíció 233 XXXVI. Az aranykereső 239 XXXVII. Isten színe előtt 243 XXXVIII. Medvevadászat és saman átok 254 XXXIX. Menekülés Bibi-Ainé elől 258

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

OSSENDOWSKI

ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK

*

BEASTS, MEN AND GODS

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

KAPHATÓ MINDEN KÖNYVKERESKEDÉSBEN

[Illustration]