Part 3

Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.

Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek» könyvemben megírtam.

Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol túlnyomó a mangán és vasérctelep.

Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a kisebbek ivadékaira vadásztak.

Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik. Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány közülük tizenöt fontot nyomott.

Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte összevisszaságban a hátán.

Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami angol parkra.

A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják, a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre. Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.

– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben, amelyeket a többiek vertek föl.

Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében, amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott. Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.

A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?

Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről kezdeni a mesterkedést.

Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.

Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem másik társam, hű Lepage-fegyverem.

A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:

– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében, amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de összefüggően kell gondolkodnom!

Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig, hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de alattomos homokfoltra lépjek.

ÖTÖDIK FEJEZET. Tatár lovak megszelidítése.

A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.

Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.

Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása nagyon megtisztelő ránézve.

Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva. Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük, mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom mértföldet tettünk meg egy óra alatt.

Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.

A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett, fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg, úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el a tatárok.

Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak, amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.

Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások görbék, mint a kasza és a sarló.

– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.

– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.

Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta, iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki; mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port szétszórt a szenvedéssel teli síkon.

Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk, amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás, száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét, szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.

A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított, hogy menjünk ki a szabadba.

– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.

A kocsisunk, Alim és házigazdánk fia, Mahmet, azonnal nyeregbe pattantak és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz áramlott volna ki.

– Ezek vad fiatal csődörök, amelyek nem ismerik a nyerget és ember keze még nem érintette meg őket. Nemesvérűek, Chum-Bazlikban nőttek föl, ahol legjobb a fű. A pusztánkon ezek a legnemesebb állatok, erősek, mint a medve, egészségesek mint a hiúz és gyorsak mint a sólyom. Gonoszindulatúak és vakmerőek, fölveszik a harcot a farkassal és a medvével, páratlan harci paripák. Lovasrohamban fogaikkal és patáikkal küzdenek lovasaikért. A turkománok argamakjai, azok a paripák, amelyek ütközetben démonok módjára küzdenek és a harc után végigvágtatnak a csatatéren, hogy az elesett ellenség fejét szétmorzsolják, vad tulajdonságaikat ennek a lótörzsnek köszönhetik.

Spirin tatár nyelven odakiáltott valamit a két fiatalembernek, akik hirtelen vadul kiáltozni kezdtek. A lovak ugyanebben a pillanatban minden irányban szétrebbentek, teli aggodalommal kutatgatva mindenfelé egyre messzebbre rohantak. Pompásan lovagolva követték őket a tatárok. Kézbe fogták az arkánt, a bennszülöttek lasszóját és mindegyre gyorsabban vágtatva, megcsóválták a fejük fölött. Csodálatos verseny kezdődött. A vad csődörök, mert nem volt semmi terhük, eleinte jól maguk mögött hagyták a tatárok nyergeslovait; ezek azonban, hozzászokva a hosszú és kitartó üldözéshez, győzték az egyenletes iramot és amikor a csődörök a vad vágtatásban már kissé kifáradva, alig észrevehetően meglassították a tempót, fokozatosan közeledtek hozzájuk. A lovasok nagyon ügyesen mindjobban irányították a csődörök mozdulatait és arra kényszerítették őket, hogy egyre szűkebb körben keringjenek.

Amikor végre a lovak ismét egy csomóba voltak összeszorítva, a tatárok fölemelkedtek nyergükben, hosszan kibocsátották az eddig összetekert lasszót és a ménes ismét szétrebbent. A lovasok követték és látni lehetett, hogy két csődör, egy fekete és egy fakó, megváltoztatja futását. Egy ideig fölágaskodtak és mindenfelé rugdalództak, azután mintha villám sujtotta volna őket, elterültek a földön. Az öreg Spirin nevetett:

– Az arkán fojtogatja őket.

A két lovas ekkor kiugrott a nyeregből. Óvatosan közeledtek a vadul kapálódzó csődörökhöz és a lasszót még jobban kifeszítették. Amikor már eléggé összeszorították az állatok gégéjét, ügyesen megtámadták őket és békóba verték lábaikat. A csődörök a fojtogató gégehuroktól megszabadulván, egy pillanattal később ismét fölugrottak és el akartak menekülni. De hamar észrevették, hogy békóban van a lábuk és néhány görcsösen rángatódzó szabaduló kísérlet után megadták magukat és csöndesen álltak. A férfiak fölkantározták őket és levették a béklyót lábukról. Bár a csődörök rugdalództak és ágaskodtak, mégis csak egy pillanatig tartott, hogy a lovasok ismét lovaikon ültek; a nyeregben mélyen lehajolva, száron vezették a pompás, vad teremtményeket, amelyeket eddig emberi kéz nem érintett.

A csődörök hátrahajtott füllel és fogvicsorgatva nemsokára a jurta előtt álltak. Két nyerget hoztak és míg Alim a fekete csődört a kantárszáron fogta, Mahmet fölnyergelte. Rendkívüli harcot láttunk ember és állat közt. A csődör hajlékony teste csaknem állandóan a levegőben volt. Ágaskodott és nagyokat ugrott, úgy hogy patái olykor az emberek feje fölött voltak; csak egy pillanatig állott egyszerre mind a négy lábán, hogy a következő pillanatban ismét nagyot ugorjék. A dühtől és félelemtől megvadulva nyerített és prüszkölt. De az izmos Alim erősen tartotta a kantárszáron és nem engedett. A cserezetlen bőrszíj erős volt mint az acél és a zabla úgy belevágódott a ló gyönge szájába, hogy amikor prüszkölt és a fejét rázogatta, vörös hab röpült szerteszét. Mahmet eközben éppen olyan mozgékony volt, mint a ló és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor a hevedert egy-egy lyukkal szorosabbra húzhatta. Amikor ezzel elkészült, a kengyelt erősítette meg. Ezután Alim egy bika erejével arra kényszerítette a csődört, hogy a fejét végignyújtsa a földön és Mahmet villámgyorsan a nyeregben termett, tatármódra mélyen lehajolva és térdét a rövidszíjú kengyelben derékszögben fölhúzva. Nagyot kiáltott és ostorával végigvágott a csődörön.

A szilaj állat egy másodpercig mozdulatlan volt, mint a szikla, csak szeméből villámlott harag; azután nagyot ágaskodott, mintha hátra akart volna dőlni. Magasra emelkedett, lezuhant, kirúgott, mindezt szünetlen őrült gyorsasággal, hogy azt hihette az ember, nincs lovas, aki élve kerül ki ebből a harcból. De a tatár az egész idő alatt lehajolva ott guggolt a nyeregben, mintha össze lett volna nőve az alatta erőlködő állattal.

A csődör látván, hogy lovasát nem vetheti le, nekiiramodott és árkon-bokron át mint a nyíl a pusztába röpült. Láttam, hogy Mahmet lazán és magasan tartotta a kantárszárat, csak könnyen mozgatta, míg puha csizmájával a ló oldalát verdeste és néha az ostorral végigvágott rajta. Azt is láttam, hogyan dolgozott az állat csodálatosan izmos teste és hosszan elnyúló alacsony röpte mennyire kinyújtotta karcsú erős tagjait. Mahmet, mintha valami kísérteten lovagolt volna, nem tudtam észrevenni, hogy a ló patája a földet érintette volna.

Bár a kantárszár az egész idő alatt lazán maradt, Mahmet óriási körben mégis visszahozta a lovat a jurta elé. Hab csurgott le a véknyáról és még mindig vérző szájából. Két kisebb körlovaglás után olyasvalami történt, aminek láttára bámulatomban fölkiáltottam: a tatár, jóllehet e vad Bükefaloszon ült, nyugodtan lehajolt az egyik oldalra, eleresztette a kantárszárat, elővette a pipáját, nyugodtan megtömte és rágyújtott. Azután kiegyenesedett a nyeregben és egyenesen a sátor felé jött. A csődör keze és combja minden mozdulatának engedelmeskedett; reszketett, de már le volt győzve.

– Ez igazán hihetetlen! mondám és csodálattal néztem föl Mahmetre, aki megelégedetten mosolyogva és pipázva ült a nyeregben és lovának habos nyakát veregette.

– Ez semmi, nevetett Spirin. Ez a vad ló egyszerűen rájött arra, hogy ha nem engedelmeskedik, Mahmetnek az oldalát átszorító combja összeroppanthatja a bordáját.

Amikor megnéztem Mahmet combját – görbe volt és erős, mint egy vén tölgy gyökere – bizony nem látszott lehetetlennek, hogy össze birná törni egy lónak a csontját.

Spirin kocsisa, Alim még nehezebb mutatványokkal szolgált. Mint fiatal gazdája, vad csődörét annak minden viharos tiltakozása ellenére ő is megnyergelte. De mivel ez az állat állandóan ágaskodott, nem húzhatta meg elég szorosan a hevedert; mert amíg súlyával még a kengyelre nehezedett és a másik oldalon még nem volt kengyelben, a nyereg lecsúszott a ló oldalára és ledobta Alimot. A ló elvágtatott és még az öreg Spirin is fölkiáltott ijedtében.

Bal lábával még mindig a kengyelben, Alimot a ló végighurcolta a földön. Arcával lefelé, többször, amikor a ló köveken ugrott át, halálos veszedelemben volt. De látását és testének erejét csodálatos módon kihasználva, ellökte magát a kezével, amellyel előbb a fejét védte a földön való hurcolás ellen és így még a legveszedelmesebb köveken is átugratott.

Még a leesés okozta első ijedelem hatása alatt álltunk, amikor még hihetetlenebb dolog történt: Alim megfordult, jobb lábát nekifeszítette az állat vékonyának és bal kezével elkapta a kantárszárat; lába szét volt terpesztve és teste csaknem vízszintesen állott el a rohanó csődör oldalától. Mindez villámgyorsan történt és a paripa már szinte eltűnt szemünk elől a pusztán, de még tisztán láthattuk, hogy Alim terpeszállásban a kantárral dolgozott, azután ismét leereszkedett csaknem a földig a ló hasa alá, ahol mintha a vágtató ló valamelyik lábát iparkodott volna elkapni. Nehány próbálkozás és erőfeszítés után sikerült neki hurkot vetni a ló egyik mellső lábára, azután ismét nekifeszítette magát a ló oldalának és a csődör lábát a has irányában kifelé magasra húzta. Eleinte három lábon ugrált tovább a ló, azután hirtelen térdre rogyott. Alim azonnal kiszabadult a kengyelből és mint a vadmacska a ló nyakán termett. Azután hurokkal fojtogatta. Mikor a ló már nem védekezett, Alim egyik kezével kifeszítette a fojtogató szíjat, míg a másikkal a hevedert kezdte szorosabbra csatolni. Egy másodperc mulva nyeregben volt, meglazította a gégehurkot és kiszabadította a ló lábát. E rövid, de drasztikus élmény után a csődör nem ellenkezett többé. Alázatosan kocogott vissza a jurtához, megadva magát engedelmeskedett lovasának, aki bár keze tele volt sebbel és össze volt verve, nevetett és hízelegve szólítgatta a lovát:

– At, at, jakze at! Toor! (Ló, ló, jó ló! Csöndes!)

Ez a látvány gazdagon kárpótolt bennünket szenvedésünkért, mert Spirin dús lakomája nehéz ételeivel nagy megpróbáltatás volt nekünk. Sokáig nem felejtettük el és később valahányszor tatár lakomán vettünk részt, mindig óvatosak voltunk. Nagyrabecsült professzorommal még heves vitába is keveredtem e lakoma miatt:

– Az azu csapta el a gyomrunkat, – mondta keserűen.

– Nem, én azt hiszem, hogy abból a kövér sultából ettünk sokat, vetettem ellene.

– Egyáltalán nem, felelte a professzor, a sulta zsirja könnyen emészthető; de az azu gyökereivel, növényeivel és szárított bogyóival egyszerűen méreg volt.

De én állhatatosan megmaradtam meggyőződésem mellett, mig a professzor tovább is a sultát védelmezte és az azut támadta hevesen. Mivel nem tudtunk megegyezni, ő máskor az azut vetette meg, én pedig nem törődtem a sultával.

HATODIK FEJEZET. Pusztai dráma.

Amikor Spirinnel együtt voltunk, nem sejthettük, hogy a családot, amelynek körében időztünk, az a nagy szerencsétlenség fenyegeti, amely két nappal később reá tört.

Nehány nappal a tatároknál tett látogatásunk után egy geológiai föladat elvégzésére a pusztába küldött a professzor. Kénereket kellett keresnem, amelyekkel megmagyarázható a Szira-tó vize magnéziumszulfátjának eredete. Végig kutattam a tavaszi áradásokkal kimosott szakadékokat és hasadásokat és éppen a pusztán vizsgálgattam át a kiszáradt folyómedrek meredek partjait, amikor hirtelen láttam, hogy nagy hollósereg és nehány hatalmas keselyű kering valami fölött, amit eleinte elhullott lónak vagy elhullott ökörnek tartottam. De amikor egyik közeli dombról alaposabban szemügyre vettem a dolgot, azt láttam, hogy a kérdéses valami emberi holttest lehet.

Amikor odaérkeztem, elállt a szívem verése, mert az ott heverő halottakban két vakmerő nagyszerű lovast ismertem föl, Mahmetet, Spirin fiát és derék segítőjét Alimot. Ők, akik két nappal előbb még fényes sikert arattak, széttépett arccal és fejszével szétzúzott koponyával feküdtek itt. Köröskörül küzdelemnek semmi nyomát sem találtam.

Hak, aki velem volt, alaposan megvizsgálta a holttesteket és az ilyen halottak alapos ismeretével megjegyezte:

– Ezeknek a tatároknak a fejét baltafokával zúzták szét, azután tisztára gyűlöletből megcsonkították az arcukat.

Az irtózatos leletről rögtön értesítettük a rendőrséget és az öreg Spirint. Vérzett a szívünk, amikor tatár vendéglátó házigazdánknak megvittük a hírt borzasztó veszteségéről és láttuk szerencsétlenségét és vad kétségbeesését. Mindjárt megkezdődött a bírói vizsgálat, mert véletlenül egy arra följogosított bíró volt a környéken; azért jött, hogy a szírai gyógyfürdőt használja. Néhány nap mulva azután megtudtuk, hogy mi történt a puszta ama helyén, ahol a két tatár vére kifolyt.

E dráma megértéséhez ismernünk kell e síkságok életének némely részletét. A tatárok minden birtokukból legtöbbre becsülik kancáikat, mert rendszerint jellegzetes, értékes tulajdonságokkal rendelkező lófajtákat tenyésztenek. Altai vidékén nagyon keresettek voltak az abakan-lovak, mert ezekkel nem csak föntartották, de sőt jelentékenyen meg is javították a bennszülött lovak már sülyedő minőségét. A növekedő kereslet következtében az ukrán telepesek közt levő lókötők szemet vetettek ezekre a lovakra, ellopták azokat és Altaiban eladták. De ez nem volt könnyű feladat, mert a tatár csikósok, akik a kancákat őrizték, éberek voltak és bátrak és mert föl voltak fegyverezve, nem féltek a rablókkal való összeütközéstől. A ménesekre azonkívül a csődörök is ügyeltek, ezek a vad és félelmet nem ismerő állatok, amelyek a csavargó idegeneket megtámadják fogukkal és patájukkal

Spirin kancáival is így történt;; nem régen észrevették, hogy nehány csődör, amely a ménesben volt és egész csapat anyakancára vigyázott, elhagyta a ménest, amely azután messzire elfutott a pusztába. Egyszer sikerült ilyen megszökött ménest utolérni és a táborhoz visszahozni. A csikósok a ménes közelében sok patkónyomot vettek észre, ami kétségtelenül olyan lovasoktól származott, akik a tatárok közeledtére eltüntek. Az elfutott csődörök teste csupa seb volt, amikor rájuk akadtak, amiből kiderült, hogy mielőtt kancáikat elhagyták, valami ellenséggel küzdöttek.

Az egész dolog titokzatos talány volt. Bár a tatárok nagyon járatosak voltak ilyen dolgokban, mégsem tudtak a pusztán senkit sem kinyomozni és csak találgattak. A vizsgálóbíró azonban megtalálta a titok kulcsát. Megvizsgálta a megsebesült csődöröket és az ismét befogott ménest, valamint a megpatkolt lovak nyomát és azt az utat, amelyen a megszökött ménes haladt. Erre azután az egész kerület rendőrségének megparancsolta, keressék meg egy nagy, patkolatlan, hasított patájú, pej csődörnek a gazdáját.

Nehány nap mulva Sziratól harmincöt mérföldnyire levő egyik helység rendőre egy ukrán parasztot állított elő, aki éppen ilyen lónak volt a gazdája. A csődört azonban nem hozta magával, mert a paraszt állítása szerint elfutott és keresik. Jóllehet a bíró hosszú fogsággal fenyegette meg, ha nem vall őszintén, a paraszt állhatatosan ártatlanságát hangoztatta. Erre a bíró megparancsolta, hogy a rendőrség főhadiszállásán vegyék őrizetbe. Amikor már ott volt, odament hozzája maga a bíró és így szólt hozzá: