Part 16

Három kirgiz a mocsár körül a túlsó oldalra lovagolt, míg mi négyen többiek a bokrozat mentén foglaltunk állást különböző helyeken és vártuk a ragadozókat. A hajtók kiáltozva és lármázva behatoltak a sűrűségbe és néhány perc múlva kijöttek a farkasok. Olyan gyorsan futottak, ahogyan csak tudtak: a hasuk a földet érintette, a farkukat kinyújtották és a fülüket hátrafektették a nyakukra.

– Utána, kunak! – kiáltotta Szulimán.

Megsarkantyúztam a lovamat, amely erre a vadászatra betanítva, röpült mint a nyíl és egy nagy világosszürke farkast kezdett üldözni. A ragadozó látta, hogy mi készül és hogy a lovat megtévessze, tört vonalban kezdett ide-oda futkosni a síkon. Meglepett a lovam okossága, mert anélkül, hogy bármiféleképpen kormányoztam volna, egyre változtatta az irányát aszerint, ahogyan a legkedvezőbbnek látszott. Egyre gyorsabban és gyorsabban vágtatott, mindig balra az üldözött farkastól, hogy így lovasának megkönnyítse a lesujtást. A legvadabb, legizgatóbb lovaglás volt, amelyet valaha végeztem. Az volt az érzésem, hogy egyszerre az állatvilágban kaptam helyet és vadállatok primitív harcában veszek részt.

A farkas lassanként kifáradt, közte és köztem csekélyebb lett a távolság. Még néhány percnyi őrült rohanás után, amellyel négy mértföldet tettünk meg, éppen mellettem volt a farkas.

Fölemelkedtem a kengyelben és teljes erőmmel lesujtottam. A farkas csaholni kezdett, egy pillanatra megtántorodott, de mint a villám ismét összeszedte magát és még gyorsabb futásnak eredt. A ló és a farkas közt életre-halálra újra megkezdődött a versenyfutás és amikor másodszor is utólértem, másodszor is rásujtottam, most azonban nem vaktában, hanem a fejére célozva. A farkas néhány ugrás után tántorogni kezdett; előrebukott, de még egyszer összeszedte magát néhány ugrásra, míg minden erőmmel rámértem azt a csapást, amely juhtolvaj-pályafutásának örökre véget vetett.

Még mielőtt a lovamat ez őrült vágtatás után lecsöndesíthettem és a farkassal teljesen végezhettem volna, odajött az egyik kirgiz, leugrott a nyeregből és elvágta a ragadozóállat gégéjét.

– Jakszi, ok jakszi djigit bek at! (Kitünő, nagyon kitünő lovas és ló!) – mondta a kirgizek egyike, amikor lasszóik végén három farkast vonszolva magukkal, hozzánk lovagoltak.

Zsákmányomat magam után húzva, néhány óra múlva ismét a jurtánkhoz érkeztem. A professzor a sátor előtt ült és azt mondta, hogy nagyon aggódott miattam. Pedig a megbízható és bátor Szulimán oldalán a legteljesebb biztosságban voltam és inkább azt hittem, hogy a professzor egyszerűen bosszankodott, mert magára hagytuk. Mert a nagy tudós nagyon szerette a társaságot és szívesen beszélgetett. Amikor megmutattuk neki az agyonütött négy farkast, hamar kibékült.

Ezt a ritka vadászatot állandó munka napjai követték. A tóra és a szomszédos síkságra tudományos fölfedező kirándulásokat tettem, kiegészítettem gyüjteményeinket és a folyók és források vizét elemeztem.

E kirándulások egyikén Szulimánnal messzire belovagoltam a pusztába, mert azt mondták nekünk, hogy valahol azon a tájékon egy salétromos tó van. Az Irtysz-folyó közelében bukkantunk rá a tóra, de kiderült, hogy közönséges sóstó, egészen csekély magnéziumsó-tartalommal. Ezen az úton egy fölingerelt tarantula megszúrta kirgizem bal hüvelykujját. Bár itt van a tarantulák hazája, ez volt az első és egyetlen ilyen eset, amelyet a kirgiz síkon időzésem alatt átéltem. Szulimán csak akkor említette meg ezt a balesetét, amikor az ujja már hatalmasan megdagadt. Jód nem használt; a kirgiznek majd láza volt, majd pedig fájdalom gyötörte. Amikor újra megvizsgáltam az ujját, meg voltam győződve, hogy vérmérgezésről van szó és hogy föltétlenül operációra van szükség. Megmondtam ezt Szulimánnak és hozzáfűztem, hogy persze tévedhetek, de ha a diagnózisom helytálló, akkor nagy veszedelemben van. Száztizenkét mértföldnyire voltunk kulundai táborunktól és nyomasztó volt a hőség.

– Hát akkor, nem bánom, vágja le, felelte a kirgiz.

– Nincs nálam műszer, válaszoltam, csak zsebkésem van.

– Még egy bikát is meglehet ölni zsebkéssel, erősítgette, ezt a fájdalmat nem állom ki tovább, kunak!

Beleegyeztem és egy kövön maga Szulimán élesítette meg a késemet. Amikor azután alkohollal dezinficiáltam az újját, kezét rátette ugyanarra a kőre és fogát összeszorítva szólt:

– Vágja!

A második izületnél levágtam az újját és bekötöttem. Meglepett és bámulatba ejtett a kirgiz bátorsága és türelme. Nem rezzent össze, nem reszketett és egyetlen hanggal sem árulta el, mit szenvedett. Amikor elkészültem, fölállott, megköszönte és nyugodtan elindult, hogy befogja és fölnyergelje a lovakat. Azon aggódva, hogy talán kényszerítő ok nélkül vágtam le az újját, alkoholba tettem, hogy Kulundába hazatérvén megmutassam Zaleski professzornak, aki azt mondta, hogy ha ezt az operációt elhalasztottam volna, följebb terjedt volna az üszkösödés és akkor az egész kezet le kellett volna venni.

Szulimán, amikor ezt meghallotta, odajött hozzám, kezét a mellemre, majd a maga mellére tette és ünnepies hangon ezt mondta:

– Én a te kunakod vagyok és te az én kunakom vagy, ameddig élek. A prófétára esküszöm!

Szulimán a professzor ápolásában hamar meggyógyult. Nehány nap mulva a Kucsuk-tónál dolgozott velem. A tó ama részének, amelyet megvizsgáltunk, Szolonovka volt a neve és tulajdonképpen nem volt más, mint körülbelül hatvan láb hosszú, sósvízzel megtelt árok, amelynek lefolyása volt a tóba. Sajátságos geológiai tünemény volt az, hogy az ágyában negyvenhárom Fahrenheit fokú hideg források fakadtak, mig partjain két, nyolcvanhat és százhat fokos forró forrás vize ömlött beléje. Éppen ezért három különböző hőfokú vízréteg volt a tó Szolonovka-szakaszában.

A Kulunda síkságon végzett tanulmányainak befejezése után elbúcsúztunk a kirgizektől. Nem hittük, hogy nehány hét múlva még egyszer találkozunk velük a síkságon, amelyen északra, a szibiriai vasúthoz haladtunkban kellett átmennünk. Most Barnaulba tértünk vissza, ahonnan délkelet felé akartunk előrehatolni az Altai-hegységbe.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Egy nem egészen tudományos expedició.

Nehány napot Barnaulban töltöttünk, ahol a bányamérnökök és a helyi hatóságok nagyon vendégszeretően fogadtak bennünket.

Barnaul kis város fehértörzsű nyirfával teli sok parkkal és a vagyonos lakósok mutatós téglaházaival. Meglehetősen sok a jómódú ember, mert a város húsz évvel ezelőtt egy aranybánya-kerületnek volt a központja. Az Ob és a Tom minden mellékfolyójának mentén vannak arany- és ezüstbányák. Akkor ott nagy vagyonokat szereztek a földből és fényesen élt mindenki. A barnauli hölgyek nem csak ruhájukat hozatták külföldről, hanem még a fehérneműt is Párisból kapták. A császári koronatartományok igazgatósága később kisajátította a legnagyobb részét annak a területnek, ahol aranyat találtak; magánvállalkozást nem engedtek meg többé. E pillanattól kezdve az egész Altai-kerületben meghalt az élet. Barnaul, Bijszk és Kusznecsk városok teljesen elvesztették a jelentőségüket és 1918-ban a bolsevikok még csak siettették a pusztulást azzal, hogy Barnault teljesen elhamvasztották.

Egy este az egyik mérnök lakásán Boganoff ottani rendőrfőnökkel találkoztam, aki bizalmasan elmondta, hogy pénzhamisító bandát fedezett föl, amelynek tagjai egyszersmind ismert utonállók és rablók és hogy ugyanaz éjjel el akarja őket fogni. Előre látta, hogy nagy harcot kell vívnia és ez a kilátás láthatólag megörvendeztette.

Mivel észrevette, hogy élénken érdeklődöm e dolog iránt, azt ajánlotta, hogy vegyek részt ezen az expedíción. Megigérte, hogy még reggel előtt visszatérünk.

Kérdőleg néztem előljárómra, mert nem voltam éppen meggyőződve, hogy ez az expedíció hozzátartozik vegyi és geológiai vizsgálódásunkhoz. Zaleski professzor megveregette a vállamat és így szólt:

– Az embernek gondoskodnia kell arról, hogy mindenben része legyen, amit fontosnak tart. Ön természettudós, de író is. Künn a pusztán vegyi tanulmányokat végez; itt a városban irodalmi anyagot kell gyüjtenie. Csak menjen, talán nagyon érdekes lesz a dolog. De vigye magával a revolveremet.

Ezt a professzori revolvert azonban nagyon jól ismertem. Régiségtani különlegesség volt, legrégibb mintájú mordály, hihetetlenül rozsdás, azonkívül csak egy patron volt hozzája. A revolver mindig azoknak a tárgyaknak a listáján állott, amelyeket a professzor el szokott vinni expedícióira, de rendszerint a láda legaljára volt rejtve és ott úgy el volt ásva, hogy kilátástalan volt a keresése. Most sem találtam meg, de Bogacsoff egy jó Nagan-revolverrel és tolvajlámpával látott el. Kilenc óra felé már egy tágas, négy kitünő lótól vont tarantászon ültem. Velem szemben egy Szokoloff nevű óriási, vöröshajú, elszánt arcú rendőr ült.

– Sokan vannak a rablók? Kérdeztem a rendőrfőnöktől.

– Öten vannak, volt a felelet. Amikor látta, hogy meglep a mi letartóztató csapatunknak csekély ereje, nevetett és azt mondta:

– Szokoloff egymaga is elég nekik, úgy dolgozik, mint a gép, nem mint az ember. Mi hárman vagyunk és így osztjuk be a feladatot: Szokoloff kettővel fog végezni, én is kettővel és ön eggyel. Jó lesz így?

Késznek nyilatkoztam arra, hogy vállalom a részemet.

– Hogyan kell azt az embert elfognom?

– Azt akarja mondani, hogyan tartóztassa le? nevetett Bogacsoff. Ragadja torkon, különben elmenekül.

Hogy az igazat mondjam: inkább néző szerettem volna lenni ebben a harcban, anélkül hogy tettleg vegyek benne részt és anélkül hogy valakit torkon kellene ragadnom.

Közben a rendőrfőnök és kísérője megvitatta a támadás tervét. Már nehány órája hajtattunk a folyópart mentén, amikor a távolból egy nagy falu fénypontjai tünedeztek föl. Az első háznál megálltunk. Szokoloff kiszólította a megijedt gazdát. Amikor a tarantász az udvaron volt, Szokoloff a kocsis szerepét játszó rendőrnek megparancsolta, hogy senkit se bocsásson ki a házból. A házigazdát arra utasította, hogy vigyen bennünket a csónakjához és a megadott irányban evezzen el.

Tisztességes utat tettünk meg az árral; a csónakút éjfélig, sőt talán még tovább tartott. Végre észrevettük, hogy a parton levő egyik kis házból lámpavilág szűrődik ki. Szokoloff rávetette magát az evező parasztra, torkon fogta, összekötötte a kezét és fölpeckelte a száját. Azután maga fogta a kezébe az evezőt és evezés közben ezt dörmögte:

– Most legalább nem fog fütyülni és nem figyelmezteti a gonosztevőket, akikkel ezek a parasztok itt mind baráti lábon állnak.

Magas parti töltés alján kötöttünk ki; egészen a vízre lelógó bokrok födték. A megkötözött parasztot nagy, hosszú csónakjának a fenekén hagytuk feküdni és a bokrok közt a ház felé lopództunk. A gonosztevők nyilván egész biztosságban érezték magukat, mert őrt sem állítottak ki úgy, hogy közeledhettünk az ablakhoz és egy pillantást vethettünk a szobába.

Nagy olajlámpa fényében két férfi ült az asztalnál, akik közül az egyik bankjegyeket vizsgálgatott és a másik különböző csomagocskákat csinált belőlük, mig a többi három egy kis sajtón e bankjegyek elkészítésével foglalkozott.

– Éppen a pénzügyminiszternek segítenek, súgta Bogacsoff és meglökött a vállával, de attól tartok, hogy meg kell szakítanunk a munkájukat.

A tolvajlámpával a kezében Szokoloff ment előre, követte Bogacsoff és harmadsorban mentem én. Amikor Szokoloff hirtelen fölrántotta az ajtót és a szobában termett, a gonosztevők egyike leverte a lámpást a padlóra és így elsötétítette a helyiséget. A gonosztevők revolverlövése nyitotta meg a harcot. Mindjárt utána egy lámpás fénygömbjében egy arc jelent meg, amelyre óriási ököl csapott le. Szótlan és kétségbeesett birkózás kezdődött. A két rendőr az egyik sarokba szorította az embereket és annyira szorongatták őket, hogy lőfegyvereiket nem használhatták. Hatalmas ökölcsapást, fájdalmas fölkiáltást és lezuhanó testek zajának zürzavarát hallottam.

De a hamisítók áttörték magukat és a szobában vad kergetődzés kezdődött. Engem lesodortak a padlóra és valaki keményen megrúgta a fejemet. Alighogy talpra állottam, utálatos ütést kaptam a szememre, egy másodikat meg a fülem mögé, amitől tántorogni kezdtem, mint a részeg, de dühös is lettem tőle. Amikor lámpásom fénye egy ellenséges arcra esett, rárohantam, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Így ni, hallottam Szokoloff fölkiáltását, ez nehány percig szép csöndesen fekve marad!

Ugyanebben a pillanatban egy súlyos ököl megint nyakszirten sujtott. Hamar visszafordultam a lámpásommal és egy hatalmas tarkót födöztem föl, amelyet erős ütésekkel kezdtem megdolgozni. A tarkó megrázta magát, megfordult és a fénysugárban… Bogacsoff arca lett látható.

– Nem muszáj éppen barátaidat ütni! ordította az egyik gonosztevővel birkózva, akit torkon ragadott.

Nem volt időm a mentegetődzésre, mert le kellett számolnom a támadómmal, aki az asztal alá bújt. Mindenesetre volt időm azt gondolni, hogy az első ütést, amely mint a villámcsapás a földre sújtott, bizonyára egyik barátom adhatta, mert Bogacsoffon és Szokoloffon kivül senki sem üthetett ekkora erővel. Sikerült az embereket lefognunk. Nehány perc mulva az egész banda megkötözve és lehorgasztott fejjel a csónakhoz haladt. Szokoloff vitte a pénzeszsákot és a lemezeket, míg a rendőrfőnök revolverrel a kezében sakkban tartotta a pénzhamisítókat. Én összevert szememet tapogatva és csunyán megdagadt tarkómat dörzsölgetve, mint utóvéd követtem őket. Nagyon szerettem volna tükörben látni az arcomat, mert attól féltem, hogy alaposan eléktelenedett. Amikor azután megláttam, meglepett, hogy a valóság mennyire fölülmúlta a várakozásomat.

Szokoloff a félelemtől egészen megzavarodott parasztot megszabadította a pecektől és a köteléktől, azután a foglyoknak, mintha csak libák lettek volna, összekötözte a lábait és elhelyezte a fickókat a ladikban. Elindultunk és a paraszttal együtt, akit a hatalmas Szokolofftól való félelem a legnagyobb erőfeszítésre ösztönzött, a falu felé eveztünk. Amikor már jó künn voltunk a folyamon, az egyik fogoly mint a kígyó, hirtelen fölpattant és nagyot ugrott a levegőbe. Eközben akkora erővel ütődött neki a csónak szélének, hogy víz hatolt bele és csaknem fölfordult. Amikor nagy loccsanással a vízbe esett, még megfigyelhettem, hogy a ragadó áramlat azonnal elkapta és elhurcolta a sötétségben, amely elrejtette a szemünk elől a vakmerő kalandort. A rendőr többször utána lőtt, de semmi más hangot nem lehetett hallani, mint a golyók lecsapását a víz felületén. Amikor a faluhoz érkeztünk, messziről vízmentében hosszú elnyúló kiáltást hallottunk. A pénzhamisító diadalkiáltása volt-e, mert partot ért, vagy utolsó szava a halálküzdelemben és a ragadós, mély Ob most már csak a gonosztevő hulláját sodorta a Jegestenger mélyének hideg fogsága felé?

Bogacsoff megparancsolta, hogy tartsák készen a tarantászt és három parasztot kirendelt, hogy segítsenek a foglyokat őrizni, mi pedig a falu polgármesteréhez mentünk teára.

Egy kis olajlámpa csak gyéren világította meg a szobát. Amikor azonban tükröt vettem észre a falon, eléje állottam, hogy arcom állapotát megvizsgáljam.

Megijesztett a torzkép, amelyet láttam. Jobb szemem egészen fekete volt és annyira bedagadt, hogy csak egy kis hasadék maradt, amelyen át a látószerv üggyel-bajjal csak éppen hogy kikémlelhetett. A tarkóm annyira megdagadt és úgy fájt, hogy csak nagynehezen tudtam a fejemet megmozdítani.

– No, ezek szépen elbántak velem, jegyeztem meg.

Derűltnek iparkodtam látszani és meglehetősen kényszeredve nevettem.

– Az már igaz, mondta Bogacsoff. Arca meglehetősen csunya. De ez nem tart sokáig. Ilyen esetekre kitünő szerem van. És ha innen a hegyek közé távozott, senkinek sem fog föltűnni az állapota.

Nem tetszett, hogy a rendőrfőnök az arcommal szemben is hivatásszerű hűvösséget mutat; de hát mit tehettem? Zsebkendőmmel bekötöttem a szememet és hideg vízzel megmostam földagadt tarkómat. Bogacsoff nevetett:

– Ugyan minek? Hiszen ez semmi! Ön is egy jó szaftosat adott a tarkómra. A háború háború. Inkább igyék teát!

Másnap reggel ismét Barnaulban voltunk. A professzor miután bekötözte sebeimet, a fejét rázta és így szólt:

– Ejnye, ejnye! Ezek ugyancsak helybenhagyták ezen a kiránduláson! Nem tudom, szerzett-e irodalmi anyagot vagy sem, hanem a gyüjteményünk számára szép mintapéldányt hozott haza.

Fájdalmamban és kínomban a professzor e széljegyzetei helyt nem állóknak és elmésség híján levőknek tüntek föl nekem.

A pénügyminiszter önkéntes asszisztensei ellen viselt különös expedició emlékeül néhány hétig nagyon fáradt és szomorú külsejű volt a szemem és a tarkóm merev.

HARMINCHATODIK FEJEZET. Az aranykereső.

Zaleski professzor Barnaulban összeismertetett egy volt tanítványával, Zassz doktorral, aki abban az időben volt a diákja, amikor a tomszki egyetem elnöki székében ült. Zassz dr. magas, karcsú német volt, kék rövidlátó szemmel és határozatlan színű mindig kócos hajjal. Altai kerületben mint kitünő sebészt ismerték, aki sohasem ivott, nem kártyázott, hanem feleségének bánatára csak ezeknek a szenvedélyeknek hódolt: lelkes vadász, elsőrangú lövő és nagy sportférfi volt.

Közelebbi ismeretségünk azzal kezdődött, hogy bevezetett a dolgozószobájába és megmutatta fegyvergyűjteményét. A vadászat minden neme számára a leghíresebb műhelyekből kikerült mindenfajta fegyver képviselve volt itt. Cseh Lebeda, belga Lepage, angol Scott, Pardey, Lancaster, amerikai Winchester és Remington, német Sauer és többféle francia és svéd gyártmány. Miután valamennyit végigmutogatta, vastagüvegű pápaszemével rám tekintve, így szólt:

– Tudja mit doktor úr, elmegyünk együtt túzokvadászatra. A fiatal túzokok már röpülősek és az öreg hímek már összesereglenek.

Természetesen nem elleneztem a dolgot és már nehány óra mulva ott ültem az orvos mellett kis kocsiján, amely a nyirfaerdőn át vette kanyargó útját. A doktor spanielje mögöttünk szaladt. Mikor a városból körülbelül egy mértföldnyire egy magas fűvel benőtt nagy erdei rétet kereszteztünk, a spaniel mereven tartotta a fejét és sietve egy oldalvást levő bokorcsoporthoz ment. Az orvos megállította a lovát és fegyveréhez nyúlt. Ugyanabban a pillanatban fiatal császármadarak csapata szállott föl a fedezékből. Az orvos miután két lövéssel két madarat leszedett, hihetetlen gyorsasággal ismét töltött és még volt elég ideje, hogy a lelőtt párhoz még egy fiatal kakast hozzáfűzzön.

Meglepett, hogy mily pontosan és mily gyorsan lőtt. Egész életemben még csak egy hasonló ügyességű vadásszal találkoztam, Ivanicky K. I. ismert szibiriai aranybányatulajdonossal, akit Pétervárott és Monakóban is híres lövőként ismertek.

A tulajdonképpeni vadászterületre haladtunkban ilyen módon huszonnégy császármadarat lőttünk le. A nyirfás végre eltűnt és a Belyaga-síkság legészakibb része terült el előttünk. Egy kis dombra fölkapaszkodván, lábunk alatt tágas síkot láttunk, amelyen egy túzok-raj legelészett.

Messzelátón egészen tisztán láttuk a nagy szürke madarakat hosszú lábaikkal és csőrük körül a sertekoszorúval. Nagyon hasonlítottak a pulykához, de karcsúbbak voltak és magasabbak. Az öreg madarak közt sok fiatalt láttunk sürögni-forogni és egymással állandóan veszekedni. Amikor bennünket megláttak, menekülni kezdtek, látszólag egészen lassan, valójában azonban meglehetős gyorsasággal.

Zassz kifogta a lovat és csak a fejféket hagyta rajta. Azután fogta a szárat és engem arra kért, hogy vele együtt a ló mellett menjek és pedig a lónak a madaraktól elfordult oldalán. Egyszerű, de hosszadalmas sztratégiai fogás kezdődött. A túzokok körül nagy kört írtunk le és azután egyre kisebbedő körökben közelebb lopódzkodtunk, míg már csak körülbelül hetven lépésnyire voltunk a madaraktól, amelyek ekkor nyugtalankodni kezdtek és mintha menekülni készültek volna, mire a doktor rámszólt:

– Lőjjön, de jól célozzon, mert csak két lövésre lesz ideje.

Kiugrottunk a ló mögül és mind a négy csövet kilőttük. Zassz két madarat megölt, én pedig egyet a szárnyán megsebesítettem. Ugyancsak futnom kellett utána a síkságon. Úgy futott, mintha strucc lett volna és sokáig lőtávolon kivül volt. Végre meglassította futását – mert sok vért vesztett és úgy látszik, fájdalom kínozta – és még egyszer alkalmat adott nekem a lövésre. Huszonnyolc fontos öreg hím volt, olyan zsákmány, amelyért bizony érdemes volt a huszonöt mértföldnyi utat a porban megtenni.

Barnaulban időzésem alatt új ismerőseink egyikével-másikával többször kirándultam a városból. E vándorlások egyikén az Ob partján kószáló, elhanyagolt, rongyokba burkolt, szánalmas külsejű emberrel találkoztunk. Mihelyt meglátott bennünket, hozzánk jött és cigarettát kért, mert már három nap óta nem volt szívnivalója. Kérdezősködésünkre elmondta a szibiriai aranykerületekre jellemző következő történetet. Altiszt volt a póstán és amikor némi pénzt takarított meg magának, elhatározta, hogy aranyat keres és milliomos lesz. Egy szolgálatkész lélek tíz rubelért elárult neki egy föltétlenül jólfizető aranylelőhelyet és ettől remélt mindent, erre áldozta minden megtakarított pénzét és egy egész nyár munkáját, de minden eredmény nélkül.

– És most mihez akarsz hozzáfogni? Kérdeztem.

– Tutajt keresek az Ob folyón, hogy Novo-Nikolajevszkbe juthassak. Onnan megpróbálom Tomszk elérését, hogy visszamenjek a póstahivatalomba és megint tintanyaló legyek.

– Úgy látszik, beteltél már a milliókkal! vetette közbe társaságunk egyik tagja.

– Ó nem, felelt határozott fejrázással a sikertelen kincskereső, összegyűjtök egy kis tőkét, azután visszajövök ide, ahol – erről meg vagyok győződve – végül mégis sok aranyat fogok találni.

– Igen ám, de ha nem értesz a szükséges geológiai megfigyelésekhez, akkor talán sokáig várhatod az eredményt, figyelmeztettem őt.

– Enélkül nehéz, azt belátom, volt a válasz, de nekem már a véremben van a dolog. Most már ötödször próbáltam szerencsét, megszoktam. De bízom a szerencsémben.

Amikor leült mellénk és megette a kenyeret meg a vajat, amit a mi készletünkből adtunk neki, kalandoréletéről különféle történetet beszélt el.

– Egyszer Kusznecsk város közelében a Tom folyónál kerestem aranyat. Mindenemet elvesztettem és már csak ötven kopekkel a zsebemben tutajra vártam. Végre egy kicsi, csak tíz törzsből összekötözött tutajt láttam a folyón felém úszni. A tutaj végén kőből készült tűzhely volt, amelyen a gazda éppen a teáját főzte. Hosszú, csak nagyjában kiácsolt evezővel kormányozta a tutajt. Mikor rákiáltottam, a parthoz irányította a tutajt és én alkudozni kezdtem vele. Tomszkba utazott és egy rubelt kért, ha odáig elvisz. Csak amikor minden zsebemet kifordítottam, hogy megmutassam, nincs több pénzem félrubelnél, ment bele abba, hogy elvisz ezért az árért. Vízmentében haladva nehány nap után sülyedni kezdett a friss döntésű fából készült tutaj úgy, hogy amikor Tomszkba érkeztünk, mellünkig ért a víz. A falvakban a parasztok bámulva néztek bennünket és mindenféle kérdéssel csúfoltak:

– Hol van a hajótok? Min úsztok ti tulajdonképpen?

– A partról könnyű kinevetni az ilyen tutajosokat. De bennünket minden sellő és minden élesebb kanyarulat biztos elsülyedéssel fenyegetett, úgy hogy emberfölötti erőfeszítéssel sülyedő tutajunkba kellett kapaszkodnunk. A bőr lejött a lábunkról, törzsünkről és kezünkről, mert mindig vízben volt. Amikor a tutaj kapitánya meglátta a tomszki templomkupolákat, kicsinylő hangon ezt mondta:

– Igazán olcsón hoztalak el ezen a háromszázötven mértföldnél hosszabb úton!

– A tutajon a legtöbb időt azzal a tépelődéssel töltöttem el, hogy miféle fizikai törvények szabályozták a mi hajtóerőnket. Így azután érthetőnek találtam a parton álló paraszti barátaink kérdését. Végre célhoz értünk és ez volt a fődolog, nem a menetdíj, amit fizettem. Nehány nap múlva újra az irodában ültem, leveleket rubrikáztam és arról a gazdagságról álmodoztam, amely végül mégis csak az enyém lesz. Tudom és érzem, hogy milliomosnak születtem.

Előkelő egykedvűséggel fújta a füstöt és büszkén itta vadászüvegünkből a tejet.

A szibériai folyókon ősszel gyakran lehet ilyen vakmerő, mindenre kész kalandor-alakokkal találkozni, akik amellett álmodozók is. Sokan a szibériai erdőkben vagy a folyók hullámai közt vagy egyszerűen éhségtől és betegségtől pusztulnak el. De föltétlenül követik őket mások, csábíttatva az arany hatalmától, amelynek a mi korunk annyi tetterőt, szünetlen törekvést és találékonyságot áldoz föl.

HARMINCHETEDIK FEJEZET. Isten színe előtt.

Nagy Péter kora óta nem egy vallási szektának, amelyet a cár üldözött, Szibíria volt a menedékhelye. A szekták hívőinek falvai és templomai Orosz-Ázsia őserdőiben és mély völgyeiben húzódtak meg. A tévtanok hirdetői, püspökök és próféták, ezekről a helyekről hatoltak be európai Oroszországba. A legkomorabb szekta Abbakum lelkész követőié volt, aki Nagy Péter uralkodása idején élve elégettette magát. Ez a szekta azt hitte és hirdette, hogy az önként kiontott vér megválthatja az emberiséget az antikrisztus erkölcsromboló uralmától. Az öngyilkos-szekta két csoportra oszlott, amelyek közül az egyiket a két Rakicski-testvér képviselte és működésének területe Déloroszország volt. A két fanatikus testvér lelkét terhelte nem egy délorosz paraszt halála, aki az emberiség megmentése végett önelégetéssel vetett véget az életének. Az öngyilkosok második csoportját alapítójáról, Kolesznikoffról, kolesznikoffcinak nevezték. Ennek követői Szibériában és Északoroszországban laktak. Azt tanította, hogy ha az emberiséget igazán meg akarják váltani, akkor az öngyilkosságnak tényleges vérontással kell megtörténnie. Kolesznikoff meghalt a karai börtönben, de sok követője fölvette a nevét és Szibéria sok parasztját öngyilkosságba kergette. Egyik könyvemben leírtam az Altai-hegység szélén történt találkozásomat a Kolesznikoff-szekta egyik papjával. E közlemény terjedelmének megfelelően a puszta tények előadására kellett szorítkoznom. Ama személyes élményeim beillesztésével, amelyek azt a találkozást átszőtték, kiegészítem most ezt a történetet.

Miután még egy ideig komplikált kémiai vegyelemzéseket végeztünk a bányaigazgatóság laboratóriumában, elhagytuk Barnault.

Átkeltünk az Ob jobb partjára és délkelet felé Bijszk városba utaztunk. Az Altai gleccsereiből eredő két folyó, a Katun és a Bija, itt egyesül és az Ob folyamot alkotja. Bijszk körülbelül ötezer lakósú tipikus szibíriai város, nagyon festőin épült a rohanó, hideg, szmaragdzöld vízű Bija folyó mellett, amely sziklás, erdővel sűrűn benőtt partok közt vergődik előre.

Bijszkből kiruccantam a Tom mellett levő Kusznecsk városba, amely akkor Istentől elrugaszkodott fészek volt, de rengeteg szénkoksz- és nagyfokú vasérctelepek fölfedezése nagy ipari vidék központjává tette. A szovjetkormány uralomrajutása előtt itt nagy kohászati és vegyi intézmények építésébe fogtak, amelyek idővel bizonyára bő forrásai lesznek Szibíria e része gazdagságának. Néhány szén- és ércpróbát elhoztam magammal Zaleski professzor számára. A város szomszédságában néhány kevéssé kiadós aranybányát látogattam meg.

Bijszkbe visszatérvén, tudtomra adták, hogy a professzort távirat üzleti ügyben Barnaulba szólította. Távollétét arra használtam föl, hogy még néhány kirándulást tegyek az Altaiba. Lovat béreltem, jól fölszereltem magamat vadászatra és a Katun jobb partja mentén délnek lovagoltam. Festői hegyvidéken és fenyőerdőkön át vitt az utam, amely hideg tajtékzó hegyi vizeket keresztezett. Az erdők pompásak voltak; fű vagy cserjefa nem volt bennük, csak óriási magasságú, sűrűn álló fenyőfák, amelyeknek a szélben csöndesen hajladozó csúcsai mintha mindig valami titkot súgtak volna.

Ebédre egy kis faluba tértem be, ahol a felnőttek közül senkisem volt otthon; mindannyian a mezőn foglalatoskodtak. A falu egyetlen utcáján csak kutyák és gyermekek zajongtak. Az egyik házban végre fölfedeztem egy vén süket asszonyt, akinek jelekkel tudtára adtam, hogy enni szeretnék valamit. Ezt felelte:

– Nincs se kenyér, se tej, mert a gazda elzárta az éléskamrát; de halat süthetnék.

– Nagyszerű – válaszoltam – süssél hát halat!

– Péter, Péter! – kiáltotta az ablakon kihajolva – gyere ide. Vendég érkezett. Eredj, fogj néhány halat!

– Micsoda – kiáltottam a fülébe tiltakozásomat – még csak most fogjátok a halat? Hiszen amíg elkészül, éhen halok.

– Dehogyis, uram, rögtön itt lesz az – felelte az öreg asszony és hozzáfogott a pecsenyesütő serpenyő tisztogatásához.

A fiú, aki körülbelül tíz éves lehetett, a pajtából rövid botra kötözött hosszúkás kosarat hozott elő és elindult.