Part 4

– Látom, hogy ravasz fickó vagy, de ismertem én ravaszabbakat is, mert Turkesztánban lótolvajokat hajszoltam, bátor turkománokat és harcias perzsákat fogtam el. Ilyen dologban senki sem tud engem rászedni. Ezt ne felejtsd el és jól figyelj arra, amit mondani fogok. Neked egy óriási, gonosz pej csődöröd van, a melyiknek bal hátsó lábán meg van hasadva a pata. A farka fehér. Okos is, mert megtanulta tőled a lopás mesterségét. Mert ez a te mesterséged, barátocskám. Ha kikerested a tatár kancádat, éjjel odaviszed hozzája, a te pej bestiádat. Összeverekszik a tatár csődörrel és le is győzi, mert nagyobb és erősebb. A csikósok nem törődnek a küzdők lármájával és nyerítésével, de ha utána néznek is, mindent rendben találnak és tovább alszanak. De nem aludnának tovább, ha te előző nap oda nem lopódzkodtál volna táborhelyükhöz és álomport nem tettél volna élelmiszeres zacskójukba. Ha azután a pej csődör legyőzte ellenfelét, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban arra a helyre tereli valamennyi kancát, ahol te leskelődsz rájuk más semmirekelőkkel. A lovakat azután elhajtod az Altai felé, míg cinkostársaid eltüntetik a nyomokat úgy, hogy ugyanazon az úton patkolt lovaikon végiglovagolnak. Ez az egész fogás, mert a többi már nagyon egyszerűen megy nálad. Az Altai tatárjainak és parasztjainak eladod a lovakat, visszatérsz a faludba, vodkára és sörre költöd a pénzt és ha elfogyott, új gaztettet eszelsz ki. De ezúttal valami megzavarta a csínyedet, mert közvetetlenül azután, hogy a csikósok üldözésre indultak, te visszajöttél a táborukhoz és valamit keresve kerülgetted. Mit kerestél itt a pusztán?

A paraszt, halványan és reszketve félelmében amiatt, amit ez a varázsló vagy bíróba bújt ördög elmondott, hallgatva és tágra meresztett szemmel ült előtte. A bíró folytatta:

– Látod, hogy mindent tudok. Azt is tudom, miért jöttél a táborhelyhez. Egyiktek elvesztette az álomporos zacskót. Te nem találtad meg gaztettednek ezt az elárulóját, mert részeg voltál. De megtaláltam én. Itt van ni!

A bíró e szavakkal a zsebéből kis zacskót vett elő, amelyben, mint nekem később elmagyarázta, szétdörzsölt belladonnabogyókból és ópiumból készült por volt. A paraszt térdre hullott és kegyelemért könyörögve megnevezte azokat a parasztokat, akik a ménest az Altaiba elhajtották. A bíró a legrövidebb úton, azaz távirón elrendelte üldözésüket. A rablókat elfogták és Spirin visszakapta lovait. Ez eset óta Mahmet és Alim a ménes közelében maradt és gondosan figyelte a csikósokat. A legutóbbi napok egyikén azután a bebörtönözött parasztok rokonai elfogták a két tatárt és kegyetlenül meggyilkolták. A tetteseket azonban nem tudták fölfedezni.

Amikor megkérdeztem a bírótól, hogyan jutott e talány megfejtéséhez, ezt felelte:

– A keleti népek körében folytatott sok évi bírói tevékenységem alapján ismerem a lótolvajok fogásait. Ennek a tragédiának egynémely sajátossága mindjárt megadta a helyes nyomot. Még csak egészen meg kellett bizonyosodnom a dologról. Amikor a megsebesült csődöröket megvizsgáltam, a szájukban nehány vörös lószőrt és lófarkból való nehány hosszú fehér szőrt találtam. Spirin méneseiben ilyen ló nem volt. A küzdelem helyének közelében világosan láttam a támadó patájának a nyomát és ezért nagyságát illetőleg semmi kétségem nem volt. Az álomporos zacskót akkor találtam meg, amikor a csikósok táborhelyét vizsgáltam át. Nem értettem, miként történhetett az, hogy nem vették észre az idegen csődört és az orruk előtt engedték elterelni a tenyészállatokat. Először azt hittem, hogy buzától vagy arrakától[3] lerészegedtek, de tivornyának nem találtam a nyomát. Azután fölfedeztem a homokban a kis zacskót. A tatárok valamelyike, úgy látszik, rálépett és így benyomta a földbe. A rablók ezért nem tudták megtalálni. Ami pedig Spirin fiának és cselédjének meggyilkolását illeti, ez nem szokatlan esemény ezen a vidéken, ahol a bennszülött tatárok és az oroszok közt a vérbosszú uralkodik.

A bírónak kétségtelenül nagy tapasztalata és bátor kombináló képessége volt, különben nem bogozhatta volna ki ily gyorsan az egész tényállást. Amikor azonban Mahmet idős anyjának és feleségének könnyeit láttam, arra a megrendítő valóságra ébredtem, hogy semmi törvény és semmi pör nem kelti többé életre a csinos, fiatal tatárt, aki oly kitünően értett atyja ménesei vad paripáinak megszelidítéséhez és legyőzéséhez.

Ezekkel a gondolatokkal néztem a tatárokat, akik az elköltözötteket odavitték a kis dombhoz, ahol már várt rájuk a sír. Tekintetem ekkor önkéntelenül egy fiatal, még egészen gyermek tatár nőre esett. Vágyakozó, leírhatatlan kétségbeeséssel, könnycsepp nélkül, sóhaj nélkül nézte a még halálában is csinos, hatalmas Alim arcát. Az jutott az eszembe, hogy a fiatal leány szívében bizonyára ez az óriás és atléta lobbantotta lángra a pusztai szerelem tüzét és hogy a bosszuló igazságosság ítéletét talán ennek a gyászoló gyermeknek gyönge és szép kezével hajtatja végre, aki jól ismeri a vérbosszú törvényeit.

HETEDIK FEJEZET. Tarantula-csata.

Legyőzvén a pusztai tragédián érzett első megbénító ijedelmünket, ismét munkánkhoz láttunk. Az élet élet: megsiratja halottait és fölkeresi sírjukat, de tovább járja a harcnak, a nehéz fáradozásnak, az anyagi és szellemi vágyakozásnak útját.

Néhány nap mulva tanulmányútra indultam a Shunet-tóra, amely ismert arról, hogy nagyon sós és vastagon van benne fekete, erősen kénhidrogén szagú iszaplerakodás. Kis kétfogatún utaztam. Hak kísért, aki mert úgy bántam vele, mint egyenjogú emberrel, nagyon készséges szolgám volt.

Hat órai út után észrevettük, hogy a prerifű kevésbbé volt dús, majd hogy a föld már csak kúszó fűvel volt benőve, amelynek puha szára olyan vörös volt, mintha vérrel lett volna tele. Saliernia volt, sóval telített talajhoz különösen alkalmazkodó fűfajta. Végre ez is eltünt és csak az úgynevezett solanchak, az egészen fekete, zuzmaraszerűen sókristállyal födött pusztaság volt előttünk.

E halott pusztaság közelében először akadtam a bennszülött nomádok sírjaira. Adrianoff, az ismert orosz etnológus és archeológus, akit a szovjetkormány 1920-ban megölt, bebizonyította, hogy ezek az ouigurok sírjai, akik Dzsingisz-Khan elől menekülve itt nomádéletet folytattak.

Ezek a sírok valamikor meglehetősen magasak voltak, de idők folyamán jóval alacsonyabbak lettek. Rendesen négy-hat kő, devonhomokkőből való tábla vagy oszlopszerű neolit vette körül, amit néha igen nagy távolságból hoztak oda. Éppen ilyen homokkövet láttam a Tuba-folyónál és a Tuba és Abakan, a Jenisszei két mellékfolyója közt elterülő síkságon. Ezek a sírkövek vagy dolmenek hosszú sorban gyakran a szemhatárig követik egymást.

Nehány kövön még fölírás volt látható. Rúnák voltak. Az emberiség e legrégibb abc-jét nem csak az emberi hangnál messzibbérő érintkezésül használták úgy, hogy jeleit táblácskákra vagy fakéregcsíkokra vésték, hanem sírföliratoknál azt a célt is szolgálta, hogy az egyes ember életén túlmenően a jövő nemzedékeknek nehány szót mondjon. Ekkor csak egy futó pillantást vethettem ezekre a dolmenekre és monolitokra. Alaposabban csak egy későbbi utamon ismertem meg őket, amelyet a sírkővidéken át egész törzsek és népek ez óriási, világtörténeti sírján át tettem, amely népek titkos vonzóerőtől Keletre csábítva, Közép-ázsia tágas síkságain keresztül Európa meghódítására és a keresztény civilizáció szétrombolására vándoroltak.

Végül elérkeztünk a Shunet-tóhoz; fekete, bűzös, sófoltokkal teljesen befödött sár körítette és a teli napfényben úgy fénylett, hogy ha odanéztünk, belefájdult a szemünk.

A parton és a tó fölületén egyetlen madarat sem lehetett látni. A tó halott volt, de szépségben halt meg, mert fölületén mint a gyémánt sókristályok csillogtak, amelyek nagy csomókba álltak össze, hogy azután lesülyedjenek a fenékre és ott vastag réteget alkossanak, amely lassanként kitöltötte az eltünő tó medencéjét.

A rosz szagú pocsolyában a tó felé gázoltunk, hogy vegyi vizsgálatunk számára vízpróbát vegyünk belőle és megmérjük melegségét. Mikor egészen közel voltunk a vízhez, meglepetve láttuk, hogy körülbelül lábnyi szélességben valami korallvörös tömeg keretezi be. Nem tudtam, mi lehet ez, lehajoltam és azt a fölfedezést tettem, hogy a vörös tömeg számtalan kis lényből állott össze, amelyek már elhaltak és rothadásnak indultak. Ezek okozták a levegőt köröskörül megfertőző kellemetlen, egészségtelen szagot, több ilyen vörös micsodát üvegbe gyüjtöttem és vizet töltöttem bele. Erre az üvegben egyszerre csak kicsiny vörös, öt milliméternél nem hosszabb rákokat láttam nagy gyorsasággal úszkálni, de ezek oly gyöngék és mulandók voltak, hogy nehány perc mulva már végük volt. Biológiai vizsgálatunk később kiderítette, hogy ezek a Shunet-tó utolsó élő lényei és Artemia salina a nevük. Közülük még csak a beggiatoa-bacillusok élnek itt, amelyek a tóban minden más életet kiölnek, de egyszersmind előkészítik a maguk kihalását is.

Hakot a tó mélyének megvizsgálására küldtem. Levetköződött, bement a vízbe és amikor már jó messze volt a parttól, visszakiáltott:

– Mintha üvegen járnék!

Ez kíváncsivá tett. Levetköződtem és követtem őt.

Megállapítottam, hogy a Shunet feneke kemény volt és síma, mint a kristály vagy márvány és hogy sóból volt, amely évszázadok folyamán a nap és szél behatása következtében a tó fölszínéről vált ki. A réteg nagyfokú konyhasó volt 99·89 százalék tiszta tartalommal. Mivel nagyon melegen sütött a nap, elhatároztuk, hogy kutató munkánk után megfürdünk, de a tó seholsem volt három lábnál mélyebb. A fürdés itt egyáltalán nem volt könnyű dolog. Ha megpróbáltuk az alámerülést, a víz, mintha jól eldugaszolt üres palackok lettünk volna, visszalökött bennünket. Úszó kísérleteink meglehetősen komikusok voltak, mert a víz fölszínén úsztunk, mintha a szoba padlóján feküdtünk volna. Csakhogy ez a padló nem volt éppen szilárd, hanem mintha valami nagyon rugós szerkezet egyik oldalunkról a másikra gördített volna bennünket, majd a hátunkon, majd a hasunkon feküdtünk.

– Micsoda ördöngősség ez? – kérdezte Hak hangos nevetéssel. – Ez botrány! A legrosszabb, amit emberről mondani lehet az, hogy: ostoba, mint a dugó. És itt igazán úgy érzem magamat, mint a dugó, amelyik ide-oda ugrál a vízen. Mit gondol? Az eszünk is eldugaszolódott már?

Haknak teljesen igaza volt, mert a testünk a Shunet vizében éppen úgy járt, mint a dugó a közönséges vízben.

A fürdéssel nem volt szerencsénk, de helyette nagyon érdekes fölfedezést tettünk. Észrevettük, hogy a part felől valami felénk közeledik. Csakhamar fölismertem, hogy rengeteg tarantula-pók, amely hosszú, szőrös lábaival végighaladt a folyón, anélkül hogy áttörte volna a fölszínét. Mivel azonban a súlyának kissé mégis engedett, a pók nagyon óvatosan haladt. Tapogatóját fenyegetődzve előrenyújtotta és magasra emelte a fejét, készen arra, hogy erős mérgével támadjon vagy védekezzék. Meglehetősen a közelemben haladt el és olyan hatást tett, mint egy hadihajó, amely ágyúival fölkészülve a harcra, fenyegetődzik:

– Figyelmeztetem! Ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze.

Bizonyos hódolatos tisztelettel tekintettünk ez óriási állat után, amint lassan a túlsó part felé távozott.

Amikor végre kimentünk a vízből, egyszerre nagyot kiáltoztunk fájdalmunkban, mert mintha ezernyi tűvel szúrkáltak volna bennünket. Ezt a fájdalmat a víz nagyfokú sótartalma okozta. Nehány nap mulva tetőtől talpig sókristályok vékony rétege födött bennünket, amely lehullott, ha tagjainkat meghajlítottuk vagy gyorsan mozogtunk.

– Éppen olyan színezete van a dolognak, – nevetett Hak, – mintha valaki ki tudja mennyi ablakot tört volna rajtunk össze.

A tréfás Haknak megint igaza volt. Végezetül a szilánkok mind lehullottak rólunk és a sótól izgatott bőr olyan fájón vörös maradt, mintha leforrázták volna. Csak nehány nap mulva szabadultunk meg a kellemetlen és kínzó fájdalomtól.

Két napot töltöttem el Hakkal a Shunet partján és ez idő alatt a legkülönbözőbb vizsgálatokat végeztem a vízen, a són és az iszapon, beggiatoákat fogdostam és vörös, fürge rákot és növényt meg rovart gyüjtöttem.

A tarantuláról, amelynek földi lyukaitól pettyes volt a szomszédság, nehány érdekes fölfedezést tettem. Ezek a lyukak köralakúak és két hosszu, ellentétes irányba szolgáló folyosójuk van. Ezek közül a hosszabbik a pók igazi hajléka, míg a rövidebbik várul szolgál, amelyből a pók áldozatait megtámadja és magát, valamint otthonát betolakodók ellen védelmezi, különösen egy vastag, barna, keményhéjú ganajtúró ellen, amely bűzös, bódító nedvet választ ki mirigyeiből. Ezek a bogarak üldözik a tarantulákat és fölfalják őket. A tarantula, hogy magát megvédje, erős pókhálóból drótsövényt készít, amely behálózza az ellenfelet és így jelentékenyen támogatja a pókot az ellenséggel való harcában. E vár végén azonkívül van még egy kis szövedéke, amelybe a künn elfogott és a barlangba hurcolt áldozatokat viszi. Ez a pókfajta a fűben vadászik, gyors támadással ugrik áldozatára, agyonharapja vagy a lyukához cipeli, ahol mint élő húskészletet teszi el. Találtam egy barlangot, amelyben erős pókhálóból készült börtönrács mögött öt nagy hernyó volt ilyen módon elfogva.

A tarantula harapása nagyon fájdalmas, a harapás helye borzasztóan megdagad és nagy lázt okoz az egész testben. Hallottam, hogy a tarantulától megharapott emberek belehaltak a harapásba még akkor is, ha mindjárt intézkedés történt a méreg ellen.

Egészen különös, hogy a tarantula legveszedelmesebb ellensége a juh. Nem fél a harapásától, hanem nyelvét belenyújtja a pók barlangjába és megvárja, míg a vár ura győzelme tudatában fogával és szőrös lábával belekapaszkodik a meleg nyelvbe; a juh e kellemes érzést méltányolva, megelégedetten lezárja a szemét és megeszi a veszedelmes tarantulát, mint ahogyan mi egy blue pointot vagy lynnhavent fogyasztunk el; csakhogy persze ő citrom vagy torma nélkül.

Hak megbízást kapott, hogy a található legjobb és legnagyobb tarantulákat fogdossa össze. Evégből nagy üveget adtam neki dugóval. Segítőm szívesen vállalta a föladatot, aminthogy egyáltalán készségesen és jókedvűen mindent elvégzett. Ezzel összefüggésben meg akarom említeni, hogy mindhárom szökevény mindig jókedvű, szolgálatkész és szorgalmas volt.

Mialatt a Szira-tónál időztünk, csak egyszer vettem észre, hogy szomorúan gubbasztottak a szobájukban és valamit sugdolództak. Amikor szomorúságuk oka után kérdezősködtem, valamennyiük nevében Trufanoff felelt, aki akkor a mi expediciónk szakácsa volt.

– Ó, – kezdte nagyot sóhajtva, – mit mondjak uram? Tulajdonképpen könnyen ki lehet találni. Most úgy élünk, mint más ember; senki sem néz bennünket állatoknak, szörnyetegnek és az emberiség söpredékének, mert a maga fedhetetlen, tekintélyes nevével véd bennünket. De ez a valóságos, igazi élet számunkra nemsokára véget ér; ön el fog innen menni; akkor ismét vissza kell térnünk az elhagyatottságba, sziklabarlangba, földi lyukba, az erdőbe és járhatatlan mocsárba. Újra farkasok leszünk, akikre mindenki vadászik. Ismét szenvedni fogjuk az állhatatlan vándorélet éhségét, betegségét és minden gyötrelmét. Átkozott dolog ez! Így igazán nem érdemes tovább élni!

Amikor befejezte, komoran elgondolkozva lehajtotta a fejét. A másik kettő is hallgatott, de egy pillanat mulva Hak olyan hangon, aminőt tőle még nem hallottam, ezt mondta:

– Nem tehetünk róla! Bennünk élet van és élnünk kell, ha mindjárt farkasok módjára.

E szavakra Sienko fölemelte bozontos ősz fejét és ezt mormogta:

– Nekem, még le kell számolnom a tanuimmal. Nem akarok hamarább meghalni, mint ők. Élni akarok a bosszúmért, az ő fekete órájukért. De önt egyikünk sem fogja elfelejteni és sírni fogunk, ha elmegyünk öntől!

Ilyen gondolatok éltek Szira-tóbeli különös társaink fejében.

Hak fogta a poharat és elindult a tarantula-vadászatra. Láttam, hogy rövid nadrágjának zsebébe vízzel telt kis üveget dugott.

– Vizet akarsz inni? Kérdeztem meglepődve, mert tudtam, hogy Hak mindig undorodással beszélt a hideg vízről és csak vodkát meg teát szeretett inni.

– Nem, az a pókot fogja kikergetni a barlangjából, felelte. Ha vizet öntök a barlangba, a pók azonnal kijön, mert éppen olyan kevéssé szereti a vizet, mint én és akkor bekomplimentirozom az üvegbe.

Egy óra mulva visszajött. Az üveget félig megtöltötte a vadászzsákmánya, amelynek szőrös lába és teste sűrű, fekete tömeggé gomolyodott össze. Amikor az üveget letettük a földre és megfigyeltük az állatokat, éreztem, hogy az egész póktársaság rám mereszti kiváncsi és gyűlölködő szemét. Amikor már alkoholt akartam rájuk önteni, hogy gyűjteményünk számára konzerváljam őket, Hak visszafogta a kezemet és ezt mondta:

– Ne tegye, valami nagyon mulatságosat fog látni. Azután majd annyi pókot fogok önnek, amennyit akar.

– Miben töri a fejét? kérdeztem.

– Nem mondom meg, felelte nevetve, majd meglátja. Csak annyit árulok el, hogy játék, aljasság, minő az emberek játéka és aljassága.

Ismét nevetett, de nevetésében megvetés és gúny is volt. Miután így fölkeltette figyelmemet, figyelni kezdtem a pókokat. Mozdulatlan sűrű tömeg voltak; csak olykor-olykor rándult meg egy-egy láb és dühösen összehúzódott. Nehány percig tartott ez a nyugalom, akkor valahonnan az edény fenekéről, a többit szertedobálva, kiszabadította magát egy szénszurokhollófekete fickó. Fölágaskodott és fenyegetődzően kinyújtotta csápját és fejét.

A tarantula, mint a villám hirtelen megrohanta legközelebbi szomszédját és belevágta a fogát. Az áldozat nehányat céltalanul vonaglott és vége volt. A fekete pók, miután vért nyalt, mint a bolond rohant mindenfelé és a többieket megölte és megsebesítette. Vad haláltánc járta. Egyes pókot lehetetlen volt megkülönböztetni; fájdalmas vonaglással és ugrálva, sebet osztva és kapva összevissza küzdött valamennyi. A csatában az első gonosztevőt alaposan helybenhagyták és már kimult. Egyszerre csak látom, hogy a harcolók nyüzsgő tömegéből kievickélődik egy kövér vörös pók és az üveg szűk nyakába ugrik, hogy úgy mondjam beékelte magát és függve maradt, míg alatta tovább folyt az élethalál harc.

– Ez egy fiatal tarantula, mondta Hak, fiatal és ravasz, mint minden vörös.

Ez a vörös pók sokáig ott függött, addig a pillanatig, míg már csak egy súlyosan megsebesült és csak nagynehezen mozgó harcos maradt magára. A vörös pók azután leugrott erre és megadta neki a halálos döfést. Mindjárt minden lelkiismeret nélkül hozzá is fogott az elköltéséhez.

– Nos? Kérdezte Hak, hát a nagy városokban nem éppen így csinálják az emberek?

Akaratom ellenére mosolyognom kell; találó volt a hasonlat.

Hak minden további szó nélkül kinyitotta az üveget és a pókokat kiöntötte a földre. Mikor látta, hogy a vörös pók megszökik, ezt mormogta:

– Csak fuss el barátom, az életed a tied, mert bölcs vagy.

És elment új pókokat keresni. Mikor már alkonyodott, visszajött és elkészítette a teát meg a levest. Én ezalatt alkoholt öntöttem a pókokra, amelyek csaknem megtöltötték a poharat és munkanaplónkba megtettem a szükséges bejegyzéseket.

Hak a tarantulaüvegtől megihletve, vacsora közben rákezdett sok történetének egyikére:

– Egykor, az acsinszki fogházból való szökésem után Turkesztánba akartam menni; valahol a kirgiz pusztán a Balkas-tó közelében nagyon magányos helyen belebotlottam egy ember gunyhójába. Nem volt se kirgiz, se orosz. Nem sikerült kitudnom, mi volt, csak annyit tudtam, hogy rosszul beszélt oroszul és magáról nem szeretett beszélni. Nehány éjjelt nála töltöttem és ezalatt észrevettem, hogy egyszer napnyugta után elment és valami nehéz tárggyal a kabátja alatt nagysokára jött vissza. Amikor később egy éjjel ébren voltam, láttam, hogy egy fazék fölé hajolva főz valamit.

Egy napon nehány lovas jött a gunyhónkhoz. Kirgizek, szartok voltak és nehány bennszülött Turkesztánból. Föl voltak fegyverezve, ami meglepett, mert tudtam, hogy fegyverviselésért mily szigorúan büntetik az orosz hatóságok a bennszülötteket. Azt gondoltam, hogy rablók és vonzódni kezdtem hozzájuk. Amikor kitudták, hogy én fegyháztöltelék vagyok, nagyon beszédesek és őszinték lettek. Nemsokára megtudtam, hogy a bokhara-krasznovodszki úton levő megszálló tanyák tulajdonosainak a szolgái. Ezek a tanyagazdák kirabolták a kereskedőket, akik Bokharába és Khivába mentek, miután a Krasznovodszban levő orosz ügynökségeknek marhát, lovat, selymet és gyapjút adtak el. Rablásaikat különös módon végezték.

Miután a kereskedőket mindig fegyveres osztagok kísérték, a tanyásoknak más eszközökkel kellett dolgozniok és nem puszta erőszakkal. Vendégeik italába tehát az úgynevezett tarantula-bort keverték bele. Ez tarantulákból készül, amelyeket haláluk előtt földühösítenek; alkohollal a tűzre teszik és mindenféle bogyóval és fűvel sokáig főzik. A bor zöldesbarna színű és kellemetlen szagú. Nehány csöppje bármely italba öntve, csaknem azonnal elbódítja az embert. A bódultság nehány óra mulva elmúlik, de az áldozatnak tartós elmezavart, emlékezethiányt okoz, valamint zavart a beszédben és a mozgásban.

A tanya tulajdonosa a kereskedőket és kísérőiket a bódultság ideje alatt kirabolja, segítői azután messzire a pusztába hurcolják őket és ott magukra hagyják. Az áldozatok jóformán sohasem tudnak visszaemlékezni arra, hogy mi történt velük és hol voltak legutoljára. Ezzel rendesen vége is van a kalandnak, mert ha a kifosztott ember mindenre vissza is tudna emlékezni és az embereivel visszatérne, hogy megint hozzájusson elvesztett jószágához, a tanyásgazda fölfegyverzett cselédeivel gyűlnék meg a baja és föltétlenül alul maradna, mert ezek a verekedő legények üldözött gonosztevők, kalandorok és más elzüllött csőcselék közül kerülnek ki. Ilyesfajta emberek jöttek ahhoz a magányos házhoz, amelyben elrejtőztem. Bizonyára kitalálták már, hogy a ház tulajdonosa tarantulabor-készítő. Igaz, hogy gyalázatos ipart folytatott, de sok jó oldala is volt. A kirgizföld minden vidékéről, a hét folyótól betegek jöttek hozzá, akiket köszvény kínzott, némelyiknek dagadt volt a keze és a lába, mások egészen elgörbültek és járni is alig tudtak. Ez a méregborkészítő minden ellenszolgáltatás nélkül a legszívesebben kezelte őket.

Valami füves teát adott nekik borzalmas borának csekély belekeverésével, amelynek ebben az italban nem volt olyan gonosz hatása. Azután megparancsolta nekik, hogy feküdjenek a napra; nehány nap mulva csaknem meggyógyulva vagy egészen meggyógyulva ismét távoztak és szívből a leghálásabbak voltak neki. Nem adománnyal, hanem más, sajátságos de hasznos módon mutatták ki hálájukat. Mindig pontosan értesítették őt, mikor és hová indult el a rendőrség, a bíró vagy más állami tisztviselő és így titkos orvosuknak lehetővé tették, hogy vigyázhasson magára. Menedékhelyem e különlegessége teljes biztosságot nyujtott, mert ha nem szívesen látott vendégek készülődtek helyiségünk meglátogatására, bármikor mint a kámfor elpárologhattam. Csaknem félévig segítettem a gazdámnak azt a tarantulabort készíteni, amelyet a rablótanyák oly jól megfizetnek. Megtanultam, hogyan kell a pókot forró vaspálcával földühösíteni és egyáltalán a legalaposabban megismertem minden szokásukat.

– És miért hagytad ott ezt a menedéket?

Kelletlen kézmozdulattal csak úgy félvállról ezt felelte:

– Egy asszony miatt.

– Beszéld el, hogyan történt ez.

– Egészen egyszerűen. Mohó vágyódásunk valami nagy fogásra okozta mindkettőnk vesztét, a barátomét is, az enyimét is. Egy napon egészen váratlanul egy finoman öltözött hölgy jött a rablóbarlangunkba. Zárt ajtó mögött sokáig egyedül maradt a barátommal és nyilván valami nagyon fontos dolgot vitatott meg vele. Kiváncsian és nyugtalankodva hallgatódzni kezdtem.

– Tehát beleegyezik? Kérdezte a hölgy. Odaadom valamennyi gyűrűmet és még ezer rubelt, de rögtön hatnia kell.

– Ne törődjön semmivel, mormogta a barátom tört orosz nyelven. Tíz csöppet tesz a pálinkába, amit az ura a vacsora előtt megiszik, akkor az utolsó vacsorát ette meg az ura. Üssön meg a guta, ha ez nem igaz.

A hölgy elment és ezt az utolsó vacsorát mégis olyan ügyetlenül készítette el az urának, hogy a hatóságok, amelyek a halálesetet megvizsgálták, bűntettre gyanakodtak és letartóztatták a hölgyet. Kényszer alatt bevallotta, hogy kitől szerezte a mérget. Egyszerre csak egészen váratlanul nyakunkon volt a rendőrség; úgy megrohant bennünket, mint a héja a foglyot és csak amikor már megbilincselve kocsin ültünk, jött egyik páciensünk, aki figyelmeztetni akart bennünket, hogy a gunyhónktól nehány kilóméternyire rendőrök vannak. Sokáig ültünk azután fogságban és mindez csak egy asszony miatt…

Befejezte elbeszélését, pipára gyújtott, fölkelt és ezt mondta:

– Itt az alvás ideje, uram.

Ez a tarantulanap azonban mély hatással volt reám. Vastag nyeregtakarómon sokáig hánykolódtam egyik oldalamról a másikra, azon gondolkodva, hogy nem lenne éppen szép dolog, ha takaróm alatt valami barlangból egy fekete, szőrös tarantula bújnék elő és a fogát belevágná a lábamba. Ezek a gonosz, utálatos pusztai banditák egyátalán nem tetszenek nekem. Egyedül azokra nem haragudtam, amelyek az üvegemben voltak és tarantulabort csináltam belőlük, az igaz, hogy nem szép hölgy vagy utonállók, hanem zoológiai gyűjteményem számára.

Hak észrevevén, hogy még mindig ébren vagyok, álmosan kérdezte:

– Nem tud aludni uram?

– Nem, feleltem, félek ezektől a pókoktól.

Ásított és ezt felelte:

– Sohse féljen! Egyetlen tarantula sem merészkedik átlépni gyapju kosmájának (takaró) a szélét. Milliószor ki van az próbálva.

NYOLCADIK FEJEZET. Abuk Khan átka.

Még jó sokáig vándoroltunk Chulyma és Minuszinszk pusztáin. Fölkerestük és megvizsgáltuk a tavakat, amelyekben sok volt a sótartalom és kiaknázásukra volt is primitív berendezés. Néhány tóban, minő a Liba- és Sulcha-tó, szóda volt, másokban, amelyek a Szira-tóhoz hasonlítottak, glaubersó volt. Meglátogattuk a Julia-bányákat rézérctelepeikkel, ahol angolok megkezdték a bányászást; láttunk vas- és mangánérclerakodásokat és mindig előbbre haladtunk dél felé a minuszinszki kerület irányában, az Altai utolsó nyúlványainak területére. Amikor a Jenisszei bal partján mélyebbre jutottunk be a Chulyma-pusztába, mind gyakrabban akadtunk nagy és kis dolmenekre, sőt néha nagy tömegben találtuk őket. Ezek régebbi törzseknek, amelyeket itt valami katasztrófa ért, horodiskáit vagy tömegsírjait jelölték meg.

Ez a vidék, ahol az abakantatárok élnek nagy nyájaikkal nomádéletet, rengeteg világtörténeti köztemető, amelyet különböző hosszúságú időszakaszok váltakozása folyamán az ouigurok, szojotok, khalchamongolok, oletok, dsungarok és másféle nomád törzsek használtak, embertömegek, amelyek a népek anyjának, Ázsiának tápláló kebelén nőnek. Mindezek a törzsek általánosan ismert okoktól vándorlásra kényszerítve, lakóhelyül választották vagy átjárták ama végtelen füves területeket, amelyeken a Kizill-Kaya hegylánca és délnyugaton az Altai hegységbe átmenő nyúlványai vonulnak végig.

A hódító Dzsingisznek, a béna Tamerlannak, a rettenetes Goondjurnak és Amurszan Khannak, a nagymogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt. Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban bronzból és vasból való kardok, nyílak és fejszék, réz- és ezüstzablák és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával megsemmisítette őket a természet.

A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek, amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját. És az Uraltól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól, hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így felel:

– Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a Kara-Dzsingisz-sírtól.