Part 9

Tigrisemberek – ezzel a poétikus névvel illetik az erdő e konkvisztádorait a Vula-Ho kínai vadászai, akiket gyakran fölkeresnek a gonosztevők, bárha a tigrisemberek nagyobbára maguk is kínaiak.

Az ilyen kétes és kalandor egyének természetesen vonzódnak egymáshoz és bandákba állnak, amelyek valahogyan fegyvert szereznek, azután kaland és zsákmányolás után járnak. Tevékenységük nemcsak Kínára terjed, hanem a mandzsuországi orosz bérterületeket, Korea északi részét és Usszuri- és Amurföld egyes részeit is meglátogatják.

A maguk hajlandóságából sohasem végeznek becsületes munkát, legföljebb ha gombát tenyésztenek és gyüjtenek; rendszerint azonban rablókká lesznek, készek minden bűntettre, ha hasznot húzhatnak belőle.

A gomba tenyésztése és gyüjtése ezen a vidéken egészen különleges kereset. A kidőlt vagy kivágott tölgyön fehér vagy sárga gomba nő. Ezeket a kínaiak összegyüjtik, megszárítják és eladják kínai inyenceknek, akik mint a legjobb kínai csemegék egyikéért, nagy pénzt adnak érte. De ez a gomba átka az usszuri erdőnek, mert a kínai tigrisemberek és a hozzájuk hasonlók a Khor, Daobi-Ho és Vula-Ho folyóknál egész erdőket döntöttek ki, csak azért, hogy a kivágott fák révén gombához jussanak. Ezek az agyonvert óriások ott hevernek és az ország gazdasági életének hasznot nem hajtva elkorhadnak, mert négy vagy öt év mulva a törzseken már gomba sem nő és értéktelenek.

A Szukhan-folyó erdővidékén vadászva vezetőmmel, egy katonával, magános fang-tzehoz érkeztem. Amikor váratlanul betoppantunk, hat jól öltözött kínai ugrott föl, aki a kangon hevert; de vezetőm, aki tapasztalt ember volt, fegyverét rájuk fogva ezt kiáltotta:

– Föl a kézzel!

Engedelmeskedtek, mintha a saját vezérük parancsolta volna. A katonám arra kért, hogy a fegyveremmel tartsam őket sakkban és odament egy oszlophoz, amelyen hat fegyver függött; kivette belőlük a patront, összekötözte egymással a fegyverszíjakat, azután kínai-orosz tájszóláson, a Mandzsuországban kialakult különös kevert nyelven, így szólt a kínaiakhoz:

– Tudjuk, hogy hunghutzok vagytok. Utánunk kozákok jönnek és akkor «pu shan kao» lesz nektek. De mi nem akarunk titeket bántani. Csak a fegyvereiteket vesszük el és két lovat; a fegyvereket majd elrejtjük a Szukhan-folyó gázlójánál és a kozákoknak, ha találkozunk velük, azt fogjuk mondani, hogy nem láttunk gyanús embert. Ti aztán, mihelyt eltávoztunk, elpárologhattok a szél minden irányába. Tung te mo (megértettétek)?

– Tung te (megértettük)! – felelték egyöntetűen.

– Shang kao (jól van)! – mondta méltóságteljesen a kópé, fogta a fegyvereket és összekötözte.

Lövésre készen, háttal mentünk ki az ajtón, amelyet bezártunk és egy vastag gerendával eltorlaszoltuk; azután két lovat kiválasztottunk és ellovagoltunk.

Egy hét mulva a katona eladta zsákmányát valakinek, aki régi fegyvert gyüjtött, mert a valódi hunghutz-fegyvert nagyon keresik. Miután megkötötte a jó üzletet, félszemével sokatjelentően hunyorgatva, ezt kérdezte tőlem:

– Kérem uram, mondja meg, kik voltak ebben a fangtzeban tulajdonképpen a hunghutzok, azok a piszkos nanzák (a kínaiak szokott orosz megjelölése) vagy ön és én?

– Csakis te – feleltem nevetve – mert te jó üzleti hasznot préseltél ki azokból a fickókból és mint igazi hunghutzvezér nem is osztottad meg velem a zsákmányodat.

– Tudtam, hogy nem fogadná el a részét. De bocsánat, uram, hiszen ön a hunghutz lovon lovagolt Vladivosztokba – mondta ravasz vigyorgással.

– A hadsereg rendelkezésére bocsátottam – torkoltam le.

– Ez az ön dolga – felelte. – Mi szegény katonák nem lehetünk ilyen bőkezűek. Mi elvesszük és eladjuk, amit az Isten a kezünkbe juttat.

HUSZADIK FEJEZET. A részeg tigris.

Tudományos kutatásomnak nagyon érdekes helye volt az úgynevezett Fekete Katlan. Ez a neve egy völgynek a Szukhan és Tou Tao Kou folyók közt. A természet mérnöki és vegyészi tevékenységének hatalmas és bölcs munkája, rengeteg barnaszén vagy lignit van itt.

A barnaszén, aránylag fiatalabb formáció, éppen olyan, mint a Muravieff-Amurszki félszigeten mindenütt található szén, azaz csak fűtésre alkalmas. A Szukhan-völgyben a természet nagyravaszul maga vezette a föld hőségét ehhez a szénhez, amely így félig megkokszosodott. Oroszországnak tehát a Fekete Katlanban nemcsak jó fűtőanyaga, azaz barnaszene van, hanem van olyan szene is, amely jó kokszot ad metallurgiai célokra, sőt van antracitja is, amely ott képződött, ahol a nagy hőfok a legerősebb volt. Laboratóriumának e katlanában ilyen módon sok millió különböző fajtájú szenet állított elő a természet.

A Szukhan-széntelep kiadós bevételi forrása az országnak és iparára nézve nagy a fontossága, mert ezen a helyen kívül már csak Szakhalin-szigetről szerezhető kokszszén, ahol jó dokkok és megfelelő szállítóeszközök hiánya megnehezíti a kiaknázást.

A Szukhan-völgyben másik forrása a jólétnek a nagyon termékeny fekete föld. Mivel ez nagyon hasonlít a kievi és poltavai kormányzóságok földjéhez, a pétervári kormány nagy bevándorlótömeget telepített itt le, amely a völgyben csakhamar fölvirágoztatta a földmívelést és meggazdagodott; a coboly- és szarvasvadászat csak növelte a nép gazdagságát.

A Szukhan-kerület, csakúgy, mint a Tou Tao Kou folyó völgye, amelynek mellékfolyóiban arany lelhető, nagyon csábító vidék tőkepénzeseknek. Elsőknek kínai aranykeresőket csalogattak oda, akik a leggazdagabb aranylelőhelyeket kezdetleges módon megdolgozták és szarvasra vadásztak. Ezen a vidéken akadtunk össze azzal a hunghutz bandával, amelyet ravasz katonám oly előkelő természetességgel kirabolt.

Az egyik faluban, nem messze az egyik üzemben levő aranybányától, egy jóravaló öreg kozákkal ismerkedtem meg. Kangutoff volt a neve. Ha szabad időm volt, együtt mentünk vadászni a Szukhan-völgybe, amely bővében volt a vadnak.

A mérnökök, amikor megtudták, hogy Kangutoffal járok vadászni, nevettek és ezt mondták:

– Kangutoff, a részeg tigris? Kitűnő vadász és úgy ismeri az egész taigát, mint a zsebét.

Mivel éppen indulásra készen voltam, nem engedte már az időm, hogy e különös csúfnév felől kérdezősködjem.

Kangutoffal különböző vadászkirándulást tettem, vadásztunk fácánra éppen úgy, mint vaddisznóra, a parasztok kukoricaföldjének rémére. A búza- és babföldeken, a koaliang vagy kínai cukornád és sójabab-ültetvényeken, de a fűzzel és magas fűvel benőtt folyópartokon is tömegével riasztottuk föl a fácánt. Kutyám, egy finom fajtájú gordonszetter, délben olyan fáradt volt a szünetlen munkától, hogy ebéd után lefeküdt, szűkölve nyalogatta az éles fűtől összevagdalt lábait és nem akart fölkelni. De ha végre mégis elhatározta magát arra, hogy kövessen, mihelyt behatoltam a bokrok közé, egyszerre elfelejtette minden szenvedését; a fácánok erős szaga újra föllobbantotta vadászlelkesedését. Gyakran megesett, hogy míg a kutya pompás tartással egy madarat állott, jobbról és balról szárnycsapkodással és ijedt kiáltással más madarak röpültek föl. A meglepett kutya ilyenkor többnyire szorosan a földre lapult és nem merte a fejét megmozdítani; a helyén maradt és a maga egyetlen madarát figyelte, csak remegő orrcimpái árulták el, mily pokoli szenvedést kell belsejében kiállania.

Szukhan és Tou Tao Kou mezőinek és sűrűségeinek fácánjai bizonyára még sokáig megemlegettek, mert két héten át húsz családot láttam el szakadatlanul ezzel a vaddal, magam pedig annyira jóllaktam ezzel az ízletes fehér madárral, hogy később Keleten már alig nyúltam hozzá, hacsak nem vladivosztoki módra, azaz pezsgővel volt elkészítve. De fölteszem, hogy pezsgőben megfőzve, nagyon ízletes lehet még egy öreg gumicső is, hiszen a levét megihatja az ember, a gumit pedig átengedheti a szakácsnak, amint én tettem a fácánhússal.

Mivel ilyen körülmények közt a fácánvadászat könnyű és egyhangú, hamar ráuntam és valami izgatóbb sportra vágytam. A vaddisznóvadászattól reméltem ezt, amely a Szukhan-völgy bokrai közt és csaknem embermagasságú füvében nincs minden veszedelem híján. E rengetegekben nappal makkon hízlalják magukat a disznók, éjjel pedig fölkeresik a farmerek földjeit és rettenetesen összeturkálják.

Kangutoff elvitt a Aksiejevka-vidékre, ahol a vaddisznók nyaranta tartózkodnak. Henel-puskámat vittem magammal célzó messzilátóval és dumdum-töltéseket.

Kangutoff vaddisznókalandokkal mulattatott, amelyek éppenséggel nem voltak biztatók. Elbeszélte például, hogy a vaddisznó föltépte a vadász hasát vagy agyarával végighasította a combját. A kínszenvedésekről szóló e beszámolójának áradatát ezzel a kérdéssel szakítottam félbe:

– Beszéld el, miért neveznek részeg tigrisnek?

Mosolygott és egykedvűen ide-odalóbálta a fejét.

– Ostoba pletyka, nem érdemes, hogy megismételjem.

– De csak beszéld el, kérlek – unszoltam.

– Ha az emberrel történik valami – kezdte haragosan – mindjárt csúfnevet akasztanak a nyakába. De ha minden áron akarja, jól van, hát elmondom. Vladivosztokból eljött a kormányzó a Szukhan-bánya meglátogatására. Visszafelé kocsin hajtatott a vasúti állomásra és én mint őrség mellette lovagoltam. Az állomáson egy tízrubeles aranyat adott a kormányzó. Ön uram bizonyára megérti, hogy ilyen körülmények közt egészséges, tisztességes ember kis szórakozást enged meg magának.

Én is megtettem és este a vasút mentén lovagoltam hazafelé. A fejem mint a dézsa, a fülem zúgott, mintha tüzérségi harc kellős közepén lettem volna. Részeg voltam, rettenetesen részeg és a nyeregben úgy himbálództam, mint a hajó. A lovam hirtelen megvadult és az útról beleugrott a sűrűbe. Engem letett egy rakás magas, puha fűre, én meg jobbnak találtam, hogy aludjak, semhogy a lovam után fussak. Már napnyugta után volt és eltűnt a félhomály. Napkeltekor ébredtem föl és fölemeltem a fejemet, amely fájt és nehéz volt, mintha ólommal lett volna tele. Tovább akartam aludni, de nem tudtam. Mikor fölkeltem, hogy körülnézzek, hol vagyok hát tulajdonképpen, égnek állott a hajam. A sínek közt egy tigris állott; a farkával az oldalát csapkodva, engem figyelt. Nem volt vesztegetni való időm; fegyveremet lekaptam a vállamról, céloztam, lőttem és gyorsan elrejtőztem a bokrok közt. Egy pillanat mulva óvatosan kémlelődni kezdtem; a tigris még mindig ott állt a sínek közt és felém nézett. Abban a meggyőződésben, hogy eltévesztettem, mert hát annyira részeg voltam, újra rálőttem. Nagyon pontosan céloztam, tele aggodalommal, hogy a vodka megzavarta szemem látását. Hosszabb idő mulva megint kitekintettem, de ijedtemben visszaroskadtam a bokorba, mert a tigris még mindig ott volt és az útra tekintett. Megint lőttem és megint elbújtam. Ekkor talán egy órahosszáig feküdtem ott és azt gondoltam, jobban tenné a tigris, ha elmenne, hiszen az én részeg szememmel és még részegebb kezemmel úgysem árthatok neki.

Jó idő mulva újra kikukucskáltam, de a sínen nem láttam semmit. Még néhány percig vártam, azután a fegyveremmel a kezemben a bokrok közül a sínek felé másztam, ahol egymás mellett fekve három tigrist találtam. Részegségemben mindhármat, egy nőstényt és két hímet, agyonlőttem. Ezért neveznek részeg tigrisnek. A bőrüket hatszáz rubelért eladtam Vladivosztokban és a kormányzó, amikor megtudta a kalandomat, még külön huszonöt rubel jutalmat küldött nekem. És erre, uram, ismét megengedtem magamnak kis szórakozást és részeg lettem, ijesztően részeg – de ezúttal tigris nélkül. Most hát magam vagyok tigris, sőt ami még rosszabb, részeg tigris vagyok. Ostoba fecsegés, hülye pletyka; mulatnak rajtam!

A részeg tigris végre elvezetett a vadászatra kiválasztott helyre. Kis falu volt ez, néhány gazdag parasztnak öt nagy házával. Ezek a parasztok együttvéve körülbelül száz kínai munkást foglalkoztattak földjükön. Sok búzát termeltek, de nem adták el, hanem tiltott módon «holdvilág»-ot készítettek belőle, amit aztán a környékbeli községekben adtak el. A párolóberendezés, amely nagyon kezdetleges volt, az erdő sűrűjében volt elrejtve, ahol mindjárt kéznél volt a tüzelőszer és ahol könnyebben el lehetett kerülni a kormányzóság fölügyelőinek figyelmét. Az alkoholegyedárúság ugyanis a kormányzóságé volt és teljes jövedelmének a felét az általános bűnös hajlam kihasználása szolgáltatta. Természetes, hogy a kormány megbüntette a magánkonkurrenseket, mint aminők a kis falu lakói is voltak, akik nagyon barátságosan fogadták az én részeg tigrisemet, valószínűleg azért, mert legjobb üzletfeleik közé tartozott. Szeretetreméltó vendéglátással fogadtak bennünket és a nap és az éjszaka minden órájában, mindannyiszor más különös magyarázattal főként vodkát kínálgattak nekünk. Az iszákos falu közelében vadásztunk és minden elejtett vagy csak megsebesített vaddisznó alkalmat adott új, az öreg kozáknak rendkívül kapóra jött tivornyázásra.

A vadászás, mint már említettem, sűrű bokrok közt és magas fűben folyt. Csatlakozott hozzánk néhány paraszt és Kangutoff meg én, egymástól ötven-hatvan lépésnyi távolságban rendszerint előre mentünk a sűrűségbe, hogy megkeressük a vadat. Nyáron nagyon erős a szaga a vaddisznónak, úgy hogy helyét igen könnyen ki lehet tudni. Mégis gyakran megtörténik, hogy a vaddisznó egyszerre csak kirohan a sűrűből anélkül, hogy előbb szagával elárulta volna ottlétét; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, mert a vén vaddisznó gyakran megtámadja az embert, amely igazság, mint ezen az első vadászaton megtudtam, az orosz vaddisznóról is áll.

Éppen áthaladtunk volt egy mocsaras erdei réten, amelynek a füvét kiégették és ismét behatoltunk a sűrűségbe. Már néhány lépés után megütötte az orromat a vaddisznó kellemetlen szaga. Ugyanabban a pillanatban már egy vadkan, mint valami szikladarab, felém rohant lefelé a hegylejtőn. Nekiment a nyírfatörzsnek, amely mögött födözéket kerestem és eközben gyökerestül kitépett egy nagy bokrot. Agyarával föltépte a törzset és mint a fergeteg, dühös röfögéssel elvágtatott mellettem. Berontott a tisztásra, ahol utólérte a dumdum-golyóm, amely hátáról lepattanva, a füle mögött találta és a fejét csontok romhalmazává változtatta.

Egy fára akasztottuk föl, hogy a ragadozók ellen biztosítsuk és később parasztokkal elhozattuk. Azután folytattuk a vadászást és napnyugtáig jártuk a vadont; addig én még egy vaddisznót terítettem le, Kangutoff pedig hármat. Ez a vadászat szembetűnően bebizonyította, mily kitűnő, tapasztalt vadász volt a kozák. Bámulatos tökéletességgel és pontossággal lőtt. Abban a pillanatban, amikor a disznót észrevette, már lőtt is és golyója ritkán tévesztett célt. Véres nyomok mutatták, hogy az elejtett három disznón kívül még öt másikat megsebesített, amelyek közül egyet másnap az út mellett arrajáró parasztok meg is találtak.

Vadászkirándulásaink egyikén egy fang-tzehoz érkeztünk, amely sűrű erdőben mély szakadékban épült. Egy öreg kínait találtam ott, aki barátságosan fogadott bennünket, de mégis mintha nyugtalanította volna a jelenlétünk, mert folyton a szoba egyik sarkába tekintgetett, ahol kis szekrény állott. Teáztunk és beszélgettünk a kínaival, aki, amikor távozni akartunk, a következő elbeszéléssel tartóztatott bennünket:

– A mult ősszel egy kínai jött a házamba. Ki volt, nem tudom. A fang-tzemba jött, hogy itt töltse az éjjelt és megbetegedett. Egy ideig nálam maradt és mert pénze nem volt, eltávozásakor egy rézlapot adott nekem a következő szavakkal: «Ez többet ér, mint az arany, mert egy nagy népvezér és csodatévő sírjáról való». Nem nézné meg azt a rézlapot?

Nem kérettem magamat kétszer. Kinyitotta a szekrényt, amelyből vörös kendőt vett ki. A kendőt szétbontotta és egy körülbelül tíz hüvelyk hosszú és öt hüvelyk széles érclapot vett ki belőle, amelyet a kezembe adott. Bevésett jelek borították, amelyekről nem tudtam megmondani, mit jelentenek; azzal a hullámvonalú díszítéssel voltak átszőve, amely jellemző úgy Mongolországra, mint Tibetre és meglátszott még a fekete emailnak a nyoma, amely e bevéséseket eredetileg kitöltötte. Az egyik oldalán sarokvasalás maradványa látszott, amiből arra következtettem, hogy a lap szekrényajtónak vagy ládafödélnek a része volt. Az egyik sarkából valami éles szerszámmal kicsiny, szintén néhány jellel ellátott rész ki volt vágva. Ezt a részt a kínai szintén kezembe adta.

– Adjon huszonöt rubelt és odaadom érte a lapot – mondta olyan mosollyal, mintha bocsánatot kért volna.

Megvettem a különös jószágot. Később Vladivosztokban egy gazdag kínai kereskedő, amikor meglátta, azt mondta nekem, hogy ez ördögűző jelekkel ellátott rézlap, aminő mongol szerzetesek koporsójában található. Amikor megtudta, mit adtam érte, azonnal kifizette nekem a dupláját és megengedte, hogy megtartsam azt a kis részt, amelyet gondosan megőriztem. Visszatérvén Pétervárra, fityegőt csináltattam belőle az óraláncomra és amikor egyszer az akadémikus Radloffal, egy ismert orientalistával találkoztam, megmutattam neki a különös jelekkel ellátott kis darab rezet és elmondtam, hogyan jutottam hozzája. Nagyon érdeklődött iránta és elvitte magával, hogy megfejtse a jelek értelmét. Néhány nap mulva azt telefonozta nekem, hogy régi tibeti fölírásról van szó, amely így kezdődik:

«A nagy harcosnak, aki…»

A fölírás többi része azon a lapon volt, amelyet a kínaiaknak eladtam.

Radloff azt mondta nekem, hogy a lap aranyból van. Az aranyműves, akinek erre megvizsgálás végett átadtam az órafityegőt, rájött arra, hogy arany és platina keverékéből van. Nagyon későn tudtam meg, hogy a kínai engem körülbelül két font arannyal és platinával rászedett, a tudományt pedig páratlanul érdekes archeológiai lelettől fosztotta meg.

Akkoriban még nem nagyon búsított a mennyei birodalom e fiának ravasz, lelkiismeretlen csalása; de most, miután a sors és szerencsétlen időviszonyaink Koen-luntól a Szayan-hegyekig és Dzsungáriától a Csöndes-óceánig lökdöstek mindenfelé – tehát éppen azokon a vidékeken, ahol az aranyból és platinából készült lapon megemlített «nagy harcos» alighanem uralkodott – nem tudom magamnak megbocsátani régebbi fölületességemet.

E kis töredék hatása alatt belső szemem pompás képeket lát régen elmúlt időkből, amikor Ázsiában Dzsingisz Temukhir utódai uralkodtak, aki pásztor volt Kerulenból és akinek lángesze rengeteg nagy, egészen a Volgáig terjedő birodalmat teremtett.

A nagymogul mely utódjára vonatkozott a platina fölirata? Talán a nagy Kublai sírjáról lopta el egy kínai hunghutznak vagy zsákmányoló kereskedőnek sírgyalázó keze vagy Erdeni Dzuban Goondjur-Khan dombjáról, akinek lengyel nő volt a felesége; avagy Tamerlannak, a bénának kőből való síroszlopairól, sőt talán a legutolsó Dzsingisz-ivadéknak, a fönséges Baber szultánnak arabs mecsetjéből.

Erre a kérdésre bizonyára sohasem kapok feleletet, mert ennek az ismeretlen hősnek sírlapjából a kínaiak kétségtelenül már régen gyűrűt és fülbevalót készítettek a «si-fa» számára.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A tett emberei.

Rasdolnaya városka és állomása a vladivosztok–nikolszk–usszuriszki vasút mentén van. Az elsők egyike volt ama falvak közt, amelyek e vidék betelepítése idején megnőttek és meggazdagodtak, mert több olyan országút kereszteződésénél épült, amely a mandzsuországi és a koreai határtól, nyugaton a Hanka-tótól és az Usszuri, Daobi-Ho, Vula-Ho és Bikin mentén az északi taigából jön errefelé. Vadásznak, mindenféle cég ügynökének, kínainak, koreainak, csavargónak és mindenkinek, akinek az erdő ad keresetet és megélhetést, Vladivosztokba haladtában érintenie kellett Rasdolnayat. Itt azután mindenféle veszedelem leselkedett rájuk. Minden fajtájú kereskedők összevásárolták tőlük – árúért vagy gyakran hamis pénzért is – az aranyat, szarvasagancsot, csodatévő gyökeret, prémet és gombát. A legkülönbözőbb vállalkozók leselkedtek itt az erdei emberekre, mint vendéglők, szállók, játékbarlangok és ópiumbarlangok tulajdonosai, de rablók is és mindazok a sötét exisztenciák, amelyek Vladivosztok utcáin csak éjjel bukkannak föl; mohón mustrálgatták a bőr- vagy vászonzsákokat, a káka- vagy nádkosarakat, amelyek az erdőben szerzett jószágot tartalmazták. Mindez a kincs vladivosztoki útján átment a helység lakosainak a kezén és hogy e közvetítők kezébe jusson, arra minden eszköz jó volt, még a csalás és gyilkosság is. Ez a közvetítő kereskedelem segítette elő a helység kedvező fejlődését.

Már amikor először láttam a várost, jól épített kőházakkal, templomokkal, a kormányzóság néhány hivatalos épületével, iskolákkal és annak a pompás dragonyosezrednek kaszárnyájával büszkélkedett, amelynek parancsnoka Volkoff ezredes volt, az ismert sportférfiú és volt gárdatiszt, aki személyes barátja volt II. Miklósnak. A város vadászklubjában az ezredes bemutatott két úrnak, a Kudiakoff testvéreknek, akik a távoli Kelet legkiválóbb személyiségei közé tartoztak.

Eredetileg egyszerű orosz parasztok voltak, akik éppen amikor megkezdődött az Usszuri-vidék gyarmatosítása, a maguk szakállára jöttek ide. Az északi Uralból származtak, tehát zord éghajlathoz voltak hozzászokva, emellett kitünő vadászok, akik minden erdőt és minden sivatagot ismertek azokon a tundrákon, amelyek Jekaterinburg és a Kara-folyónak az északi Jegestengerbe való betorkolása közt terülnek el. Az első két évben, amit Primorszkban töltöttek, bejárták az egész országot, bebarangolták a koreai határon levő Hubtu-folyótól egészen az okhocski-tenger partjáig, eközben eljutottak nyugatnak a Hanka-tóig és Szungakha-folyóig, keletnek pedig gyakran a Csöndes-óceán partjáig.

Ezeken a földerítő utakon alaposan megismerték az országot és kincseit, továbbá értékes nyelvismeretet szereztek, amire a kínaiakkal, koreaiakkal és goldákkal, valamint az orocsonokkal és tunguzokkal érintkezve, tettek szert; mert ama két év alatt állandóan a bennszülöttek közt éltek. Az orosz embernek az a tehetsége, hogy könnyen megtanulja az idegen nyelveket és az a képessége, hogy nagyon korlátolt szókinccsel is boldogulni tud, megkönnyítette nekik azt, hogy barátságos viszonyba lépjenek a bennszülöttekkel.

Találkozásunk idején már gazdag kereskedők voltak és a város első polgárai közé tartoztak; amikor elbeszéléseiket és élettörténetük hősi eposzát hallottam, amely tele harccal és kalanddal itt játszódott le a Pacifik-parton és amit az ország régi lakói, Potorotzchinoff és Valden urak mondtak el nekem, nagy kedvem támadt, hogy e vasemberek történetét leírjam.

A Kudiakoff testvérek sokáig vadászéletet folytattak, mókust, cobolyt, nyestet, hermelint és menyétet lőttek és a bőrt csakis annak adták el, aki tömegben vásárolta össze. Ugyanekkor kereskedést folytattak a taiga lakóival, akiknek prémért puskaport és patront, fegyvert, dohányt és teát adtak. A vállalkozó szellemű testvérek ezen hamar megvagyonosodtak, anélkül, hogy fölkeltették volna a bennszülöttek gyűlöletét, mert Kudiakoffék nem zsákmányolták ki őket és elvből nem adtak el nekik pálinkát, ezt a biztos halált osztó mérget. Már akkor, amikor a Kudiakoffok még egyszerű vadászok voltak, ritkább lett a kegyetlen erőszakoskodás a «fehér hattyúkkal» szemben, mert a koreaiak fáradságosan megszerzett vagyonukkal a Kudiakoffok védelme alá helyezkedtek, akiknek kíséretét a koreai határig jól megfizették. A tapasztalt urali vadászok az erdei utak mellett levő kozák leshelyeket ügyesen el tudták kerülni és ha mégis összeakadtak az útonállókkal, bátorságukkal és ügyességükkel mindig sikerrel tudták megoltalmazni fehérruhás védettjeiket. Nevüket ismerték egész Moreában és Északkína nagy részében és az okos testvérek ezt jól ki is tudták használni, úgy hogy mindig a legjobb ginsenggyökeret és szarvasagancsot kapták és sokat abból az aranyból is, amit a keletiek az erdőben találtak. Mivel nagyon tudták értékelni a drága ginsenggyökérrel való kereskedés becsét, rábírták erdei klienseiket, hogy élő ginsengnövénnyel lássák el őket; ezzel azután egy hegyi szakadékban megvetették az első ginsengtelepítés alapját, amely 1907-ig állott fönn és nagy nyereséghez juttatta őket.

A Kudiakoff testvérek pénzt, szerszámot és élelmiszert adtak kölcsönbe az erdő csavargóinak, hogy segítsék őket az aranykeresésben és ezen sohasem vesztettek; mert ezek az emberek, akiknek származásáról senki sem tudott semmit és akiket a rendőrség üldözött, sohasem csalták meg hitelezőiket, hanem így vagy úgy, de megfizették az adósságot: arannyal vagy prémmel avagy úgy, hogy dolgoztak a testvérek javára.

A Kudiakoffok működésének főterülete a Rasdolnaya és a Szukhan-folyó közt elterülő vidék volt, ahol sok volt a tigris és párduc, ami lehetetlenné tette a telepeseknek a marhatartást. A testvérek egyetlen nyáron tizenhat tigrist és öt párducot lőttek le és teljesen megszabadították a vidéket ezektől a fenevadaktól, egyszersmind jó üzletet is csináltak, mert a tigris bőrét Vladivosztokban, szívét és máját az erdőben a kínaiaknak adták el, akik, mint a koreai varázslók is, a «macska» e szerveit talizmánul használják ragadozó állatok és halálos betegségek ellen. Bizony, nem volt könnyű ez a siker; mindkét testvér legalább kétszer a tigris karmai közt volt és talpa irtózatos nyomokat hagyott a mellükön és a karjukon. Ez azonban nem vette el a bátorságukat és a vadászok meg a csavargók körében a «tigrisölő» melléknevet szerezték meg maguknak.

Az öregebbik testvér egyszer elmondta nekem a következőt:

– Mint már tudja, én körülbelül száz tigrist ejtettem el és e vadászatokon sok mindent láttam és átéltem. Testvérem és én azt a megfigyelést tettük, hogy a tigris hamar észreveszi, ha üldözik és hogy ki akarja tudni, miféle ember az, aki a nyomában van. Ha a vadász tapasztalatlan, nem olyan hivatásos vadász, mint a testvérem és én, a tigris rendesen futni hagyja vagy elrejtőzik a bokorban vagy sziklák mögött. De olyan emberrel, akinek tigrisvér szárad a lelkén, másként bánik el. Mihelyt a tigris ilyen embert sejt, visszájára fordítja a dolgot és ő kezdi meg a vadászatot az emberre; emellett olyan helyen iparkodik őt megtámadni, ahol a vadász akadályozva van a lövésben, azaz sűrű bokrok vagy sűrűn álló fatörzsek közt avagy magas fűvel benőtt hegyi szakadékban.

– Mi például azóta, hogy a harmadik tigrisünket ejtettük el, szemben sohasem tudtunk többé tigrist leteríteni, hanem mindig nagy kanyarodást kellett tennünk hátrafelé, mert a tigris állandóan hátulról támadott. Gyorsan meg kellett fordulnunk és gyorsan kellett lőnünk, abban a pillanatban, amikor a tigris ugrott vagy futott avagy amikor ugrásra készen a földre lapult. Kedvezőtlen állásból mindig bizonytalan és nagyon kockázatos az ilyen hirtelen lövés, mert ha a golyó nem öli meg azonnal a fenevadat, akkor többnyire elkerülhetetlen a katasztrófa. Ilyenkor a bestia rárohan a vadászra, aki már csak a késben és fejszében bízhatik. Mi ismerjük ennek a harcnak a veszedelmét, mert gyakran kellett e fegyverre támaszkodnunk. A tigris még akkor sem támadja meg az embert azonnal, ha éhes és táplálékot keres, kivéve ha az éhség kétségbeesésbe kergette; de még ilyenkor is csak ritkán támadja meg a fehér embert, hanem gyakrabban a keletit. Ha az élelmet kereső tigrispár egy fehér emberrel, egy kinaival és egy kutyával találkozik, akkor először a kutyát támadja meg, azután a kinait és csak utána a fehéret.

– A tigris nem szereti az európai húst, tette hozzá Kudiakoff tréfálkozva. Úgy látszik, nem izletes, mert alkohollal van átitatva! Megesett, hogy a tigris, miután halálosan megsebesített egy orosz embert, otthagyta és eltávozott, de kinainak a csontját mindig úgy lerágja, mintha csirke lenne.

Kudiakoff ez állításának helyességét bebizonyította nehány hónappal későbben egy esemény, amely a karbin–vladivosztoki vasút mentén, Udini állomás közelében játszódott le. Akkoriban nagy faszéntelepet építettem ott, amelynek az volt a célja, hogy az orosz-japán háború alatt ellássa az orosz hadsereget. Védelmül a hunghutzok ellen néhány orosz katonánk volt, akiknek egyike lelkes vadász volt és állandóan vadhússal és más zsákmánnyal látott el bennünket. Egy reggel nagyon korán indult vadászatra, de nem jött vissza az erdőből; csak másnap vettük észre, hogy nincs otthon és segítő csapatot küldtünk ki a fölkutatására. A bokrok közt találtunk rá szétzúzott koponyával és tigriskaromtól széttépett aggyal; minden tagját kificamította és összeroncsolta a fenevad, amely nyilván úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.

A vadászok elmondták, hogy a tigris, ha az embert megtámadja, először talpa ütésével elbódítja, azután rettenetes karmaival minden idegét széttépi és minden csontját összetöri. Mikor az ember már egészen tehetetlen, a tigris szétmorzsolja a koponyáját és lassú, kínos halálnak teszi ki; később azután visszatér és fölfalja.