Part 2

Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték, miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:

– Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.

E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.

– Szegény fickó! – mondták társai vigyorogva.

Nehány nap mulva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.

A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éjjel vándorolnak.

Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.

Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert szükségünk volt, munkásokra, megigértük közbenjárásunkat. Óhajuk, hála Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.

Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó síma lett, mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak bennünket.

A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk, amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben konzerváltunk.

Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat egy este Trufanoff beszélte el.

– Ez mind semmi, – kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.

Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megigérték, hogy hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk, hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.

Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk; tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Amikor reggel félálomból és félmerevségből fölébredtünk – más éjjeli nyugalmat nem ismertünk – láttuk, hogy meghalt.

Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő, ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez már nem tehet semmit és nem is akar tenni – és ugyanez a sors vár ránk is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz – ahogyan Isten akarja. Jöhet valami, ami megment bennünket!

Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot olvastam társaim tekintetében…

Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.

Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját, amelyet rongyos ujságpapirból csinált magának. Amikor végigszívta és a csutkáját a tóba hajította, így folytatta:

– A szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!

Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk… Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe, teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!

Jusszuf, az öreg tatár és én – mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk, a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.

Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt mondta:

– Osztozkodjunk, éhes vagyok.

– Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.

Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…

De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.

Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel, amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre, hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és elsompolygott.

Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem. Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott. Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.

Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett. Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant. Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért, kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés rázta meg fejétől a talpáig – és mindennek vége volt.

Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan a féreg falja föl apránként az almát.

Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?

Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól, hallgattunk; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút állottak.

Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés, amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt velök. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt, pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért fejenként tíz rubelt kaptak.

Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy megölje, egészen egyre ment, vajjon azért öli-e meg, mert támogatni akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig elítélt raboknak tekintették, akik törvényen kívül állnak.

A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk, éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias, szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor nem gyógyító- vagy javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.

Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni, Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte magát.

Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt, kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz készüléket ismét fölhozta.

Kitünő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.

A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok végre mégis úszó növénycsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban a madár fölkiáltott és eltünt a víz alatt. A többi turpán meglepetve nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét megnyugodott. Néhány perc mulva egy második és egy harmadik madár is éppen úgy eltünt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a zsákba, ahol megfulladtak.

– Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!

– Kés? – kérdezte Hak. – Adhatok én kést.

E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam, amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki, amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!

– Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az operációnak, – mondta Hak sokat jelentő mosollyal. – Ez elkerülhetetlen! Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le lehet vele szúrni az embert.

E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.

HARMADIK FEJEZET. Az elsülyedt város.

Hak ügyessége az úszásban nagyon érdekes fölfedezést tett lehetővé a tó déli részén. Egyik napon egy értékes termométer, amellyel a különböző mélységek hőfokát mértük, eloldódzott a zsinórjáról és lesülyedt a mélybe. Hak azonnal levetköződött és beugrott a vízbe. Többszörös mély alámerülés után sápadtan és ijedten jött vissza a csónakhoz. Ez nagyon meglepett bennünket, mert azt hittük, hogy Hak nem ijed meg a világon semmitől. Miután végre bemászott a csónakba, megnyugodott és hozzákezdett kalandja elbeszéléséhez:

– Amikor az imént alámerültem, egyszerre különös sötétség vett körül. Éreztem, hogy közel vagyok a fenékhez, de semmit sem tudtam megkülönböztetni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ez mit jelent. De szemem csakhamar megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…

Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.

– De hát mit láttál? – nógattuk.

– Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…

– Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?

– Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, – mondta levegő után kapkodva. – Megesküszöm a lelkem üdvösségére.

Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.

Később azonban egy tatár kereskedőtől megtudtuk, hogy az a legenda járja a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:

– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó[2] borít, valamikor az ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján és megjelent a khán szelleme és így szólt:

– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!

Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai, akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy, amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város. Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.

Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.

Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus, titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van rá a pihenés óráiban.

– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük egymást.

Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra vannak ítélve.

Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül, romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.

NEGYEDIK FEJEZET. Virágok közt.

Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve, amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A kagylómegkövesülések főként ammonitok.

A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.

Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.

Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát. Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk, amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában néha világosan megérezhető.

Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét. Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek, amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket távolról az illata, nem szálltak rá.

A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas, fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű. A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.

Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba keverik.

Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere. A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok átkutatják utánuk a vidéket.

Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából, mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.

Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik. Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az orrisgyökeret.

Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.