Part 8

Csaknem naponta prospektoroknak, az egyik helyről szünet nélkül a másikra vándorló aranykeresőknek a nyomára akadtam. Ezek a nyomok kőtömbök voltak és kőrakások, amelyek robbantásból származtak, mély lyukak, árkok és csatornák a víz levezetésére és ama helyek szárazzátételére, amelyeken aranyat sejtettek. De azok, akik ittjártuknak e bizonyítékait hátrahagyták, már régen eltávoztak, uj aranykeresők jöttek utánuk, egyedül vagy kis csapatokban, amelyek a legkülönbözőbb emberekből, volt köztük nem egy bűnös multú, állottak össze. Miután sikerült a rendőrség és a bányafelügyelőség figyelmét elkerülniök, nyáron és ősszel átkutatták a folyam ágyát; mellig vízben állva, aranyat mostak a homokból, hogy talán csak annyira tegyenek szert, amennyivel eltengethetik az életüket a következő nyárig, amikor újra megkezdhetik ugyanazt a munkát. Ezek az emberek a földbe ásták lakásukat és nem volt más kívánságuk, csak az, hogy valami aranyat találjanak és hogy nyugtuk legyen a rendőrségtől. Ha az erdőben véletlenül találkozott velük az ember, sohasem vallották be azonnal, mi járatban vannak, hanem mindig azt mondták, hogy vadászok vagy halászok. Attól függött, hogy mely helyen találkoztak velük. Állításuk igazolására mindig tudtak nehány mókus- vagy görénybőrt mutatni, vagy szárított halat, amit a gunyhóik mellett fölakasztottak.

De más emberek is rejtőzködtek a sűrűségben, kis szertekóborló, rendesen két-három főnyi rablócsapatok. Ezek az aranyásókra vadásztak és sikeres támadás után maguknak kellett vigyázniok, mert az elért eredmény viszont más rablóknak adott kedvet az ő üldözésükre. Abban az évben, amikor ebben az országban utazgattam, egy Félszemű-nek nevezett rabló volt a taiga minden lakosának, törvényesnek és törvénytelennek, a réme, mert nagyon értett a meglepő támadáshoz és engesztelhetetlen volt áldozataival szemben; minden parányi aranyukat, az utolsó ingüket elvette, megkínozta azokat, akik nem akarták elárulni zsákmányuk rejtekhelyét és végül mindannyinak elvágta a gégéjét. Öt cinkostársának, hozzája hasonló ördögöknek, a következő utasítást adta:

– Mindenkit öljetek meg, hogy senki se lehessen bosszuló és áruló.

De akkor, amikor a legutolsó vasuti állomást elhagytam és beléptem az ukrán telepesek szétszórt falvaival teli taigába, még semmit sem tudtam róla.

Világosan emlékszem megérkezésemre egy júliusi nap déli óráiban a Bikin bal partján egyik kis telepre. Tíz ház volt az egész. Egy lélek sem mutatkozott az utcán, amikor két főnyi szerény védőcsapatommal keresztüllovagoltam a telepen. Asszonyok, akik itt-ott kikandikáltak az ablakon, rögtön megint eltűntek; még gyereket sem lehetett az utcán látni. Egy jobb és tisztább külsejű ház előtt megállottam és bekopogtam. Sokáig semmi választ nem kaptam, végül azonban hallottam, hogy valaki az udvarra szolgáló ajtót bezárta, ott láncra vert egy kutyát és érthetetlen szavakat mormogott.

– Hát itt valamennyien megbolondultatok, ti ördögi fajzat? kiáltotta a házbeliek lassúságán bosszankodva kozákjaim egyike. Hogyan merészeltek ebben a hőségben egy tudóst megvárakoztatni?

Ez, úgylátszik, használt, mert egy pillanat mulva megjelent egy öregasszony és ajtót nyitott. Betessékelt bennünket és ezt mondta:

– Bocsánatot kérek uram, de mi félünk. Az a hír járja, hogy Félszemű itt van valahol a közelben és meg akar bennünket támadni, hogy váltságdíjat erőszakoljon ki. A férfiaink talán lebirják, de még akkor is dolgunk akad majd a rendőrséggel, kihallgatást és bírósági vizsgálatot rendelnek el és arra kényszerítik embereinket, hogy ebben a meleg és sok munkát adó időben menjenek be a városba. Jobb, ha nem bocsátunk be senkit.

Kozákjaim hangosan nevettek.

– Ejha, micsoda bölcseség szorult beléd, mondta az öregebbik, egy nagy sovány ember heves, ideges mozdulattal. Hát a halálodig be akarsz zárkózni a házadba?

– Majd később beszélünk, felelte nevetve az öregasszony és a teával kezdett foglalatoskodni. Üljenek le és tegyék magukat kényelembe. Rögtön teát főzök és forró halragut hozok.

Félig fekve kényelmesen elhelyezkedtünk a padon, mert kifárasztott a hőség és a küzdelem az usszurii moszkitókkal, amelyek mintha megesküdtek volna valami védőszentnek, hogy kiszívják minden csöpp vérünket. Még vezetőim is, akik pedig hozzászoktak e kegyetlen erdei csapáshoz, olyan veszettül káromkodtak, hogy szégyenkezve még a lovak is elfordultak.

Teáztunk, alaposan hozzáláttunk a friss kalugából, a tokkal rokon halfajtából készült raguhoz, azután kissé pihenni akartunk.

– Én nem alszom, mondta az öreg vezető. Megakarom ismerni ezeket a bolondos parasztokat. Talán kitudhatok tőlük valamit az ön részére az aranyról és a szénről.

– Hát öreganyám, ugye van munkája a férfinépségnek a taigában?

– Hát van, volt a felelet. Fát vágnak, vadásznak és fenyőtobozt gyüjtenek.

– No, amint látom, nem éltek éppen rosszul, nevetett vidáman. Jól megy a sorotok, ugye?

– Hála Istennek igen, felelte és alázatosan keresztet vetett, a föld jó, kenyerünk van elég és még eladásra is jut búza Kabarovszkban és Nikolajevszkben. Elegendő marhánk van, a férfiak cobolyra és nyestre vadásznak és vodkát, dohányt, puskaport meg gyujtót szereznek a goldáknak,[4] akik arannyal és szőrmével fizetnek. A goldáknak mi vagyunk a legközelebbi szomszédjaik és áruik legnagyobb részét megvásároljuk vagy pedig bizományba vesszük; az árut azután a vasúthoz és a városba visszük. Egymaga Sovienko ötszáz cobolybőrt vett tőlük és Kabarovszkban eladta.

Bizonyos lelkes megelégedéssel beszélt, amit a jólét és a biztos kereset teremt meg.

– Ejnye, de finoman éltek itt, mondta a kozákom.

A másik hangosan nevetve mondta:

– Olyan boldogok vagytok és mégis, mint valami börtönbe, bezárkóztok a házatokba.

– Csak most, Félszemű miatt, mondta az öregasszony, aki elmosogatta a tányérokat.

Kevéssel e beszélgetés után elaludtam. Amikor fölébredtem, vezetőim már útrakészen voltak. Kifizettem háziasszonyunkat és tovább mentünk.

Nehány óra mulva, mely idő alatt megint a moszkitó és a kozákoktól gnunak nevezett óriási légy zsákmánya voltunk, az út mellett keréknyomot láttunk és félkilométerrel tovább aranykeresők gunyhóját fedeztük föl. Odalovagolva, hármukat vodkaivás közben és már nagyon részegen találtuk.

Az első üdvözlés után a prospektorok alaposan érdeklődtek, hogy kik vagyunk; miután erről megbizonyosodtak, azonnal megnyugodtak.

Megtekintettem munkahelyüket az aranytartalmú homokban és ünnepiesen megigértem, hogy a hatóságnak nem árulok el semmit. Azután a moszkitók és a gnúk nagy örömére folytattuk utunkat.

– Ezeket a fickókat alighanem az a szerencse érte, hogy valami kiadósat találtak, jegyezte meg az idősebbik kozák; ez nem történik meg gyakran ezzel a napról-napra élő koldusbandával.

Éjjelre egy szakadékban szálltunk meg, amelyet köves talajon hangos zúgással átfolyó víz szelt át. Vacsora után tetőtől-talpig alaposan beburkolództam bő vászonköpenyembe és a puha falevélágyon, melyet a kozákok készítettek nekem, csakhamar elaludtam. Valamikor éjjel, szinte álomban, zajt hallottam, nehány lépést és lóprüszkölést, de mert ott voltak a vezetők, nekem meg nem volt semmim, ami tolvajnak csábító lehetett volna, kivéve puskámat és revolveremet, amelyek a köpeny alatt mellettem feküdtek, a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam.

A nap már magasan állott az égen, amikor fölébredtem. A kozákok a tűznél ültek és teáztak. Amikor látták, hogy ébren vagyok, odajöttek hozzám és jelentették, hogy két málhásló megszökött és nem tudtak rájuk akadni. Valószínűleg visszafutottak azoknak a házaknak az irányában, melyek mellett tegnap ellovagoltunk.

– Mindjárt elindulunk és megkeressük a lovakat, mondta az öregebb kozák és odament fölnyergelt lovához, amely mint megállapítottam, tele volt habbal, mintha valami megerőltető út után lett volna.

A kozákok ellovagoltak és én sokáig, körülbelül este hét óráig vártam őket. Szidtam őket is, meg a lovakat is, mint a bokrot. Végre hét óra felé több ló dobogását és emberi hangokat hallottam. Nehány perc mulva egy csapat lovas bukkant elő az erdőből és belovagolt a szakadékba. Amikor közelebb jöttek, sapkájukról és ruhájukról rendőröknek ismertem föl őket. Vezetőjük rám fogta a fegyverét és ezt kiáltotta:

– Meg ne mozduljon, különben lövünk!

Sehogysem tudtam megérteni, mit jelentsen ez: rendőrök, akik megtámadnak egy tudományos kutatót! Ez még Oroszországban is meglehetősen szokatlan dolog. Ezt feleltem:

– Rendben van, nem mozdulok.

Odajöttek és irataimat kérték. Mivel ezek rendben voltak és rajtuk volt a kormányzó aláírása, egyszerre megváltozott a magatartásuk és leszálltak a lóról. Letelepedtek tábortüzem mellé és a csapat vezetője láthatólag zavartan kérdezte:

– Bocsánatot kérek uram, de hogyan van az, hogy ön összeköttetésben van Félszeművel?

– Kivel? kérdeztem.

– A rablóval, a legveszedelmesebb rablóval, Félszeművel.

– Ha ez a neve, akkor bizonyára csak félszeme van, már pedig én ilyen embert nem ismerek, feleltem határozottan.

– Tagadja tehát a vádat? Kérdezte meglepetéssel a rendőr.

– Természetesen, felelém.

– Hozzátok ide azokat az embereket és mutassátok meg ennek az úrnak Félszeműt!

Hosszú, sovány vezetőm állott előttem és mögüle buta félelemmel a másiknak az arca kandikált elő. A bámulattól elállt a szavam.

Vezetőmnek, akinek azonosságát nem lehetett kétségbevonnom, valóban csak félszeme volt. Vörös, könnytől agyoncsípett bal szemüregére tehetetlenül borult rá a szemhéj, meg az egészséges és ép jobb szem jókedvűen és huncutul nézett rám. Kézi bilincsét csörgetve üdvözölt és azt mondta:

– Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, amit önnek okoztam.

A rendőr elvezette. Azután el kellett mondanom a rendőröknek, hogyan szerződtettem ezt a két embert a faluban az állomáson. Amint látszott, éppen nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket testőrségtől kíván meg az ember.

A csapat vezetője elmondta, hogy Félszemű és társa megtámadta az aranyásókat az erdőben, valamennyit meggyilkolta és öt font aranyat rabolt el tőlük; azután visszatért hozzám. Később azzal az ürügygyel, hogy megkeresik a megszökött lovakat, visszamentek abba a faluba, ahol a nagyon is őszinte öregasszony házában voltunk megszállva. Itt egyenesen a gazdag Sovienko paraszt házába mentek és azzal fenyegetődzve, hogy megkínozzák és megölik, minden pénzét elvették. Éppen amikor Sovienko átadta volt a pénzt, betoppantak a rendőrök és lefogták a rablókat. Félszeműnek a külseje ekkor már megfelelt a nevének, mert harcra fölkészülve, műszemét kivette és zsebre vágta. Ez a műszem teljesen fölismerhetetlenné tette a rablót abban a községben, ahol mindenki rettegett Félszeműtől.

Meg kell azonban említenem, hogy Félszemű egészen kellemes, jómodorú ember volt. De nagyon sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert utamat a rendőrségtől részemre fogadott ukrán paraszttal voltam kénytelen folytatni, aki ostoba volt és lusta, állandóan eltévedt és együgyüségében még az öreg tölgyektől is félt, amelyekben hite szerint, zöld erdei ördögök laktak. Naponta többször is leitta magát és ilyenkor egészen elment az esze, hülye módjára egyre csak nevetett. És mindennek a tetejébe Sas volt a neve!

A Bikin folyó körül az egész őserdői élet az aranyat uralja. Legendákat beszélnek mesésen gazdag aranykeresőkről, akik benn a hegységben dolgoznak és csodálatos aranyfövenytelepekről a mély és ragadós folyók ágyában, aminő a Khor és az Iman; és szájról-szájra adják a híreket, amelyek az erdőkben történő borzalmas gonosztettekről és az aranykeresők rettenetes kalandjairól szólnak.

A «sárga ördög ércéért», ahogyan a koreaiak az aranyat nevezik, az usszuri taigában ijesztő és véres bűnök, de hősies bátorságra és hajthatatlan akaraterőre valló tettek is történnek; de végezetül csaknem mindig a sárga ördög diadalmaskodik és bűnre csábítja, romlásba dönti az aranytól elcsábított embereket.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A kihaló nép.

Ebben a végtelen őserdőben, ahol csak ritkán található fehér ember, sok kínai és koreai megtalálja lakását és megélhetésének lehetőségét. Ők az igazi birtokosai ennek az át nem kutatott erdőterületnek, alaposan ismerik, minden évben új csapást vágnak benne és egyre mélyebbre nyomulnak be az erdőbe, amely csak folyóktól megszakítva, egészen az északi tundrákig terjed. De a délről jövő e betolakodókon kívül régi bennszülött lakosság is van itt, kihalóban levő lakósság, amely azonban az erdőterület jogos tulajdonosának tekinti magát: a goldák mongol nomád törzse. Ma is éppen úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt; nagy vadat és kis vadat fogdosnak csapdában, sőt jávorszarvast és őzet puszta kézzel is, néha, a villamosság és a gőzerő mai napjaiban, hosszú íjat is használnak kő- vagy csontvégű nyíllal. A civilizációnak a goldákhoz hatolt egyetlen vívmánya az alkohol és a puskapor.

Régen, a mongol Jüan dinasztiából származó hatalmas kínai császárok idején, a goldák a mennyei birodalomnak magában zárt alkotórésze voltak. A birodalom legészakibb védői voltak a tunguzok ellen. Később a Dzsingisz Khan és Tamerlán államában történt hatalmas változások idején a goldák egymásután a koreaiak, a tunguzok és a japánok uralma alá jutottak és végül amikor Oroszország a Csöndes Oceán partjáig és végig a mandzsuországi és a koreai határ mentén megszállta a távoli keletet, a cár alattvalói lettek,

Lelkiismeretesen beszolgáltattak minden adót, amit állatbőrrel fizettek meg. Igaz, hogy nem voltak egészen biztosak abban, hogy mely államhoz tartoztak, mert fizettek adót az orosz adóigazgatásnak, de időről-időre kínai hivatalnokok is fölkeresték őket, akik lopva jöttek hozzájuk a tengerpartról; ezeknek is adtak coboly-, menyét- és mókusbőrt a kínai kincstár számára. Az orosz kereskedők irtózatosan kizsákmányolták őket és az alkoholtól, ettől az orosz kultúrbajnokoktól bevitt fizető eszköztől megmérgezve, lassanként kihaltak.

Tragikomikus esemény történt 1905-ben. Egy vállalkozó szellemű kalandor kereste föl a goldákat és cobolybőröket gyüjtött mint adót az angol adóügyi igazgatás számára. Az agyafúrt «angol» a goldák szerencséjére egy orosz hivatalnokkal találkozott, aki elfogta és megmentette a sok cobolybőrt. Ez az orosz hivatalnok zsebébe vándorolt, sőt voltak, akik azt állították, hogy a zsákmányt megosztotta az «angollal», akit futni hagyott.

A goldák kitűnő vadászok és nagyszerű lövők, nagyon kitartók és csodásan bátrak; minden kíséret nélkül egymagukban mennek tigris- és medvevadászatra. Nyáron csakúgy mint télen bebarangolják az egész taigát az Amurtól a Bikinig, sőt az Imanig. De valami régi hagyományhoz híven, délfelé nem mennek tovább; mert a tizennegyedik században egy kínai császár parancsot adott ki, amely megtiltotta az északi barbároknak, hogy a koreai határhoz és a mandzsuk területéhez közeledjenek. Attól tartott ugyanis, hogy a barbárok esetleg egyesülnek a harcias mandzsukkal, velük együtt megtámadják Kínát és így veszedelembe sodorhatják a dinasztiát, amely az uralkodásban Dzsingisz Khan dinasztiáját váltotta föl.

A goldákkal az Imperator-öböl felé utaztamban találkoztam. A cár kormánya ugyanis csatornát tervezett, amely onnan kiindulva az Amurt a tengerrel kötötte volna össze és így rövidebb és kényelmesebb utat biztosított volna ehhez a rengeteg folyamhoz, mint aminőt természetes torkolata nyújtott homokzátonyaival és más akadályaival. Két asszisztenssel és három vezetővel utaztam ezeken az erdőkön át és sokszor besüppedtünk a mocsaras hegyi szakadékokban.

Egy este, amikor éjjeli pihenőre meg akartunk állni, közelünkben egy dombon tűzfényt vettünk észre, amely vörösbe vonta a szomszédos tölgyek és szilfák koronáját.

– Ezek bizonyára goldák, mondta az egyik vezető.

A tűz felé lovagoltunk és csakhamar nagy hegyi rétre jutottunk, amelyen az izzó farakás körül legalább húsz férfi ült körben. Bő bőrnadrág és bőrkabát volt rajtuk, a fejükön pedig süvegféle ugyanabból az anyagból. Szótlanul ültek, pipáztak és szemük mozdulatlanul a tűzre meredt.

Néhány lépéssel odább a fák alatt magas bennszülött állott rongyokból készült ruhában, amely tarka ringy-ronggyal és szalagokkal még külön föl volt díszítve. Nyírfahéjból készült takaró ékesítette a fejét. Egyre lehajolgatott és ismét fölemelkedett, miközben egy hosszú bőrszíjat húzogatott, amelynek felső vége eltűnt egy vén görcsös tölgy sötét lombozatában. Alaposan szemügyre vettem a fa korongját és egyszerre csak fölfedeztem, hogy a fejdísszel ékes magas ember fölakasztott egy másikat, akinek sötét teste, ide-odahimbálódzva és forogva lassan fölemelkedett a fa szétterpeszkedő ágazatába. Rögtön oda akartam ugrani, hogy megmentsem az áldozatot, de vezetőim egyike, aki már hosszabb idő óta élt az Amur-kerületben, mosolyogva visszatartott:

– Ne izguljon! A goldák egy halottjukat akasztják föl. Ők így temetnek!

Így is volt. Éppen egy golda eltemetésének szertartásába pottyantunk bele. Ez a golda agyonitta magát. Kiderült, hogy ilyen alkalomkor a holttestet két darab nyírfakéregbe burkolják, amelyet egy nagy törzsről fejtenek le. Ezt a primitív koporsót bőrszíjjal csavarják körül és valamelyik tölgyfa legfölsőbb ágai közt fölakasztják.

Később gyakran láttam ilyen függő koporsót, amelyben szirtifecskék és sarki baglyok (Nictea nivea) fészkeltek.

Amikor a nyírkoporsó, alulról a tűz fényétől megvilágítva, erősen megkötözve ott függött a fán, a körbe belépett a saman, leült és egy öreg bennszülöttől egy darab húst és egy kehely pálinkát vett át. Csak amikor ez elkészült az evéssel, keltek föl a goldák és jöttek át hozzánk. Üdvözöltek bennünket, megkérdezték, mi járatban vagyunk és meghívtak, hogy üljünk le velük a tűz mellé.

Kíváncsian figyeltem komoly, sohasem mosolygó, okos arcukat. Vajjon arckifejezésük atavisztikus örökség volt-e vagy pedig az alkoholizmusnak volt-e az eredménye, nem tudtam eldönteni; azt azonban gyakran megfigyeltem, hogy az iszákos emberek többnyire nagyon komolyak és nincs sok kedvük a tréfálkozásra és a nevetésre.

A saman, amikor már magasan állott a hold, megint munkához látott, mert a temetés szertartásának négy része volt. Az első rész volt a koporsó elkészítése és a halott fölfüggesztése a «temető» valamelyik fáján. A többi rész szövevényesebb és nehezebb volt. A második részben az itt fekvő vagy inkább függő többi halott szellemeihez imádkoztak és arra kérték, fogadják kegyesen új társukat; a harmadik részben figyelmeztették az elhunyt szellemét, hogy maradjon érintkezésben családjával és barátaival; a szertartás vége volt az ünnep legkellemesebb része: izana-nak nevezett lakoma.

A saman fölemelkedett helyéről és hivatalos ruházatának a fölcseréléséhez fogott. Letette a tarka rongyokat és sárga meg vörös szalagokat és helyükre zsinórdarabokat, bőrszíjat és láncot tett, amelyekre amulettek voltak ráerősítve, továbbá különféle növények sajátságos alakú gyökerét, tarka követ, embercsontdarabokat, medvefogat és más titokzatos, csodaerejű holmit. Fejére szarvasbőrből készült széles kalapot tett. Ekkor azután dobot és csontból készült fuvolát fogott. A hátára zsákot vett, amelyben mindenféle ajándék volt, mint pálinkás üvegek, dohánycsomagocskák, pipák, só és szárított borsó.

Ekkor sajátságos némajáték kezdődött. A magas fáktól körülvett tisztáson tűz lobogott és fény meg árnyék váltakozása űzte játékát a lombozatban. A gyanús külsejű, magukban elmélyedt emberek hallgatag köre élesen és feketén vált el az égő tűz fényétől. A tűztől valamennyinek az arca vörös volt. Messzibb hátrafelé, különös mozdulatokkal ide-odasurrant a samannak csak egyik oldalról megvilágított alakja. Fejét magasra tartva föl s alá járt. Időnként átható hangon ezt kiáltotta: «Jin! Jin!» és ezt a kiáltást egyes dobütéssel kísérte.

Vezetőim megmagyarázták, hogy a saman ezen a módon a halottak mindenikét fölhívta, hogy figyeljen reá. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a közelünkben levő fákat és észrevettem, hogy részben fiatal ágaktól és lombozattól elfödve, még több koporsó függött ott mindenfelé.

A saman negyvenszer ütött a dobra és mindannyiszor ismételte a kiáltást. Azután egy pillanatig hallgatott. Majd olyan helyet választott, ahonnan valamennyi halott hallhatta és rekedt torokhangon hosszú beszédbe kezdett, amelyet helyenként dobolással és fütyüléssel szakított félbe.

– Jin sumgu tamaz! – kiáltotta ünnepiesen, ami azt jelenti, hogy az elköltözötteknek lelkei megérkeztek az ajándékok átvételére.

A saman kihúzta a dugót az egyik pálinkásüvegből, amellyel félkört írva le, a drága italból egy keveset a fűre öntött. Azután maga húzott jó nagyot, még egy keveset a földre öntött és újra ivott. Ezt hatszor megismételte. Megfigyeltem, hogy a samanunk nagyon ravasz és ügyes kókler volt, mert a halottakkal szemben meglehetősen szűkkeblű, maga iránt ellenben annál bőkezőbb volt. Sejtettem, hogy ezen az éjjelen bizonyára nem csupán a halottak lelkei fognak lerészegedni. A pálinka után a dohányra került a sor, amit a saman becsületesen megosztott a halottakkal. Még egy nagy porció sót is a szájába dugott, ellenben a pipákat és borsót nem osztotta szét.

Ezt az áldozati ceremóniát a saman rituális tánca követte.

Igazán gyakorlott táncos volt. Ügyesen nagyot ugrott a levegőbe és eközben a lábával és a kezével igen gyors mozdulatokat végzett, amelyek nem voltak bizonyos báj híján; dobja gyors ritmusának ütemét kitáncolta és féllábon olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig lehetett az arcát látni. Sokáig táncolt és mivel eközben nagyon melege lett, a tánc megszakítása nélkül egymásután letette amulettjeit, kalapját és felsőruháját, úgy hogy végül derekáig meztelen volt. De még mindig tovább táncolt, sovány kezét és meztelen karját kígyó- és hullámvonalban mozgatva. Végre abbahagyta, szép lassan, mint valami jól megolajozott gép; miután ruháját és többi cókmókját fölszedte, átjött a goldákhoz és tudtukra adta, hogy a halottak kegyesen fogadták adományaikat és ezért szívesen látják körükben az új lelket.

A varázsló, miután kevés teát ivott és kissé lehűlt, felöltözködött, jókorát húzott a pálinkás csészéből, amely általános használatra szolgált, kevés sült húst evett, azután újra munkához látott.

Ezúttal nem vett magára díszt. Két kis deszkát vett elő, amelyek közt selyempapiros vékonyságú nyírfakéregréteg volt és lassan odament az új koporsó helyéhez, ott megállott szótlanul, mintha mélyen elgondolkoznék, ha ugyan nem részeg elfogultság volt ez, majd a szúnyog zümmögéséhez hasonló gyönge hang hallatszott. A hang mintha messziről jött volna, valójában azonban a vékony deszkák adták, amelyeket a saman a szájához emelt.

A hang mindjobban erősödött, míg végül folytonos mély basszushangú ordítás lett belőle, amely a sűrű fűtől egészen a tölgyek csúcsáig az egész erdőt betöltötte és elkábította az ember fülét, érzését és eszét; olykor úgy érezte az ember, mintha ez a hang szét akarná repeszteni a koponyáját. Kétségtelen, hogy a saman csupán ezzel a két vékony deszkácskával és egy kevés fakéreggel meg tudta bolondítani az embert. Az ordítás végre gyöngült és ismét alig hallható hangokba olvadt át. Ugyanakkor előrehaladt a saman a fák árnyékában, amelynek homályában kicsiny foszforeszkáló lángocskák voltak láthatók.

A goldák tiszteletteljes borzalommal sugdolódzni kezdtek és ijedten bámultak a sűrű homályba.

Mi volt ez? A kóklereskedő saman által megteremtett szuggeszció volt ez vagy pedig valamiféle foszforeszkáló tárgyat, például rothadó tölgydarabkákat vagy széthulló gomba porát dobta a levegőbe, avagy a János-bogárhoz hasonló világító rovarokat röptetett, aminők Usszuriföldön tömegével vannak?

A saman, amikor a kis lángocskák megjelentek, valamit kihirdetett, ami a halott már teljesen lerészegedett rokonait lecsillapította és vigasztalta, az ünnepség intézőit pedig arra késztette, hogy vezetőim nagy örömére, a tálakat és csészéket újra megtöltsék pálinkával.

– Gazdag, előkelő temetés! – súgták nekem és a kezüket dörzsölgették.

A varázsló visszatérvén a tűzhöz a helyére, ünnepies lakoma, vagyis inkább tivornya kezdődött, amelyben résztvettek a vezetőim. Az emberek szinte úsztak a pálinkában, elestek és ismét fölszedelődzködtek, csakhogy újra igyanak. Keveset ettek, egyikük-másikuk olykor egy falat sült vagy főtt húst vagy kevés halat nyelt el. Amikor néhány óra mulva kiégett a tűz, a goldák szerteheverve, a részegek álmát aludták, motyogva és nyugtalanul ide-odahánykolódtak. Vezetőimnek, jóllehet már teljesen részegek voltak, még mindig a pálinkás hordóknál volt dolguk.

Aggodalommal gondoltam a reggeli lovaglásra, de aggodalmam alaptalannak bizonyult. A vezetők napkeltekor útnak indultak; kissé sápadtak voltak ugyan, de mint máskor, most is gyorsan és ügyesen teljesítették kötelességüket. A goldák mintha eltűntek volna a föld színéről; már jóval hajnalhasadás előtt elhagyták temetőjüket nyírfakoporsóival, amelyek ide-odahintáztak a szélben.

Néhány hónappal későbben ismét találkoztam a taigában ugyanama goldák egynémelyikével, akiknek undorító tivornyája a temetésen meglehetősen kellemetlen emléket hagyott hátra; de meg kellett változtatnom az ítéletemet, amikor az életért folytatott heves küzdelmüket láttam. Három férfi volt, mindhárom vadász, régi puskával és övükben késsel és fejszével. Ruházatuk fölkeltette a figyelmemet. Nadrágjuk és csizmájuk egy-egy darab szarvasbőrből készült, szőrivel kifelé; rövidszőrű prémmel voltak beszegve. Egészen különleges inget viseltek, aminő sehol másutt nem található, tehát érdemes a leírásra. Dupla szarvasbőrből készült, a belső bőr szőrös oldala befelé, a külsőé kifelé volt. A két bőr közé csigaalakban összetekert szarvasidegek voltak hálószerűen befonva, úgy hogy izoláló légpárna támadt, a legjobb védelem a hideg ellen. A sipka, amely nem csupán a fejet födte, hanem álarcul is szolgált, a gallérral és a keztyű a kabátujjal volt szorosan összekötve. Téli vadászataimon én is ilyen inget viseltem és habozás nélkül bevallhatom, hogy kemény hideg ellen nincs ennél jobb ruházat. Az az utazó, akit ilyen ruha véd, a sarki fagyban és szélben egész kényelmesen elfekhet a puszta havon.

Este találkoztam össze ezekkel a goldákkal; vadászat után, amelyen elejtettek néhány szarvast, a tűznél ültek. Másnap reggel napfeltekor az egyik golda megint vadászni ment. Bámulatomban fölkiáltottam, amikor fölszerelését láttam, mert csupasz testére csak vékony nadrágot és egy fiatal szarvas cserzett bőréből készült inget vett föl, hozzája az amerikai indiánusok mokasszinjának mintájára készült alacsony bundás cipőt. Azután magára csatolt egy pár rövid, széles lábszánkót, amelyek olyanok voltak, hogy mozgékonyságát az erdőben és a bokrozatban nem befolyásolták.

Követtem őt, mert munka közben akartam látni. Nem messze táborhelyünktől szemtanuja is voltam egy érdekes vadászjelenetnek. A fiatal golda friss nyomra talált és egy szarvast üldözött. Hihetetlen gyorsasággal rohant át az alacsony bokrozaton és mintha a szarvast még gyorsabb futásra akarta volna tüzelni, egyre kiáltozott és füttyentett neki. Olyan gyorsan futott, hogy sohasem vesztette szem elől a zsákmányát, amelyet mindjobban ahhoz a mély, hóval teli szakadékhoz szorított, amelynek szélén álltam. Amikor a hajszolt állat odaért a szakadékhoz, belesülyedt a mély hóba és bármennyire erőlködött is, hogy lehetőleg gyorsan jusson át a szakadékon és kapaszkodhassék föl a túlsó lejtőn, csak lassan haladt előre. A golda nem sokkal később érkezett a szakadékhoz, mint a szarvas. Pompás si-ugrással csakhamar elül volt az állatnál, amelyet gyorsan megkötözött, mire kényelmesen kimászhatott a szakadékból és társait segítségül hívhatta.

A fiatal vadász futása oly gyors és biztos volt, minden mozdulatában annyi volt az erő és a kecsesség, hogy őszinte sajnálkozás fogott el, amikor visszaemlékeztem az éjjeli orgiára abban az erdőben, amelyben a koporsók a tölgyek ágain himbálództak.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A tigrisemberek.

Az usszuri őserdőnek rengeteg a gazdagsága. Természeti kincsei közé tartozik sok drága prémállat, arany, drágakő, ginseng, kitűnő halak és minden fajtájú vad. Érthető tehát, hogy e kincseket kereső és életfenntartásukra törekvő emberek keresztül-kasul járják ezt az erdőterületet és természetes az is, hogy ezeket az embereket viszont nyomon követik mások, akik a kényelmesebb oldaláról fogják meg a dolgot és erkölcstelenek. Ezek az úgynevezett «tigrisemberek». Beszéltem már Félszeműről, a rablóbandákról és más gonosztevőkről, aki bebarangolják az erdőt és emberekre vadásznak meg vagyonukra, amit ezek nagy fáradsággal a földből, a vízből és az erdőből birkóztak ki maguknak.