Part 14

Itt láttam először vándorló halat. Az első tótól csak háromszáz méternyire egy kisebb tó, tulajdonképpen inkább fűvel és kákával benőtt pocsolya volt. Azt a benyomást tette reám, mintha élő halnak megőrzésére szolgáló mesterséges medence lenne, mert a tócsa fölszíne sohasem volt nyugodt, hanem egész halrajok állandó mozgásban tartották. Esti szürkületkor a tó és a pocsolya közt csavarogtam, amikor egyszerre valamit mozogni láttam a fűben. Hogy az állatot vagy madarat fölriasszam, nagyot kiáltottam, de ennek semmi hatása nem volt. Erre gondosan átkutattam a füvet és nagy meglepetésemre egy csukát fedeztem föl, amely a harmatáztatta füvön a pocsolya felé vergődött, ahová nyilván a táplálék gazdagsága csábította. Ugyanaz este napnyugta után még egy másik csukát is láttam, amely viszont a nagyobb tóhoz tért vissza; ez annyira jóllakott, hogy a legutolsó halat már nem tudta lenyelni, a farka még kilógott a szájából. Az ilyen halvándorlásról már olvastam egyet-mást és most itt, Szakhalinon a magam szemével láttam, hogy ez a rendkívüli jelenség valóban előfordul.

Kevéssel azután, hogy ezt a tavat elhagytuk, az erdőben egy lovasemberrel találkoztunk. A legjobb férfikorban levő, tagbaszakadt ember volt; az arca, amelyet sűrű szőke szakáll körített, visszataszító. Amikor közelünkbe érkezett, az úton keresztbe állította a lovát, hogy elzárja továbbhaladásunkat. Vezetőm előre vágtatott és szemével rám utalva, beszélni kezdett az idegennel, aki erre, hogy kis karavánunk tovább mehessen, oldalt a bokorba terelte a lovát. Amikor elhaladtam előtte, mellém lovagolt, nagyon udvariasan köszönt és megszólított:

– Bizonyára különösnek találja a mi szigetünket.

Nyíltan és őszintén megmondtam neki véleményemet a szigetről és lakóiról.

– Igen – mondá – ha ez a sziget más kézben volna, nem az oroszéban, bizonyára a leggazdagabb gyarmatok egyike lenne. Van itt minden: szén, petróleum, vas, arany, hal, értékes prém, fóka és bálna. Igazi paradicsom! De itt csak a fegyencekre vigyáznak és azokat etetik; a sziget természeti gazdagságával nem törődik a hatóság, sőt e szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a földet.

– Nem valami nagyon szereted a fegyházlakókat – feleltem meglepetve, mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából kikerült telepes áll előttem.

– Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem… fekete, gyalázatos lelküknek elvetemültségét – felelte ökölre szorított kézzel. – Ostoba a kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől.

– Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? – kérdeztem.

– Uram – felelte nyersen – hogyan lehessen megjavítani azt az embert, aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek, isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát maguknak sincs lelkük; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket.

Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és jó megfigyelőképességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát egyenesen megkérdeztem.

– Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! – szólt nevetve – különben már hallotta volna a híremet. Én Bolotoff András vagyok.

Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem: mióta van már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy pillanatig gondolkodott és folytatta:

– Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy ezeknek az embereknek szükségük van valamire, ami lelkiismeretfurdalásukat enyhítené és belsejükben elhallgattatná gonosztetteik viszhangját. Vallásos könyvet, bibliát, szentképet és keresztet adtam el és templomépítésre pénzt gyüjtöttem.

– És volt sikered?

Hallgatott és arca elkomorult.

– Kitünő sikerem volt! – nevetett föl gúnyosan. – Látja ősz hajamat? Keresztény misszióm sikerének ez a bizonyítéka.

– Nem értem.

– Persze – fakadt ki – nehéz is azt megérteni, nagyon nehéz!

Dohányt kínált a pipámba, gyujtót adott és folytatta:

– Ha megengedi, egy darabig együtt lovagolok önnel.

– Kérem – feleltem.

Bolotoff mellettem lovagolt és pipázott. Amikor végigszívta, kiverte belőle a hamút, a pipát beledugta a csizmaszárába és beszélni kezdett:

– Nagy szerencsétlenség hozott ide erre az átkozott földre, akkora szerencsétlenség, hogy szóval ki sem fejezhető. Véres könnyet sír a lelkem, ha róla beszélek! Otthon feleségem volt, akit szerettem. Meghalt és egy tízéves fiút hagyott hátra, okos, szelid és jó fiút. Haldokló feleségemnek esküvel fogadtam, hogy a fiút megvédem minden baj ellen és derék embert faragok belőle. Azt gondoltam, hogy az Isten bűneim büntetéseül szólította magához a feleségemet és elhatároztam, hogy jámbor cselekedetekkel fogom jóvátenni bűneimet. Teljesen vallásos eszméimnek kezdtem élni és szentképet meg könyvet adtam el, hogy pénzt szerezzek templomépítésre. Egész Szibériát bejártam a fiammal, aki a reménytelenül komor és istenverte falvakban csodálatosan olvasta föl a bibés a liát gyermeki ártatlanság meggyőződésével beszélt Istenről, a teremtőről és Krisztusról, a világ megváltójáról. Végül elhatároztam, hogy abbahagyom a vándoréletet és megtelepszem valahol, ahol a fiam iskolába járhat. Az volt a tervem, hogy vallásos tevékenységemet, amelyet Miklós, Szilveszter és Makáriász püspökök annyira méltányoltak és segítettek, Szakhalin-szigeten való látogatással fejezem be, hogy itt azokért a szegény fegyencekért tegyek valamit, akik örökre elvesztették szabadságukat és emberi jogaikat. Mint rendesen, most is velem volt a fiam. Voltak itt emberek, akik úgy látszott, figyelemmel és őszintén hallgatták a szentírás szavait, amelyeket a fiam tele keresztény buzgalommal oly vonzóan olvasott föl. Hány fegyencnek a gyermekét tanította meg az olvasásra és írásra!

Egy idő múlva mindazt a pénzt, amit gyüjtöttem, el akartam küldeni Szibériába Makariász püspöknek. Onorban voltunk és én megbetegedtem, tehát a pénzzel a fiamat kellett elküldenem Duéba, a postára. Elment, de nem jött többé vissza. Egy teljes hónapig kerestem. Végre megtaláltam az erdőben; a koponyáját fejszével szétzúzták. A pénzzel együtt, amit annyi fáradsággal templom számára gyüjtöttem, még a ruháját és a cipőjét is elrabolták. Sokáig kutattam a gyilkosokat, míg végre megtaláltam őket. Azok az emberek voltak, akik gyakran hallgatták fiamnak fölolvasását a szentírásból, ugyanazok az emberek!

Abbahagyta; nagyokat lélekzett és arcának minden vonása gyűlöletet sugárzott.

– Most már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel a sziget lakóiról – jegyeztem meg és szánakozva néztem a szerencsétlen apára. – De miért maradsz továbbra is itt?

– Hát azt hiszi, hogy e tett után nyugodtan tudtam volna élni, én, aki feleségemnek megfogadtam a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok a fiúnkra és aki ezt az igéretemet nem váltottam be?

Bár elnyomott, de rettenetes szenvedélyesség csengett ki szavaiból. Nem tudtam semmit sem mondani és hallgattam, míg ő lázas izgalommal újra beszélni kezdett:

– Fölfedeztem a gyilkosokat. Koska, Szokol, Szelivanoff, Dormidontoff és Grenics volt. Mikor megtudták, hogy a nyomukban vagyok, Onorból Pogibi felé szöktek. A hatóság üldözte őket, de eredménytelenül. Én azonban végre valamennyit elcsiptem és a fejszémmel egyiket a másik után agyonvertem. A börtönök söpredéke, az elbocsátott fegyencek erre halálra ítéltek engem és ezt tudtomra is adták. Azt feleltem, hogy megölök minden egyes embert, akivel közülök találkozom és Isten a tanúm, hogy a szavamat be is váltottam. Ekkor az onori börtönből elbocsátott és megszökött fegyencek űzőbe vettek. Többször a kezük közé estem, kétszer háton szúrtak, eltörték a bordámat, de a sebeimet halálukkal kellett megfizetniök. Nem, senki az onori börtönből nem menekülhet előlem! A hatóság tudja, hogy másféle fegyencet nem üldözök; de ha Onorból szökik meg valaki, értesítenek és bosszúló kezem mindig eléri. Egy sem menekülhet előlem, nem, egy sem!

Bolotoff András így végezte bosszúló munkáját. Juravszki ezredes, a duéi büntető-zászlóalj parancsnoka később elmondta nekem, hogy Bolotoff vadászatból élve, a sziget minden vidékén csatangol és csak hírül kell adni, hogy Onorból megszökött egy fegyenc, Bolotoff azonnal előkerül; ilyenkor a fegyencről megszerez minden lehetséges adatot, mire hirtelen megint eltünik. Ebben az esetben a hatóság nem is küldött senkit a szökevény üldözésére, mert tudta, hogy a «bosszúálló» úgyis elcsípi. A szökevény elfogásáért járó állami jutalmat teljes egészében templomépítésre adta és arra, hogy imádkozzanak meghalt fia lelkiüdvéért.

Sokáig nem tudtam attól a szorongató hatástól, szabadulni, amelyet Bolotoff elbeszélése tett reám. Tudtam, hogy a bosszúállás vágya rossz tanácsadó, de egyszersmind át tudtam érezni a haragot, a kétségbeesést és a gyűlöletet, amely ezt az embert eltöltötte. Búcsúzáskor kezet fogtam vele és ezt mondtam:

– Adjon Isten a szívének a nyugalmat!

Bolotoff jámborúl keresztet vetett és ezt susogta:

– Én is csak ezért az egyért imádkozom, de soha, soha nem találom meg a nyugalmamat.

*

Különösen hangzik, de sok év múlva még egyszer találkoztam a «bosszúálló»-val. 1920 januárjában volt, amikor a bolsevikok elől menekülve, Tomszkból minden áron vissza akartam jutni Krasznojarszkba. Érintenem kellett Bogotol falut, amelynek közelében egy hirhedt bandavezérnek a főhadiszállása volt, aki innen nemcsak közönséges utasokat üldözött rablással és gyilkossággal, hanem éppen így bolsevik biztosokat, hivatalnokokat és katonákat is. Mindenki kerülte ezt a vidéket és inkább a nagy országúton utazott északra, mint a vonat mentén. Mivel én már beletörődtem abba, hogy így vagy úgy elpusztulok, a vasúti vonaltól balra eső csaknem teljesen kihalt úton haladtam. Ezt az útat kétfelől vonatok szakadatlan lánca zárta el, amelyeket Kolcsak admirális seregei hagytak cserben és csak három hónappal később vitték el a bolsevikok. Bogotoltól nyugatra egy kis állomáson megállottam, hogy pihenjek és valamit egyek, mert fáradt voltam, éhes és átfagytam. Csak egy kis hivatalnokot találtam itt és néhány munkást, nem szólva arról a magános egyénről, aki az egyik sarokban ült és amikor beléptem, hirtelen fölugrott, de mindjárt megint leült és nagy szőrmegallérjába dugta az arcát. Csak hosszú fehér szakállát láttam és éppen ilyen haját, amely nagy gyapjú-papakhája alól bozontosan kilógott.

A hivatalnok és a munkások, amikor arra kértem őket, hogy adjanak el nekem valami ennivalót, ridegen elutasítottak és egyáltalán nem akartak velem szóba állni. Mivel könnyű szánon utaztam, amely elé két elgyöngült ló volt fogva, elhagytam az állomásépületet, hogy szemügyre vegyem a lovakat és megállapítsam, el tudnak-e még cipelni tizenkét mértföldnyire, a legközelebbi állomásig, ahol talán jobban fogadnak. De a lovak, nagy bajomra, teljesen ki voltak merülve, szomorúan lehorgasztott fővel álltak és reszkettek a fáradtságtól.

Ekkor nagyot nyikorgott az állomási épület ajtaja. Megfordultam és az ajtóban báránybőrsüveggel és nagy szőrgalléros rövid báránybőrbekecsben szélesvállú, fehérhajú, parasztot láttam állni, aki alaposan figyelt engem; végre megdörzsölte a szemét és így szólt:

– Tehát nincs mit ennie?

– Nincs – feleltem – nem is tudom, mit csináljak, mert ezek a lovak már nem tudnak elvinni a legközelebbi állomásig. Talán megmondhatja, hol kaphatok kis kenyeret és valami zabot vagy szénát a lovaknak?

Halkan nevetett és ezt felelte:

– Nehezen fog menni a dolog, mert itt mindent elloptak, először Kolcsak katonái és utánuk a bolsevikok. De ha ekkora bajban van, majd én megvendégelem.

Tapsolt. Az erdőből, amelyet az állomástól csak a vasút választott el, egy lovasember bukkant elő. Az öreg a sínen át magához szólította, valamit súgott neki és engem fölszólított, menjek be vele az állomási épületbe. Néhány pillanat múlva visszajött a lovasember és zsákot hozott magával, amelyből egy üveg vodkát, poharat, kenyeret, tojást és kis sonkát vett ki és mindent letett az asztalra.

– Egyen! – mondta hozzám fordulva az öreg ember. – Te meg Alexis fogd ki a lovakat és etesd meg őket. Ez az utas ismerősöm. Hallod?

Nem sokat teketóriáztam és ettem, ahogyan egészséges ember, akinek tiszta a lelkiismerete, semmitől sem fél, de nem is vár semmit, enni tud.

– Nem fél ezen a vidéken utazni? kérdezte az öreg és elfojtott nevetéssel fölhúzta a vállát.

– Kitől és mitől féljek? Pénzem nincs és senkit nem bántottam. És ha meg kell halnom, azzal sem törődöm, elég volt ebből az életből! Gondolja meg: egész életemben dolgoztam, mint az ökör; semmit nem örököltem, senkit meg nem raboltam, mindent a kezemnek és a fejemnek köszönhetek; a bolsevikok mégis azt akarják velem elhitetni, hogy a nép kizsákmányolója vagyok, burzsi, vámpir, aki kiszívta a munkások vérét! Ezek az ostoba állapotok utálattal töltenek el és nem bánnám, ha megszabadulnék tőlük.

Az öreg hangosan fölnevetett és így szólt:

– Igen, a bolsevikok ostobák és el vannak átkozva, hogy ilyen ostobaságokat csináljanak, amelyek romlásba döntik őket. De itt könnyen veszedelembe juthatott volna, mert Bolotoff szabadcsapatai bizonytalanná teszik Bogotol környékét. Bizonyára hallott arról, hogy Kusznecsk városában mindenkit megölt?

Annak a rettenetes vérfürdőnek a híre, amelyet egy vörös bandavezér rendezett Kusznecskben, mint a futótűz végigszaladt egész Szibérián és Bolotoff neve minden szívet rémülettel töltött el. Mert Kusznecskben Pervoff és Szadoff mérnököknek és másoknak a fejét karóra tűzték és nyilvános helyen kiállították, asszonyokat a legkegyetlenebbül megkínoztak, az intelligenciát megölték és minden iskolát, kórházat és templomot fölgyujtottak.

– Hallottam róla – feleltem – de nincs más választásom. Ezen az úton megyek és talán ez a végem. Elérem-e célomat? Nem tudom. De minek törjem ezen a fejemet? Elég hamar megtudok mindent.

Ismeretlen vendéglátóm megint nevetett, mulatott azon, hogy mennyire nem törődöm az élettel és a halállal. De azután megint elkomolyodott és hozzám hajolva ezt kérdezte:

– Volt valaha Szakhalin-szigeten?

– Voltam, beutaztam az egész szigetet. De az már régen volt.

Az öreg fölkelt és felém nyújtotta a kezét:

– Emlékszik-e Bolotoffra, Bolotoff Andrásra, a bosszúállóra, akivel a Pogibiből a Mária-fokhoz szolgáló úton találkozott?

Hirtelen abbahagyta és csak kis idő mulva fűzte hozzá:

– Arra, aki a fiáról beszélt, akit Onor közelében megöltek? Emlékszik?

– Lehetséges, hogy ön az? – Csaknem elállt a lélekzetem. – Borzasztóan megváltozott.

– Az bizony meglehet; azóta sok idő telt el és sok víz folyt le a hegyekről – mondta elgondolkozva. – Minden megváltozott és én is megváltoztam. Valamikor pénzt gyüjtöttem templomra, most pedig fegyvert ragadtam és mint a vizet, úgy öntöm az embervért.

– Akkor ön az a Bolotoff, a bandavezér… Kusznecskben!

– Igen – felelte megelégedetten és megrázta fehér üstökét – nagy örömet szerez nekem a dolog és minden út nyitva van előttem.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem meglepetve és egészen elfelejtettem, milyen ijesztő hírességgel van dolgom. – Szakhalinon az Onor-fegyenceket üldözte és most az ellenkező oldalra fordult és azokat a kormányhivatalnokokat üldözi, akik azokkal nem éppen szeliden bántak!

– A dolog nagyon egyszerű – felelte. – Az első forradalom után a kormány megkegyelmezett a Szakhalin-fegyenceknek és az elsők, akiket elbocsátottak az onori foglyok voltak, akiket mindenhová követtem. Erre a hivatalnokok engem fogtak el és ötévi fogságra itéltek. Megszöktem és bandát alakítottam, hogy üldözzem azokat a kormányhivatalnokokat, akik szánalmat mutattak ellenségeim iránt. Jó leckét kaptak tőlem. A bolsevikok később ezeket a hivatalnokokat mind megölték. Azt gondoltam, hogy no, most valóban igazságos és őszinte emberek kezében van a hatalom és egy követ fujtam velük. De nemsokára láttam, hogy akik azelőtt Onorban fegyencek voltak, azok most népbiztosok, tehát megint átnyergeltem és megkezdtem a bolsevikok üldözését. Ez az egész történetem! Nem tehetek másként, mert addig nem lesz nyugalmam, míg csak egyetlenegy is él az egykori onori fegyencek közül. Nem lesz nyugalmam!

És öklével az asztalra csapott.

Hála a Bolotoffal történt véletlen találkozásomnak, az ő befolyásának területén békességben mehettem át. Bizonyára én voltam az egyetlen utas, aki védőlegénység nélkül zavartalanul mehettem át ezen a vidéken.

És így találkozásom a «bosszúállóval» az őserdőben, Pogibi és az okhocski tenger partja közt, később váratlanul megmentőmmé lett. Az élet sajátságos módon köti egymással össze az emberek sorsát és a véletlenek végső eredménye gyakran rendkivül titokzatosnak látszik.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Párbaj a medvével.

Bolotoffal való lovaglásom után minden újabb kaland nélkül jutottam el a Mária-fokhoz. A sziget egész északi része, amelyet bejártam, teljesen lakatlan volt, mert a két kis Motnar és Pilvo falu a nyugoti parton volt, távol az én utamtól.

Az erdőben mindenütt találkoztam medvével. Nem voltak nagyok és csaknem feketék voltak és ott hangyászmedvének nevezték, mert megeszik a hangyát és ezek lárváit, amit úgy ásnak ki a hangyabolyból. Ez a táplálék annyira izgatja a medvét, hogy nem aluszik téli álmot és még téli vackot sem csinál magának. A szibiriai vadászok nézete szerint a hangyászmedve nem külön medvefajta, hanem csak a barna medvének fizikailag elfajult egyes példánya, amely fejlődésében megakadt és sötétebb színt kapott. Minden esetre sokkal veszedelmesebb, mint a közönséges barna medve.

Az orocsonok és a goldák, akik nagyon gyakorlott medvevadászok, a hangyászmedvét gonosz szellemnek tekintik, amelyet időnként ki kell békíteni, hogy hatalmas szövetséges társul nyerjék meg. Ennek következtében csak akkor lőnek rá, ha erre különös körülmények kényszerítik őket. Orocsont sohasem láttam medve komára lőni, de nagyon különös és szerencsés véletlen folytán tanuja lehettem egy vallásos szertartásnak, amelyben egy ember párbajt vívott a medvével.

Nikolajevszk mellett történt az Amurnál egy orocson táborban. Elfogtak egy nagy, körülbelül hatszáz font súlyú medvét, bőrszíjjal megkötözték és egy erdei tisztásra cipelték. Ott rövid, erős, egymással szorosan összekötött cölöpökből készült kerítés mögé zárták. A saman kockát vetett, hogy ki birkózzék meg a medvével. A sors egy körülbelül tizenhat éves fickóra esett, aki szemmelláthatólag örült a szerencséjének és büszke volt rá. Övébe kést dugott, bőrblúzát lesimította és bement a bekerített helyre. Először szétvágta a szíjat, amellyel az állat össze volt kötözve, azután a bekerített hely ellenkező végébe futott és ott a késsel a kezében harcrakészen állást foglalt. A medve apó, vérben forgó szemével körülnézett, fölállott a két hátsó lábára és nekiment a legénykének. Ez nem várta meg a támadást, hanem lehorgasztott fejjel nekirohant az állatnak és míg balkarjával az arcát védte, jobb vállát alulról, a medve kinyújtott jobb talpa alatt nekifeszítette az állat hónaljának. Ezzel a medvének ezt a talpát harcképtelenné tette és csak a bal talpa maradt szabadon, amellyel meg is ragadhatta volna a hátán, ha ezt késének villámgyors döfésével meg nem előzte volna. A szúrás gyors volt, alulról fölfelé hasított és földre terítette a medvét, mielőtt rettenetes talpát használhatta volna. A fickót a legcsekélyebb sérülés sem érte és a medve kimúlt. Bennszülöttek így vadásszák itt a medvét a taigában.

A vallásos versenyharc befejezése után megtudtam tőlük, hogy a támadásnak az a titka, hogy a bal alsó kart alulról a medve teste ama részének kell nekifeszíteni, amely a mi hónaljunknak felel meg – azaz éppen ott, ahol a mellső láb a törzshöz csatlakozik – és a medvét meg kell akadályozni, hogy mellső talpát használhassa, de tették hozzá, senkinek sincs bátorsága, hogy így támadja meg a hangyászmedvét. Az orocsonok, ha terhükre van, fegyverrel ölik meg és a szívét megeszik. Így számolnak le a hangyászmedvével, ha nincsen elég figyelemmel emberi szomszédaira.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. A fekete barát.

Északnak haladva végre megpillantottuk a tengert és a Maria-fok homokos partját. Madarak egész felhője lebegett a tengerpart fölött és lármájuk, rikácsolásuk betöltötte a levegőt. Amikor kijutottunk az erdőből, a parton a homokos alj fölött durván ácsolt nyirfatörzsekből készült keresztet láttam magaslani. Odalovagoltam és az ebben az országban uralkodó szellemmel kevéssé összhangzó következő orosz fölirást láttam:

– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az élet tengerén!

Ez a keresztény szimbolum ebben a kietlenségben fölkeltette csodálkozásomat és megkérdeztem a vezetőmet, hogy ki állította itt azt a keresztet.

Látható megindultsággal ezt felelte:

– A fekete barát!

Kérdésem éppen akkor hangzott el, amikor meglehetősen meredek homoklejtőn kapaszkodtunk föl, ahol a lovak csak nehezen juthattak előre. Le kellett szállnunk és a málhát át kellett csomagolnunk, hogy a teherlovaknak megkönnyítsük a följutást. Amikor végre kikecmeregtünk a futóhomokból, amelyet a szél hosszú hullámvonalakká bodrosított, éppen szemben megfeketedett fenyőgerendákból épült öreg, egyemeletes házat pillantottam meg. Északi végén valami kis toronyféle volt aranyozott kereszttel.

– Itt a fekete barát lakik, mondta a vezetőm. Nem tudom, itthon találjuk-e, mert ezeken a napokon rendesen künn van a tengeren.

Odalovagoltunk a házhoz, de senki sem jött elénk. Csak amikor nagyokat kiáltottunk, bújt elő néhány ajnó és ezek nagynehezen elmagyarázták nekünk, hogy a barát a tengert járja, hogy ők messziről jöttek, mert tanácsot akarnak tőle kérni és meg is várják, míg hazajön.

Két napot töltöttünk itt és beszállásoltuk magunkat a barát házába, mert vezetőm biztosított, hogy a derék ember csak örülni fog ennek. Másnap virradatkor az ajnó-kutyák ugatására ébredtünk fel. Kimentem a ház elé és láttam, hogy éppen akkor nagy vitorlás csónakot húznak ki a partra. Amikor a vitorlákat már összecsavarták, három ember, aki biztosságba helyezte a csónakot, közeledett a ház felé. Eléjük siettem.

A legelül haladó magas termetű szerzetes volt; arca fehér, mint a galamb és oly sovány, hogy szinte azt hittem, csak csontvázat takar el fekete ruhája. Amikor meglátott, végigsimogatta hosszú fehér szakállát és gyors mozdulattal a fejére húzta a kámzsáját, amelyen amikor lelógott a homlokára, a fekete posztó szélén fehér keresztet vettem észre. Mellén láncra fűzött nehéz vaskereszt lógott. Fókabőrből készült, magasszárú patkós csizmát viselt. Övére erős kötél volt kötve, míg bal csuklóján nagy csontgyöngyökből készült olvasó volt. A kámzsa csaknem egészen elfödte az arcát, de mégis megláthattam szemének okos, kutató tekintetét, fehér sűrű szemöldökét, keskeny sasorrát és fínoman ívelt száját, amely vasakaratról tanúskodott.

Amikor közelebb jöttünk egymáshoz, megdöbbentett, hogy lánccsörgést hallottam, aminek jelentőségét ebben az országban jól ismertem. Fejemben ez a gondolat cikázott át:

– Csak nem fegyenc ez az ember is?

De a fekete barát ebben a pillanatban fölemelte fekete kezét, a kereszt jelét vetette felém és aggastyánhangon így szólt.

– Az Ur áldja meg fiam megérkezésedet e vadonban.

Bemutatkoztam és együtt bementünk a házba. Vezetőm és az ajnók a bejáratnál várták a barátot, letérdepeltek és lehajoltak előtte a földre. Amikor azután kezét a fejükre tette és megáldotta őket, talpra ugrottak és szeretettel megcsókolták az aggastyán kezét. Bement a szobájába, ahonnan nemsokára könnyebb csuhában jött ki. A kámzsája vissza volt hajtva és látni engedte hosszú, hófehér haját.

Egy napot és még egy éjjelt töltöttem ebben a különös házban. Oroszország és más országok politikai életéről, tudományos és vallási mozgalmakról, nehány kiváló politikusról és tudományos körök előkelőségeiről kérdezősködött tőlem és egyszerre csak, teljesen váratlanúl kitünő franciasággal kezdett beszélni, mert föl akart világosítani arról, hogy még némi üzleti dolgot kell elintéznie a vezetőmmel, aki élelmiszert hozott neki és hogy beszélnie kell az ajnókkal is, akik orvosi segítségért jöttek hozzája. Majd ha mindezt elintézte, zavartalanúl hosszabb ideig is elbeszélgethetünk.

De csak a vacsora után volt némi pihenője. A vacsora egy tál étel, friss hal volt. Már ötven év óta nem evett a szerzetes húst és ez nem is került sohasem az asztalára. Nagyon keveset evett és tulajdonképpen ezt is csak akarata ellenére, mert föltétlenül szükséges volt. Kis pohár teát ivott cukor nélkül, rövid hálaimát rebegett, azután kissé kényelmesebben helyezkedett el egy padon, amely foltos fókabőrrel volt leterítve.

Részletesen be kellett neki számolnom Pétervárról és Moszkváról. Amikor megtudta, hogy egyideig Párisban tanultam, olyan tudósok felől kérdezősködött, mint Lichtenberger, Réclus, Roux, Boussinesque, Flammarion és Poincaré. Élénken érdeklődött Tolsztoj Leó, Szolovieff Vladimir és Korolenko író iránt, akiket mind személyesen ismert, mert sokat utazott Európában.

Alapos jártassága volt minden irodalomban és nagy tudást, fínom kritikai elmét árult el. Abból azonban, amit mondott, kitudtam, hogy személyes összeköttetése a mai élettel és a megfelelő érintkezés már körülbelül harminc évvel ezelőtt megszűnt. Ebben az emberben annyi méltóság, bölcseség és fönséges nyugalom volt, oly mély életismeretről és olyan előkelő gondolkodásról tett tanúságot, hogy nem akartam őt kikérdezni. Megvártam tehát, amíg maga beszél majd fiatalabb éveiről. Nem hiába vártam erre.

Észrevette, hogy többször meglepetve fölfigyeltem a lánccsörgésre, amely még a legcsekélyebb mozdulatára is hallhatóvá lett. Föltekintett, okos kék szemével az arcomba nézett és halkan ezt mondta:

– Verigi van rajtam, lánc, amely a hátamat keresztezi és a csípő magasságában erős lakatban végződik és lószőringet viselek. Azért teszem ezt, hogy testemet sanyargassam. Ezt a könnyű vezeklést önként szabtam ki magamra, mert nagy gonosztevő vagyok.

Nem mondottam ellent, hanem csak nyíltan a szemébe néztem.

– Gonosztevő vagyok, hallja? Kérdezte türelmetlenül.

– Igen, hallottam, felelém.

– Nos és mit szól hozzá?

Hangjából kíváncsiság és türelmetlenség csendült ki. Vállat vontam és a szerzetes kék szemébe nézve, nyugodtan így feleltem:

– Néha mindannyian nagy gonosztevők vagyunk, atyám, de mindenikünk, ha akar, a maga gyóntatója és a maga legszigorúbb bírája lehet!

Az öreg egy pillanatra lezárta szemét és rövid hallgatás után kíváncsian rám tekintve ezt kérdezte:

– És azután?

– Azután? Borzasztó dolgok történhetnek, ha valakinek elég ereje van ahhoz, hogy titkos gonosztetteit fölismerje. Megőrülhet vagy kegyetlenül vezekelhet vagy egészen más emberré is válhatik.

– Fiam, maga fiatal, de úgy beszél, mintha ismerné az életet.

– Atyám, feleltem, az élet problémái hosszú időn át szorongattak engem minden oldalról, olyan életnek a problémái, amely kegyetlen volt, hidegen számító és tele alattomos kísértéssel. Ismerem jól az életet és tudom, mit ér. Tudom, hogy a nem teljesült kívánság a legerősebb kísértés. Tiszta, de gyönge, síró lelkű mártírrá teheti az embert vagy gonosztevővé, akinek fekete, gyűlölködő és vérszomjas a lelke. Csak egészen erős ember küzdheti ki magának a helyes útat. Az ön élete, ha kemény is és csupa szenvedés, például szolgálhat másoknak és a működésének gazdag lehet az aratása.