Part 13

Amikor Karandashvilivel utaztam, ívás végett éppen akkor vonultak a folyókon fölfelé az utolsó halrajok. Kísérőm azt mondta, hogy a halak most már kevesebben vannak, az én európai szememnek azonban nem így tünt föl a dolog, mert láttam, hogy a víz ellen vonuló halak úszonyait és hátát kiszorította a vízből az alattuk úszó halak tömege. Vastag, görbe cédrusággal kiszedtünk magunknak néhány példányt; többször jó eredménnyel lőttem is, mert minden lövésem után több darab, a megrázkodtatástól elbódulva, hasával fölfelé úszott a víz fölszínén, úgy hogy Karandashvili rúddal kikormányozhatta őket a partra.

De nem mi voltunk az egyedüli vadászok, mert a parton, mint valami sötét szikla, egy óriási barna medve ült és rengeteg talpával időről-időre halat fogott ki magának. Különös volt az ízlése: a halnak csak a fejét ette meg, a többi részét átengedte a körülötte keringő ragadozó madaraknak.

Mindezek a halak ugyanegy fajtához tartoztak. Keták voltak vagy keletázsiai kutyalazacok és súlyuk egészen huszonöt fontig ment. Tokot ebben az időszakban csak nagyon ritkán láttam, mert a lazacok előtt ívnak.

A sziget középső részén találkoztam az ajnóknak, Szakhalin és az északi japán szigetek őslakóinak első telepeivel. Vékony dongájú emberek, föltünően keskeny lábbal és sűrű szőrrel a fejükön, arcukon és mellükön. Ámbár az ajnók rendszerint vadászok és halászok, néhányan a sziget belsejében mégis házat építettek és földművelésre meg marhatenyésztésre adták magukat.

Az ajnó vadászok a kisebb állatokat csapdával és hurokkal, a nagyobbakat kihegyezett oszlopokkal ellátott veremben fogják.

A sziget legészakibb partvidékén, az Erzsébet-fok közelében, nagy faháncsból és fókabőrből készült csónakokon űzik az ajnók a tengeri halászatot; messzire kimennek az okhocski tengerre, amely sohasem fagy be. Kitünő és tapasztalt szigonyosok és szigonnyal fókát, rozmárt, sőt bálnát is fognak.

A nyílt tengeren elejtett fóka és rozmár azonnal lesülyed és így a vadász számára elvész. Az ajnók, hogy ennek elejét vegyék, a szigonyt hosszú nyélre erősítik, amely összekötözött erős botokból készül és fantasztikusan hosszú lándzsafélét alkot. Az ajnó ezzel fölszerelve, odalopódzik csónakjával a jégmezőkön heverő fókákhoz meg rozmárokhoz és a szigonyt, amelyet a lebukó állat magával visz a mélységbe, a hosszú nyéllel és a rája erősített kötéllel együtt röpíti ki. Az állat bizonyos idő múlva már nem tud ellenállni a nyél úszóerejének, amely ismét fölhúzza a fölszínre, ahol azután az ajnó végez vele.

Az ajnónál jobb halászt el sem lehet képzelni. Azt hihetné az ember, hogy fekete, titokzatos szeme be tud hatolni a tenger mélyébe és meglátja a halrajokat, amelyek ott különféle irányban úszkálnak. Egyszer kimentem velük a csónakjukon az okhocski tengerre és ekkor legjobb alkalmam nyílt megcsodálni, milyen ügyesen halásznak. Úgy ismerik a tengert, mint a zsebüket és nyilván semmi sem téveszti meg őket; a legkisebb jel, például a víz színe, az úszkáló hinár, kis tengeri állatok, sőt a hullám alakja is nyitott könyv az ajnónak. A bálnarajokat követve messze eltávolodnak a parttól és nem ritkán az amúgyis zord okhocski tengert fölkereső rettenetes viharok áldozataivá lesznek. Szakhalinnak nem egy szökevénye biztos menedéket talált az ajnók csónakjában és nekik dolgozva, megtette az utat a Shantar-szigetekig; onnan azután különböző, de mindig kalandos úton eljutott a szárazföldre, hogy a városok embertengerében, mint az esőcsöpp az óceánban, elmerüljön. A békés, vendégszerető és mindig jókedvű ajnók egyszersmind bátrak is és kitünően bírják a fáradalmat és a kemény megpróbáltatást, amit a tengeren és ezen az utálatos szigeten az élet reájuk rak.

Ezeknek az embereknek nincs kenyerük, hanem mint Északkelet-Szibéria valamennyi bennszülöttje, yonkolát vagy szárított halat esznek helyette. Ez a fő élelmiszer heringből és szkomberből készül, amely halak kétszer évenként rengeteg rajokban vándorolnak át az okhocski tengeren. Nemcsak az embereknek rendes eledele, hanem a vadászkutyáké is, amelyeket az ajnók a téli közlekedésre használnak.

Az ajnók főtömegeikben pogányok, samaniszták; varázslóik és orvosaik mellén ugyanazokat a mágikus jeleket vagy mentramokat láttam, amelyekkel később északi Tibetben találkoztam.

Nagyon érdekes jelenséget figyelhettem meg, amikor egyszer Erzsébet-foknál meglátogattam egyik táborukat. Kamcsatka déli csúcsának és a kuruli szigetcsoport irányából nagy területen – szélesebb volt fél angol mértföldnél és néhány mértföld hosszú – döglött halat hozott a víz Erzsébet-fok felé. Minden fajtájú madarak egész felhői kísérték az élettelen rajt. Az élelmezésnek ezt az alkalmát fölhasználó fókák, sőt kisebb bálnák nyájai követték. A halakat megvizsgálva azt találtam, hogy penészszerű fehér üledék födte őket; különösen a kopoltyúk voltak vele tele. Ez a penész sokban hasonlított azokhoz a foltokhoz és vonalakhoz, amelyek a difteritiszes betegek gégéjében láthatók. Nagyon valószínű volt az is, hogy a járványos megbetegedés kiinduló helye a kopoltyú, amely véraláfutásos volt és teljesen befödte az üledék.

Egy öreg halász elmondta nekem, hogy ezt a jelenséget már régóta ismerik az okhocski tengeren, de az utóbbi években ritkábban jelentkezett. Azt is elmondta, hogy a samánok az idén emberáldozatot akarnak bemutatni a gonosz szellemnek, amely az északi tenger hinárjában lakik. Az ajnóknak maguk közül ki kell válogatniok egy fiatal embert és egy fiatal leányt, akiket ajándékokkal ellátva egy nagy csónakon kivisznek a nyílt tengerre. Onnan azután egy kis vitorláson észak felé kell utazniok, hogy megkeressék azt a helyet, melyet a samánok a gonosz tengeri szellem lakóhelyéül jelöltek meg.

– Ha megtalálják – mondta az öreg halász – a szellemnek áldozzák az ajándékokat és ezért jó szelet fog nekik adni, amely visszahozza őket szülőszigetjükre.

Így az öreg ajnó. Az én meggyőződésem azonban ez volt: mielőtt a fiatal pár megtalálja a tengeri szellemet, elnyelik az északi Csendes-óceán hullámai a csónakkal és a fókabőrből készült vitorlával együtt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Akik elmenekültek a pokolból.

Szakhalin északi részében fölkerestem néhány telepet, ahol elbocsátott fegyencek laktak, akiknek megengedték, hogy a maguk házában élhessenek.

A legészakibb telep Liszakoff tanyája volt. A főépület jól épített gerendaház volt cédrusfából, nagy ablakokkal. Köröskörül magas cölöpkerítés védte. Három szoba, konyha és tágas pitvar volt benne. Amikor odaérkeztünk, a háziúr láncra verte ugató és üvöltő kutyáit és gondosan megint elreteszelte a kaput. Zömök, szélesvállú paraszt volt hosszú, jól ápolt, már őszbevegyülő szakállal, rövid hajjal és sovány, aszkéta arccal. Sohasem nézett a szemembe és szelid hangon beszélt, ami komor külsejével nem volt egészen összhangban. Nagyon rendes, tiszta szobába vezetett, amelyben egy ágy, egy asztal fehér fából, több szék és egy széles, medvebőrrel leterített pad volt. Nagyon udvarias volt, vendégszerető és bemutatta a családját. Felesége nagy sovány asszony volt, símára fésült, középen elválasztott hajjal, bizonytalan színű hideg, éber szemmel és feltünően friss piros szájjal, amelynek ajkai keményen összeszorultak. Ha nevetett, látni lehetett nagy, fehér, szabályos fogait. Ennek a házaspárnak volt egy lángvöröshajú hétéves fia, akit Miskának hívtak; élénk és mozgékony gyerek volt vidor kék szemmel.

Mivel a szomszédos lápokat és tavakat kellett petroleumnyom után átkutatnom, néhány napig ezeknek az embereknek a házában maradtam; Duéban a hatóság ugyanis azt jelentette nekem, hogy itt petroleumot lehet találni. Alkalmam nyílt tehát e különös házaspár életének megfigyelésére.

Elsőnek mindjárt megérkezésünkkor föltünt nekem, hogy a háziúr sohasem vált meg a fejszéjétől, amelyet állandóan az övében hordott. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Karandashvili és mindkét kocsis gyűlöletet sugárzó szemmel nézett Liszakoffra és néha sokatjelentő pillantást váltottak egymással. Egy napon, amikor az én georgiai emberemmel az erdőben jártam, Liszakoffra tereltem a beszédet. Karandashvili egyideig kitérő feleletet adott, de amikor látta, hogy ilyen könnyen nem szabadul tőlem, szemöldökét összehúzva és sajátságos gyűlölködő hangon a következő rendkívüli történetet beszélte el:

– Liszakoff régi fegyenc. Többször megszökött a szigetről; háromszáz vesszőcsapást kapott és bélyeget sütöttek rá. A kényszermunkásélet borzasztóan nyomta, úgy hogy sokáig lázadozott ellene. Végre megadta magát. Ezt rosszul, aljasul, gyalázatosan tette.

– De hát mit csinált? – kérdeztem.

Karandashvili ökölbe szorítva a kezét és a fogát csikorgatva, ezt felelte:

– Botozó lett belőle! A fegyencek halálra ítélték őt. Egyszer megtámadták; eltörték néhány bordáját és a kezét. Sikerült azonban elmenekülnie és akkor a gondnokság a többi fenyítő szállására utalta őt. Az igaz, hogy köztük még mindig Liszakoff volt a legjobb. Sohasem kísérelte meg, hogy kelleténél jobban büntesse meg az elítélteket, sőt gyakran megpróbálta az öreg és gyönge foglyok kímélését. Ezért a jószívűségeért többször őt magát korbácsoltatta meg az igazgatóság.

– De miért gyűlölítek annyira? – kérdeztem újra – Jól láttam, milyen tekintettel mértétek végig.

– A halálos ítélet még mindig Liszakoff feje fölött lóg. Persze, hogy gyűlöljük, mert nagy szégyen fegyencre, ha botozó lesz. Liszakoff csak azért volt könyörületes, mert félt. De ez nem menti meg, előbb-utóbb eléri a végzete. Azért is telepedett meg itt ebben az elhagyott kuckóban, mert ennyire ritkán jönnek ki a fegyencek.

Keményen a szemébe néztem Karandashvilinek, aki azonnal lehúnyta a szemét. Ez a kis mozdulat olyan beszédes volt, hogy elhatároztam, hogy a leggondosabban ügyelni fogok a banditáimra.

Ebben a házban más körülmény is fölkeltette a figyelmemet. Liszakoff és a felesége, aki mögött szintén volt büntetés, még pedig tíz év méregkeverésért, sohasem beszélgettek egymással. Néha egy-két szót mondtak, azután ismét szótlanok lettek és elgondolkodók, a férfi sohasem tekintett föl, az asszony pedig mindig csak előre nézett állatiasan éber és félénk szemével, amely mintha mindenkit át akart volna szúrni.

Nagyon is sok volt a borzalom, ami ezeknek az embereknek az életében történt. Sokkal inkább fölőrölték és bemocskolták őket sok évi kínjaik, semhogy egyik a másiknak kitárhatta volna a lelkét, amely tele volt szentségtelen gondolatokkal. Úgy élték napjaikat, hogy aggodalmasan kerülték az emlékezés sötét kamaráját és a jövőre nézve nem volt semmi reményük. Mit is remélhetett a jövőtől ez a két lény, aki a fölsőbbség parancsára házasodott össze és nem volt szabad elhagynia a szigetet?

Igaz, hogy volt egy fiúk, akinek számára tulajdonképpen jobb jövőt remélhettek volna. De még ezt is megtagadta tőlük a sors, mert a kontinensen nem látták szívesen a volt börtönlakók gyermekeit; az emberiség söpredékének tekintették, olyan kaszt tagjának, amely örökre meg volt bélyegezve. A szülők tehát tudták, hogy a Szakhalin-szigetén szabadságban született ennek a polgárnak is az lesz a végzete, hogy a számkivetés és kínzás átokkal megvert szigetének vad, elfajult életébe sodródik és előbb-utóbb börtönfalak közé kerül.

Amikor este asztalnál ültünk, hirtelen kinyílt az ajtó és egy férfi vagy helyesebben: egy férfi-kísértet lépett be. Rongyok burkolták, sebek és daganatok födték, meztelen lába össze volt zúzva-törve, szeme lázban égett és elárulta, hogy már régóta nem záródott le álomra. Belépett, az ajtónál megállott és rekedt hangon nyögte:

– Szaryn[5]… vizet!

A háziúr és a többi férfi fölugrott. Csaknem valamennyi ezt kérdezte:

– A nyomodban vannak?

– Noszoff hadnagy – suttogta a szökevény. – Már itt vannak a közelben.

Sokáig csönd volt. Akkor azután Liszakoff odalépett hozzája és fejét a rendesnél még jobban lehorgasztva, ezt mondta:

– Gyere velem!

Kimentek. Liszakoff körülbelül egy óra mulva jött vissza. Tele volt iszappal és ruhája több helyen elszakadt, mintha sűrű tövises bokron dolgozta volna magát keresztül.

– Már? – kérdezte Karandashvili.

Liszakoff szótlanul bólintott és odaült az asztalhoz. Néhány perc mulva lódobogást hallottunk, majd hatalmas ütéseket a kapun, miktől megborzadtunk. Parancsoló hang hallatszott:

– Nyissátok ki! Nyissátok ki!

A háziúr az ajtó felé ment, de a felesége visszatartotta és aggodalmaskodó hangon így szólt:

– Öltözködjél át és rejtsd el jól a ruhát. Majd én kinyitom a kaput.

Mindketten kimentek. Kisvártatva nehéz csizmájukban bejöttek a katonák, akiket egy alacsony, vöröshajú, szeplős tiszt, Noszoff vezetett. Megállott, keményen végignézett rajtunk és selypítve kérdezte:

– Hol van Liszakoff?

Embereim szótlanok maradtak, egész magatartásuk elárulta az alantasnak aggodalmát.

Nekem kellett helyettük felelnem:

– Egy pillanatra kiment, de mindjárt megint itt lesz.

– Kicsoda maga? – rivallt rám Noszoff és tetőtől-talpig végigmért.

– És maga kicsoda? – adtam vissza a kölcsönt. – Tiszti jelvénye van, de úgy beszél velem, mint egy ripők paraszt. Biztosan lopta ezt a válljelvényt, hogy maga iránt tiszteletre és udvariasságra kényszerítse az embereket.

Egészen kijött a sodrából és lehorgasztotta a fejét; szemében az ebben az országban otthonos félelem leskelődött. Köszönt és bemutatkozott:

– Noszoff hadnagy Pogibi helyőrségből.

A kölcsönös bemutatkozást irataim megmutatásával egészítettem ki, amelyeket a főkormányzó és más befolyásos férfiak írtak alá.

Most már egészen alázatos volt, de csak ideig-óráig; mert miután teát ivott «arraká»-val, amit magával hozott, megint ripőkösködni és szemtelenkedni kezdett. A fegyencekről csak mint kutyákról és csatornatöltelékről emlékezett meg és az egyik kocsist, aki nagyon közel ment hozzá, megütötte. Odavoltam a meglepetéstől, amikor láttam, hogy ez a vékonydongájú emberke egyetlen ütéssel a földre terítette nagy kocsisomat, aki pedig erős volt, mint a tölgy.

– Valamennyinek a kezét bilincsbe verni! – adta ki a parancsot Noszoff.

A parancsot hamar teljesítették és kivéve engem, egy pillanat alatt mindenki meg volt bilincselve, még a kis Miska is, akit úgy látszott, mulattatott a lánc csörgése, mert állandóan rázogatta kis öklét.

– Csönd, pimasz! – ordított rá Noszoff és nagyot rúgott rajta.

Az én segédeim még jobban lehorgasztották fejüket, míg a szülők gyűlölettel pillantottak a brutális tisztre.

– Kutassátok át az egész házat! – volt Noszoff következő parancsa.

A katonák egyike néhány pillanat mulva behozta Liszakoff ruháját és csizmáját, amit a fészerben talált meg.

– Volt itt valaki? – kérdezte a tiszt Liszakofftól.

– Nem volt – felelte.

Noszoff sokatmondóan mosolygott és rám nézett. Úgy látszik, hogy engem akar vallatni, de mégis meggondolta a dolgot és talán nem is akart ilyen egyenesen a dologra térni.

– Te láttál valakit? – fordult a háziasszonyhoz. – Hát te, hát te, hát te?

Egymást érték a kérdések, de a felelet mindig ugyanaz volt:

– Nem.

A fegyencek egyike sem árulta el a szökevényt, akit Liszakoff elrejtett, még a kis Miska is nem-et csipogott és tagadólag rázta vörös fejét.

– Nagyon jól van – vigyorgott Noszoff. – Vigyétek ezt a kis fickót és az ostorral verjetek rá ötvenet.

Hasztalan vetettem magamat közbe; a tiszt igazolta magát azzal, hogy elővett egy könyvecskét, a helyőrség szolgálati szabályzatát. Benne voltak a szökevények, elrejtőik és segítőik számára kiszabott büntetések.

Amikor a katonák megragadták Miskát és az udvarra cipelték, szülei elsápadtak és az anya arcát ideggörcs torzította el. Mihelyt behallatszott a gyermek kétségbeesett jajgatása, Liszakoff komor szemével a tisztre nézett és ezt sziszegte:

– Ne verje meg, hadnagy úr! Ne verje a gyereket! Mindent megmondok.

Az anya zokogása és a többiek lánccsörgése kísérte az apa elsuttogott szavait.

– Hé! – ordította a tiszt. – Elég!

Amikor a katonák behozták a szobába a síró és jajgató Miskát, kimentem és lelki fölindultságomban céltalanul csatangoltam; nem akartam jelen lenni a kihallgatáson és azt sem akartam, hogy tanuként kihallgassanak.

Amikor visszatértem, Liszakoff lázasan az ágyban feküdt; kiáltozott, nyögött és átkozódott. Vastag ostorral százötvenet vágtak rá, hátát borzalmasan összetépték és sok vért vesztett. Az én embereim ötven-ötven ütést kaptak és képtelenek voltak velem tovább utazni. Liszakoff feleségét, mint a megszökött Vlasenko megérkezésének szemtanúját a tiszt magával vitte. Vlasenkot a katonák a háztól nem egészen egy mértföldnyire egy mocsár bokrában találták meg. A halálra rémült kis Miska a szoba egyik sötét sarkában szívettépően sírt és nem mert a lázában félrebeszélő apjához közeledni.

Több napig gondoztam házigazdámnak és embereimnek a sebeit, de végre mégis útra kellett kelnem nélkülök, nem észak felé, hanem vissza Pogibibe, hogy új segédet és más fuvarosokat szerezzek.

Pogibibe érkeztemkor a helyőrség parancsnoka, egy kapitány fogadott. Elmondtam neki a legutóbbi eseményeket és leírtam Noszoff ripőkségét és kegyetlenségét is. A kapitány komolyan hallgatott végig és határozott hangon ezt felelte:

– Nekünk szigorú utasításunk van arra nézve, hogyan kell a fegyencekkel bánnunk és azon nem változtathatunk. Ön különben nem ismeri ezeket az embereket; ezek állatok, amiről nemsokára meg fog győződni.

A Liszakoff-esetben való közvetítő kísérletemnek meglehetősen kellemetlen következménye volt magamra nézve, amennyiben Pogibiben a hatóságok gondoskodtak, hogy utam folytatására ne kaphassak embert. Hírvívőt kellett küldenem Duéba a fegyházgondnokság főnökéhez, aki azután határozottan megparancsolta a kapitánynak, hogy legyen a segítségemre. Mindez eltartott körülbelül egy hétig. Ezt az időt arra használtam föl, hogy ennek az, akkor egész Szakhalinban legészakibb telepnek a lakóit tanulmányozzam. A lakók volt fegyencek, akik kitöltötték büntetésüket vagy akiknek a cár megkegyelmezett és a szárazföldről átjött minden elképzelhető elem. Ezek az utóbbiak mozgalmas és titokzatos multú kalandorok voltak. Kis vitorlásokon az okhocski tengerben levő Szent Jona-szigetre rándultak ki, ahol halat fogtak és tengeri halakra meg bálnákra vadásztak. Csempészéssel, tiltott pálinkafőzéssel és a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedéssel is foglalkoztak és ezenfölűl üzletszerűleg átsegítették a szökevényeket Szakhalinról a szárazföldre. Találkoztam itt orosszal, örménnyel, georgiaival, tatárral és törökkel. Ez a nemzetközi banda mint gonoszindulatú kelevény, mint utálatos parazita élősködött azokon a szerencsétleneken, akik a könny, a kín és az üldöztetés elátkozott szigetén laktak.

Pogibiben időzésem ötödik napján fölkeresett Liszakoff felesége. Tekintete most még merevebb és kétségbeesettebb volt, ajkát még elkeseredettebben szorította össze és arca fehér volt, mint a kréta. A fegyencek szokása szerint jó ideig szótlanul ült, a gondolatait rendezte és meghányta-vetette mondanivalóját. Végre megszólalt:

– Vallomásom után megengedték, hogy visszatérjek a házamba. Egy ismerős kereskedő lovat és kocsit kölcsönzött. Félúton Pogibi és a mi házunk közt az ön embereivel találkoztam; egyikük az erdőbe menekült, a többi felém jött. Amikor ön után kérdezősködtem és azt hallottam, hogy már Pogibiben van, balsejtelem fogott el. Lovamat gyorsabb haladásra ösztökéltem és fiatal este volt, amikor hazaérkeztem.

Nagy sóhaj szállt ki a kebléből és ökölre szorult a keze.

– Birtokunkat a tűztől teljesen elpusztítva találtam és mindjárt azt gondoltam, hogy Karandahsvili végrehajtotta az ítéletet az uram, a volt botozó ellen. A romokat átkutatva, ráakadtam az uram holttestére; átvágták a gégéjét és szétzúzták a koponyáját. A kicsit nem tudtam megtalálni. Azután künn kezdtem keresni és végre rátaláltam a mocsár közelében egy bokorban. Halva volt, fejsze hasította szét a fejét. Úgy látszik, elmenekült, de a rablók féltek, hogy tanuskodni fog ellenük és meggyilkolták. Mindenünk elégett, még a kutyák is ott vesztek a láncukon. Uram, mit tegyek most?

– Tégy jelentést a bíróságnál azok ellen a személyek ellen, akik gyanusak előtted. Rám számíthatsz. Mindent el fogok mondani, ami föltünőt láttam ezeken az embereken. Szólni fogok az érdekedben a főkormányzónak is.

A szegény asszony, aki lemondással és hidegvérrel beszélte el borzalmas szerencsétlenségét, sokáig szótlanul ült a szobámban. Mivel nem kaptam választ, megkérdeztem:

– Nos, mikor látsz hozzá a dologhoz?

Fölemelte a fejét; az arcán olyan kétségbeesés és sötét boszúszomj ült, aminőt még sohasem láttam. Egy pillanat mulva akadozva, megható hangon beszélni kezdett:

– A kormányzó nem tudja visszaadni a fiamat; már késő… Mit törődöm a vagyonnal és szabadsággal? A vér vért kíván… Ne gondoljon rólam rosszat uram, ha majd később hall rólam valamit… Amióta elbocsátottak a börtönből, békén voltam, semmi rosszat nem tettem. Lelkem békéjét azzal akartam megtalálni, hogy szerényen elvégeztem a munkámat abban a reményben, hogy így fejezhetem be kínnal teli életemet… De más volt megírva a sors könyvében… más…

Mélyen meghajolt előttem és köszönettel elfogadta a pénzt, amit neki adtam; azután szótlanul és látszatra nyugodtan, de belsejében tele ijesztő elhatározottsággal, távozott.

Ugyanaz este volt fuvarosaim egyikét valami lebujban szublimáttal megmérgezték és másnap Karandashvili csaknem életét vesztette a következő módon. Barátai házába maydanra (kártyaestére) ment. Késő éjjelig játszottak és ekkor hirtelen az ablakon keresztül rálőttek Karandashvilire, akit csaknem megöltek. Az őrjárat két gyanus személyt, aki közvetetlen közelben rejtőzködött, elfogott, a meggyilkolt Liszakoff özvegyét és egy görög kiskereskedőt, aki a kétségbeesett asszony bosszújának végrehajtására hozzásegítette a méreghez és fegyverhez.

A szerencsétlen anyát természetesen keményen megbüntették és ezzel bizonyára végérvényesen megpecsételték tragikus sorsát, mert többé valószínűleg nem sikerült neki megint kijutnia a falak közül, amelyeket előbb egyszer elhagyott, hogy új szabad életet kezdjen. Mi lett a sorsa, nem tudom, de azt tudom, hogy a Szakhalin-szigetén érvényes orosz törvények új gonosztetteknek voltak az okozói és gyakran még borzalmasabbaknak, mint azok, amelyeket megbüntetni iparkodtak. Liszakoff felesége e törvényeknek volt az áldozata; azok ellenben, akik ezeket a törvényeket hozták és alkalmazták, később vagyonukkal és életükkel kellett hogy megfizessenek a bolsevik bosszúlóknak.

HARMINCADIK FEJEZET. Az onori bosszúálló.

A Pogibiben történt tragikus események után és miután új segédeket és friss élelmiszert szereztem, a keleti part felé indultam, mert ennek közelében voltak azok a petróleumtelepek, amelyekről hírt kaptam.

Először északkeleti irányban átdolgoztam magamat egy erdővidéken, amelyen néhány alacsony hegylánc vonult át. Az okhocski tengeren, amelybe a Tim, Nutovo- és Poata-Szyn folyók ömlenek, két öblöt, Nyisket és Nabilt kerestem föl. Ezeknek az öblöknek a közelében mocsaras vidéken rátaláltam néhány helyre, ahol a petróleum áthatolt a fölötte levő rétegeken és kis tavakat alkotott. Ezek idővel részben elpárologtak. Medencéikben ekkor már csak az úgynevezett kir vagy megsűrűsödött oxydált kerosen volt. Már ötszáz lábnyinál csekélyebb mélységben palaagyagra akad az ember olaj nyomával. A petróleum vegyi összetételére és fizikai alkatára nézve hasonlít a kaukázusi olajhoz, mindenesetre harminc százalék tiszta petróleum van benne. Ezek a petróleumtelepek ugyanabba a geológiai korszakba tartoznak, mint a sziget széntelepei. A Nyisk-öböltől különféle nagyságú földalatti rezervoár egész sora terjed messze délre és még a Róka-szigeten is, a Patientia-öbölben, a mélyebb geológiai rétegekben petróleum nyoma található.

A sziget keleti partja hivatalosan nem lakott rész. A bennszülötteknek néhány kis telepét, Pilngit és Unnut, találtam ott, továbbá kanadai és japán csempészek egy-két raktárát. Ezek a betolakodók, mivel félnek, hogy a kormányzósági hajók, amelyek időnként szemleutat tesznek a sziget körül, fölfedezik őket, a csónakjaikat kihúzzák a partra, befödik szénával, az árbocot pedig ágakkal tűzdelik meg, hogy fának lássék.

Ezek az idegenek cserekereskedést űznek a bennszülöttekkel; prémért, aranyért, halcsontért és halzsírért dohányt, gyujtót, tűt, gyapotárút, ópiumot, pálinkát és játékkártyát adnak nekik és így elterjesztik köztük az iszákosságot és a kártyázást. Az idegen kereskedők a Tim és Nutovo folyókból édesvízi gyöngyöt is szednek, édesvízi rákot – a létező legnagyobb fajta, néha húsz hüvelyknyi hosszú – és ollótlan rákot, amit a napon megszárítanak és durva lisztté őrölnek. Az északi vidékeken ebből a lisztből tészta készül és kenyérszerű sütemény, amely nagyon tápláló és nagyon ellenálló minden klimatikus változással szemben.

A bennszülött ajnókon kívül itt Usszuriból és Amurból való goldákat, orocsonokat és manegrikat is találtam; ezek télen átkelnek a Tatár-szoroson és átszelik az egész szigetet, hogy a keleti parton tábort üssenek. Mint ezek a mongol nomádok, a szárazföld állatai, jávorszarvasok, szarvasok és tigrisek is megteszik az utat a jégen át. Ezek a vadállatok, amelyek elkerülik a nyugati part sűrűbb népességű részeit, kelet felé átvergődnek egészen az okhocski tengerig, hogy ott táplálékot keressenek és néha állandóan ott is maradnak.

A tigris nagy csapás az ajnóra nézve. Nemcsak a marháját és a jármos kutyáját rabolja el, hanem sokszor magukat a bennszülötteket is megtámadja és a csak íjjal és dárdával fölfegyverzett őslakókat egész telepek megszüntetésére kényszeríti. Az ajnók a goldáknak és orocsonoknak megengedik, hogy az ő területükön tábort üssenek és ott éljenek; ezért semmi fizetést nem kívánnak, nem is kötnek ki semmi mást, csak azt, hogy ezek a vakmerő vadászok győzzék le a szárazföldről bevándorolt ijesztő betolakodókat. Ezek a nomád életet élő orocsonok és goldák voltak az elsők, akik hírt hoztak a szigeten előforduló petróleumról.

Jó darabra Pogibitől, ahová a petróleumhelyek megszemlélése után visszatértem, van a Mária-fok, a sziget legészakibb pontjainak egyike.

Értesülésem szerint ennek az előhegységnek a közelében egy vadász mocsarat fedezett föl petróleum és kir határozott jeleivel. Mivel még két hetem volt az engemet hazaszállító hajó megérkezéseig, elhatároztam, hogy fölkeresem ezt a helyet. Lóháton tettem meg az utat egy vezetővel, akiről magamnak kellett gondoskodnom. Meglehetősen elkedvetlenített, hogy az orosz hatóságok csak kitérő választ adtak, valahányszor katonát kértem kísérőül. Mivel arra kényszerültem, hogy Pogibiben magánvezető után nézzek, végre egy halászt szerződtettem, aki félig mongol, félig orosz volt, amely típus gyakori Szibériában. A sziget és a szomszédos tenger nyitott könyv volt neki és halászva meg fókára vadászva gyakran elkerült messzire északra, például a Jónás-szigetig és az Erzsébet-fokig. Nagyon kedvére volt, amikor megmondtam neki, hogy Mária-fok és Erzsébet-fok vidékét akarom bejárni; nagyon szerény bért kért, ezzel szemben azonban engedelmet arra, hogy két málháslovat vihessen magával.

Beleegyeztem és másnap hajnalhasadtakor egy ritkán használt, fűvel és bokorral benőtt erdei úton útnak indultunk.

Gusztoff hallgatag ember volt. Az egymáshoz kötözött lovakat száron vezetve előre lovagolt és sohasem nézett vissza, bár meglehetősen messze mögötte lovagoltam. Gyakran leszálltam a lóról és vadásztam, mert ott sok a császármadár és a fehér fogoly. Egyszer huszonnégy óra hosszáig időztem egy kis tónál, ahol nagyon sok volt a víziszárnyas. Nagyon változatos volt a fajtájuk, ami könnyen megmagyarázható azzal, hogy közel volt a tenger és a tó bővében volt a halnak, ami állandóan fölvetődött a nyílt vizen és a kákás területen.