Part 15

A barát lehajtotta fehér fejét és mélyen elgondolkodott. Sokáig tartott a hallgatása és most már tudtam, hogy egy sokat szenvedő és küzködő ember lelkének a vallomását fogom meghallani. Az aggastyán fölkelt, megtöltötte teás poharainkat és megint leült a padra. Azután megkezdte elbeszélését, amit időnként mély elgondolkodás szünete szakított meg:

– Igaz: csak erkölcsi kín semmisítheti meg vagy erősítheti meg az embert. Velem is így történt. Mi volt a gonosztettem? Az mindegy. Egyre megy, vajjon emberi testet vagy emberi lelket öltem-e meg. A gonosztett gonosztett és erkölcsi kínt, a visszaemlékezésben szenvedést, önvádat és kétségbeesést okoz. A szenvedés ez útjának minden állomását végigjártam életemben. Volt fehér lelkem, volt fekete lelkem, azután egyáltalán nem volt már lelkem, mert nem éreztem vágyat, sem kielégülést. Végül minden valami mássá változott, mássá, ami arra unszolt, hogy a többi ember életének szenteljem magamat. Körülnéztem, hogy erre alkalmat találjak, de sajnos a kultúra helyein erre nem nyílt megfelelő lehetőség. Az a társadalmi réteg, amely engemet vett körül, legyőzhetetlen nehézségekkel állott föladatom elé. Kolostorba mentem tehát, egész Oroszországban a legszigorubba. Jámborságommal és alázatosságommal gyorsan eljutottam a legfölsőbb szerzetesi fokba. De láttam, hogy a kolostori élet nem ad nekem békét. Ekkor felöltöttem lószőringemet és a verigit és egyik helyről a másikra utaztam, hogy hatáskört találjak, amelyben testvéreimért dolgozhatnám. Szakhalinra jöttem, megláttam a kimondhatatlan szenvedések e mélységét, azt a poklot, ahol élő emberek teste és lelke tüzes kínban eleped és fölismertem, hogy itt ezen a földön meg tudnám valósítani az álmomat. Ezen a téren dolgozni kezdtem, de a hatóságok magatartása lehetetlenné tette a munkámat. Hátat fordítottam a börtönöknek és az elbocsátott fegyencek telepeinek és idejöttem északra. Itt a bennszülöttek közt a kereszténységet terjesztem és régóta az iszákosság, elerkölcstelenedés és kártyázás ellen küzdök, amit az oroszok és az idegenek hurcoltak be. A test és a lélek orvosaként működöm.

Nagyot sóhajtott és halkan hozzáfűzte:

– Úgy beszélek, mintha dicsekedni akarnék, pedig ez távol van tőlem. Úgy beszélek, mint a magam gyóntatója, mert én már elérkeztem életem végéhez. Egészen határozottan érzem. Sőt többet mondok: tudom, hogy ma tettem meg utolsó útamat a tengeren, amely oly régóta látott a hullámain.

Ellenvetéssel próbálkoztam meg, de látván, hogy ennek semmi hatása nincsen, ezt kérdeztem:

– Miféle tengeri utazások azok, atyám, amelyeket megtett?

Azonnal olyan élénken felelt, hogy elárulta vele, mennyire a szívéhez nőtt a szóban forgó dolog.

– Innen a partról, a Tatár-szoros végéről gyakran láttam, hogy a szél és a hullám halászokat és szakhalini menekülőket kisodort a nyílt tengerre, ahol biztos halál várta őket. Keresztényi kötelesség a fuldokló megmentése. Sőt elmondták nekem, hogy az elsülyedő hajók jele, amely a dróttalan táviró titokzatos nyelvén segítséget kér, ez a három betű: S. O. S., ami azt jelenti: Save our souls! (Mentsétek meg lelkeinket!). Itt az én területemen tehát hozzáfogtam ezeknek az elmerülő lelkeknek a megmentéséhez. Két régi barátomnak, keresztény ajnóknak a segítségével erős csónakot építettem, ezzel vihar idején a tengeren cirkáltunk, hogy megmentsük a hajótörötteket. Éjjel lámpás ég azon a homokzátonyon, amelyen a csónakom van.

Amikor ezt mondta, csöndesen nevetett és az ablakon át kimutatott egy magas rúdra, amelynek csúcsán lámpás volt.

– A lámpásban halzsírt égetünk és súlyos viharban tüzet gyújtunk és kírt öntünk bele, hogy a szél és az eső ki ne oltsa. Az én ajnóim nagyon gyakorlott és vakmerő hajósok. Majd bemutatom őket.

E szavak után tapsolni kezdett. A szobába belépett két öreg ajnó bőrkabátban, bőrnadrágban és csaknem övig érő csizmában. Borzalmas volt az arcuk, orr nélkül, ajak nélkül és szempilla nélkül, arc, amelyen egészen szabadon voltak a nagy, sárga fogak és mintha halotti koponya lett volna. Nem voltam kétségben az iránt, hogy miféle betegség éktelenítette el e csöndes, derék emberek arcát.

– Lepra? Kérdeztem.

– Igen, felelte a szerzetes. De csak nagyon lassan terjed, mert ezek az emberek már harminc év óta szenvednek tőle. Meg vagyok győződve, hogy nem ragadós, hiszen már olyan régóta együtt élek velük. Barátaim, akik évenként meglátogatnak, szintén mindig együtt voltak velük és egyikünk sem kapta meg a betegséget, bár egészen közel lakunk egymáshoz.

– Atyám, ön nagyon sok embert menthetett meg.

– Ez alatt a negyven év alatt sok mentés sikerült, mert nem várjuk meg, míg a hullámok elénk hoznak valakit, hanem magunk vitorlázunk le délnek és a tengeröböl északi részén cirkálunk, hogy segítségére legyünk a hajótörötteknek. Ezeken a vizeken mindenki jól ismer bennünket. Egy Kuriloff nevű költő, aki egyszer itt meglátogatott bennünket, úgy írt rólam, mint a «röpülő barát»-ról. Ha megszökött fegyencen segítek, a hatóság nem tiltakozik és nem csinál nekem nehézséget – miért, nem tudom. Nem vonom kétségbe, hogy minden megmentett szökevény előbb-utóbb elpusztul vagy megint börtönbe kerül. Tudom, hogy jobb volna neki, ha megfulladna, de úgy érzem, hogy ha föllázad és megszökik, még nem ment keresztül mindazon a megpróbáltatáson, amellyel bocsánatot nyerhet. Segítek rajta, mert alkalmat akarok adni neki arra, hogy végigélje mindazt a lelki szenvedést, ami talán megmenti lelkét a sötétség hatalmaitól, amelyek hatalmukba kerítették. Nem boldog és derűlt életnek mentem meg ezeket a fulladozókat, hanem csupa kín és vágyódás számára.

– A szökevények akik átkelnek a tengerszoroson, tudnak önről és működéséről?

– Persze hogy tudnak. Minden fegyenctelepen ismernek engem és mert a fegyencek nagyon babonásak, mielőtt nekiindulnak a veszedelmes útnak, puha kenyérből és szénporból kis fekete szerzetes szobrocskákat csinálnak maguknak. Ez az ő talizmánjuk, amely ha a tenger veszedelmes kezd lenni rájuk, odaszólítja az én csónakomat.

Az öreg halkan nevetett.

Már elmúlt az éjjel legnagyobb része és az eget a fölkelő nap messziről kémlelődő sugara kezdte világosítani, amikor beszélgetésünket befejeztük. A fekete barát csörgő láncával fölkelt a padról és rövid áldással jó éjt kivánt. A másik szobába ment, amely az ő cellája volt és még azután is sokáig hallottam láncának csörgését és szavának halk hangját, mert a szerzetes napkeltéig buzgón imádkozott.

Alig volt még hat óra, amikor fölkeltem és kimentem az ajtó elé, ahol a páter már utasítást és megbízást adott a vezetőmnek.

– Korán kelt föl, jegyeztem meg, nem sokat alszik.

– Ilyen öreg legénynek nem kell sok alvás, felelte derülten, különösen ha nemsokára örökre kipiheni magát.

Nehány órával később lenn a keresztnél, ahová elkísért, elbúcsúztam a fekete baráttól. Áldásra emelt kézzel, mint egy magas fekete szobor, ott állott még sokáig. És amikor visszanéztem, megint éreztem csöndes fönségét e titokzatos léleknek, aki egyedül neki ismert vétek miatt átszenvedte a lelkiismeret és emlékezés tüzes kínjait és végre állandó békét talált. Kerek egészet teremtett magából, amely tiszta és átlátszó mint a kristály, kemény mint az acél és amellett érzékeny mint a végtelen tenger tükre.

Duéban már várt rám az «Alëut» hajó. A kapitány kijelentette, hogy előbb még a Tatár-szoroson a Mária-fokhoz kell mennie, mert megbízást kapott, hogy egy nagyherceg leveleit adja át a fekete barátnak. Azt tanácsolta, hogy Duéban várjam meg a hajó visszaérkezését. De én inkább vele utaztam, hogy még egyszer örülhessek a fekete barát látásának.

Hajónk két napi út után késő éjjel a foktól körülbelül másfél mértföldnyire lebocsátotta a vasmacskáját.

– Különös! mondta a kapitány. Az éjjel meglehetősen viharos, de a barát lámpása nem ég, mint mindig zord időben. Talán künn van a tengeren, de a szorosban nem találkoztunk vele. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez.

Éjjel nem ülhettünk csónakba, de másnap már korán reggel ott voltunk a szerzetes háza előtt. Amikor beléptünk, nem jött elénk senki. Minden olyan volt, mint máskor. Kiáltottunk és a cella ajtaján kopogtunk. Senki sem felelt, mire benyitottunk és – némán megálltunk.

Az öreg szerzetes előrebukva egy magas imapolc előtt feküdt, amelyen ezüst kereszttel kihímzett fekete bársonytakaró és biblia feküdt. A halál nyilván akkor lepte meg, amikor letérdelt és imádkozva lehorgasztotta a fejét. A kámzsája mélyen a fejére volt húzva és már megmerevedett sovány ujjai szorosan megmarkolták olvasója gyöngyeit.

Körülnéztünk a szobábam és megállapítottuk, hogy semmit sem vittek el; a berendezés egyetlen darabját sem tolták el a helyéről. A szobában az egyetlen figyelemreméltó tárgy az ablak mellett levő asztalon fekvő kicsiny, fehér, lepecsételt levélboríték volt. Ez volt ráírva:

– Velem eltemetendő!

A boríték vékony papirosán át föl lehetett ismerni egy gazdag menyasszonyi díszbe öltözött nő képét. Fekete haján hosszú fátyol csüngött. A kép hátára kicsiny finom betűkkel ki nem böngészhető szavak voltak írva.

Mellette egy papiroslapra ez volt írva:

– Nyugodtan és békésen távozom innen. Az élet tengerének hajótörötteit meg lehet menteni. Megáldom őket Isten nevében!

A keresztnél, melyet ő állított, eltemettük a fekete barátot és elutaztunk.

Amikor elhagytam a kínok és vágyódások ez országát, az elátkozott szigetet, amely csörgő lánc utálatos zenéjétől viszhangzik, három, egymástól teljesen különböző mártírra való emlékezést vittem magammal.

Magam előtt látom a feleség és az anya szomorú arcát, merev, rémült és éber szemét, amelyet legutoljára a vigasztalan Pogibiben láttam. Hallom még Bolotoff András gyűlölködő szavait, aki fiának gyilkosait üldözte. És mindig előttem van a titokzatos fekete barát fönséges, átszellemült arca, akinek végre sikerűlt az élettel kibékülnie.

És mindannyiuk fölött minden emberi szenvedés és küzdelem szimbólumaként kimagaslani látom a Mária-fok egyszerű keresztjét és rajta világítani látom a még egyszerűbb fölírást:

– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az élet tengerén.

IV. RÉSZ A NAGY ALTAI ÁRNYÉKÁBAN

HARMINCHARMADIK FEJEZET. A Kulunda-síkságon.

Sohasem tudhatja az ember, mit hoz a következő pillanat.

– Pétervárott a szobámban ültem és egy barátom levelét olvastam, aki meghívott, látogassam meg a birtokán és töltsem nála a nyarat. Mivel a fárasztó tél után, amelyet vegyi laboratóriumban kutató munkával töltöttem el, kimerültnek éreztem magamat, már éppen neki ültem az írásnak, hogy megköszönjem barátomnak a meghívást és elfogadjam, amikor hirtelen és türelmetlenül megszólalt a telefon.

– Halló!

Régi tanítómnak, Zaleski professzornak jól ismert hangját hallottam.

– Számítok önre, hogy holnap kutató útra jön velem. Rendben van?

– De hát hová megy?

– A nagy Altaiba, barátom, felelte nyugodtan. Fölkeressük a kevéssé ismert Kulunda-síkságot érdekes sós tavaival és az Altai hegységet, amely még szebb, mint az Alpesek.

– De…

Ezzel a «de»-vel egyátalán nem törődve, tovább folytatta a tudós:

– Ön mint vadász és író valóságos paradicsomot fog ott találni.

– Mit lehet ott vadászni?

– Medvét, szarvast, császármadarat és a hegyekben valami vadbivalyféle van, óriási hegyibika, olyasfajta mint a bölény.

– Rendben van, megyek, szóltam bele az élettelen hangtölcsérbe.

– Holnap három órakor indul a szibíriai expresz.

Íróasztalomhoz ültem és megírtam a barátomnak, hogy nem mehetek. Szibíriába utazom, hogy fölkeressem az Altait, amelyről már annyi év óta álmodoztam.

Másnap a szibíriai expresz kivitt minket a pétervári gyárak füstölgő kéményei közül, ki az orosz főváros széles, pompás utainak lármájából és az Uralhegység és a síkságok szabad birodalma felé rohant velünk.

Utazásunk hatodik napján Szibíria tudományos központjába, Tomszkba érkeztünk. Az Altai-hegységben eredő és az északi Jegestengerbe ömlő, nagy ázsiai Ob folyam egyik mellékfolyója, a Tom folyó partján épült.

Itt a hatóságoktól megkaptuk a szükséges ajánló iratokat, az egyetemi könyvtárból pedig annak a vidéknek tudományos irodalmát, amelyet be akartunk járni. Az egyetem rektora rendkívül értékes fölvilágosítással szolgált az Altairól.

Néhány napi időzés után Tomszkban, egy kis gőzösön folytattuk utunkat, amely a Tomtól levitt bennünket az Obhoz. Itt fárasztó küzdelmet kellett folytatnunk a sebes ár, e hatalmas folyam homokzátonyai és a sok fatörzs ellen, amit a rohanó patakok cipeltek el a hegységből. Mivel gyakran meg kellett állnunk, hogy tüzifát vegyünk föl a gépek számára, csak nagyon lassan jutottunk előre. Akárhányszor megfeneklettünk a homokzátonyokon és mindannyiszor csak nagynehezen tudtunk róluk lejutni. Egy matróz a hajó orrán állandóan méregette a vizet és énekelte:

– Vigyázat! Három láb… Két láb hat… Kettő… Fenéken!

Ilyenkor azután ellengőzzel kellett megkísérelnünk a lejutást és a folyam más helyén kellett szerencsét próbálnunk.

A vidék is hozzájárult az út egyhangúságához, mert utunk lapos, fűzzel benőtt szigetek közt vagy egyhangú part mentén vitt, amely sűrű bokrokkal vagy kivágott nyírfák bokros utánhajtásával volt födve. Egyedüli örömünk az evés volt és nem is volt rossz az étvágyunk ezen a hajón, amely mint valami nehézkes teknősbéka, küzdött a sárga Ob árja ellen. Az élelmünkben szerencsére megvolt a szokatlannak az ingere is, mert a folyópartokon lakó halászok a szakácsot friss sőreggel és a lazac-család két olyan ízletes válfajával látták el, hogy időnként egészen elfeledtette velünk, mennyire teknősbékaszerűen mászik a hajónk.

Végre Novo-Nikolajevszkbe érkeztünk, amely akkor még csak kis város volt, most azonban Szovjetszibíria fővárosa. Az Ob jobb partján épült, keleti végén annak a rengeteg hídnak, amely itt átíveli a folyót. Ez a város, amelyet a folyó szorosan összekapcsolt a déli termékeny vidékkel és a vasutak a világ minden piacával kötik össze, akkor hihetetlen gyorsasággal növekedett.

Egy napot töltöttünk ebben a szibíriai kereskedelmi központban, azután ismét kimentünk a folyamra, elítélve arra, hogy harcban a zátonyokkal és a lesodort fával még végtelenül sokáig tovább másszunk és sőreget együnk.

Az volt a terv, hogy hajónk Barnaulba, Altai bányakerület fővárosába megy, ahonnan kocsin akartunk a Kulanda-síkságra utazni. Az Ob partvidéke Barnaul alatt nem oly festői, mint az a tájék, amelyet a fönséges és hatalmas Jenisszei mentén, a festőknek való ez álomországban láttam. Útunk ezért továbbra is egyhangú és fárasztó volt. Unalmunk csak egyszer szakadt félbe, a várostól északra ötven mértföldnyire. Ott egy ismeretlen falu házainak közelében egészen különös erdei drámának voltunk a tanui. A part közelében kis réten ló legelészett, amely nyírfához volt kötve. Az állat hirtelen fölkapta a fejét és egész súlyával és minden erejével el akarta tépni a kötelet. Amikor ez nem sikerült, körben futni kezdett és ijedten nyerített.

Eleinte azt hittem, hogy a ló a mi nagyokat fujtató gőzösünktől ijedt meg, de csakhamar fölfedeztem az igazi, veszedelmes okot. Az erdőből nagy barna medve cammogott elő, rárohant a lóra, egyik talpával tarkón ragadta, míg a másikkal egy fába iparkodott belekapaszkodni. A ló kezdetben maga után vonszolta, de a medvének végre sikerült egy fatörzset elkapnia. A következő pillanatban a ló a földre rogyott. A medve egyetlen hatalmas ütéssel széttörte a hátgerincét. Többször lőttem, de a medve kereket oldott és eltünt az erdőben.

Gőzösünk másnap reggel hangos fütyüléssel hirdette megérkezésünket Barnaulba.

A bányaigazgatóságnál és a császári koronatartományok igazgatóságánál, mivel részben ennek a területén kellett tanulmányokat végeznünk, a lehető leggyorsabban túlestünk a még szükséges formaságokon és a következő napon két teherkocsin, amelyek mindenikét három nemes pusztai ló húzta, elindultunk nyugat felé.

Utunk eleinte nagyon festői dombok, az Altai-hegység utolsó nyúlványai közt kígyózott végig. Állandóan nyírfaerdőkön át hajtattunk, amelyeket sűrűn tarkítottak kis orosz falvak.

Mivel egy barnauli rendőrtisztviselő lovagolt mindig előttünk, hogy a lóváltást előkészítse és az út is pompás volt, gyorsan haladtunk tovább. Óránként tíz-tizenöt angol mértföldet tettünk meg.

Különös utazás volt. A ménesekből erős, de még be nem hajtott lovakat szakítottak ki és ezeket fogták kocsink, tatárul: taranta, elé. Mialatt befogták, a parasztoknak ugyancsak keményen bele kellett kapaszkodniok az ágaskodó lovakba. Akkor azután a kocsis, itt jamszcsik a neve, fölült a bakra és hosszú nyersbőrostorával, amelyet a nép nyelve knoot-nak mond, minden erejével megcsapkodta a lovakat, míg ugyanabban a pillanatban rászólt a parasztokra, hogy eresszék el az állatokat. Az emberek félreugrottak és a kocsi, mintha vihar kapta volna el, a legközelebbi falu felé röpült. Ha egy-egy gyöngébb ló kezdett kifáradni, a kocsis megállás nélkül lehajolt, átvágta az istrángot és szabadjára engedte a lovat, hogy magát kipihenhesse és visszatérhessen a nyájához.

A rendőrünk, míg egyrészt nagy hasznunkra volt, hogy mindig friss lovak álljanak a rendelkezésünkre, másrészt a professzor folytonos zaklatásának lett az okozója. A parasztok nagyrangú hivatalnokoknak tartottak bennünket és mert a kormányzónál előkelőbb személyiséget nem tudtak elképzelni, ennek gondolták a professzort és mindenféle kérvénnyel meg üzleti üggyel ostromolták. Az egyik faluban egy fiatal parasztasszony bepanaszolta az urát, mert megveri, ha részeg, a másikban egy házaspár az elválasztását kérte, míg a harmadikban egy paraszt bejelentette, hogy apját nem jogos örökösök megmérgezték. Nehezen lehetett ezeket az embereket igazi hivatásunkról, tervünkről és szándékunkról meggyőzni.

Nemsokára eltünt az erdő és megkezdődött a fűvel benőtt síkság. A Kulunda-síkság rengeteg területén mindenütt júh és marha legelt. A lovas pásztorok talautkirgizek voltak, akiknek birtoka volt a pusztai legelő. A kormány azonban európai Oroszországból kivándorlókat telepített le ezeken a síkságokon és a legelők egy részét elvette igazi tulajdonosaiktól, a kirgizektől. Ez a bennszülöttek és a bevándorlottak közt heves civakodást és viszályt, sőt fegyveres harcot okozott. A kirgizek fegyveres kézzel védelmezték legelőiket és nyájaikat és amint már az erőszakra hajló Oroszországban történni szokott, gyakran vér folyt. Ezt persze vizsgálat és pör követte, amely elítélt kirgizekkel töltötte meg a börtönöket és bányákat. A prófétájukhoz imádkozó kirgizek a fogságban hasztalan próbálták megérteni, miért börtönözték be őket és természetesen csak az a gondolat fűtötte őket, hogy támadóikon, a rendőrségen és a bírákon bosszút álljanak.

A kirgizek, akikkel rendőrünknek Barnaulba történt visszaküldése után nagyon barátságos viszonyba jutottunk, sok szomorú tapasztalatról számoltak be nekünk, amelyet ez a békeszerető és kulturális tekintetben nagyon értékes mongol törzs tett és elbeszéléseik tele voltak kétségbeeséssel és ízzó gyűlölettel.

A Kulunda-síkságot kis tavaknak, többnyire sóstavaknak hálózata födi. A legnagyobb köztük a Kulunda-tó, amelyet délen keskeny mocsárszalag választ el a Kucsuk-tótól. Mindkettő sóstó; az előbbi negyven, az utóbbi csak tizenöt mértföld hosszú. E csoporttól nyugatra sóstavaknak egész hosszú láncolata húzódik, amely az Irtyszig terjed és e folyó túlsó oldalán a nagykirgiz és kiskirgiz törzsek területén még sok kisebb tócsoport van. A Kulunda-síkság tavai dél felé egészen a Belyaga-síkságig terjednek, amelynek másik oldalán a Zaiszang és Balkas vagy Ak-Dengiz rengeteg medencéi vannak, mint a rendszer legdélibb előőrsei.

Kétnapi utazás után végre a Kulunda-tóhoz érkeztünk. A délnyugati partján levő orosz faluban megállottunk, de csak éppen annyi ideig maradtunk itt, amíg egy kirgizjurtát, juhokat és kenyeret szereztünk és pusztai vándorlásunkra, valamint a tavon végzendő munkánkhoz lovakat és csónakot béreltünk.

Ebben a faluban egy rendőrrel találkoztunk, akinek jelenléte ismét arra kényszerített bennünket, hogy sok időt töltsünk el olyan dolgokkal, amelyek egészen kívül estek igazi tevékenységünk területén. Két napot töltöttünk el a kirgizekre nézve legfőbb és legrettenetesebb hatóság e képviselőjének társaságában. Távozása után a falu élete, amelyet a rendőr jelenléte korlátozott, ismét rendes és derűlt lett. Mindenekelőtt tivornyázás volt annak a megünneplésére, hogy hála a megjelenésünknek, a rendőr eltávozott anélkül, hogy valakit letartóztatott, megkorbácsolt vagy megzsarolt volna. De a tivornya következménye az volt, hogy a parasztok többször utcai verekedésbe keveredtek, amikor is nemcsak erős öklükkel, hanem furkósbottal és kővel is rettenetesen elagyabugyálták egymást. A törvény őrének eltávozását követő estén tehát még betört koponyákat és összetört állkapcsokat kellett bekötöznünk.

De éjjel történt még csak a cifra dolog.

Néhány részeg paraszt portyázó útra ment a kirgiz nyájakhoz, amelyek körülbelül hat mértföldnyire legeltek, megölték a pásztorokat és sok juhot elhajtottak. A rablók tiszteletére azután új tivornyázás kezdődött.

Egyáltalán nem tudtunk aludni. A parasztok bejárták az egész falut, ordítoztak és részeg hangon énekeltek, kéziharmonikán játszottak és táncoltak, ablakokat vertek be és káromkodtak olyan durva kifejezésekkel, aminőket csak az orosz nyelv ismer. Végre mégis csönd lett. A részeg parasztok részben hortyogva a pocsolyákban feküdtek. Azt reméltük, hogy néhány napig nyugtunk lesz és alhatunk. De ezen az éjjelen nem akart véget érni a gyalázatosság és a rémület.

Alighogy lefeküdtünk, az utcáról rettenetes ordítást hallottunk:

– Tűz! Tűz!

Kirohantunk és láttuk, hogy már a falu mindkét végén házak égnek és a tűz más házakra is átterjedt. Oltócsapatot szerveztünk, de ez a vodkától félig elbódult parasztokkal nem volt könnyű dolog. A tántorgó alakokat látva, a professzor megjegyezte:

– Ezek az alkohollal átitatott emberek tüzet foghatnak, mint a feldült spirituszlámpa.

A lángokat, miután csak két házat pusztítottak el, eloltottuk. Azután egészen kimerülve visszatértünk a szállásunkra és éppen ki akartuk magunkat pihenni, amikor kívülről újabb zenebona vert föl bennünket.

– Még egy kaland! – mondta a professzor. – Ez igazán kellemes egy hely! Gondoskodnak a mulattatásunkról!

Kimentünk és azt láttuk, hogy egy rakás paraszt körülfogott egy embert, akit ököllel és bottal alaposan megdolgozott. A gyujtogató volt. Az egész ügynek megvolt a maga külön ethikai színezete. A parasztok megtámadták a kirgizeket, akik ezért föl akarták gyujtani a falut.

A gyujtogatót a falu közelében a fűben elbújva találták és most meg akarták lincselni. Tulajdonképpen már félig halott volt; a csőcselék olyan rettenetesen összeverte, hogy feje és arca már nem hasonlított emberéhez. Félkarja a parasztokkal való küzdelmében eltört és féllába is használhatatlan volt.

A kirgiz pártjára állottunk, amennyiben kijelentettük, hogy az illetékes hivatalnok megérkeztéig fogságba kell őt vetni és majd az a hivatalnok ítélkezik. A helység polgármesterének is ez volt a nézete. Visszakergette a parasztokat, a kirgizt maga vitte el hivatali helyiségébe és elzárta az ajtót.

Reggel, amikor lovainkra várakoztunk, a professzor megkérdezte a polgármestert, vajjon értesítette-e a hatóságokat az éjjeli eseményekről.

– Nem uram, – felelte zavartan a falusi hivatalnok. – Erre már nincs szükség, mert – nem tudom, hogyan történt – éjjel valaki behatolt a fogolyhoz, kicipelte az utcára és fejszével agyonütötte.

Ilyen volt az élet a Kulunda-síkságon, amelyen régente, mint a sóstavak hálózata és a geológiai alakulatok világosan elárulják, egy rengeteg középázsiai tenger hatalmas csöndes víztömege állott. Most kiszáradt medencéjében erkölcsileg egészségtelen, bűnnel és gyűlölettel megfertőzött élet sistereg. És ennek okozója egy nép, amely nyugatról jött, hogy a keleti népek szívében újra fölszítsa a gyűlölet tüzét, amely már régen kialudt.

A finomérzésű, emberiesen gondolkozó professzor ezt a legutolsó éjjeli gaztettet nem tudta szó nélkül hagyni. A parasztoknak nagyon érthetően megmondta a véleményét, megvádolta őket, hogy az egész országot demoralizálják, szemük elé tárta bűneiket és megfenyegette őket, hogy panaszt fog tenni a kormányzónál, sőt a központi kormánynál is. Meg is tette és ezért sok kellemetlenség és bírálat érte, mert olyan dolgokba avatkozott, amelyekhez semmi köze.

Igaz, hogy némi hálát is érzett, amit meg is érdemelt azzal a kísérletével, hogy igazságot szolgáltasson. A gyujtogató megmentésére irányuló fáradozásunknak és az ő tüzes tiltakozásának a híre valami úton-módon – erről pontosabb értesülést sohasem szerezhettünk – eljutott a kirgizekhez, akik ettől kezdve mindig készen voltak, hogy minden módon segítségünkre legyenek.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Kirgiz farkasvadászat.

Amikor a Kulunda-tó déli partjára érkeztünk és ott fölütöttük a jurtánkat, néhány kirgiz lovagolt hozzánk és mindjárt a segítségünkre volt. Kieveztek velünk a tóra, elhozták a legkövérebb juhokat, gondozták a lovainkat és kalauzul szegődtek.

A Kulunda- és a Kucsuk-tó környékén tett kirándulásaimon e kirgizek egyike, Amdzaroff Szulimán, egy szemrevaló, vakmerő ragadozómadár-tekintetű fiatal ember volt a kalauzom. Az ő segítségével megvizsgáltam a tavak vizének mélységét, a víz és a fenékiszap vegyi összetételét és megállapítottam, hogy ezek a tavak csak aránylag rövid idővel ezelőtt szakadtak el egymástól.

Itt és más vízmedencéknél gyakran vadásztam. Nem volt izgató és a sportembert nagyon kielégítő vadászat, mert a kákás tavakon csak kacsa volt és szalonka, az igaz, hogy mindkettő akkora mennyiségben, hogy egyetlen lövéssel gyakran több madarat ejtettünk el. Ezeken a tavakon pelikánra és bölömbikára is akadtam és a közeli síkságon ragadozómadarakra is, köztük a kondorcsaládba tartozó óriási Barcout-keselyűre. Barna madár csupasz nyakkal, amelyet puha szürke tollak gallérgyűrűje vesz körül.

Ezekre többször rálőttem, de eredménytelenül, mert nagyon óvatos madarak, amelyekhez különösen a nyílt síkon nagyon nehéz lőtávolságig közeledni. Amikor a professzor azt ajánlotta, tegyek próbát a mérgezéssel, néhány kacsát, szublimáttal és sztrichninnel kikészítve, kitettem ott, ahol ezeket a keselyűket láttam. Ezen a módon mindjárt az első napon két darabot csíptem el; az egyiknek szárnyhossza, egyik hegyétől a másikig mérve, hét láb és kilenc hüvelyk volt. E módszer első sikerének egészen váratlan, különös következménye volt: e pillanattól kezdve se keselyű, se más ragadozómadár nem nyúlt hozzá megmérgezett kacsáinkhoz. Két róka és egy görény azonban belekóstolt a csalétekbe és ezeket haza is vittük.

Szulimán látván, mennyire lelkesedem a vadászatért, egy vasárnap titokzatos mosollyal nagy meglepetést igért, azután elment. Türelmetlenül vártam vissza. Nemsokára öt, fiatal kirgizzel tért vissza és egy kitünő sovány, csupa ideg lóval. Ezt az én nyergemmel fölnyergelte és fölszólított, kísérjem el őt és társait. Nem akarta megmondani, miben töri a fejét, de éreztem, hogy valami rendkívüli és hálás dologról lehet szó. És nem is csalódtam.

Amikor körülbelül tizenkét mértföldet lovagoltunk a pusztában és egy nagy, bokrokkal benőtt mocsárterületre érkeztünk, Szulimán megállította a lovascsapatot és nagykomolyan szónokolni kezdett.

– A farkasok gyakran megrohanják nyájainkat és elrabolják juhainkat meg bárányainkat. Ezekben a bokrokban van a rejtekhelyük és most űzőbe vesszük őket.

– Te csirkefogó! – szaladt ki a számon. – Miért nem mondtad meg ezt nekem mindjárt? Akkor elhoztam volna magammal a fegyveremet.

– Arra nincs semmi szükség – felelte. – Kirgizmódra fogunk vadászni.

E szavakkal különös külsejű hosszúnyelű ostort adott nekem, rövid, erős, fonott szíjjal, amelynek végére súlyos ólomgolyó volt ráerősítve.

– Kísérőim majd kizavarják a farkasokat fedezékükből és kikergetik a síkságra. A lovaink nagyon gyorsak, utólérjük a farkasokat és az ostorral megöljük. Kunak!