Part 11

Még egyre zúgott a fülemben a sok lövés; hallottam a libák trombitálását és a kacsák kiáltozását; összerezzentem a zajra, amit a vízbe zuhanó libák okoztak. Ez a nappali benyomások viszhangja volt; de valahányszor ezen az éjjelen fölébredtem, sokáig füleltem a sötétség igazi zajára. A koromfekete égen egymást szólítgató libák és kacsák egyik raja a másikat követte; az egész éjszaka tele volt élettel, mert valamennyi vándormadárfajta a szárnyra kapott tavasszal úton volt észak felé és megálmodott titokteljes fészkéhez törekedett, amelyet féltékenyen meg akart védeni az ember szeme elől valahol az ázsiai tundrákon, az arktikus tengerparti lápterületein vagy a nagy szibériai folyamok deltaszigetein, ahol emberi lény nem fenyegetheti fiatal ivadékainak életét. Szegény madarak! Nem gondoltak arra, hogy gyermekeiknek ősszel ezen az úton ismét délre kell vándorolniok és hogy akkor itt a Hanka zsombékjain csakúgy, mint az indiai dzsungeltavakhoz szolgáló útjuk ezer más helyén vadászok fognak rájuk leselkedni.

Második vadászatunk napkelte előtt és a fölkelő nap első sugarában folyt le. A lövés nehezebb volt, mert most óvatosabbak voltak a madarak és éles szemük észrevett bennünket a nádasban leshelyünkön. Mégis gazdag zsákmányra tettünk szert. Én több kacsát lőttem, köztük egy délkínai elfajzás ritka példányát, amely mandarinkacsa néven ismert és szárnyában két fehér toll van. E madár életének sajátságos vonása az, hogy fészkét gyakran magas fára rakja. Még három vörös libát (Casarca rutila) is lőttem, amely madarat vörös tolláért, amely a lámai papi ruhára emlékeztet, Mongolországban «lámamadár»-nak neveznek.

Mivel a madarak a nappal előrehaladásával együtt óvatosabbak lesznek, abba kellett hagynunk a vadászást és vissza kellett térnünk táborunkba, ahol forró tea és kozákunktól nagy múvészettel megsütött liba és kacsa várt bennünket.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. A mocsárban.

Társaim a reggeli után ismét aludni tértek, én ellenben a kutyámmal elmerültem a sás és megfeketedett öreg fű tengerében, hogy meglássam, mi vad lehet még a mocsárban. Minden pillanatban szalonka röpült föl, de nem lőttem, mert csak nagyszemű sörétem volt és ezzel takarékoskodnom kellett. Mindjárt kezdetben megállapítottam, hogy ma a szárazon nem lehet vadászni, mert a fű és a nád annyira kiszáradt, hogy lépteim meglehetős zajt okoztak és elriasztották a vadat; de folytattam vándorlásomat, mert ezt a mocsaras völgyi lapályt, amelyről Przevalszki, Busse és Maack utazók oly lelkesülve írtak, alaposabban akartam megismerni és meg akartam figyelni a vízi szárnyasok életét akkor, amikor szokott helyükön zavartalanul tartózkodnak. Ez az időtöltés mindig nagy örömet szerzett nekem. Anyám már korai gyermekéveimben arra tanított erdei és mezei sétáinkon, hogy figyeljek meg mindent, ami ott él és így fölkeltette bennem a szabad, szűzi természet amaz erős, szinte őserejű szeretetét, amely bizonyára alapja a vadászszenvedélyemnek. Ez a szeretet talán életre keltett bennem valamit abból az egyszerű vadászemberből is, akinek eszével, éles szemével és teste erejével minden nap újra küzdenie kell táplálékáért és életeért.

Miután kis időt titkos megfigyeléssel a tónál töltöttem, végre otthagytam a partot és ismét a sűrűségbe mentem. Ott rendkívüli, vadságában is bájos látványnak voltam a tanuja. Egy nagy madár, kócsagnak néztem, mint a kő, leesett a magasból, nyilván, hogy a nádasban elbújjék. Gyors meredek siklóröpüléssel egy sas üldözte, alája nyomult és így arra kényszerítette áldozatát, hogy ismét a magasba emelkedjék. A sas két hatalmas csigavonalban a madár fölé emelkedett és egy pillanatra fölötte maradt, azután összehúzta szárnyait, úgy hogy kis fekete gomolyag lett belőle és mint a nyíl, a kócsagra pattant, amely ferde röpüléssel iparkodott menekülni. A kócsag észrevette, hogy miről van szó és mindjárt fölkészülődött a védekezésre, amennyiben fejét visszahajtotta a hátára és hegyes csőrével éppen a támadó sasra célzott, hogy átfúrja a sas mellét. A sas azonban meglátta a kócsag e mozdulatát, a védekezésre kész fej mögött találta és így elérte azt, hogy a kócsag megfordult a levegőben és mellét fölfelé védetlenül kitárta. Még egy gyors mozdulat és a sas megadta áldozatának a halálos döfést; ferde, tehetetlen röpüléssel csúszott a földre. A mikor a sas követte, hogy egészen végezzen vele, a bokrozaton át odasiettem és akkora lármát csaptam, hogy a sast megint fölriasztottam a levegőbe. Ott fönn lebegett és látnia kellett, hogy zsákmányát más viszi el.

Kiderült, hogy a madár nem kócsag volt, hanem itt ritka japán ibisz. Pompás példány volt, nagyobb a kócsagnál, kék háttal és bóbitával, halvány rózsaszínű mellel és skarlátpiros szárnnyal. Mikor az ibiszhez eljuttatom, már nem lélekzett; a sas a gégéjét éppen ott tépte föl, ahol átolvad a mellbe. A ragadozó madár tehát pompás és nagyon ritka tárgyat szerzett nekem a múzeum számára.

Néhány mértföldnyi vándorlás után és miután néhány kacsát lelőttem, elhatároztam, hogy többet nem lövök, mert elég nehéz volt már a vadásztáskám és még nagy útat kellett megtennem a táborunkig. De alig hogy erre elhatároztam magamat, a bokorban egyszerre egy rókát pillantottam meg, amely szemmel kísért. Mire célba vehettem, már elmenekült a bokrok közt. Mivel tudtam, hogy ilyen vadra kicsiny volt a sörétem, a második töltést is utána eresztettem. Amikor a róka a földön hempergett, a kutyám odafutott, de kevéssel az állat előtt megállott, a farkát csóválta és visszajött hozzám. A szárnyas vadászatához szokva, nem tudta megérteni, micsoda öröm lehet a négylábú lelövése, különösen, ha mint ez is itt, szinte a rokonának látszik.

Annyit kószáltam már, hogy utólért az esti szürkület és mert kétségtelen volt, hogy az esti vadászat idejére már nem juthatok vissza táborunkba, elhatároztam, hogy egymagam vadászok és itt jó leshelyet keresek. Úgy gondoltam, hogy az útat vissza a táborba később majd csak megtalálom; hiszen, ezt hittem, csak a tűz fénye után kell mennem, amely bizonyára messzire ellátszik. A vadászzsákmányt egyelőre itt rejtem el és másnap reggel elküldöm érte a kozákot.

Sok millió vízimadár röpült és keringett a rengeteg Hanka-medence fölött. Addig lőttem, míg csak egy patrónom maradt, amelyet veszedelem esetére jelző lövésnek tettem el. Kutyám támogatásával összegyüjtöttem a zsákmányomat, főként libát; egész rajokban röpültek le a tóra, oly közel a leshelyemhez, hogy az egyik rajból egyetlen lövéssel hármat lőttem ki. Miután zsákmányomat elrejtettem és befödtem, észrevettem, hogy a sötétség nagyon gyorsan szállt alá és az eget sűrű, fekete felhők takarták. Már el voltam készülve arra, hogy tüzet kell raknom és az éjjelt táborunktól távol kell eltöltenem. Beletörődtem a helyzetembe és a szén fölött megsütöttem egy kacsát. Egy darab csokoládéval, amelyet a vadásztáskámban találtam, éppen befejeztem a vacsorázást, amikor hirtelen a távolban éles fény lángolt föl. A táborunk irányából látszott és kitaláltam, hogy társaim szénakötegeket dobtak a tűzre, hogy nekem jelt adjanak. Közvetetlenül ezután, szintén jeladásul, sortűz hallatszott. Könnyű táskával és üres töltényövvel hazafelé indultam, ami majdnem végzetessé vált rám nézve; mivel idejövetelem nyomait nem tudtam többé megkülönböztetni, ahogyan éppen lehetett, a mocsarakon kellett magamat átküzdenem. Eközben olyan szerencsétlenül sülyedtem bele az egyikbe, amelynek teteje csak csalóka, vékony tőzegréteg volt, hogy tetőtől talpig elborított a fekete iszap és csaknem ott vesztem a feneketlen mocsárban. A mocsár másik oldalán nemsokára fölismertem a bokrozat fekete falát és nagynehezen oda küzdöttem magamat száraz talajon. Itt kissé megpihentem, azután még jó sokáig tovább totyogtam; eközben tavakat kellett megkerülnöm, vízereket kellett átugranom és nagy fáradsággal kellett utat törnöm a nádason át. Végre megint vadásztársaimhoz érkeztem, akik már nagyon aggódtak miattam.

A tűz mellett ülve észrevettem, hogy a vadászok egyike, egy Luther Márton nevű német ember, aki könyvvezető volt az usszuri vasútnál, hiányzott. Azt mondták, hogy az én keresésemre indult, mert attól félt, hogy nem ismervén a mocsárvidéket, eltévedtem és belefulladtam. Miatta nem aggódott senki, bár jó sokáig maradt oda.

– Luther minden pocsolyát és minden bokrot ismer itt; nem vész el.

Szinte ennek az állításnak a bizonyítékául messzi a távolban hirtelen vörös láng csapott föl; azután lehanyatlott a földre, mint valami arany folyam, szétterjedt és végigsietett a síkon. Ebből a gyorsan előrenyomuló vértengerből időről-időre óriási lánghullámok csaptak ki és vörös meg arany szikraesőt zúdítottak a felhők felé.

– Ez pal vagy pusztai tűz – mondta az egyik vadász. – Remélhetőleg nem jön ide, különben táborunkkal el kellene hurcolkodnunk erről a kedvező helyről.

Félóra mulva a tűz kialudt, de még sokáig keskeny tűzszalagot láttunk a sötétben; egyre még keskenyebb szalagokra bomlott szét, míg végre egészen eltünt. Körülbelül ugyanebben az időben a nádasban törés zaját és súlyos lépteket hallottunk. Egy pillanat mulva előbukkant a sötétségből Luther hosszú, vékony alakja, akit meg nem okolhatóan kövér Ozman kutyája követett.

– Látta a tüzet? – kérdezte az egyik vadász. – Csak tudnám, ki gyujtotta?

– Én – felelte Luther – hogy megszárítsam Ozman farkát; annyira fázott szegény kutya!

Még sokáig nevettünk a jószívű németen, aki, csakhogy Ozman farkát megszárítsa, kész volt az egész Hanka-medencét és bennünket is elégetni.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Veszedelmes élmények.

– Uraim! – mondta Luther másnap, amikor napkeltekor ki akartunk menni leshelyeinkre – ebből a vadászatból elég volt! Mindig csak kacsa meg liba és liba meg kacsa, ez végtére is unalmassá válik! Tegnap, amikor Ossendowski urat keresve a mocsárban kóboroltam, fontos fölfedezést tettem: megkezdődött az őzvándorlás!

– Igazán? – kérdezte az öreg mérnök, egy tapasztalt vadász. – Kissé korainak tartom.

– A magam szemével láttam egy falkát, amely az öreg tó nyugati partján a cserjésben aludt – erősítgette Luther.

Rövid tanácskozás után nekiindultunk a tónak és ott, előttünk káka és fűz tengerével, leshelyeket rendeztünk be magunknak.

Egész óra hosszáig ültem lesen; csak egyes lövéseket hallottam. Végre rám is sor került: a bokrok lassan megmozdultak, a sűrűn át, itt-ott kis füvet vagy nedvdús ágat csipegetve, egy őzpár jött felém. Az egyik állat második lövésemre elesett és amikor csaknem közvetetlenül utána balról egész falka sietett el előttem, a zsákmányom még egy második őzzel gyarapodott.

A Szikhota-Alin lejtőiről és az Usszuri-völgy különböző részéből jövő rengeteg sok őz itt tölti a telet a Hanka mellett, ebben a fű- és bokortengerben, ahol a befagyott lápon kényelmesen lakmározhatik. Tavasszal, amikor a mocsár fölenged, az őzek ismét visszatérnek a hegyi erdőkbe. Luther Márton levezetett bennünket a vándorló őzektől használt utak egyikére és ott egész reggelen keresztül folytattuk a pusztítást. A sűrűségben vadkanokat láttam, amint az őzeket követték, de nem lőttem rájuk, mert csak finom sörétem volt.

Dél és napnyugta közt nem vadásztunk, mert a délutáni órákban az őzek a sűrűségben maradnak. Vacsora után, szokásom szerint, a réten kószáltam, de eközben elkerültem azokat a helyeket, ahol őzek tartózkodnak, hogy lövéssel föl ne riasszam őket. Egy kis tón, amely utamba került, nagy sereg libát pillantottam meg, köztük néhány rózsaszínű pelikánt is. Mivel nagyon vágytam arra, hogy egyiküket elcsiphessem és besorozhassam a Hanka-terület vízimaradarainak már nagyon sokoldalú gyüjteményébe, óvatosan közeledtem; de a libák észrevettek és végig kellett néznem, hogy az egész raj fölemelkedett és egy szomszédos tóra szállt. Ugyanabban az irányban tovább mentem, de egy kis gyorsvízű folyó, amely a Hankából ered, elzárta az utamat. Csaknem teljesen be volt még fagyva, csak a közepén vágott a nyilt víznek kis csatornát az erős áramlat. A széleken, mint megállapítottam, teljesen teherbíró volt a jég, de a nyílás sokkal nagyobb volt, semhogy átugorhattam volna.

Mivel egészen a közelemben szénarakást láttam, elhatároztam, hogy mindjárt ki is használom. Éppen fölemeltem egy marék szénát, amikor a madárraj, amelynek nyomában voltam, megint fölrepült és egyenesen felém tartott. A szénarakás mögül többször lőttem és végre sikerült is az egyik pelikánt leszednem. A folyó másik oldalán a nádba esett le. Fogtam erre a szénát és sűrű rétegben a vízre dobtam. Azután átugrottam a másik oldalra, alig érintve a szénát lábammal, amelynek csak egész gyönge támasztékra volt szüksége. Miután megtaláltam a madaramat és átdobtam a folyón, nekilódultam, hogy visszatérjek a szénahídon át; de ez időközben teleszítta magát vízzel, engedett alattam és én azonnal elmerültem.

A víz alá kerültem. Amikor evezve és vizet taposva megint fölszínre iparkodtam jutni, éreztem, hogy a fejem nekiütődik a jégnek. Villámgyorsan átjárta agyamat annak fölismerése, hogy a jég alá kerültem és nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időm; emlékeztem arra is, hogy előrefelé estem, tehát a nyílásnak mögöttem kell lennie. Kezemmel eltaszítottam magamat a jégtől és a víz sodra ellen küzdve, ezen át nehány másodperc mulva a nyilt víz fölszinére jutottam. Körültekintve, a kutyámat ott láttam a jégen; ferdén fölemelt fejével nagy meglepetéssel bámult rám. A ragadós hideg vízből nagynehezen kivackolódtam a csuszós jégre. Bosszankodva és fagyoskodva tértem vissza a táborba. De a tűz mellett átöltözve és a borsos brandy segítségével, amit vadásztársaim adtak innom, annyira magamhoz tértem, hogy napnyugta előtt már újra a leshelyemen ültem és ott átgondoltam veszedelmes kalandom egyes részleteit.

Ezen az estén nem volt szerencsém. Láttam ugyan nehány őzet, de finom sörétemnek nagyon is messze voltak. Amikor így lesben ültem, egy pillanatig úgy láttam, mintha előttem a nádnak hegye alig észrevehetően megmozgott volna. Alaposan odafigyelve éreztem – ismét csak egy pillanatig – hogy két tüzes szem a szemembe fúródik. Komor, gyűlölettel teli merev tekintetnek látszott. Hideg verejték futott rajtam végig. Tovább kutattam ezt a tekintetet, de nem tudtam fölfedezni és már azt hittem, hogy csalódás volt a dolog. De ugyanabban a pillanatban Luther, aki tőlem jobbra foglalt helyet, elkiáltotta magát:

– Tigris! Tigris!

Fölugrottam rejtekhelyemről és még láthattam, amint a hosszú csíkos test óriási ugrásokkal a mocsár tulsó oldalán levő magaslatra siet. Most megtudtam, hogy ízzó szemébe néztem ennek az irtózatos ragadozónak, amely nyilván habozott, hogy megtámadjon-e avagy elsompolyogjon. Szerencsémre a visszavonulásra határozta el magát, különben elveszett ember lettem volna. Amikor megvizsgáltuk azt a helyet, ahol a tigris szemét láttam, Szolovin mérnök, tapasztalt vadász, a tigris nyomára mutatva, amely tányér nagyságban nyomódott be az iszapba, ezt mondta:

– A tigris mind a négy lábára lekuporogva, ugrásra készen lesben feküdt itt. Ön csak éppen hogy elkerülte a biztos halált!

Levette a sipkáját és jámborul keresztet vetett.

Huszonnégy óra alatt tehát háromszor voltam halálos veszedelemben: először, amikor besüppedtem a mocsárba, azután a mély, ragadós folyó jégpáncélja alatt és végre, amikor csaknem szétmorzsolt a tigris. Ezen a napon megtett mindent a sors, ami tőle telt, hogy a Hanka-tó partján erős benyomásokat szerezhessek.

HUSZONHATODIK FEJEZET. «Árva vagyok a föld kerekén.»

E vadászkirándulásból visszatérvén, a Földrajzi Társaságnak jelentést készítettem mindarról, amit láttam; egyszersmind, hogy tovább tökéletesíthessük állattani gyűjteményünket, egy második expedíciót ajánlottam a Hanka-tóhoz, úgy természetesen, hogy a múzeum törzskarához tartozó egyik fiatal entomológussal együtt kelünk útra és nehány hét mulva, tehát a nyár teljében indulunk el. Mivel indítványomat elfogadták, már májusban útrakészen voltunk.

Tiszta volt az idő és meleg. Minden fa és minden virág dús levélruhában vagy virágdíszben pompázott. A mezőn sárga liliom és peonia világított és szmaragd lombbal voltak teli a hársak, szilfák, nyírek, kőrisfák, diófák, tölgyek és nyirfák. Teljes virágjában állott az almafa és vadcseresznye. Az erdő sűrűjében éjjente, mint a lidérc, ide-oda lobogott a sok világító bogár és amikor élelmet keresve végigmászott a sűrű kövér füvön, akárhányszor, mint a lámpa, megvilágította az utunkat. És a fülemüle álmodozó éneke szólt mindenfelől. Nappal csaknem fecskenagyságú Maack-pillangók (Papilio Maackii) és sárga, fehérpettyes apollók hintáztak a napfényben csillogó virágkelyhek fölött. Minden csupa duzzadó élet és mindenki örült a derült napsugárnak és a meleg, titokzatos éjjelnek.

A Hanka levetette téli ruháját. Fiatal nádas és bokrozat zöld szalagja ölelte körül a tavat és határolta el csillámló fölületét a szemhatár felé úgy, hogy szmaragddal beszegett rengeteg gyémántnak látszott, amelyet a szomszédos tavak kis gyémántjai vesznek körül. Északon a Hankából kifolyó Szungakha, mint a kígyó, az erdős dombok mentén kanyargott. A számtalan liba-, kacsa- és hattyúraj, amely kikeletkor ott keringett a nád és bokor tengere fölött, eltűnt, sőt nem voltak itt már a szalonkák sem, mert minden tollas vándor elvonult már északra vagy nyári lakásához volt kötve, amelyet a nádasban vagy a sűrűségben talált.

Vadászásról szó sem lehetett, mert a madarak fészkeltek és kicsinyeikről álmodoztak. Társam és én tehát más sportot űztünk: ő pillangót, bogarat és más rovart keresett a bokrok közt, én pedig jó angol horoggal és kis hálóval fölszerelve a Hanka-lapály tavi és folyami lakóira leselkedtem. Csuka, ponty, cigányhal és főként kasatka volt a zsákmányom. Ez kicsiny, körülbelül húsz hüvelyk hosszú sárgásszürke hal, amely alakjára a cápához hasonlít és háti meg hasi uszonyán hegyes tüskéje van. Ezek a kasatkák gyakran bosszantottak, mert egészen közönséges halfajta, amelyet sem ételül sem a gyűjteményünk számára nem használhattunk, de a csalétket egész rajokban megtámadta és elriasztotta a többi halat.

Sokáig a régi tónál táboroztam, amiről egyik előző fejezetben már megemlékeztem. Mivel állandóan láttam, hogy halak ugrálnak a tó fölszínén, egyik este elhatároztam, hogy nagyszabású támadást intézek ellenük. Azt a különös hálót vetettem ki, amelyet a tatárok Szibiriában morda-nak neveznek. Faabronccsal merevített zsákháló, amelynek hegyben végződő felén kis nyílás van. A hálónak ez a vékonyodó része befelé van gyűrve és így tölcséralakú bejárattal szolgál a háló belsejébe.

Még meglehetősen nagy hal is be tud menni ezen a nyíláson a mordaba, de többé nem juthat ki belőle, mert a bejárat, ha belülről kifelé nyomják, bezáródik. Csalétek gyanánt egy darab húst vagy kenyeret kell a hálóba tenni. Az egészet azután lebocsátják a fenékre és a parton cövekhez vagy fatörzshöz kötözik.

Miután szép rendben kivetettem a hálómat, visszatértem a tanyánkra. Egy óra mulva visszamentem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Amikor kissé megemeltem a mordát és nagyon nehéznek találtam, kihúztam a partra; igaz, hogy nehezen ment, mert jó fogást csináltam: nehány meglehetősen nagy lazac volt benne a keta- vagy kutya-lazac-fajtából, pontyok és természetesen a csunya, tolakodó kasatka. Hálómat újra kivetettem és zsákmányomat tanyánkra vittem.

Este, amikor a szúnyogokkal viaskodva teáztunk, azt ajánlottam a társamnak, hogy nézzük meg a hálót még egyszer. A parton kis tüzet raktunk, hogy láthassunk, azután lementünk oda, ahol a morda ki volt kötve. Meglepett, hogy a kötelet nem találtuk és rúdra erősített kampóval kutatgattam a hálót. Mivel nem tudtuk magunknak a dolgot megmagyarázni és meglehetősen tanácstalanok voltunk, a társam megjegyezte:

– Talán egy életben maradt ichtiozaurusz keveredett a hálójába és megszökött vele.

– Lehet, felelém.

Ellenkező irányban végigjártuk a partot, hogy a morda nyomára akadjunk. Társam nemsokára magához szólított. Amikor odasiettem, szótlanul rámutatott a tóban levő bokorcsoportra, amelynek tövében a víz fölcsapódott és bugyburékolt, mintha valami nagy állat pacsangolna benne. A víz szinén a holdfényben egy pillanatra megláttuk a háló abroncsát, de azonnal ismét eltűnt, amikor a víz még haragosabban habzott föl.

– Ez egészen bizonyosan az ichtiozaurusz! mondta a társam nevetve.

Én azonban nagyon haragudtam a hálóm elvesztése miatt; gyorsan levetköződtem és a kampós rúddal, meg egy hosszú kötéllel bementem a vízbe. Odaérve elkaptam a hálóabroncsot, de mindjárt el is eresztettem.

– Kérem jöjjön ide és segítsen, kiáltottam oda az entomológusnak. Igazán ichtiozaurusz. Ha megfogja, gombostűre tűzheti és üveg alá teheti.

Nem sokáig kérette magát és csakhamar mellettem termett. A hálót nagynehezen kiszabadítottuk a bokorból és a nádból és kihúztuk a partra, ahol mindjárt új tüzet raktunk és megvizsgáltuk, hogy mit fogtunk.

Hamar megtudtuk, kivel van dolgunk: óriási, körülbelül hat láb hosszú csuka volt. Amikor fejét beledugta a hálóba, a kopoltyúfödélnél fogva ott ragadt és mivel nem tudott se bemenni, se visszavonulni, letépte a mordát a kötélről és elvonszolta magával. Az entomológus annak rendje és módja szerint kizsigerelte, mire közösen fölcipeltük a parti lejtőn. Nem kevesebbet nyomott, mint 120 fontot. Kivüle még néhány pontyot és cigányhalat találtunk a hálóban. Alighanem ez a csalétek csábította a szerencsétlen csukát, amely bizonyára hosszú időn át rémuralmat gyakorolt a régi tóban.

Zsákmányunkkal megrakodva, visszatértünk táborunkba, ahol mindjárt hozzáfogtunk a vacsorakészítéshez. Izletes halleves elfogyasztása után a tűz mellett a nap élményeiről beszélgettünk. Kissé magasabban fekvő tanyahelyünkről végigláttunk a Hanka lapály tágas sötét fű- és nádtengerén, amelyen mintha tükördarabok lettek volna, ezüstösen csillogó kisebb tavak voltak szétszórva. Közöttük a hold halvány fényében a folyók és vízerek összevisszafonott szalaghálózata csillámlott.

Egyszerre csak valahol a cserjésben kis tűz lobogó fényét pillantottam meg. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek a Hanka-lápon. Más emberek is tüzet raktak itt, mellette ültek mint mi, beszélgettek, gondolkodtak, örömet éreztek vagy talán vágyódást is. Olykor egy alaknak fekete körvonala emelkedett ki a tűz fényéből, amit néha egészen eltakart. Talán elrejtőzött valaki itt a lápon, mert ugyan mit kereshetett itt? Nem volt se vadász, se halász, mert ennek a sportnak most nem volt itt az ideje. Ennek a kis tűznek a titka fölkeltette a kiváncsiságomat.

Másnap reggel nekiindultam, hogy új szomszédaim után nézzek, akik aligha jöttek ide azért, hogy halakat dugjanak formalinba vagy pillangókat tűzdeljenek föl. Egy kis folyót követtem, amely hangos csobogással és loccsanással sietett sokszorosan elgörbülő úton a Hankahoz. Néha egy-egy magányos gácsér úszott ki a nádasból, de mihelyt meglátott, ijedten visszahúzódott a sűrűségbe, ahol bizonyára fészkén ült a párja. Fehér mellű és fehér farkú fekete sirályok röpültek el fölöttem a part mentén és minden pillanatban lebocsátkoztak a homokra, hogy azonnal újra fölröpüljenek. A csöndes öbölben és síma vízben halak ugrottak föl. Egy keselyü, amely ezüstös, hattyúszerű felhőcske mellett fönn lebegett az égen, panaszosan zsákmány után kiáltozott.

Ekkor egyszerre ütemes vízloccsanást és egy orosz dalnak halk, de mégis kifejező énekét hallottam:

Árva vagyok a föld kerekén, Csak az égnek sátra az enyém…

Megálltam a nádasban és vártam. A folyó éles kanyarodójánál az árral gyorsan csúszott felém egy tutaj, fűzfavesszővel összekötözött négy fatörzs. Egy zsák, alighanem élelemmel, két horogbot és egy üst feküdt a hajó mellső részén. A közepén tagbaszakadt férfi állott egészen összetépett ruhában, mezítláb és hajadon fővel. Sűrű bozontos volt a haja és fekete szakálla elvadult. Övébe, közönséges kötéldarabba, fejsze volt bedugva. Bánatos énekének az ütemére dolgozott a lökőrúdjával. Amikor közeledett a rejtekhelyemhez, kiléptem a partra és odaszóltam neki:

– Hová, hová barátom?

Nagyot lökött a tutajon és mielőtt csak egy szót is hozzáfűzhettem volna a kérdésemhez, a tutajról mint valami megijesztett őz, vad ugrással a túlsó parton termett. A lökőrúdját kihalásztam a vízből, ezzel a tutajt megállítottam és megkötöztem a parton. Ezek a magányos hajósok bizonyára nem szívesen találkoztak embertársaikkal, a találkozás talán veszedelmes is volt rájuk nézve. Sokáig a tutajnál maradtam, ügyeltem a túlsó part nádjának csekély megmozdulására és végül úgy éreztem, hogy engem figyelnek gondosan és makacsul. Tudtam, hogy így van a dolog, de sokáig nem tudtam fölfedezni a szemet, amely engem figyelt. Egyszerre csak egy bozontos főt láttam a káka közül kiemelkedni és olyan arcot, amely ijedtséget és kérdező várakozást árult el.

Nevettem és rákiáltottam:

– Ne félj tőlem! Nem vagyok hivatalnok és semmi közöm hozzád!

Az idegen lelapult és tovább is néma maradt; jó ideig gondosabban figyelt engem, végre halk, habozó hangon kérdezte:

– Igazat mond?

– Ha nem akarsz nekem hinni, feleltem, hát majd átdobom a rudadat és elmegyek.

Meg is tettem és eltávoztam.

A tanyánkon elbeszéltem a társamnak találkozásomat azzal az emberrel, aki jobb szereti, ha senki sincs vele és «csak az ég az övé» és elmondtam azt is, mekkora balsikerrel járt az a fáradozásom, hogy az ismeretlen emberrel diplomáciai összeköttetésbe léphessek.

– Ó, felelte, itt a mocsarakban és az erdőkben nyaranta egész bandákban talál embereket, akik feszült viszonyban vannak az emberi társadalommal, a rendőrséggel és a törvénnyel.

Nemsokára bogarászni ment, én pedig a táborban maradtam, hogy óriási csukánkról akvarellvázlatot készítsek. Kisvártatva zörgést és pacskolást hallottam a nádasban, sőt egyszer mintha egy ember fujtató lélegzését is hallottam volna. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy mindez mit jelent. Ez a hajszolt emberfia, akit a rendőrség valószínüleg évek óta üldöz, sokáig kerülgette a táborunkat, hogy a fölszerelésünket mustrálgassa és egyáltalán megállapítsa a maga módján, kik vagyunk tulajdonképpen.

Amikor a nap már lenyugodott, előbukkant a sűrűségből és habozva csöndesen megállott a köztem és közte levő, ötven lépésnyi, gyanús nyilt terep túlsó oldalán. Minden mozdulata önkéntelenül elárulta, hogy a veszedelem első jelére elrohan és elbújik. Néhány pillanatig állott így hallgatva, éberen mint az állat, szemével engem figyelve. Megszólaltam:

– No, most már eleget néztél, egész napon át itt kószálsz a nádasban. Még majd megfulladsz. Gyere, ülj le és igyál kis teát, kétszersülttel.

Egy pillanatig habozott, azután odajött és velem szemben leült a tűzhöz. Jobb kezét a háta mögött tartotta.

– Itt nem fenyeget veszedelem, barátom, mondtam mosolyogva, a fejszédet csak dugd az övedbe. Minek fárasztod magadat?

Mintha parancs lett volna, követte a fölszólítást és néhány másodperc mulva ezt mormogta:

– Mindig jobb, ha az ember megbizonyosodik felőle, miféle ember a szomszédja.

– Az már igaz, feleltem, de most igyál és végy cukrot és kétszersültet.

– Köszönöm szépen! Felelte már kissé bátrabban, azután szürcsölni kezdte a teáját és rágcsálni kezdte a legkisebb darab cukrot, amelyet a papírzacskóban talált.

Nem faggattam tovább, hanem nyugodtan megvártam, míg ő maga mondja el akár igaz, akár koholt történetét. Miután teáját megitta, eleinte azt akarta velem elhitetni, hogy halászni jött ide; amit fog, besózza és a falvakba viszi vásárra. Mivel azonban a tutaján csak horgot láttam, de sókészletet vagy hordót nem, tudtam, hogy füllentett és hallgattam. Ennek a tervszerű hallgatásnak megvolt a hatása. Egyszerre csak megvakargatta a fejét és kibökte:

– Megszöktem a kabarovszki fogságból. Ebben az évben másodszor. Először elfogtak, de most szerencsém volt.

Igazat mondott.

– A nyarat akarod itt tölteni? kérdeztem.

Nyugtalan barna szemével rám pillantva, ezt dörmögte: