Part 7

– A mi munkánk nehéz és veszedelmes – mondta, miközben a teáját szürcsölte és fájós lábát összedörzsölgette. – Hogy gyökeret találjunk, erdőket és hegyeket kell bebarangolnunk, többnyire térden kell csúsznunk, mert a növény kicsi és a legsűrűbb fűben bújik el. Ha végre megtalálta az ember az értékes gyökeret, gondosan el kell kaparni minden hüvelyknyi földet. Másrészt óvakodni kell a nagy macskától (tigris), amely mint a párduc is, vadászik a ginsengre. A gyökér erőt ad és hosszú életet, azért keresik és falják föl az állatok. És ha ember vagy medve birtokában látják, harcolnak érte és addig nem hagyják abba a küzdelmet, míg el nem rabolták a ginsenget vagy meg nem ölték őket. Én már hat év óta járom az őserdőt és ez idő alatt kilenc tigrist és két párducot ejtettem el. A lelőtt medvékről nem is beszélek. Nem félek a nagy macskától, mert amikor az elsőt elejtettem – a Mai-Hon támadt rám egy réten, ahol a gyökér nő – megettem a szívét és a máját. A legborzasztóbb azonban az az ördög, aki a ginsenget őrzi. Alacsony, vörös és tüzes a szeme. Nappal úgy védi meg a ginsenget, hogy vaksággal sujtja azt, aki el akarja vinni; éjjel meggyujtja a füvet, belekapaszkodik a gyökérkereső mellébe és kiszívja a vérét.

– Te láttad? – kérdém.

– Nem, de az öreg Fu-chiang kétszer látta. Melle csupa seb az ördög karmától – felelte az óriás. – Megtörténik az is, hogy az ördög a ginsenggyökér alakját ölti magára és így bukkan föl a gyökérvadász előtt. Amikor ez közeledik, a gyökér mindegyre hátrál, míg a kereső eltéved és az erdőben elpusztul. Ehhez hasonló dolog történt velem tavaly. Egy szakadékban voltam és a csodanövény fogazott levelét kerestem, amikor egyszerre egy nagy levelet és kis égővörös virágot pillantottam meg. Nagyon öreg növény lehetett. Odamentem, de nem tudtam elérni; mindig ugyanakkora távolságban maradt. Követtem be az erdőbe, míg végre eltűnt a levél és a virág. Mivel az est közeledett, vissza akartam térni a fang-tzehoz, de nem tudtam az utat megtalálni. Éjfélig tévelyegtem, akkor fáradtan és szomorúan egy fa alá ültem. Már éppen el akartam aludni, amikor cammogó lépések zaját hallottam. Fegyverem nem volt, csak fejszém; ezt vettem elő védekezésül. Hirtelen egy szimatolgató medvét pillantottam meg. Fölemelte a fejét, rám tekintett, egészen a közelembe jött, a szemembe nézett, megfordult és elment. Éreztem, hogy engem hív, tehát követtem. Elvezetett a folyónkhoz, ahonnan már könnyen visszataláltam a fang-tzehoz. Igen, ta-jen (uram), sok furcsa dolog érheti az embert a taigaban.

Ásítva fölkelt, kinyújtóztatta óriási tagjait, hogy csak úgy ropogott a csontja, vállára kapta a fegyverét, kését és kis lapátját ráerősítette övére, amelyben már ott volt a fejszéje és kiment. Láttam, hogy egész napi élelmül csak két kicsi man-t’out, puddingformájú kínai gőzönsült kenyeret vitt magával.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Menekülésem a tigris elől.

Láttam még sok más fang-tzet is. A vadászok ritkán fogtak fegyvert, hanem inkább mindenféle csapdát és hurkot használtak helyette.

A cobolyt, nyestet és görényt csapdában fogják. Ennek két főfajtája van: egy közönséges háló és az igazi csapda, amely nagyon egyszerű, de használata az állatok szokásainak alapos ismeretén nyugszik. Télen vadásznak és csak akkor, ha az állatok nyoma a hóban könnyen megtalálható. A vadász a nyomot követi, míg valamelyik odvas fatörzsben ráakad a coboly vagy nyest fészkére. A vadászkutya – chow-chow a neve – hegyesfülű és fekete nyelvű, sűrű bundája farkasféle, amihez hasonlít is, ugatni kezd és kapargatni kezdi a fatörzset. A coboly teli kíváncsisággal és aggodalommal kibújik a lyukából, hogy lássa, mi a baj. A kínai a szomszédos fákat, amelyekre az állat átugorhatnék, kidönti. Ekkor azután hálóval fogják körül a fatörzset és a hálót fölállított fatámasztékokon kifeszítik. Most megkezdődik a hajtás. A kínaiak fölriasztják a faodú lakóit, úgy hogy fejszével verdesik a törzset, nagyokat kiáltanak és fahéjdarabokat meg követ hajigálnak a fa koronájába. A coboly fölmászik a fa sudarára, de a lármától megijedve, megint visszatér az üregébe, hogy ismét újra elhagyja. Ez a hajsza addig tart, míg a kétségbeesett állat valamelyik ágról vagy a törzsről leugrik, hogy a földön elmeneküljön. De ekkor belekerül a hálóba, azt összecsapva rácsavarják és így a vadász könnyű zsákmánya lesz.

Az igazi csapda, amelyet fogásra használnak, mint említettem, nagyon egyszerű. Mert a coboly nem szeret a hóba besüppedni és azon keresztül vackalódni, fától-fáig és ha nagy a távolság, kidőlt törzseken és sziklákon át veszi az útját. A vadászok ismerik ezt a szokását. A coboly útvonalán csapdát állítanak: egy deszkadarab, amelyet egyik végén kis bottal alátámasztanak és nehéz kövekkel terhelnek meg. A coboly, amikor végigfut a kidőlt fatörzsön és az akadályhoz ér, nemhogy leugornék a hóba, hanem a deszka és a fatörzs közt próbál átfurakodni. Eközben kimozdítja a botocskát és a deszka lecsapódik. A nyestet és a görényt éppen így fogják csapdával, csakhogy ezek számára csalétket, többnyire megkötött, élő madarat tesznek ki.

A szarvast és jávorszarvast ősszel fogják a solanki, azaz megsózott hely segítségével. A vadászok nagyobb erdei tisztást kutatnak föl vagy kiégetéssel csinálnak maguknak egyet, úgy hogy semmi bokrot vagy füvet nem hagynak meg. Erre a helyre állandóan sót hintenek, úgy hogy az állatok hozzászoknak e tisztás fölkereséséhez. Ha a vad már jól rászokott és gyakran fölkeresi, ősszel mély gödröket ásnak és befödik ágakkal. Erre sóval kevert földet szórnak. A szarvas és a jávorszarvas alatt a könnyű takaró leszakad és az állat beleesik a verembe, ahol már a vadász hatalmában van.

A medvét, az erdők barna fejedelmét is ilyen veremben fogják. Döggel csalják lépre és lezuhanván, hegyes cölöpök fölnyársalják.

Érdekes, hogy a tigrist sohasem lehet ilyen veremben elfogni. A tigris csak kerülgeti a vermet, de mindig fölismeri benne ellenségének, az embernek a művét és hátat fordít a kisértésnek és veszedelemnek. A kínaiak fegyverrel vadásszák. Szívesen járnak utána, mert a kínai orvosok drágán megfizetik a tigris szívét és máját. Továbbá az erdőben élő különböző törzsek samanjai is sok pénzt adnak a taiga urának karmáért és fogáért, amiből amulett készül.

Egyszer, amint a Mai-Ho lignittelepeit vizsgálgattam orosz vadászok fang-tzejához érkeztem. Ketten voltak jól betanított kutyákkal. Éppen a tigrisvadászat előestéjén kopogtattam be náluk. Vadászatra készülődtek egy tigris ellen, amelynek sok nyomát látták a szomszédos erdőben.

– Félelmetes, hatalmas bestia lehet – mondta az egyik vadász – éjjel átugrott egy kozákház palánkján, leütött egy tehenet, amellyel együtt visszaugrott a kerítésen. Tisztán észre lehetett venni, hogy a tehén a tigris hátáról lecsúszott a kerítésre, mert a cölöpök hegyén bőrdarabka és szőr tépődött le a tehénről. Mégis magával hurcolta. Ez egy héttel ezelőtt történt. A tigris eltűnt, de most megint itt van. Tegnapelőtt két kutyát ragadott el. Holnap Isten segítségével kivonulunk és megöljük.

Amikor meglátták célzó messzilátóval ellátott Henel-puskámat és fatokban nagy Mauser-pisztolyomat, meghívtak a vadászatra. Elfogadtam a meghívást és másnap már napkelte előtt úton voltam velük. Ősz volt. Az erdő, mintha díszbe öltözött volna, vörös és arany színben pompázott. Szűk úton haladtunk, amely sűrű bokrok közt és puha talajon vitt át. Egyszerre csak a kutyák szűkölve és aggodalmukban fülelve megállottak. Társaim, ujjukkal a ravaszon, mindenfelé kémlelődtek, de a kutyák megnyugodtak és bementek a bokrok közé. Néhány perc mulva megint megálltak; a földön szaglásztak és szinte megkövesedtek. A vadászok megvizsgálták a földet és csakhamar meg is találták azt a helyet, ahol a tigris heverészett. A letiport fűben faágat találtunk, amelyen nagy, óriási erejű karomnak a nyoma látszott. A kutyák óvatosan tovább mentek, de nemsokára ismét megállottak. A földön a tigris tisztán megkülönböztethető friss nyomán, talpának mély lenyomata látszott.

– Itt kell lennie a közelben – súgta az egyik vadász.

Mindketten minden irányban vizsgálódtak és nyugtalanul járkáltak ide-oda. Később megtudtam, hogy a tigris, ha úgy látja, hogy üldözik, kerülőúton a vadász mögé sompolyog és hátba támadja.

A vadászok magatartása idegessé tett. Fiatalok voltak és mint látszott, tapasztalat nélkül és már nagyon megsajnáltam, hogy velük tartottam. A sűrű fűből egyszerre csak a kutyák szűkölése hallatszott; a farkukat behúzva, visszasompolyogtak hozzánk; reszketve és félve, szemükben tele aggodalommal, hozzánk símultak. Társaim elfutottak és futás közben engem szólítgattak.

Nagynehezen tudtam még néhány másodpercig a helyemben maradni, azután – nem vagyok büszke erre a futásomra – nagyon hamar utólértem őket. A futásban egészen kimerülve végre lassúbb tempóba csaptunk át. Szótlanul ballagtunk tovább. Még a kutyák is megértették a helyzet komolyságát és lehorgasztott fejjel követtek bennünket.

– Borzasztó volt! – mormogta az egyik vadász.

– Igen, nagyon borzasztó! – hagyta jóvá a másik.

– Éppen elég _egy_ tigris – folytatta az első – már pedig _kettő_ volt.

– Honnan tudod, hogy kettő volt? – kérdeztem haragosan.

– Hát nem két tigris nyomát látta? – kérdezte. – Egy párnak kellett a közelben lennie.

– A félelemtől láttatok duplán – kottyantottam ki a gondolatomat.

– Ha egy pár ilyen ördöggel találkozik az ember – válaszolta – akkor Isten a tanum, duplán láthat. De mi, uram, nem láttunk duplán! Egészen határozottan két tigris volt. A bokorban vagy a fűben leskelődtek; mivel a kutyák még csak nem is ugattak, hanem behúzták a farkukat és elmenekültek, a tigrisek bizonyára két oldalról támadni készültek.

– Ó, borzalmas volt, nagyon borzalmas! – mondta aggódva körültekintve a másik tigrislegyőző.

Már ki akartam őket gúnyolni, de ekkor eszembe jutott a megsárgult füves és aranyos tölgyavarral födött erdei rét; az a rövid, sokat sejtető hallgatás, amelyet hirtelen megszakított a kutyák nyöszörgése; a fenyegető veszedelem nyugtalanító és lenyügöző érzése és az erdők urának lábnyoma, amely akkora volt, mint egy tányér és a hatalmas tigriskarmok lenyomata volt a kerete. Mindez az eszembe jutott. Nem gúnyoltam tehát ki társaimat, hiszen tulajdonképpen én is olyan megrettenve rohantam el a tigris támadása elől, mint ők.

Még nagyon sokáig csak elkeseredéssel és szégyenkezve gondoltam vissza erre a vadászélményemre; némiképpen csak akkor vigasztalódtam meg, amikor később egy ismert vadász, Kartaszoff N. J., a tomszki műegyetem igazgatója bevallotta, hogy egyszer tigrisvadászaton ő is elvesztette a bátorságát és elfutott. Más vadászok pedig azt mondták, hogy ennek a rettenetes ragadozóállatnak vadászása sűrű bokrozatban még a legbátrabb vadászt is aggodalomba ejtheti, mert ilyen helyen nehéz a fenevadat észrevenni és a vadásszal szemben megvan mindig az a kedvező helyzete, hogy ő választhatja meg a támadás pillanatát.

Egyetlenegy vitéz ember mondott mást. Majd később dicséretét zengem.

Ugyanaz ősszel fölkerestem a Szt. Olga, Szt. Vladimir és Tetinkho öblöket. Tőkepénzesek számára a Primorpart legcsábítóbb helyei ezek, mert itt sok vasat, rezet, ónt és szenet lehet találni. Ezen a vidéken az orosz-japán háború előtt és után a németek kereskedelmileg nagyon dolgoztak és bizonyára elfoglalták volna mindezt a kincset, ha ki nem tör a világháború. A nagy háború után mások jöttek. Japánok érkeztek. A távoli keleten csúfolodva ez a mondás járta:

– Szent Olga és Vladimir a japánokat küldi segítségül az oroszoknak a bolsevikok ellen.

Ez igaz volt, mert a japánok, akiknek otthon nem volt elég vasércük katonai s ipari szüségletük számára, a szárazföldön sehol olyan kényelmesen nem juthattak hozzá, mint a Szt. Olga és Szt. Vladimir öblökben. Ez volt egyik főoka annak, amiért japán katonák és japán diplomaták maradtak Vladivosztokban és Nikolajevszkben az Amur partján és harcoltak a vörös párt bandái ellen, avagy Szemenoff atamánnal, a szovjet engesztelhetetlen ellenségével tárgyaltak vagy Dairenben a moszkvai bolsevik kormány képviselőivel és a csitai, kommunistaságát csak nehezen palástoló kormánnyal is tárgyaltak.

Ezek a kincsek szinte kimeríthetetlenek és meglehetősen tisztán találhatók. A metallurgiai iparnak itt legalább százötven évre akad munkája. Hogy e rengeteg kincs birtokába juthasson, bizony érdemes volt a tokiói kormánynak tárgyalnia, harcolnia és nem törődnie ama nagy japán néprétegek véleményével, amelyek ellenezték Japán szibériai politikáját.

TIZENHATODIK FEJEZET. Kozák tragédia.

Usszuriföldön tett utazásomon nemcsak a magányosan élő ginseng- és aranykeresők, meg a coboly-, nyest-, szarvas- és medvevadászok egyedülálló fang-tzejeit kerestem föl, hanem a falvakat is. Többnyire kozákok és ukrán parasztok lakják, akiket a Dnyeper és Dnyeszter partjáról telepítettek ide. Azok a falvak, amelyek a vladivosztok–kabarovszki vasúttól messze esnek, többnyire húsz-ötven, nagy területen szétszórt ház.

Ezeken a telepeken, amelyek erdőben vagy rohanó hegyi folyók partján a forgalomtól távol esnek, egészen más az élet, mint a vasút mellett levő falvakban és a nagy városokban.

A civilizáció formáitól nem korlátozott sajátságos törvény és egészen különös erkölcs uralkodik itt, amin világosan megérezhető a mongol nomádok befolyása. E háttéren gyakran megható tragédiák játszódnak le.

Amikor egyszer Csernigoff állomásról a Tetinkho-öbölhöz lovagoltam, tanuja voltam ilyen drámának.

Erdőn vitt át az utunk és átszelte a Szikhota-Alin-hegység középső részén annak főláncát. Már harmincöt mértföldet tettünk meg a parttól, amikor utólért bennünket egy fiatal kozák, aki hazalovagolt. A mandzsuországi határgárdában szolgált és négyheti szabadságot kapott, hogy kiheverje azt a súlyos sebet, amelyet hunghutzokkal való ütközetben kapott. Halvány volt és sovány, láza volt és vért hányt; nagy, merev tekintetű szemében mintha állandó aggodalom ült volna. Kétségtelenül korai halál várt erre a hallgatag fiatal kozákra. Néhány napig velünk utazott és velem szemben mindjobban fölmelegedett, talán mert kissé orvos módjára bántam vele, amennyiben kinint és ha éjjel nem tudott aludni, baldrian-csöppet adtam neki.

Elbeszélte, hogy már három év óta nem volt szülői házában, ahová vágyakozik. Meghatottan szólt festői falujáról, amely tölgyek közt rohanó, mély, forgókban gazdag folyó mellett fekszik. Különösen részletesen beszélt egy kicsiny, nádassal körített tóról, ahol csodálatos, szinte bársonyból készült parti zsurló nő.

– Ó, ha ezt a tavat láthatná – mondta lelkesedve – gyönyörű szép, különösen holdvilágos éjjelen. Ha magas partján áll az ember a tölgyek alatt és lenéz rá, amint a holdfényben csillog, azt hiszi, hogy csupa ezüst. Néha sötét körök és vonalak sietnek végig csillogó fölszínén. Ugró hal vagy valami megkésett kacsa lubickolása csinálja ezt, ami rövid időre megzavarja az olvasztott ezüst fénylő tükrét. Milyen szép mindez!

A kozák halvány arcára és álmodozó szemébe nézve, mosolyogva kérdeztem:

– Bizonyára nem voltál egyedül, mikor az ezüst tónál ültél és megcsodáltad?

Fejét lehorgasztotta és pillanatnyi hallgatás után ezt suttogta:

– A menyasszonyommal jártam oda. Jobban szeretem azt a leányt, mint az életemet. Mikor hazulról távoztam, megesküdött, hogy várni fog reám. Már csak egy évig kell szolgálnom, akkor hazatérek és feleségül veszem.

– Adjon az Ég sok szerencsét! – mondám.

Az usszuri vasút és a Szikhota-Alin közt elterülő vidék történeti és etnográfiai tekintetben nagyon érdekes. Valamikor fejlett, valószínűleg koreai eredetű kultúra volt itt. A remetekirályság népe egykor vitéz és hatalmas volt; mivel azonban a koreaiaknak még harciasabb és vállalkozóbb szomszédaik voltak, a japánok és a kínaiak, meghódították az országukat, elvesztették szabadságukat és kultúrájukat, sőt később országukat is. Az erdőben falak és árkok romjaira, régen elpusztult épületek, talán templomok, paloták vagy várak kőalapzatára akadtam. Annak a kornak szobrászművészetére rengeteg, hat-nyolc láb magas gránitteknősbékák maradványai emlékeztettek; némelyiknek a hátára rajz volt bevésve: madár, virág és más díszítmény.

Valamikor meglehetősen kényelmesen éltek itt az emberek, ami kiderül azoknak a jó utaknak a maradványából, amelyeket most eltemet az erdő. Sőt ezek az utak kőkockákkal voltak kikövezve és ügyesen elkészített kőhidak voltak rajtuk, amelyek maradványát megtaláltam a Daobi-Hon és egy másik rohanó kis folyón, amelynek nevét nem tudtam meg. Most azonban csak vad, lakatlan erdő volt. Még azokat a magányos fang-tzekat sem találtam ott, de láttam sok szarvasfalkát és mosuszantilopot, amelyet kabarganak is neveznek (Gazella Cabarga musca).

Barse, azaz északi párduc nyomára is akadtunk. Találtunk ugyanis egy szétharapott torkú kimult szarvast, amely még meleg volt és ebből azt következtethettük, hogy éppen most űztük el a ragadozót. A zsákmány környékén még friss volt a rabló nyoma. A kozákok szemügyre vették és egybehangzóan azt mondták, hogy párducnak, a szarvas, ló és marha rémének a nyoma. Követtük és végül egy helyen eltűnt a nyom.

– Fára mászott – mondta legöregebb vezetőnk.

A szomszédos tölgyek és cédrusok koronáját átkutattuk a szemünkkel, de nem tudtuk a fenevadat fölfedezni. Az út mentén minden fát megvizsgáltunk és már legalább egy mértföldet tettünk meg, amikor valami fekete alakot vettünk észre, amely leugrott az egyik fáról, elesett, azután átfutott egy kis erdei tisztáson, amelyen bámulatos ügyességgel egy magában álló tölgyre mászott. A kozákok lekapták a fegyvert vállukról és előrefutottak. Nyomon követtem őket és lövésre készen tartottam a puskámat. Elsőnek a beteg kozák ért a fa alá. Anélkül, hogy a lóról leszállt volna, célba vette a párducot és lőtt. A fején talált vadállat, mint a zsák, lezuhant. Nagy, sötétbarna kitűnő példány volt sárga foltokkal egész testén, amelynek hossza negyven hüvelyk volt. A feje aránytalanul széles és a farka nagyon hosszú volt.

– Ez jó lövés volt – mondtam a kozáknak.

– A lovasított gyorslövők századába tartozom – felelte büszkén. – Ide csak a legjobb lövőket osztják be és az északmandzsuországi erdőkben állandóan vadászunk nagy vadra, úgy hogy van már némi gyakorlatom.

A kozákok gyorsan szétdarabolták a párducot és a múzeum számára tíz rubelért megvettem a bőrét.

A beteg kozák falujába érvén, három napot kellett ott töltenem. A lovamnak egyik lába megrándult és nagyon megdagadt. Ezeket a napokat vadászásra használtam föl, mert a tón, amelyet a kozák olyan poétikusan írt le, nagy kacsarajokat találtam, amelyek izgatták vadászó kedvemet.

Szállásom a falu atamanjának házában volt és egyelőre nem láttam útitársamat, aki a falu másik végén, körülbelül két mértföldnyire lakott és én egész napon át a tó partján vagy a szomszédság vízereinél kóboroltam. Egy este, miután egész nap vadásztam és a nap már lenyugodott, fáradtan hazafelé ballagtam. Egy folyócska partján bokrok közt leültem egy kőre, hogy kissé pihenjek, mert még egyórai utat kellett hazáig megtennem.

Amikor ismét útnak akartam indulni, a túlsó parton lépteket és hangokat hallottam. Csöndesen a helyemen maradtam és füleltem. Szomorú női hangot hallottam, amely elfojtott zokogástól reszketett; gyakran félbeszakította egy mélyebb, nagyon izgatott férfihang. A hangok közeledtek és végre azon az ösvényen, amely a túlsó part bokrai közt a tóhoz szolgált, egészen közelembe jutottak.

A nő halk, reménytelenül szomorú hangon ezt mondta:

– Nem mertem ellenkezni… A mostohám rámparancsolt, hogy menjek férjhez és ne legyek tovább a terhére otthon, engedelmeskedtem. Olyan szegények voltunk, olyan szegények és nyomorultak.

– De hiszen megesküdtél, hogy megvársz – mondta a férfi és hevesen köhögni kezdett. – Megesküdtél!

– Megesküdtem – felelte mint a viszhang, a nő.

– Igen és mi lett az esküdből – kacagott a férfi gúnyosan. – Bolonddá tartottál. Férjhez mentél. És kihez? A saját apámhoz! Igen, mindent értek! Ő gazdag és bőkezű fiatal felesége irányában… És én… szegény katona, koldus… Nekem ugyan megadtad!… Nem találok szót, hogy szenvedésemet, nyomorúságomat elmondhassam. Félek is beszélni, mert csak gyűlölet és átok szava hagyná el ajkamat!

Az asszony még mondott valamit, de nem érthettem meg, mert a pár egyre távozott és a nádasban és bokrokban a szél zörgött. Kikukucskáltam rejtekhelyemről, ahonnan egészen akaratlanul végighallgattam e két szerencsétlen ember szomorú beszélgetését és a férfiban ráismertem útitársamra, a kozákra, aki súlyos megsebesülése után szülőföldjére utazott, hogy ott gyógyulást találjon és – szerelmet.

Másnap aggódó kíváncsiság érzése a fölkeresésére unszolt. Az udvaron találtam, ahol egy kocsikerékkel foglalatoskodott. Örömmel üdvözölt, de csakhamar ismét komoran elgondolkozott. Teára hívott meg, ami Szibériában és Ázsiában a vendéglátás szokásos módja. A házban mindenütt paraszti jólét fénylett. Mindenféle háziszerrel telt vaskos ládák a falak mellett, az asztalon tiszta hímzett vászonterítő. A szoba jobb sarkában ezüsttel gazdagon ékesített szentképek függtek, előttük az éjjel-nappal égő hagyományos kis lámpa, amelyet rikítóan tarka papirosvirágok díszítettek. Egy nagy tükör és fekete keretben néhány nyomat is volt a falon. A padló síma deszkái, az asztal és a padok ragyogtak a tisztaságtól. Minden elárulta, hogy itt rendszeretet és szabályozott élet van. A második szoba nyitott ajtaján át szőnyegeket és takarókat lehetett a padlón látni és egy nagy ágyat akkora magasságú vánkostömeggel, hogy csaknem fölért a cédrusdeszkákból készült alacsony szobamenyezetig; óriási vánkos volt az alapja, a tetején pedig olyan kis vánkos volt, mintha bababölcsőbe szánták volna. Sok fegyver, pisztoly, kard és vadászkés ékesítette a falakat, legjobb bizonyítéka annak, hogy a ház gazdája kozák, mert e különleges katonai kaszt tagjai mindenféle fegyvert szeretnek, gyüjtik és gondosan megőrzik. A bolsevik uralom előtt ennek a kasztnak külön katonai kiváltságai és szokásai voltak; hagyományaikat megörökíti egy hősi eposz, amely félig mondaszerű, félig hihető módon beszél kozákokról, akik harcias lelkületüktől hajtva a Don és Donez partjától az Irtyszhez, a Baikal-tóhoz, Amurhoz és Usszurihoz jöttek.

A házba lépve a kozák családtagjait szólítgatta. Fiatal, karcsú, fénylő feketehajú és sötétbarna szemű asszony lépett be. Föltűnt arcának halványsága és telt, szépen ívelt ajkának keserű vonása. Sötét ruha volt rajta és keze idegesen és szüntelenül a kötényével babrálgatott. Amikor a szobába lépett, csupa kín és aggodalom tekintetet vetett a fiatal kozákra.

– Ez ő – gondoltam – ő, aki megigérte a fiatal embernek, hogy megvárja, de közben férjhezment öreg apjához.

Nemsokára megjött az erdőből a házigazda is; óriási, darabos férfi sűrű ősz hajjal és életörömtől csillogó szemmel. Esetlenül üdvözölt, az asztalhoz tessékelt és kellemetlenül vigyorogva így szólt:

– Köszönöm uram, hogy ezt a nyavalyást gyógyítgatta. A mai nemzedék nagyon erőtlen. Az én időmben ilyen sebbel nem is törődtünk. A török háborúban két ilyen sebet kaptam a mellemre és egy golyót a lábamba. Amint látja, mégis megállom a helyemet.

Vaskosan nevetett és hozzáfűzte:

– Fiatal vagyok, fiatalabb, mint a fiam és ezért a mult évben másodszor is megnősültem. A fiam bizonyára büszkén beszélt önnek ilyen apáról?

– Szerencsét kívánok önnek – feleltem – de ő nem szólt egy szót sem a megnősüléséről. Alig hiszem különben, hogy az ön sebei olyan súlyosak voltak, mint aminőket a kínai golyók ütöttek a fiatal ember mellén. Nagyon is komoly seb, amely csak nagyon lassan fog meggyógyulni. Sokáig kímélnie kell magát.

Ebéd közben észrevettem, hogy az öreg ember kaján és gyanakvó tekintettel nézi fiatal feleségét és fiának sápadt, szenvedő arcát. Megijesztett az öreg kozák élénk szemének gonosz villogása. Éreztem, hogy a legkisebb kihívás fölkeltené a bestiát ennek az őszfejű óriásnak a szívében. Világos volt az is, hogy az apa jóval erősebb volt a fiánál, akit oly halálosan megbántott. Az az óra, amelyet ebben az otthonban töltöttem, minden inkább volt, mint kellemes és örültem, amikor az ebéd véget ért és elbúcsúzhattam ettől a családtól, amely fölött, mint tisztán láttam, elháríthatatlan végzet lebegett. Azzal az érzéssel távoztam, hogy viharnak kell jönnie, amelynek előjelei – felhő, heves szélroham, távoli villámlás és mennydörgés – már észrevehetők voltak. Azt azonban nem sejtettem, hogy oly hamar kitör az égiháború.

Ugyanaznap este csomagolással voltam elfoglalva, mert másnap reggel folytatni akartam utamat, amikor házigazdám, az ataman, berontott a szobámba:

– Uram, legkedvesebb, legjobb uram! – kiáltotta egész testében remegve és csaknem sírva – jőjjön gyorsan, gyorsan, rettenetes szerencsétlenség történt! Ön talán segíthet. A fiatal kozák agyonlőtte magát!

Úti patikámat hamar fölkaptam és elsiettem az atamannal. A kozák atyai házának első szobájában eszméletlenül feküdt egy padon; arca döbbenetesen kék, ajka keményen összeszorítva, szeme élettelenül merev. Mindjárt láttam, hogy már nem segíthetek, mert megelőzött másvalaki. Megfogtam a kezét és a pulzusát tapogattam; még érezhető volt, de egyre gyöngült, azután örökre megállott. Nem mertem az igazat megmondani, mert azt gondoltam, hogy a fiatal asszony nem bírja el és olyan érzelmeknek engedhet szabad folyást, amelyek kitörésre késztetik az öregnek dühét.

De seholsem láttam az asszonyt. Benéztem a másik szobába – nem volt ott senki.

– A feleségemet keresi? – kérdezte az öreg olyan hangon, amely kellemetlenül érintett. – Nincs itt… Estefelé elment és még nem jött vissza.

– Jobb is így – feleltem – neki nem szabad kétségbeesnie. A fia halott.

Az öreg hideg és nyugodt maradt, világos szemével rámnézett és ezt dörmögte:

– Nem fog kétségbe esni az az átkozott asszony! Megmérgezte a fiam életét és az én életemet. De most már nem hoz senkire sem szerencsétlenséget.

A kozák sokáig hallgatott. Azután fejét keze közé szorítva, ezt súgta:

– Beleugrott a tóba!

TIZENHETEDIK FEJEZET. Félszemű.

Amikor keresztül-kasuljártam az Usszuri-szigetet aszerint, ahogyan a híreket kaptam ujonnan fölfedezett szén- és aranylelőhelyekről, keskeny erdei úton a Bikin-folyó és kis mellékfolyóinak útját követtem. A Bikin, amely a Szikhota-Alin nyugati lejtőjén ered, átszeli a Sinku és Tzi-fa-kao hegyláncokat és az Usszuriba ömlik.

Szenet itt nem lehetett találni, de a Bikin kis mellékfolyóinak ágyába némi aranyat szórt a kegyes Természet. Arról szó sincs, hogy Klondyke lenne itt, de a meggazdagodásra éhes kalandoroknak egész tömege mégis sokat remélt a végtelen taigán keresztülkanyargó Bikin-mellékfolyók aranyától.