Part 12

– Nem tudom; majd meglátom.

Nem kérdeztem többet, hogy bizalmatlanná ne tegyem.

– A sátramat itt a közelben fogom fölütni, rukkolt ki; kérdés és kérés csendült ki szavaiból.

– Jól van! feleltem. Akkor szomszédok leszünk és segíthetsz nekünk a halászásban és lepkefogdosásban.

– Miért ne? sietett a beleegyezéssel. Ad majd ennem?

– Igen.

– Rendben van, tehát megegyeztünk. Most megyek és elkészítem a tanyámat. Köszönöm szépen a teát!

Fölállott és mint a kígyó, rögtön eltünt a sűrűségben.

Másnap nem jött vissza; nyilván nem akart tőlünk szívességet kérni. Ezekben a szibiriai csavargókban van valami sajátságos büszkeség. Talán azt akarta, hogy először én menjek ismét hozzá. Este, amikor fél mérföldnyire tőlünk, tüzet gyujtottak, elmentem hozzá. Amikor lépteimet meghallotta, gyorsan lehajolt és baltát ragadott, hogy föl legyen fegyverkezve. Látván, hogy én vagyok, szívesen üdvözölt és odatessékelt a tűzhöz, amelyen kormos üstben tea bugyburékolt.

Nagy érdeklődéssel, de kíváncsisággal is szemléltem új ismerősöm tanyáját, mert nem egy dolgot láttam, amit a tutajon nem vettem észre, például egy puskát és tölténnyel megspékelt katonaövet.

– Hol dugtad el mindezt? kérdeztem, szememmel a puskára utalva.

Ravaszul mosolygva így felelt:

– Az efféle jószágocskát nem viszi az ember nyiltan magával. Mikor fönn a hegyi erdőben a tutajomat építettem, kivájtam az egyik fatörzset és abban rejtettem el a fegyveremet. Az erdőben kell áttelelnem és mihez kezdhessek ebben a helyzetben fegyver nélkül? Ki gondoskodik az életemről, ki védelmez?

Az egész estét a csavargó tüzénél töltöttem. A hold már magasra kapaszkodott az égen; keskeny, éles sarlója olyan fényesen világított, hogy a fölötte elvonuló felhők nem tudták elhomályosítani. A mocsaras lapály, mintha ezüsttel öntötték volna le, szótlan bámulással terült el előttünk. Aludt a nádas és a cserjés; a természet álmodozó csendjét nem zavarta meg a halak lubickolása, sem más hang. Kimondhatatlan vágyódás ébredt föl a lélekben és megrohanta az emlékezés.

Sohasem tudtam megmagyarázni, miért hogy éppen itt ebben a mocsárban, ebben a vadonban, egy ismeretlen csavargóval és megszökött fegyenccel beszélgetve, éreztem a szükségét annak, hogy beszéljek arról a vágyakozásról, amely szüntelenül élt bennem.

– Itt ülök veled a nádasban, de mégsem tudom, mi a sorsuk azoknak, akiket szeretek. Megérted ezt? Ami e fénykörön kívül van, arról mitsem tudok. Rettenetes ez, mert talán beteg, nagy bajban van; talán… gondolataim hasztalan iparkodnak őt elérni.

Mindezt, önkéntelenül félve, hogy a mély zavartalan hallgatás pillanatát megszentségtelenítem, csak suttogtam, mintha csak az ajkammal gondolkoztam volna. A velem szemben ülő csavargó bizonyára nem is hallotta meg halk szavaimat. De egyszerre fölkapta bozontos fejét és tágra nyílt szemével, amelyben vörösen villant meg a tűz viszfénye, rám bámult. Azután különös, megrendítő dolog történt. Egyszerre csak azt láttam, hogy kétségbeesés és mélyen elrejtett fájdalom néz rám e szemből és azután vérvörös csöppek hullottak belőle, amelyek eltűntek a fekete szakálban. Láttam, hogy a csavargó sír és hogy a tűz vörös izzása könnyekben tükröződött vissza, könnyekben, amelyek mindig kristálytiszták és őszinték, akár egy szentnek akár egy gonosztevőnek a szeméből törnek elő, mert – mint a Kelet egyik költője mondta, – «a könny mindig a megkínzott lélek áldozata.» Sokáig sírt, rázta a zokogás, azután megtört, megható hangon egyik szót a másik után, egyik mondatot a másik után lökte ki:

– Igaz, amit mondott, valóban igaz. Én… én ugyanabban a pillanatban ugyanazt gondoltam, mert hát lássa, így történt: Szerettem egy asszonyt és ő juttatott börtönbe. Érette azután megszöktem, de másvalaki, aki szintén szerette őt, elárult. A kozákok elcsíptek. Megint a börtönben voltam és vágyódtam utána és újra megszöktem, de nem tudtam rátalálni, mert elköltözött. Az áruló amikor meghallotta, hogy szabad vagyok, elszökött, azt hallottam, hogy itt tartózkodik valahol a Hanka-mocsárban. Ide jöttem, hogy megkeressem és leszámoljak vele. De a vágyódás széttépi a szívemet és kiszárítja a lelkemet… Talán nem is érdemes… talán nem is gondol már rám.

Egész teste reszketett és engem elfogott az a gondolat, hogy az élet tulajdonképpen nagyon szeszélyes: néha mindent mély titokba burkol és néha titkos könyvének éppen a legnagyobb buzgalommal őrzött oldalait üti föl. Teljesen megértettem, hogy ez a csavargó azért jött ide, hogy megbosszulja az árulást, az elszakítást kedvesétől. Minden olyan érthető, olyan egyszerű volt, mint a fénylő hold az égen, mint a hallgatag erdő és mint a csavargó könnyei.

Velem együtt visszatért a táborunkhoz és másnap reggel segített nekünk. Nekem halat fogott és a mintapéldányokat formalinban megóvta; barátomnak, az entomológusnak pillangókat hajszolt és bogarak után mászott. Még öt napig maradtunk a lápon. A harmadik napon segítőnk nem jött el a szokott órában, csak este jött meg kimerülve, a haja és a szakála még kúszáltabb volt, mint máskor és ruháját vastag iszapréteg és vízinövények maradványa borította. Arcán ijesztő elhatározottság ült.

– Ma ráakadtam, a káka közt, a Liba-folyónál. Ott elbújt és még tüzet sem mert gyújtani; de ma reggel napkeletkor egy embert láttam a magas part mentén mászni. _Ő_ volt. Már a rejtekhelyénél voltam. Mint a kígyó, a hasamon csúsztam és mindent jól kikémleltem. Revolvere, puskája és fejszéje van. Holnap majd beszélek vele.

Velünk teázott és elment.

Másnap reggel, amikor gyűjteményünket vizsgáltuk át, egyetlen lövést hallottunk. Azután csönd lett. A csavargó nem jött el többé.

Végre eljött értünk egy kozák; kocsijára rakta minden holminkat és kihajtott velünk a vasúti állomásra. Amikor vonatunkra várva föl- s alájárkáltunk az állomáson, egy fiatal ember körül nehány embert láttunk állni; ez a fiatal ember, rokonszenves, nyilt arcú volt és az odahallgató kozákoknak és vasúti alkalmazottaknak elbeszélt valamit.

A fiatal ember, amikor a csoport közelébe értünk, éppen energikusan a fejét rázta és ezt mondta:

– Féltem tőle, mert fegyenc volt. A Hanka-tóhoz mentem és a nádasban ültem, amikor odacsúszott és mint a tigris rámtámadt a fejszéjével. Revolveremmel lelőttem. Belepottyant a Liba-folyóba és ott is maradt.

Megundorodva ettől az elbeszéléstől, elfordultam és visszapillantottam a csöndes láp felé; könnyes szemem előtt ott állott a csavargó képe, ahogyan a nádasban a tűznél ült és sírt.

*

Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben, megint Usszuriföldre vetett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász- és halászszívem sohasem fog elfelejteni. Meglátogattam Rasdolnayat, ahol régebben a Kudiakoffokkal találkoztam; voltam Vladivosztokban, ahol a gyönge orosz kultúra Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik. Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam itt. Ki akartam kutatni, vajjon komolyan vehető-e az itt megindult bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.

A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel később meg is látogatta ezt a vidéket.

Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai flamingó, a japán ibisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.

Igazi, bölcs és emberbaráti kultúrmunkának kellene itt megkezdődnie; ezekből a hegyekből, folyókból, tavakból, erdőkből és mezőkből a boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan, teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.

III. RÉSZ AZ ELKÁRHOZOTTAK SZIGETE

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Barátságtalan ország.

A nagy Szakhalin-sziget a szibériai part mentén, a La Perouse-csatornától egészen az Amur-torkolatáig terjed. Az ázsiai szárazföldtől a negyven-nyolcvan mértföld széles Tatár-szoros választja el.

Odesszából évenként kétszer vagy háromszor egészen különös fajtájú orosz hajók szoktak Szakhalin nyugati partjához menni. A hajón egyetlen utas sem volt látható, csak egy sötét lobogó, amelyen néhány betű volt, lengett az árboc csúcsán. Ha valaki valahol, talán Kolombóban vagy Sanghájban fölszállhatott volna e titokzatos hajók valamelyikére, megdöbbentette volna a csörömpölő lánczörgés és a hajó belsejéből hallatszó folytonos zajkavarodás, amely mintha valami óriási méhkas zümmögése lett volna. Csakhogy itt nem voltak szabad lények a méhek, amelyek oda röpülhettek, ahová akartak, hanem kezükön és lábukon megbilincselt emberek, gyakran négyesével-ötösével egy hosszú lánchoz kovácsolva, emberek, akik vasketrecben laktak és fegyverrel a kezükben a legdurvább katonák vigyáztak rájuk.

Ezek a gőzösök a leggonoszabb bűnösöket, gyilkosokat, rablókat, gyujtogatókat és visszaeső gonosztevőket szállították Odesszából Szakhalinra. A kormányzóság Odesszában összegyüjtötte a száműzetésre elítélt gonosztevőket és Szakhalinra, az életfogytig tartó fogság és a katorga, azaz kényszermunka szigetére küldte őket. Ezeknek a megbilincselt, vasketrecbe zárt férfiaknak és nőknek a tengeri útja Dante «Poklá»-nak legborzalmasabb részleteire emlékeztetett. A vihar a tengeren, a trópusokon a hőség és az északi Csendes-óceánon a hidegség, a minden képzeletet fölülmúló piszok, a folytonos kínzás, amellyel ezekkel az emberekkel bántak, mindez sok száznak közülük halálát okozta; ez az eredmény nem is volt a kormány kívánsága ellenére, mert sok költségtől és kellemetlenségtől kímélte meg.

A hajók végre befutottak a Tatár-szorosba és Dué vagy Alexandrovszk igazgatósági székhelyek valamelyikénél kötöttek ki. Lebocsátották a csónakokat és a kimerült és beteg megbilincselt utasokat nyomorúságos cókmókjukkal partra szállították.

Ebben a szorosban a tenger rendszerint nyugtalan. Ha ilyenkor a hullámok ide-odadobták a csónakokat, akárhányszor megtörtént, hogy két összeláncolt rab a vízbe esett, de senkisem törte magát valami nagyon, hogy kihalássza őket. A hullámok átáztatták, sőt el is ragadták a mindenféle ronggyal teli batyúkat és csomagokat, a csizmát, dohányt és gyujtót. A partraszállás különösen nehéz és veszedelmes volt, mert a sziklák közelében a védetlen part mentén erős volt a hullámverés. Az orosz kormány ugyanis Szakhalinon való uralmának egész ideje alatt soha egyetlen kikötőt, de sőt védett partraszállóhelyet sem épített.

A szánalomra méltó utasokat szuronyheggyel zavarták ki a szárazföldre és szuronnyal vitték őket a három állami telep valamelyikének börtöngondnoksági irodájába. Ott belajstromozták őket, beosztották az egyes börtönökbe és kijelölték mindeniknek a maga külön kényszermunkáját, amelynek folyamán gyakran kocsihoz vagy talicskához láncolták őket. Szakhalin falvai mind egyforma típusúak voltak: börtönigazgatóság, templom, kaszárnya a katonák számára, néhány kis bolt és több börtönépület. Ezekben borzalom és rettegés volt az úr, ezreknek vágyódása, bánkódása és kínszenvedése töltötte be őket, ezreké, akiket kitéptek az emberi társadalom soraiból és akiknek valóban nem volt már emberi és polgári joguk.

E telepek kivételével az egész sziget csaknem vadon volt, azért mondom, hogy «csaknem», mert volt ott néhány bánya is, amely kitünő kokszszenet adott és amelyek tanulmányozása végett kerestem föl az elkárhozottak e szigetét. A bányák mellett, amelyeket kényszermunkával termeltek ki, nyomorúságos szállások voltak a fegyencek számára. A sziget különböző részében is élt kisebbszámú telepes, de ezekről később beszélek.

A nagyon elhanyagolt és rosszul gondozott szénbányák Dué, Onor, Alexandrovszk mellett és Mgacs meg Nayasi folyóknál voltak. E kitünő szakhalini széntelepek egy részét a portsmouthi béke Japánországnak juttatta, amely nagyon jól tudja értékelni ennek a szigetnek – Karafuto a japán neve – kincseit és az ország föltárására és fejlesztésére különféle vasút- és kikötőépítést, valamint más munkát végzett.

Elbocsátott fegyenclakók, akik most mint telepesek élnek a szigeten, sokat beszéltek nekem a bányákban történő rettenetes szerencsétlenségekről. Tűz, robbanás vagy tárnabeomlás sok száz megbilincselt munkásnak oltotta ki az életét, aki gyakran oda volt láncolva a talicskához, a kocsihoz vagy a szivattyúhoz. Egész köteteket lehetne megtölteni ilyen rettenetes történetekkel, a börtönigazgatóság hanyagságának és műszaki tudatlanságának leírásával, amely sok száz kényszermunkást a pusztulásba kergetett.

Az élet- és a munkaviszonyok irtózatossága, a zord északi éghajlat emésztő hatása, a hazavágyódás és a megőrülésig fokozódó reménytelenség lázadásra vagy szökésre kényszerítette a foglyokat. Az igazgatóság mindkét esetben annak a zászlóaljnak külön e célra szánt csapatait szólította sorompóba, amelybe egész Szibériának, sőt európai Oroszországnak legelvetemültebb és legzabolátlanabb katonáit sorozták be. Ebben a gonosztevő-zászlóaljban katonai katorgaféle volt a szolgálat, mert a fegyelem és a szolgálati szabályzat olyan szigorú és kegyetlen volt, hogy a katonák gyakran öngyilkosságot követtek el. De a többség, hogy minél hamarább elkerülhessen erről az elátkozott szigetről, megtette, amit tehetett és tőle telhetőleg fölhasznált minden alkalmat, hogy a börtönigazgatóság tisztjeinek kegyét elnyerje. E katonák sakkbantartására a legjobb politika a soha nem enyhülő szigorúság volt. Minden emberi képzelőerőt fölülmúló kegyetlenség érvényesült, ha arról volt szó, hogy újra elfogott fegyenceket megbüntessenek vagy a bányákban vagy börtönökben kitört lázadást leverjék.

Azokat, akik sztrájkban vagy lázadásban voltak bűnösök és az újra elfogott szökevényeket megszaporított, keményebb munkával és megszigorított fogsággal büntették meg, de főként és mindenekelőtt megkorbácsolták őket. Gyakran már ez a megkorbácsolás a fogoly életének végét jelentette, úgy hogy utána gyakran új sírt ástak a börtön temetőjében.

Az elítéltet kiadták a megfenyítőnek. Ezek a hóhérlegények Szakhalin-szigetén egész különös, mindenkitől gyűlölt kasztot alkottak; az igazgatóság a legelvetemültebb foglyok közül választotta ki ezeket és elkülönített szállásokon helyezték el, mert a többiek annyira utálták, hogy a közös szálláson azonnal megölték volna őket.

Ezek a megfenyítők hajtottak végre minden ítéletet nemcsak a foglyokon, hanem a katonákon, sőt a hivatalnokokon is, akik kormányzósági pénz elsikkasztása miatt lettek fegyencekké. Alaposan végezték a munkájukat, mert pénzjutalmat kaptak érte és megrövidítették a maguk büntetésének idejét, amelynek kitöltése után viszonylagos szabadságot kaptak és azt a jogot, hogy saját házuk lehetett a szigeten és ott telepesekké válhattak. Meg kell azonban említenem, hogy a legutolsó húsz évben csak egyetlenegy hóhérlegény élt ezzel a joggal, míg a többi mind a börtönben maradt. Joggal féltek a többi fegyenc bosszújától, mert ezek mindenike köteles volt titkos vérbíróságuk ítéletét a megkínzók ellen végrehajtani, még akkor is, ha a megszálló maga nem is szenvedett soha a megfenyítő kezétől.

Az elítéltekre tizenöt-háromszáz ütést mértek fűzvesszővel, amelyet használat előtt tengervízben kifőztek. A tizenötödik ütésre a bőrnek meg kellett repednie és vérnek kellett folynia. Ha vér nem volt látható, akkor az ítélet végrehajtását ellenőrző hivatalnok kedvezéssel vádolta meg a megfenyítőt és őt magát ítélte el megcsapatásra. A lesújtó vessző széttépte és összeroncsolta a padon kinyújtva fekvő delikvens hátán és lábán a bőrt és a húst. Ha elájult, a kórházba vitték, ahol nagylelkűen kissé begyógyulni engedték sebeit. Ha a kiszabott ütéseket még nem kapta meg, akkor újabb megcsapatással tették teljessé a számot, úgy hogy gyakran halál lett a vége. Az a kegyetlenség, amellyel a foglyokat kínozták, mindenen túltett, amit a legélénkebb és legromlottabb fantázia kieszelhet. Mindez a központi kormány hatóságaitól messzire történt; ezekhez csak határozatlan hírek jutottak el, amelyek nem keltettek különösebb figyelmet.

Csak akkor történtek bizonyos reformok, amikor Haase dr. ismert orosz emberbarát fölkereste Szakhalin-szigetén az onori büntetőtelepet és később néhány nyilvános előadást tartott, majd ujságokban és folyóiratokban cikkeket írt róla; így például a csaknem harminc font súlyú Akatoui-bilincset könnyebbel cserélték föl, amelyet az újító tiszteletére Haase-bilincsnek neveztek el.

De a fűzfavessző továbbra is ott suhogott a levegőben és továbbra is szétmarcangolta az átkozott sziget jogfosztott lakóinak testét. Végre, amikor Dorosevics orosz író meglátogatta a fegyenctelepeket és megírta «Szakhalin» című könyvét, kissé törődni kezdtek a szánalomraméltó szigetlakók életével és sorsával és a vesszőcsapások számára nézve néhány jelentéktelen változtatást, a büntetés fokozataiban pedig bizonyos enyhítést teremtettek.

Ez a rendszer megmaradt az orosz-japán háborúig. Mivel 1905-ben attól félt az orosz kormány, hogy a japánok elfoglalhatnák a szigetet és a fegyencekből veszedelmes bosszuló zászlóaljakat alakíthatnának, hogy rászabadítsák a szárazföldre, valamennyi fegyencet a nikolajevszki és vladivosztoki börtönökbe szállíttatta. De azokat az embereket, akik átmentek a szakhalini poklon, az élők e temetőjének falai és kerítései a háború első hónapjaiban nem tudták visszatartani. Csaknem mindannyi megszökött, rablóbandába állott össze és portyázó útra indult a Lena, Bodaibo, Zeya és Kerbi aranybányáihoz és Amurföldre, amely oly gazdag őserdőben, ismeretlen hegyszorosban és alattomos mocsárban.

Sokan e rablók közül elpusztultak, az őket üldöző kozákok agyonlőtték vagy fölkötötték. De sokan át is mentették életüket Lvov herceg és Kerenszki orosz forradalmi kormányának idejébe, amikor amnesztiát kapott mindenki, akit a cár bíróságai elítéltek. Ezek az emberek aztán, akiknek lelkéből a cár börtönei az emberi érzés legutolsó maradékát is kiölték, a városokba jöttek és ott mint a ragadozó állatok – és igazán ezek is voltak – lesbe állottak. Vártak, míg fáradság nélkül hozzájutottak zsákmányukhoz. Csakhamar megjött az idejük, fényes alkalom kínálkozott nekik. A bolsevikok, amikor Oroszországban magukhoz ragadták az uralmat, ezt a népséget, félig emberek, félig bestiák, bízták meg véres ítéleteik végrehajtásával és a forradalmi törvényszékek, a politikai vizsgáló bizottságok és a mindenható cseka élére tették őket. És akiknek testét szétkorbácsolta és ronggyá tépte a sós vessző, mohón kaptak az alkalmon, hogy a cári kormány és társaság képviselőin megboszulják magukat.

A petrográdi kommunista kormány megújította a cár politikáját. Behunyta mindkét szemét olyan kegyetlenkedésekkel szemben, amelyek csak abban különböztek a régi uraloméitól, hogy most már nem néhány ezer gonosztevőnek és közveszedelmes elfajult embernek a vére folyt, hanem a hárommilliós intelligencia embereinek, sok tanárnak, szervezőnek, írónak, művésznek és a két legutolsó háború hőseinek vére. Mivel ezek valamennyien nyiltan vagy titokban a kultúrellenes bolsevik rendszert bírálgatták és ezért ártalmasoknak és veszedelmeseknek tüntek föl Oroszország új kommunista cárjainak szemében, Szakhalin véres padjainak és vesszőinek életben maradt áldozatai százszor véresebb módon alkalmazták az intelligenciával szemben azt a javító rendszert, amelyet Dué, Alexandrovszk és Onor börtöneiben ismertek meg.

A világtörténelemben sok minden megismétlődik, minden bűn megtalálja a bíráját és megkapja a büntetését.

Ez így volt és így van Oroszországban is.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Az ajnók közt.

Geológiai és vegyi vizsgálatok céljából egyik nyáron az Alint hajón Szakhalinra mentem. Podgyászommal egy kis csónakra tettek és némi nehézséggel partra szállottam Dué városkánál, ahol az ottani orvosok fogadtak. Mint a város legműveltebb embereit, őket utasította a kormány arra, hogy vegyenek védő szárnyaik alá.

Az egyik orvos házában szálltam meg. Ebéd közben megjelent egy katona és a betegállomásra vitte az orvost, aki félóra múlva visszatért, bocsánatot kért eltávozásáért és nyugodtan folytatta az ebédelést. Feleségének kérdezősködésére egy korty pálinka és egy falat étel közt, a lelki fölindulás legcsekélyebb jele nélkül ezt mondta:

– Egy öreg fegyencet agyonkorbácsoltak és a halál igazolása végett hívtak.

A fölháborodástól remegtem, amikor hallottam, hogy egy művelt ember ilyen nyugodtan beszél egy tehetetlen rab meggyilkolásáról, aki semmi jogvédelemben nem részesült. Ez olyan rettenetesen hatott reám, hogy egész valóm föllázadt ama gondolat ellen, hogy ilyen emberrel egy födél alatt éljek. Bár a japán tengeren és a Tatár-csatornán ugyancsak sokat hánykódtam és nagyon rámfért volna néhány napi pihenés és kényelem, mégis elhatároztam, hogy azonnal eltávozom.

Már másnapra két teherkocsiról gondoskodtam jó kormányzósági lovakkal és három olyan segédről, aminővel kevés utazó dicsekedhetik: gyilkos volt mindhárom, aki csak nem régen követte el bűnét. Kettő mint kocsis szerepelt, a harmadiknak pedig rólam és podgyászomról kellett gondoskodnia.

Ez az ember egy kis georgiai férfi volt. Fürge, mint a kígyó, az arca fekete és sötét, benne két nagy szürke, tüzes, sohasem hunyorgató, hanem a vadállatéhoz hasonlóan mindig figyelő szem ült. Karandashvili volt a neve és ismert rablóvezér volt, aki állami postaállomásokat és postakocsikat rabolt ki rendszeresen. Később, a bolsevik időben, Oroszország különböző vidékein nagyon ismerték a nevét, mint ama vörös bandák kegyetlen és elszánt vezéréét, amelyeket a szovjetkormány Kolcsak admirális és Belov, meg Grisin tábornokok seregeivel szemben használt föl. Nem vagyok benne egészen biztos, vajjon egyazon Karandashviliről volt-e szó, az a leírás azonban, amelyet a vörös Karandashvili személyéről és eljárásáról kaptam, mindenesetre teljesen ráillett arra az emberre, aki mint szakhalini fegyenc segédem és oltalmazóm volt a száműzöttek szigetén. Elutazásom után is jó szívvel gondoltam reá, mert becsületes volt, szolgálatkész, udvarias és Szakhalin vadonjaiban tett utaimon nagyon jó hasznát vettem.

A sziget kellő közepén végighaladó országúton jártam. Országutat mondok, mert teljesen megérdemelte ezt a nevet. A kormány foglyok munkájával északról délre az erdőn keresztül utat vágott, amely tizenöt láb széles szalag volt. A mocsárvidéken levő kis folyóereken fahíd és jó kavicsos út meg dorongfatöltés vitt keresztül.

Erre az útra sűrűn küldött az igazgatóság katonákat, akik megszökött fegyenceket üldöztek. Az üldözők rendszerint az északnyugati partnak vették az útjukat, ahonnan az itt nagyon megszűkülő tengerrészen át könnyebben lehetett átjutni a szárazföldre. Mivel a katonák az országutat használták, rendesen abban a pillanatban utólérhették és lesből megtámadhatták a szökevényeket, amikor ezek a sziget elhagyását megkísérelték.

A szökevények rendesen a kis Pogibi faluba iparkodtak, amely azon a helyen van, ahol a tenger nem sokkal szélesebb, mint húsz mértföld. A szökevény, ha egyszer a szárazföldre jutott, könnyen elrejtőzhetett az Amur-terület sűrű taigáiban és lassan folytathatta az útját Nikolajevszk városba, ahol a külvárosokban lakó mindenféle kalandor elemek szívesen adtak szállást ezeknek a sötét és véres multtal terhelt idegeneknek, sőt a maguk dolgainak előmozdítására is fölhasználták őket. Pogibi falu lakosai közt sokan voltak, akik valamikor Nikolajevszk külvárosaiban laktak és itt halászattal meg csempészéssel és azzal tengették életüket, hogy jó pénzért megknönyítették a szakhalini fegyenceknek a szökést. A szökevények rendesen úgy fizettek pártfogóiknak, hogy ezek ellenségeit vagy versenytársait megölték és kirabolták, a szigetről a szárazföldre az ő javukra árút szállítottak át vagy veszedelmes kirándulásra vállalkoztak a sziget belsejébe vagy a Türelem-öbölben levő Fókaszigetekre, ahol fókákat ejtettek el, amelyeknek bőre azután a szárazföldön került vásárra.

A kormányzósági országút egyenesen Pogibibe szolgált, ahová Karandashvili parancsnoksága alatt az én teherkocsijaim iparkodtak.

Dué és Pogibi közt néhány jólfizető aranytelepre bukkantam, ahol telepesek kis folyók ágyában dolgoztak. Aranyat mostak, amely nem volt ugyan nagyértékű, de rendesen nagy területeket födött be. Úgy láttam, hogy ezt az aranyban szegény homokot nem ajánlatos kéziüzemmel megdolgozni, ellenben kitünő eredményt lehetne elérni kotrógéppel és exkavátorral. A telepesek mindazonáltal szorgalmasan dolgoztak és egész tisztességes tömegű aranyat mostak ki, amit kizárólag a fogházigazgatóságnak kellett beszállítaniok, amely a nem tisztított aranyporért a különben érvényes ár felét fizette nekik.

Pompás erdők borították a mérsékelten magas hegyláncokat, amelyek északról délre vonulnak el a szigeten. Helyenként még teljesen szűz volt az erdő; a keleti part felé, amely egészen lakatlan, még jobban elvadult. Amikor ezen az országúton haladtunk, még a kocsimról is sok nagy és kis vadállatot láttam. Mókusok ugrándoztak a cédrusok és fenyők koronájában, akárhányszor görény és róka futott át előttünk az úton és éjjel gyakran hallottam farkasok rövid ugatását. Egyszer, amikor éppen vízéren mentem keresztül, néhány sűrű bokor közt egy jávorszarvas lapátját pillantottam meg. Nagyon meglepett, hogy az állat nem mozdult meg még akkor sem, amikor kiáltoztunk és fütyültünk és a kocsisomtól megkérdeztem, mi lehet ennek az oka.

– Szakhalint nyaranta rettenetes csapás sujtja szúró bogarak, szúnyogok és moszkitók alakjában, amelyek elevenen fölfalják a marhát. A borjú és csikó, ha nem takarják be pokróccal vagy valami lepellel, e rovarok szúrása következtében kevéssel a születése után elhull. A vad négylábúak is irtózatosan szenvednek, mert a legyek lyukat fúrnak a bőrükbe és a lyukba rakják petéiket, amelyek lárvákká fejlődnek és szinte a megdühödésig kínozzák az állatokat. Ezek tehát elrejtőznek a sűrűben, ahol kevesebb a légy és a bogár és ritkán távoznak az erdőből.

Ezt a magyarázatot kaptam a kocsisomtól. A komolyság, amellyel beszélt, mutatta, mekkora csapás ezek a rovarok. Napnyugta után a magam bőrén éreztem, hogy mennyire komolyan kell venni ezt a bajt, ezúttal azonban a kocsis elbeszélése ellenére sem tudtam ellenállni annak a vadászvágyamnak, hogy a jávorszarvassal szerencsét próbáljak. Leszálltam a kocsiról és a folyócska meredek partjánál elbújtam. Karandashvilit és az egyik kocsist kiküldtem, hogy a másik oldalról hajtsák a jávorszarvast. Már rövid várakozás után hallottam a hajtók lármáját, amit nyomon követett letörő ágak és a köves folyóban való dobogás zaja. Lövésre készen, roppant kíváncsian fölnyújtottam a fejemet a födözéken túl. Ott állott a szarvas, csak vagy száz méternyire tőlem és mozgékony hosszú fülével óvatosan kémlelődött. Amikor fölemeltem a fegyveremet és céloztam, az állat hirtelen meglátott, egy pillanatig vizsgálgatott, azután leszegezve nagyszarvú fejét, támadásra indult. Golyóm félúton leterítette. Néhány pillanat múlva megjelentek a banditáim, fölvagdalták az állatot és agancsát valamint kitünő comb- és bordarészeit kifejtették.

– Nagyszerű! – örvendezett a georgiai, aki mindig kész volt, hogy valamiért lelkesedjék. – Pompás, friss vadpecsenyénk lesz ebből. És most uram, nézze meg a bőrét.

Amikor fölemelte és előttem kifeszítette, láttam, hogy lyukas mint a szita, mintha csak őztöltéssel lőtt volna valaki az állatra.

– Ez csupa régi lyuk, amit a legyek és bogarak lárvái csináltak – magyarázta a kocsisom.

Északnak tartó további utunkon többször lőttem az erdő szárnyas vadjaira, fajdtyúkra, nyírfajdra, császármadárra és fehér fogolyra. Mindenütt nagy számmal találtam ezeket a madarakat és egyáltalán nem voltak ijedősek.

Ősszel Alexandrovszk közelében tanuja voltam egy vadászatnak, amely egy kitömött madár segítségével folyt nyírfajdra. A vadászásnak ez a módja meglehetősen otthonos Szibériában. Ismerősömnek, Orloff mérnöknek, sötét posztóból készült madara volt, amelynek két összesodort papirosból csőrt készítettek és hogy hímnek lássék, a fejét két vörös csíkkal látták el. A csalogató madarat, amikor teljesen föl volt szerelve, hosszú póznára tették és a póznát egy nyírfa csúcsában megerősítették. A vadászok számára ágakból kis takaró készült és két katona lóháton elindult az erdőbe, hogy fölriassza a nyírfajdokat, amelyek reggel magasan fönn ülnek a fákon.

A fölriasztott madarak, amikor menekülő útjukon azt látták, hogy a kakas nyugodtan ül a mi nyírfánk tetején, körülröpdösték a csalogató madarat és szépen egymásután leszálltak a szomszédos fákra, ahol élénken civakodtak egymással a helyért. Mikor már valamennyi ült, Orloff megkezdte az öldöklést. A legalacsonyabb ágakon ülő madarakon kezdve, egyiket a másik után lelőtte, mert a nyírfajd olyan ostoba állat, hogy alájuk állhat az ember és mielőtt elröpülnének, egész fáravalót lelőhet.