Part 6

– Kérem, ajándékozzon valamit egy szegény, elbocsátott hivatalnoknak – szólított meg egy óriási férfi, akinek kezében bunkósbot, fején pedig elkopott katonasipka volt. Nagyon jól ismertem a munkára és rendes életre képtelen iszákos ember e fajtáját. Az úgynevezett «mezitlábasok» közé tartozott. Mikor néhány apró ezüstpénzt vettem elő, lenézően mosolygott, tenyerén megtáncoltatta a holdfényben világító ezüstpénzt és ezt mormogta:

– Ilyen pár pénzdarabot ad, amikor pedig az egészet megkaphatom?

Egyszersmind szorosabbra fogta a botját. Szó nélkül kihúztam zsebemből a Mauseromat, megnéztem és ismét visszadugtam szokott helyére.

– Ó, bocsánat – mondta katonás köszönéssel. – Ezzel kellett volna elkezdenie a beszédet. Jójcakát, uram!

Csoszogó, ingatag léptekkel távozott és botját megforgatta a levegőben. De láthatólag félve a Mausertól, amely lyukat fúrhatna a hátába, időről-időre visszanézett. Egyike volt azoknak, akik állat módjára laknak a koreai külváros vakondtúrásaiban és csak éjjel járnak élelem után és rablásra.

Vladivosztok lakóssága tarka népvegyülék volt, teljesen különböző erkölcsi nézetek és életelvek különös keveréke. Voltak ott orosz hivatalnokok, akik ittak és vesztegető pénz kizsarolásával vagy meggazdagodtak vagy börtönbe jutottak; iszákos és kártyázó tisztek; spekuláló kereskedők, kisipari vállalkozók, akik kihasználták a semmiféle törvénnyel nem védett olcsó munkaerőt és visszaéltek vele; banditák, szláv kereskedők, pénzhamisítók és zsarolók; emberek minden foglalkozás nélkül vagy pedig minden elképzelhető foglalkozással az utcai rablástól egész a szabályozott pénzhamisításig; minden ország és minden nép söpredéke, amelyből segítő erőt lehetett kapni minden kalandhoz, mindenféle expedicióhoz, akár aranykutatásról volt szó az okhocski tenger partján, akár fókavadászatról vagy cserekereskedésről Kamcsatka és Anadyr bennszülötteivel, akiktől egy pohár pálinkáért vagy félfont nedves puskaporért egy coboly- vagy hódbőrt lehetett kapni.

Ez az erkölcsi tekintetben teljesen kétes népség volt az alap, amelyből a város élete kisarjadzott. Élete első éveiben Vladivosztok kis orosz vár volt, amely mellett meglapult egy kis város bárokkal, kétes vendéglőkkel, játékbarlangokkal és az előbbi táj mindama szociális jelenségeivel, amelyek megfertőzik az életet a határon.

Kis idő mulva új alakok léptek föl a színen: két német matróz, aki a hajóról megszökött; egy hollandus, aki ellen a bíróság körözőlevelet bocsátott ki; egy svéd és egy finn ember, akiket véletlenül ide a Pacfik-partra vetett a sorsuk; nemsokára csatlakozott hozzájuk egy orosz, aki valószínűleg valamelyik fegyenctelepről szökött meg és közösen kis boltot nyitottak, amelyben főként vodkával, dohánnyal, borral, gyujtóval, gyertyával, szardiniával és kötélárúval kereskedtek. A bolt egymagában jelentéktelen volt, de tulajdonosai villámgyorsan meggazdagodtak, mert földet és telket vásároltak össze, mutatós házakat építettek ott, ahol ma a város főutcái vannak.

Ha az ember meg akarja ismerni e gazdagságnak a forrását, nemcsak a boltban, hanem a városon kívül is kell keresnie. A vállalkozó kalandorok e bandája üzemét kiterjesztette a tengerre is. Volt több kicsi, de gyors és jól fölfegyverzett vitorlásuk, ezekkel megtámadták a gyönge japán, kínai és amerikai hajókat, amelyek szőrmét, ginsenget, antilopszarvat, aranyat és a távoli orosz keleten vásárolt vagy lopott más árút szállítottak. Az ilyen zsákmányt, amíg eladták, biztos helyen elrejtették. A nemzetközi kalandorcsoport éveken át folytatta ezt a jövedelmező üzletet, amely a vállalkozóknak tekintélyes állást biztosított a városban, úgy hogy végre működésüket a tengeren abbahagyhatták és talán kevésbbé kiadós, de teljesen törvényes vállalkozásokkal foglalkozhattak.

Egy bátor államügyésznek az életével kellett megfizetnie azt a vakmerőségét, hogy kutatgatni kezdte a távoli kelet e hatalmasságainak előéletét. Szarvasvadászatra hívták meg és szerencsétlen véletlenségből fejbe lőtték. Halálával végérvényesen véget ért az a kísérlet, amely e «tiszteletreméltó polgárok» sötét multjába óhajtott bevilágítani. Néhányan éltek még közülük, mikor Vladivosztokba jöttem. Mindenki tisztelettel meghajolt előttük; de a hátuk mögött véres részleteket súgtak egymásnak az emberek az életükről és a pacifikparti vizekben folytatott tevékenységükről.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Tengeri rablók és útonállók.

Tavasszal megkezdtem a kirándulást. Husvétkor egy csapat vadásszal átkutattam a Rekord és Putiatin szigeteket, amelyek a part közelében Nagy Péter öblében a Murawieff – Amurszki előhegységnél vannak.

Rekord-sziget egy vadászklubbé volt, amely vadaskertet csinált belőle szarvasoknak. Nagyon dús, buja fű födte, amit a szarvasok nagyrabecsülnek. Százával élnek őzek a szigeten és sohasem hagyják el, jóllehet a tenger télen befagy és így könnyen átjuthatnának a szárazföldre. Nagyon kedvező a vadászoknak az, hogy nemcsak a már ott élő állatok maradnak meg, hanem nyilván a takarmány bőségétől csalogatva, még mások is átváltanak a szigetre.

A klub évente egyszer nagy hajtóvadászatot rendez, de rendesen csak őzet lőnek, mert a klub úgy Rekordon, mint Aszkoldon lehetőleg sok axisz-szarvast életben akar tartani.

Husvét után meglátogattam a Putiatin-szigetet, ahol összekerültem egy lengyel telepesnek, Jankovszkinak a családjával, akinek apját a lengyelek 1863. évi utolsó szabadságharca után mint forradalmárt Szibiriába száműztek. Kitűnő gazdaságot teremtett itt fajlovakkal, földmíveléssel, gyümölcs- és főzeléktermesztéssel.

Tizenhatéves leánya nagyon bátor fehérszemély volt, aki vad lovakon lovagolt és a cowboy vakmerőségével és ügyességével lasszóval kifogta a ménesből a lovat. Láttam, amikor megnyergelt egy lovat, amelyen soha nem ült még senki. Rápattant és mint a szél, eltűnt a messzi síkságon. Egy óra mulva visszatért a tajtékzó lovon, amely engedelmessé és nyugodttá lett.

Jankovszki fiai erős, kemény legények voltak, hatalmas vállal és mellkassal és jó kedvtől meg bátorságtól sugárzó szemmel. Meglátszott rajtuk, hogy ifjú életükben is megismerték már a kalandot és hogy nem ijednek meg semmi veszedelemtől. Hallottam arról, hogy amikor tengeri rablók és hunghutzok megtámadták a szigetet, miként harcoltak szüleikkel együtt és visszaverték az ellenséget. Ők maguk azonban nem akartak erről beszélni, ami nemcsak szerénységüket, hanem egyáltalán jellemük szilárdságát bizonyította.

Egy napot töltöttem Putiatin szigetén. Megcsodáltam Jankovszki méntelepét és versenyistállóját és megszemléltem a kitűnő kínai agyagföld vagy kaolin lelőhelyeit.

Nehány nappal Vladivosztokba való visszatérésem után hallottam, hogy az egyik ifjú Jankovszki, egy nappal azután hogy meglátogattam a szigetet, csak éppen hogy megmenekült a haláltól.

A testvérek fölnyergelték lovaikat és fegyvert fogtak, hogy kacsára vadásszanak. Az erdőn keresztül a tengerpart felé lovagoltak, ahol tavasszal az északnak röpülő kacsák és libák pihenőt tartanak. Mivel az út nagyon kacskaringósan haladt a bokrozatok közt, a fiúk libasorban lovagoltak. Ekkor a fiatalabb, aki hátul lovagolt, rókát vett észre, amely eltűnt a bokorban. Fölemelkedett a kengyelben, megállította a lovát és figyelmesen vizsgálódni kezdett, hogy lövésre kapja az állatot. Hirtelen ijesztő ordítást hallott, amit testvérének hangos kiáltása követett. Lovát a leggyorsabb vágtatásra sarkantyúzva, csakhamar kis tisztásra érkezett, ahol vad, irtózatos látvány tárult a szeme elé. Testvére hátradőlve a ló farán feküdt, amely teljes vágtatással rohant. Egy tigrist vonszolt magával, amely a talpát belevágta a fiatal ember jobb vállába. Mivel a gyorsaság, amellyel tovaröpültek, nem engedte meg, hogy harmadik talpát is fölhúzza és szintén belemélyessze a ló combjába, karmaival föltépte a földet és a bozótot.

A fiatalabb Jankovszki végigvert a lován és utolérte a küzdők csoportját. Az öregebb testvér már-már elvesztette öntudatát, mivel a tigris csaknem egész súlyával a vállán csüngött, amelyből szertesugárzott a vér valamennyiükre. A fiatalabb testvér odalovagolt a tigrishez és amikor ez vad dühvel feléje fordította a fejét, revolvergolyót röpített a fülébe. A tigris nem tudott többé megkapaszkodni a lóban és lovasban és lassan lecsúszott a földre, ahol a fiatal Jankovszki, mielőtt a testvérén segített volna, még nehányszor a fejébe lőtt. Mindketten, a lovas és a ló, alaposan össze volt marcangolva és sok vért vesztett. A mentő lesegítette testvérét a lóról, a sebét az ingéről letépett csikokkal bekötözte és haza vitte. Azután egy cseléddel visszatért a harc helyére, megnyúzta a tigrist és diadalmi jelvényével haza ment.

Ilyen fából vannak faragva ezek a fiatal emberek. Szoros érintkezésben a természettel nőnek fel, egyre vakmerő kalandok és veszedelmek várnak rájuk, amelyek bátorságot, akaraterőt és lélekjelenlétet kívánnak. Kemény iskolát kell kijárniok, de ez jó iskola, mert az ifjúságon múlik a nép sorsa, szerencséje és nagysága.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A kifosztott tenger.

A szén és az arany lelőhelyeinek tanulmányozása során föl kellett keresnem a Possziet-öblöt is és kikötőjét, Nijegorodszkit, amely Usszuriföld déli részén az orosz-koreai határ közelében van.

Ennek az öbölnek a partján van Novokijevszk, kis helyőrségi város nehány tiszttel. Itt az országnak dél felé való megvédésére valamikor erődöt akartak létesíteni. De a tervtől elállottak és az öbölben csak ez a magára hagyott kis város maradt meg, ahol az emberek elrészegeskedtek, mindenüket elvesztették a kártyán, öngyilkosok lettek és egyátalán olyan különös módon szórakoztak, hogy egész fejezetet kell szánnom az elmondására.

A várost nagyon sűrű erdő veszi körül és közel esik a koreai határhoz. Itt-ott úgynevezett fang-tze, többnyire kínai vadász háza, ötlik az ember szemébe. Vladivosztok és a város közt kis postahajók közlekednek; csak kevés utast szállítanak, mert ennek a városnak kereskedelem és ipar tekintetében nincs semmi jelentősége és nem is vonz senkit.

A várost körülvevő erdőben azonban sok gyalogösvény és sajátságos épületek láthatók, alacsony, a cserje közt elrejtett és félig a földbe ásott gunyhók balkontetővel, amely fűvel és bokorral van benőve. Azt a fölvilágosítást kaptam, hogy ezek zasidkik, azaz állatok és madarak vadászására szolgáló leplezett lövőhelyek. Egy Popoff nevű tiszt, akivel vadászni voltam, mosolygott, amikor a zasidkire fordult a beszéd és azt mondta:

– Ez lesállás a fehér hattyúk ellen. Kozákjaink építették nem régen és bár sokkal ritkábban, de még ma is fölkeresik.

Akkoriban nem kérdezősködtem részletek után, bár nagyon meglepett, hogy a kozákok az erdőben és nem a tengerparton leskelődnek a hattyúkra. Erre az elnyomott kérdésre egészen váratlanul nehány nap mulva kaptam meg a választ.

A Possziet-öblöt vizsgáltam át és kis katonai gőzösön az öbölben cirkálgattam. Meglepetésemre semmi élő lényt sem vettem észre a vízben, még moszatot sem, ami pedig oly szerfölött sűrűn található a japán tenger minden öblében. Ezt a hajó kapitánya leplezetlen elkeseredéssel így magyarázta meg:

– Hiszen tudja, hogyan szokta a kormányunk az állami üzleteket elintézni! Öt évvel ezelőtt megengedte a japánoknak, hogy ebben az öbölben halászhassanak. Minden halat kihalásztak, búvárok segítségével kikotortak minden moszatot, a tengerfenékről minden osztrigát és rákot kifogtak és a halászterületet mint kihalt vízi sivatagot hagyták el, ahová hal nem jön többé. Ha látni óhajtja, adok búvárruhát és kis sétát tehet az öböl fenekén.

Szavai fölkeltették kíváncsiságomat, el is fogadtam tehát ajánlatát. A kapitány a város közelében megállította a hajót és parancsot adott, hogy bocsássanak le egy csónakot légszivattyúval és búvárkészülékkel. Belebújtam a vastag ólomtalpú cipővel ellátott gumiruhába és fejemre borították és megerősítették a búvársisakot. Azután a kötéllétrán lemásztam a vízbe. Egy másik búvár a csónak túlsó oldalán bocsátkozott le. A fenékre érve körülnézegettem és óvatosan kezdtem lépkedni az öböl iszapján. Deszkákat láttam, melyek a vízben megdagadtak és vasdarabokat; távolabb vasmacska feküdt láncmaradékkal, amely az iszapban félig elsülyedt; mindenfelé megrozsdásodott konzervdoboz, széttört üveg, rongy és kötélmaradék volt szétszórva; de élet nyomát nem láttam sehol. A tenger feneke teljesen meztelen volt. Nem láttam tengeri moszatot, sem halat, tengeri anemonát vagy meduzát, még csak kagylót sem. Igazán minden élő lénytől elhagyott pusztaság volt, mintha minden meg volna fertőzve. Szomorú, vigasztalan látvány. Meghúztam a kötelet és csakhamar ismét a hajón voltam, ahol kihámoztak búvárruhámból.

– Nos, nem kedves ez a vidék? kérdezte gúnyosan a kapitány.

Amikor beszámoltam neki a szerzett benyomásokról, szomorúan lehajtotta a fejét és elfordult.

A koreai határhoz szolgáló út közvetlenül Novokijevszk mellett vitt el a Szikhota-Alin lomberdővel födött előhegységén át, de senki sem utazott ezen az úton. Sztratégiailag fontos volt, de általában nem használták soha, mert voltak más, titkos ösvények és a fehérbe öltözött koreaiak, miután a maguk és néha éveken át egymagukra otthon hagyott családjaik számára törvényes vagy törvénytelen módon megszerezték Usszuriföldön a megélhetés eszközeit, ezeken az ösvényeken mentek haza melankólikus hazájukba.

Amikor egyszer nehány tiszttel a koreai határ közelében vadásztam, Nikolszk-Usszuriszkiból és a határ mentén levő kozák őrfalvakból való kozákok voltak a vezetőink. Őzekre vadásztunk, amelyek tömegével legeltek a magas fűben és a hegyoldal sűrű bokrai közt.

Egy őzet üldözve, amely fiatal tölgyek sűrűjén át föl a hegynek menekült, néhány szikla mögött valami alakot vettem észre. Mivel eleinte embernek hittem, hangosan rákiáltottam, hogy vigyázzon, mert vadászásunk közben könnyen golyó érheti. Mert nem kaptam feleletet, feléje tartottam. Hirtelen hangos dörmögést hallottam és egy nagy fekete medvét láttam, amint a sziklák mögül kiugorva a lejtőn lefelé cammog a szakadékba. Láttam miként hajladoznak a bokrok az állat súlya alatt, de magát a medvét nem figyelhettem meg.

Éppen üldözésére indultam, amikor lövést hallottam, amely a viszhangtól visszaverve, messze a hegyek közt elhalt. Hallottam azután azt is, hogy kozákjaink egyike odakiáltotta a társának, segítsen a medvét földarabolni. Odaérkezvén a kozákokhoz, megállapítottam, hogy a medvét szívén érte a golyó és a kozákok már éppen a megnyúzásához fogtak.

A leölt állat mellett a sűrű fűben nehány posztórongyot és elrohadt sárga gyapotnak némi maradékát találtam. A kozákok, amikor látták, hogy ezeket a maradványokat figyelem, fölnevettek.

– Egy fehér hattyú ment erre és én elcsíptem, monda vihogva egy öreg kozák, aki mesteri módon darabolta szét a medvét. Ez két évvel ezelőtt történt. Unokaöcsémmel, egy imani kozákkal jöttem ide, hogy fehér hattyúk után kémlelődjünk, mert tudtam, hogy tömegével járnak erre.

– Mik azok a fehér hattyúk? Kérdeztem.

– Koreaiak, uram, koreaiak, mondta megelégedetten. Az amuri aranybányáktól a Szungakhától, Mai-hotól és az Imperator-öböltől jönnek és egész tömeg drága holmit cipelnek a hátukon: aranyport, pantit, ginsenget, borostyánt, mosuszszivacsot, gyöngyöt, coboly-, hermelin- és nyestbőrt. Hogyan engedhettük volna meg, hogy mindezt elvigyék, amikor mi keresztények is olyan jó hasznát vehetjük.

És újra nevettek.

– Hát mit csináltok? – kérdeztem, de már kitaláltam a valót.

– Nagyon egyszerű a dolog. Az utakon zasidkit csinálunk és nyugodtan várunk. A koreaiak egyenként jönnek, mert egyik sem bízik a másikban és a legelrejtettebb ösvényeket keresik föl. Ha a kozákok léptek vagy fejszecsapás zaját hallják, avagy éjjel tűzfényt vesznek észre a fák csúcsán, odalopódzkodnak a fehér hattyúkhoz és elveszik tőle, ami a batyujában van. A koreai néha fejszéjével vagy késével védekezni próbál; ilyenkor egy golyó mindörökre lecsöndesíti. Akárhogy sír és átkozódik, a kozák megöli; mert mit ér egy érzéketlen hattyú élete! És előbb-utóbb úgyis meg kell halnia.

Az öreg kozák mindezt nyugodtan és vigyorogva mondta el és nem volt okom, hogy ne higyjek neki, különösen mivel láttam a koreai ruha – talán vérrel áztatott – rongymaradékát és a sűrűségben ráakadtam nehány ilyen leshelyre.

– De hiszen ez bűn! mondám keményen szemébe nézve a kozáknak.

– Ugyan, micsoda bűn az! felelte a fiatalabbik. Hát ezek is emberek? Csúszómászók ezek és annyian vannak, mint a kacsák! Most már ritka ez a vadászat, mert vasutat építenek, hajót használnak és csak a legszegényebbek vándorolnak az erdőn keresztül. Azonkívül egy fehér hattyú megöléseért hat hónapi fogsággal büntetik a hatóságok a kozákot és a parasztot. Sőt Fomenko Kyrill egy egész évet kapott, mert valami konzul avatkozott bele a dologba. A konzulnak szintén ösvényen járó kínaiak beszéltek a tettről, akik látták, amikor Fomenko kifosztotta a hattyú batyuját. Azelőtt szabadság volt itt, paradicsom az erős, bátor férfiaknak! De ennek az időnek vége van. Most átmégy az erdőn és íme, a táviró láthatatlanul utánad sompolyog, senkisem tudja, hová és minek. Azt hiszem, csak azért van, hogy a szabad embernek alkalmatlankodjék.

Mindkét férfi alaposan elátkozta a civilizációnak e kellemetlen találmányát. Miután munkájukat a medvén befejezték, csatlakoztak a vadászokhoz.

Nemsokára nagy rétre érkeztünk, ahol egy fácánfalkát vertünk föl. Örültem neki. Minden lépésünk szürke- vagy barnafoltos tyúkot riasztott föl a fűből vagy bokorból, vagy pedig pompás kakast, amelynek nyaka és melle sárga, arany, szürke, vörös, fénylő kék és bíbor színben ékeskedett. Sok fácánt lőttem. Fácánt könnyű lőni, mert a madár zajongva röpül föl és lassan emelkedik harminc-negyven lábnyira. Akkor azután egyenes vonalban és gyors, de egyenletes röpüléssel menekül. Unalmas a lövés a fácánra, ha nem sűrűn benőtt területen vadássza az ember, ahol ügyesnek és gyorsnak kell lennie az embernek, ha jó célhoz akar jutni. Ez áll különösen Usszuriföldön, ahol tömegével van fácán. Két tiszttel együtt egy nap alatt kétszázhetven madarat lőttem a Possziet-öbölnél.

Ilyen az a vadászparadicsom, ahol más vad közt megtalálható a «fehér hattyú» is, a szerencsétlen koreai vándor, aki miután állandó veszedelem közt kis vagyont szerzett az usszuri erdőkben vagy a Szikhota-Alin szakadékaiban, a hazájába tér vissza, ahol az atyáktól és férjektől magukrahagyott családok szenvedéssel és fáradtsággal teli életet éltek. Gyakran hiába várnak a férfiak visszatérésére, hasztalan remélnek jobb időt, mert reményükből nem marad meg más, mint nehány véres rongy vagy a kozák leshelyek közelében a hegyi ösvényeken néhány megfehéredett csont.

Ezek a gondolatok nehezedtek reám, amikor Usszuri földön a fehér hattyúk vándorútján jártam; a fehér hattyúkén, akik tavasszal tele reménnyel mennek északfelé és ősszel térnek vissza délre, csak azért, hogy oroszok gyilkos kezébe jussanak, akik kultúrát akarnak adni a távoli Keletnek.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A tigrisklub.

Nehány napig Novokijevszkben maradtam és időmet nagyobbára a helység katonasága körében töltve, a város életét tanulmányoztam. Ebben a kissé különös társaságban főként olyan tisztek voltak, akiket valami eltévelyedés miatt helyeztek el ide; állami pénz elsikkasztásáért, iszákosságért, katonák bántalmazásáért vagy megöléseért.

Teljesen demoralizált, elveszett emberek voltak, akik csak a pálinkában, a kártyázásban és erkölcsileg lealacsonyító dologban lelték kedvüket. Nagyobbára agglegények voltak. Mihelyt tiszti család jött oda, mindjárt botrány, regény és párbaj lett belőle. Csak elvétve történt meg, hogy jó családból való rendes és jóhírű embert helyeztek ide. Ezeknek élete szakadatlan kín volt. Nem tudták megszokni a kikötőváros kellemetlen szolgálati- és életviszonyait és idejük jó részét az egyetlen ott lehetséges szórakozással, vadászással töltötték el, mert könyv, társaság vagy művelt embernek való más szórakozás nem volt Novokijevszkben. A tisztek többsége, akikről följebbvalóik csaknem megfeledkeztek és sorsukra hagyták őket a holt öböl partján levő félreeső helyen a koreai határ közelében, egészen sajátságos életet folytatott. Ezeknek az elveszett embereknek az élete homéri részegség, vad kártyázás és folytonos, gyakran véresen végződő civakodás volt.

A Possziet-öböl partján levő tisztek züllő élete legvilágosabban a Tigrisklubban nyilvánult meg. Mikor ebben a városban voltam, ennek a klubnak titokban kellett összejöveteleit megtartania, mert a hatóságok nem akarták megtűrni. Húsz évvel előbb azonban a nagy nyilvánosság előtt folyt az élete és híre elterjedt nyugatra egész Szibéria centrumáig. Akkor ez a különös neve volt: A Lándzsanyelek Társasága.

Egy öreg tiszt, aki éveket töltött Novokijevszkben, beszélt nekem róla.

– Rendesen este, nagy ivás után a kaszinóban, piszkos sötét barakkban jöttünk össze; az alkoholgőz, amely betöltötte, akkora volt, hogy a józan ember, ha belépett ebbe a barlangba, megrészegedett volna tőle. Az iszákosság megbolondítja vagy melankólikussá teszi az embert; így jött létre egy különös időtöltés, az úgynevezett «tigrisjáték». A klub tagjai bementek egy helyiségbe, amelyet egyetlen szál gyertya világított meg. Sorshúzással vadászokra és tigrisekre oszoltak; fehér volt a vadász, a tigris vörös. Újabb sorsolás az első párt jelölte meg, amely a játékot megkezdte. A vadász revolvert, a tigris csörgőt kapott.

A többiek a fal mellé állított létrák felső fokain foglaltak helyett; a padlót a vadásznak és a tigrisnek engedték át. Amikor így minden el volt rendezve, szolgák a nézők számára vodkával teli nagy poharakat hoztak, a két ellenfél számára pedig tiszta alkoholt vagy arrakot. Miután e «hűsítő italokat» megitták, a szolgák elfújták a gyertyát és gondosan betéve maguk mögött az ajtót, eltávoztak. Elhangzott a vezényszó: «Kezdődik a vadászat» és megkezdődött a játék.

A tigris a sötétben zajtalanul lopódzott köröskörül, mert a játék előtt az ellenfelek levetették a cipőt. Elbújt a szoba sarkában, lefeküdt vagy mászott erre-arra, hogy tévútra vezesse a vadász fülét és éberségét.

Egyszerre csak a csengő éles hangja, majd lövés hallatszott.

Néha, ha a tigrist megölték vagy megsebesítették, zuhanás tompa zaja követte a lövést; néha pedig kárörvendő kiáltás:

– Nem talált! Most maga vegye a csengőt!

A játszók szerepet cseréltek és tovább folyt a játék, míg valaki talált vagy bizonyos számú lövést tettek. A Tigrisklubban lezajlott ilyen éjjel után a reggeli őrjáratok az öböl partján akárhányszor tragikus bizonyítékát találták e borzalmas társasjáték létezésének. Bár mindenki egészen jól tudta, hogy mi történt az illető klubtaggal, a hivatalos jelentés mindig így szólt:

– Egy tisztnek holttestére akadtunk, aki a fegyverrel való könyelmű bánásmód következtében életét vesztette.

Az öreg tiszt, aki nekem mindezt elmondta, egyideig szótlanul ült és elgondolkozott a novokijevszki kaszárnyákban eltöltött évein; azután fölvetette a fejét és ezt mormogta:

– És ez a játék mégis még mindig jobb volt, mint sok minden más városi és kaszárnyai életünkben ott a Possziet-öbölnél. Rettenetes élet volt!

Csöndesen káromkodott és pipáját szopogatva ismét hallgatásba merült.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A vörös ginsengördög.

Nehezen, nem, sohasem fogom elfelejteni a Vladivosztoktól északra eső területre tett kirándulásomat, amelyen szén és arany után végeztem geológiai kutatást. Ez az usszuri erdő vad taiga, zöld óceán, északi és déli flóra keveréke. Itt, az usszuri öböl partjától valamivel beljebb a középső Szikhota-Alin csöndes, elhagyatott szakadékait találtam. Kacskaringós és olykor elvesző erdei utak szolgáltak az egyik fang-tzetől a másikig; ezekben a vadászgunyhókban orosz és kínai vadászok laktak.

Gyakran betértem ezekbe a gunyhókba. Néha szívesen és barátságosan fogadtak; de nem egyszer otthagyta a gunyhó tulajdonosa a lakását és elbújt a sűrűségben; megesett az is, hogy valami láthatatlan puskából kiröpült golyó fütyült el a fejem mellett, figyelmeztetésül, hogy jó lesz, ha elkerülöm az emberi társaság ellenségének lakását.

Egyik este az ágak közt fényt láttunk átcsillámlani. Feléje tartottunk és csakhamar agyaggal tömített kis gerendaházhoz érkeztünk. Ezt a fang-tzet cölöpkerítés vette körül, amelynek durván megmunkált deszkából készült erős ajtaja volt. A rácsos kapu előtt bebocsáttatásért kiáltottam és a kozák, aki vezetett, a puskaaggyal dörömbölt a gerendákon. Végre tompa, érthetetlen röfögésszerű hangon valami mormogást hallottunk. Az ajtó lassan kinyílt, elsőnek egy papiroslámpás tűnt elő, amit egy kínainak sovány, ijedt arca követett, rémültében tágra meresztett szemmel. Copfja a feje köré volt csavarva és a frizurájába keresztbe pipa volt tűzve.

– Ni liao tao (hogy vagy)? – üdvözölte őt a kozákom, amennyire csak kínaiul tudott.

A kínai a fejét rázta és mormogott valamit, de semmit sem értettünk belőle, bár vezetőm egészen folyékonyan beszélt a mandzsuországi tájszóláson. A kínai rekedt, súlytalan hangján tovább dünnyögött. Végül jól kinyitotta a száját és lámpáját az arca elé tartotta, mire megláthattuk, hogy a nyelve ki volt vágva, elülső fogai pedig mind ki voltak törve.

A kozák nemsokára megértette a nyomorékot és elmondta nekem, hogy a háziúr ginsengkereső, akit egykor itt az erdőben hunghutzok támadtak meg a házában. A rablók ráparancsoltak, hogy adja át egész drága gyökérkészletét és amikor azt megtagadta, hozzáfogtak a megkínzásához. Végül kivágták a nyelvét, de akkor sem árulta el, hogy hol rejtegeti nagyértékű gyökereit. Amikor ezt a kínai dadogással és taglejtéssel elmagyarázta nekünk, mintha azt akarta volna velünk megértetni, hogy e megcsonkítása után nem fél már semmitől és senkinek, nekünk sem árulja el a titkát.

Megszálltunk a házában és próbáltunk kényelembe helyezkedni. Friss füvet hoztunk, hogy jó fekvőhelyünk legyen, lenyergeltük lovainkat és a fang-tze mellett kis fészer alá kötöttük őket; vizet merítettünk a folyóból és hozzáláttunk a vacsorakészítéshez. A bizalmatlankodó kínait megnyugtatta az, hogy semmit sem kértünk tőle, sőt dohányt és cukrot adtunk neki. Egy kosár fácántojást és egy csomó tengeri kelt hozott nekünk.

Vacsora után, amit velünk együtt fogyasztott el, közlékenyebb lett. Gyorsan és hangosan mormogott, a kezével magyarázgatott és a helyiség szögleteibe tekintgetett. Végül egy pillanatra eltűnt valami barlangfélében, ahonnan titokzatos arckifejezéssel bukkant ismét elő. Amikor a kang-hoz (kínai téglaágy légfűtéssel) közeledett, az egyik kezében volt valami, amit a másikkal elfödött. Gyertyáink fényében két vastag, különös alakú barna gyökeret tett a kangra. A gyökérnek határozottan emberi formája volt fejjel, törzzsel, lábbal és kézzel. A kozák, szakértő ebben a dologban, figyelmesen nézegette a gyökereket és szomorú sóhajjal így szólt:

– Vladivosztokban vagy Kabarovszkban e ginsengeknek dupla súlyát aranyban lehetne megkapni, mert ezek itt egészen ritka értékű, régi, gyógyító erejű gyökerek.

Sóhajából és sajnálkozó, elgondolkozó arckifejezéséből arra következtettem, hogy ha én nem lettem volna ott, a néma kínainak új megkínoztatásra kellett volna elkészülve lennie és hogy kénytelen lett volna elárulni, hol rejtette el ezt a Keleten annyira keresett kincset.

Éjfél felé megérkezett egy másik ginsengkereső, a nyomoréknak a társa. Óriási ember volt, szigorú, csaknem ijesztő tekintettel, széles vállal és a tarkója hatalmas volt, mint a medvéé. Az egész ház rengett, amikor végigment a szobán. Kihívóan elénk állott, végigmustrált bennünket és kérdő tekintetet vetett a társára. A felelet láthatólag tetszett neki, mert fegyverét a sarokba támasztotta, övéből elővette a fejszéjét, oldalt ránk pillantva a zsebéből kis bőrzacskót húzott elő és átadta a társának, aki a zacskót a világosság felé fordulva kibontotta és vizsgálódva nézegette a zsákmányt. Nyilván jó volt, mert tele örömmel dünnyögött és tapsolt, mint a gyerek. Az óriás nehézkesen levetköződött, kis köleskását falt le, teát ivott és nagyokat ásítva ledőlt a kangra. Nemsokára hortyogott, mint a disznó, míg a néma még egyszer eltűnt a barlangjában és sokáig ottmaradt. Mintha guruló kő zaját és vasnak tompa csörömpölését hallottam volna; talán csak álmodtam, mert nem tudtam, hogy mikor jött vissza a nyomorék.

Virradatkor fölkeltünk és száraz kenyérrel meg kétszersülttel megittuk a teánkat. A mindig vigyorgó és nagyon fáradt óriás bőbeszédűnek és pajtáskodónak mutatkozott. Meglehetősen jól beszélt oroszul, mert több éven át boy volt Vladivosztokban. Amikor elképzeltem, hogy ez az elefánttermetű és medvenyakú szolga tálat, kristálypoharat törülget vagy finom fehérneműt vasal, őszintén bevallva, nem szabadulhattam attól a gyanútól, hogy akkor jelentékeny kárt okozhatott.