Part 17

– Várj egy pillanatig – kiáltottam – veled megyek.

A fiú kicsi, de mély patakhoz vezetett és ott fölkeresett egy mesterséges vízesést, amely mély lyukat vájt a sziklás fenékbe. Ahogyan a kanalat teszi az ember az edénybe, a fiú éppen úgy merítette bele a kosarat a lyukba és keresztülhúzta rajta. Most láttam csak, hogy az öreg asszonynak igaza volt. Öt darab meglehetősen nagy khairuszt vagy ázsiai pisztrángot fogtunk és néhány perc múlva akkora készletünk volt, amekkora elegendő még egy annyira éhes utasnak is, aminő én voltam. Félórával később már el is fogyasztottam az ízletes zsákmányt és áldottam a gondviselést, mert Ázsia vizeiben éhes utasok számára ilyen mindig rendelkezésre álló és pompás étel van.

Amikor a Katun mentén folytattam az utamat, az este egy kis faluban lepett meg, amelyben nem volt több tizenöt háznál. Kiszemeltem az egyiket, amely valamivel tisztábbnak látszott a többinél és szállást kértem.

– Kérem, tessék bejönni – mondta a háziúr, egy komoly külsejű öreg paraszt. – Társaságot is talál, mert éppen most érkezett meg Ongudaiból egy hölgy, aki úton van.

Lovamat bekötötte az istállóba, míg én bőrzsákommal bementem a szobába, ahol az olajlámpa világánál egy feketébe öltözött fiatal asszonyt pillantottam meg, akinek nagy sötét szeme és intelligens, de szomorú arca volt. Amikor meghajoltam előtte, meglehetősen visszautasító pillantást vetett reám és köszönésem viszonzásául alighogy a fejével biccentett. Mialatt a háziakkal a vacsoránál ültünk, vele beszélgettem és megtudtam, hogy egy mérnök felesége és hogy Ongudaiba érkezett, amely Nyugatszibíria lakóitól sűrűn fölkeresett gyógyhely az Altai-hegységben. Meglepett, hogy ebben a faluban találkozom vele, egy alig járt úton, de erre nézve nem kérdezősködtem, mert ez nem tartozott reám.

Éppen elkészültünk a vacsorával, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és egy magas, szikár férfi lépett be. Különös tüzes szeme volt és hosszú, fekete haja, amelybe már sok ősz szál keveredett, leomlott a vállára. Szerzetesi ruha volt rajta. Nyakán vastag ezüst láncon nagy ezüst kereszt függött.

Keresztet vetett és anélkül, hogy bárki is egy szót szólt volna, leült az asztalhoz. A parasztok tisztelettel és figyelemmel nézték az új vendéget. Egyenesen, szótlanul és mozdulatlanul ült. Titokban megfigyeltem és észrevettem, hogy az asszony, amikor szomorú, szinte tragikus szeme a szerzetes tekintetével találkozott, hirtelen elpirult és utána láthatóan elsápadt. És sovány ujjának ideges rángatódzása elárulta a fölindultságot, amely keresztüljárta. A szerzetes is úgy egymásra szorította összekulcsolt ujjait, hogy keze egészen foltosnak látszott.

Valami készülődött ebben a helyiségben és ebben az elhagyott faluban, de micsoda? Írói ösztönöm arra kényszerített, hogy a talány megfejtése végett itt maradjak.

A szerzetes megivott egy pohár teát, fölkelt, a jelenlevőket mind megáldotta és némiképpen súlytalanul, de mégis sokat jelentően ezt mondta:

– Holnap vasárnap van. Én végzem az istentiszteletet.

Még egy éles és átható tekintetet vetett az idegen nőre, aki mélyen lehorgasztotta a fejét, azután kezét áldásra emelte, az egész társaság felé futólagosan keresztet vetett, kiment és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Sokáig csönd volt a szobában.

Alaposan megfigyeltem az asztalnál ülőket és föltevéseim szerint minden arcot vizsgálgattam.

– Borzasztó ez a szerzetes – mondta végül mély sóhajjal a háziúr.

– Bizony – kontrázott két egyszerű parasztasszony – borzasztó!

– Szent ember – vetette ellen meleg és váratlanul erős hangon az ismeretlen asszony. – Ez a szerzetes nagy igazságokat mond. És ha borzasztóak is, a bűneink nem százszor borzasztóbbak-e? És annál többet szenved érettünk ő, a szent.

Mialatt így belemelegedett, figyelmemet fölkeltette az egyik ablak, ahol véletlenül egy árnyat láttam föltünni, amely azonnal ismét eltünt. Egy pillanat múlva megint láthatóvá lett és azután egy halvány arcot pillantottam meg aggódó szemmel.

– A lovam után kell néznem – mondám és kimentem.

Gyorsan a ház szögletéhez osontam és amikor körülkémlelődtem, egy jól öltözött embert vettem észre, aki megfeledkezve az egész világról, benézett az ablakon. Most már biztosra vettem, hogy valami komoly dolog volt készülőben ebben a félreeső erdei zugban.

Visszamentem a házba és éjjeli nyugalomra tértem. A vékony válaszfalon át sokáig hallottam a szomorú arcú asszony sírását és imádkozását, míg végre Istenhez, a béke és életerő adományozójához intézett hő és szenvedélyes imádkozásának mormogása elaltatott.

Reggel, amikor fölébredtem, kis tejet ittam, azzal az ürüggyel, hogy vadászni akarok, fogtam a fegyveremet és kimentem. A hegylejtőn bokrok közt elrejtőztem és vártam. Nemsokára néhány férfi és asszony jött ki a házakból. Jámborul keresztet vetettek és az erdőbe vívő mellékútra tértek. Az ismeretlen nő nemsokára ugyanabban az irányban követte őket. Amikor már jó darab útat megtettek, észrevétlenül követtem őket. Körülbelül két mértföldet tettem meg, amikor a cserjésben zörgést és lépések zaját hallottam. Fölemeltem a fegyveremet.

– Ne lőjjön – szólalt meg egy tiszta és művelt hang és a cserjésből előbukkant az az ember, akit a múlt éjjel az ablakon láttam a szobába kémkedni. Mindjárt megismertem a ruhájáról és ápolt kis szakálláról.

Amikor kérdőleg ránéztem, megértett és kétségbeesett kézmozdulattal ezt susogta:

– Semmit sem mondhatok, semmit sem, nem merek mondani… De tudom, hogy nagy szerencsétlenség fog történni.

Láttam, mennyire kétségbeesett és megrémült és éreztem, hogy nincs jogom a firtatásra. Cigarettával kínáltam és közömbösen megkérdeztem:

– Hová visz ez az út?

– Egy kis szkeethez (szektakápolna), ahol ma istentisztelet van.

– Köszönöm, Isten önnel – feleltem és az úton tovább indultam, míg ő nekivágott a bokroknak.

Időközben az erdő ijesztően és fenyegetődzően hallatni kezdte a szavát. A szél meghajlította és ráncigálta a fák csúcsát. A sötét égen át óriási sötétszürke felhő, a vihar hírnöke, vitorlázott. Előtte fehér, ronggyá tépett, alakjukat egyre változtató fürtös felhők rohantak. Valahol a bokrok közt karvaly kiáltozott, míg az erdő fölött borzalmas károgással varjúsereg keringett.

Az út, amely eddig az erdőben kígyózott, most kivitt belőle és pedig egy tágas, bokrokkal és nádassal benőtt mocsárterületre, ahol a puha talaj engedett a lábam alatt és besüppedt úgy, hogy a legközelebb levő bokrok minden lépésemre megremegtek és meghajoltak. Észrevettem, hogy az út alatt mély, csúszós pocsolya van.

Még csaknem egy órahosszáig mentem tovább. Akkor széles erdei rétre jutottam, amelyet komor fák körítettek. A rét másik végén nyírfagerendákból összeácsolt kis kápolnát láttam, amelyet feketére festett az idő és kereszttel ellátott kis kupola magaslott föléje. Amikor odaérkeztem, éppen egy másik faluból jött néhány paraszt lépett be a kápolnába és velük bementem én is. A belseje sötét volt, szűk és a körülbelül ötven főnyi község zsúfolásig megtöltötte. A legsötétebb sarokban kerestem magamnak helyet és körülnéztem. Az egyetlen kis ablaknál közönséges deszkaasztal állott vaskereszttel és bibliával. A bal sarokban a portól megfeketedett Krisztus-kép függött, előtte függőlámpásban két satnya viaszgyertya lobogott szomorúan. Aszerint, amint a kis lángnyelvek lelapultak vagy fölemelkedtek, árnyék vagy fény surrant át a szomorú és aggódó arcú, töviskoszorúzta Megváltó képén. Időről-időre mintha életre kelt volna a szeme és szenvedést meg könyörületet mutató szája mintha mosolygott volna. A parasztok tiszteletteljes félelemmel néztek föl az Istenfia arcára, amely szinte élt. Térdre hullottak, keresztet vetettek és homlokukkal a földet érintették.

Az asztal előtt, mintha kőből lett volna kifaragva, mozdulatlanul állott a szerzetes alakja. Sápadtan, égő szemmel mereven kinézett az ablakon és vékony ajka valamit suttogott. Az asztaltól nem messze az idegen nőt láttam térdelni; tekintetét a földre irányítva áhítatos imádkozásba látszott elmerülni.

A szerzetes hirtelen mozdulattal megfordult a közönség felé, tűzben égő szeme végigcsillogott az embereken és hangos szóval, amely mindenkit lenyügözött, ezt hirdette:

– Lelki szememmel látom az Istent, e világ és lelkünk megteremtőjét látom közeledni, Istent, minden szerencse és minden gazdagság ajándékozóját, Istent, az emberi bűnök bíráját. Imádkozzatok és kérjétek egész lelketekkel, szívetek egész hevével, hogy testi alakban szálljon le hozzánk, mutassa meg magát nekünk és bennünket, bűnösöket méltasson jelenlétére.

E szavak után csaknem földig hajolt és kezét kinyújtva, olyan testtartással, amely könyörgést és töredelmességet fejezett ki, végigment a község közepén, ahol utat nyitottak neki. Ahol elment, ott térdre hullottak az emberek és forró imádságot kezdtek suttogni; földre hajtott fejjel hiszterikus félelemmel és lelkiismereti mardosással sóhajtoztak. Kívülről behallatszott a szerzetes imája.

– Urunk, te könyörületes! Urunk, te a mi bíránk és nagy uralkodó! Jőjj a templomodba, ahol ha beléptél a házadba, nyájad teljesíteni fogja akaratodat!

A gyülekezet várakozásteljes borzongásban megmerevedett és visszafojtott lélekzettel térden maradt. Mintha felelet lenne a szerzetes imádságára, behallatszott az erdő nyugtalanító zúgása, az erdőé, amelyet a kezdődő vihar korbácsolt végig. Távoli haragos mennydörgés bömbölt és behatolt a kápolnába.

– Itt vannak szolgáid és rabszolgáid, ó Uram – hallottam a szerzetes közeledő hangját. Hogy a megfertőzött földet tisztára mossák, készek vérüket áldozni a világ bűneiért.

A szél megint erőre kapott és behozta a haragos vihar szavát.

Egy pillanattal később láttam, hogy a szerzetes visszajön a kápolnába. Térden csúszott hátrafelé, arcával csaknem a földet érintette és kinyújtott kezével mintha valami láthatatlan alakot kísért volna. Senkisem mert odapillantani, amikor a kápolna ajtaján bejött, mindenkit hatalmas, vallási borzongás tartott lenyügözve. Odapillantottam a szerzetesre és láttam, hogy senkisem volt előtte. Tudtam jól, hogy a szél, a menydörgés és a vihar zúgása az erdőben véletlenül felelt a lázas szemű szerzetes szavaira, de mégis éreztem, hogy az én szívemet is borzongás fogta el és hogy agyam nem tudott hidegen és logikusan gondolkodni.

Azt az asszonyt kerestem. Még mindig térdelt, de szemét fölemelte a Krisztus-kép felé. Tágra nyitott, könnyel, reménnyel és várakozással teli szeméből oly erős hit sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mintha a legkorábbi keresztény időkben, valami Nero vagy Kaligula korabeli, római katakombába kerültem volna vissza azok közé az emberek közé, akik holnap vadállatoknak vagy kegyetlen afrikai rabszolgáknak kiszolgáltatva az arénában fognak térdelni.

Gondolataimat megszakította a szerzetes, aki talpra ugrott és óriásként állt előttünk. Azután karjának kétségbeesést kifejező mozdulatával megint leroskadt a földre. Ismét fölállott, az asztalhoz futott, majd újra az ajtóhoz. Végre rekedt hangon kiáltotta:

– Te elmégy?… Nyájadat a bűn és gonosztett zsákmányául engeded? Ne hagyj el, te nagy, könyörületes Isten! Fogadd el áldozatunkat!

Még egyszer a földre vetette magát, hogy rögtön újra fölkeljen. Megint a kápolna közepére jött és lélekzetfogyott, rekedt hangon sürgetően és parancsolóan kiáltotta:

– Isten népe, elhagy bennünket! A teremtő és király elhagy bennünket!… A földön ismét gonosztett, bűn és rémület fog uralkodni! Véretekkel kérjétek őt, hogy jőjjön! Vérrel!… Gyorsan!… Gyorsan!…

A szerzetes szava a lelkek legmélyére hatolt, izgatott, megölte az akaratot, parancsolt és végül sziszegésbe átmenve, megismételte:

– Gyorsan!… Gyorsan!…

Nyögés, zokogás és mély sóhajtozás töltötte be az alacsony, fojtott levegőjű helyiséget. Az egyik sarokban mozgolódás támadt. A tolakodó tömeg utat adott egy fiatal, szélesvállú parasztnak, aki reszketve az oltárhoz ment és egyre ezt ismételgette:

– Én… én… én…

Most olyasvalami történt, amire egyáltalán nem voltam elkészülve. A paraszt vadászkést vett elő és átvágott gégével a földre zuhant.

A szerzetes kiegyenesedve ott állott a haldokló mellett és ijesztő hangon kiáltotta:

– Hulljatok arcra… arcotokra… Ő jön… ő, a nagy isteni megkönyörülő. Az Úr, aki a világ bűneiért kegyesen fogadta ezt a vért!

Ebben a pillanatban, éppen amikor mindannyian földre hullottak, vakító fény kápráztatta el a szememet és irtózatos nagy dörgés rázta meg a földet. Mintha a kápolnát a levegőbe röpítették volna; a menyezetről por hullott alá és a kis ablak ezer darabra tört.

A halálra rémült parasztok reszketve feküdtek a földön és nem mertek fölpillantani, mert attól féltek, hogy meglátják Isten arcát és még egyszer meghallják rettenetes hangját. Szentül hitték, hogy az a véletlen villámcsapás, amely a kápolnát érte, igazán Isten hangja volt és nem jutott eszükbe, hogy a szerzetes kihasználta ezt a közönséges természeti jelentőséget, mert az ő öngyilkos-propagandájának érdekében így akart túlizgatott lelkükre hatni. Kezüket arcukba temetve feküdtek és nem vették észre, hogy az istentisztelet áldozata örökre néma volt.

Az első, aki magához tért, az idegen asszony volt. Rémülettel meredt a szeme a fiatal öngyilkosra, azután összefogta a ruháját, hogy bele ne érjen a vértócsába és az összekuporgó parasztok közt óvatosan az ajtóig ment. Ott azután fejét halvány kezei közé szorítva és összefüggéstelen szavakat dadogva, a borzalomtól kergetve futni kezdett.

A szerzetes, amikor meglátta az asszony menekülését, a földön fekvő parasztokon át kíméletlenül az ajtóhoz futott és utólérte a menekülőt. Mint a villám künn termettem a kápolnából és még éppen megláthattam, hogy az asszonyt megragadta, átölelte és száját, szemét, nyakát csókjával borította. Erejének minden megfeszítésével és kétségbeesett kiáltással kibontakozott a karjából, ellökte magától és elrohant az erdő felé. Nyomában a szerzetes.

Utána futottam, hogy megvédjem az asszonyt. Mikor benn voltam az erdőben, magam előtt rohanni láttam valakit a bokrok közt, de nem ismertem föl, hogy ki volt. Az út egyik kanyarulatánál a szerzetest láttam a lápra futni, hogy elvágja az asszony menekülésének útját. Egyszerre csak azt hallottam, hogy különös módon megváltozott hangon, amelyből aggodalom és rémület csengett ki, ezt kiáltotta:

– Ó… Ó! Segítség!

Már majdnem eljutottam arra a helyre, ahonnan a szerzetes kiáltása hallatszott, amikor hirtelen lövés dördült el. Mivel minden lépésemkor belesüppedtem a láptalajba, csak nagynehezen haladtam előre a bokrok közt, míg végre az ijedtségtől megdermedve, megállottam.

Világoszöld mohával födött kis erdei tisztás terült el előttem. A mocsár már annyira magába szívta a szerzetest, hogy a fölszínén csak halvány arca látszott tágranyílt merev szemmel, amely mintha kegyelemért könyörgött volna és a lövéstől szétzúzott véres koponyával. A következő pillanatban eltünt a borzalmas arc is és a helyén csak feketevízű kis pocsolya maradt, amelynek tetején néhány hólyag bugyborékolt.

A cserjésben ott állott az az ember, akit tegnap este az ablaknál láttam és akivel ma az erdőben találkoztam. Fegyver volt a kezében és tele gyűlölettel nézte a mocsár zöld, alattomos szőnyegén a fekete vízfoltot. Föltekintett és szemeink találkoztak. Halk, reszkető hangon ezt mondta:

– A büntetés rettenetes volt és szigorú, emberkéztől kellett meghalnia.

Gondolatokba mélyedve és érzelmeink fogságában sokáig hallgattunk. Világos volt előttem, hogy ez a félőrült szerzetes, a szörnyű öngyilkos-szekta prófétája megérdemelte a halált; megérdemelte ő, a fölbujtó, aki a hívők vérét kívánta, hogy lemossák vele a világ bűneit, ő, üldözője a csöndes, szomorú asszonynak, akit a szerzetes misztikus ereje és szónoki képessége rabszolganővé tett. De még némi kétség kínzott. Hosszú hallgatás után megkérdeztem:

– Miért tette ezt?

– Annak az asszonynak a férje vagyok – volt a kétségbeesett válasz.

Az erdő megborzongott. Megérteni véltem az egész természetfeszültséget, azt a feszültséget, amely az erdőben és a zöld moszattal és vízinövényekkel födött mélység bokrai közt rejtőzködött. Egy kis madár szomorúan csicsergett, egy holló kiáltott, ropogott egy fa, amelyet kettétört a vihar és a mocsár hirtelen vad és kegyetlen diadal hangján szólalt meg. Gondolatok rohantak át az agyamon; egy elhatározás kezdett ébredezni, nőtt és megérett.

Ránéztem a halvány emberre, akinek szemében még ott szikrázott a gyűlölet és ezt mondtam:

– Vadászni voltam. Senkivel sem találkoztam és semmit nem láttam.

– Köszönöm – hangzott utánam melegen és meghatva, csaknem suttogva.

Amikor az erdei úton hazatértem, lehullottak az első esőcsöppek.

Ugyanaznap elhagytam a falut, amely Kolesznikoffnak, a vérszomjas, valamelyik kolostorból megszökött szektaszerzetesnek a hazája volt. Mögöttem maradt az idegen nő és a férje, a még mindég gyűlöletet lihegő bosszúálló. Nem gondoltam hogy ezzel a két emberrel valahol másutt újra találkozom.

Mikor a falu utolsó kerítését is elhagytam, az erdőből és a lápból miriád szellemhang hatolt felém, amely újra és újra ezt nyögte:

– Ó… ó…!

Ez azonban csak e szerencsétlen nap eseményeinek és benyomásainak viszhangja volt.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Medvevadászat és saman átok.

Az ebben a faluban lezajlott események után a Katun partja mentén folytattam az utamat. Szomorú voltam; mindenféle kérdés és bizonytalan érzés kínozott.

Semmi sem tudta ezt elűzni és semmi sem tudott nekem örömet szerezni, pedig az idő gyönyörű, a természet körülöttem dús, az erdős és hegyes tájék pompás volt. Egész nap semmit nem ettem és napnyugtakor Ongudaiba érkeztem. Ez egy festői városka a folyó jobb partján. Közelében sziklalépcsőkön átfutó, a nagy Altai főláncának örök hóvidékéről jövő sok haragos hegyi folyó ömlik a Katunba. Amikor a városba érkeztem, a nap már aludni tért. Előttem déli irányban a hosszan elnyúló, hóval födött hegyláncból kiágaskodott a nap utolsó sugarának rózsaszínű fényében izzó Byelukha-csúcs.

Ongudaiban nagy volt a zaj és nagy az élénkség. Az emberek mind az utcán voltak, hogy a meleg alkonyati órákban megcsodálják a nap lenyugvását és esti díszében a festői Altai királynőjét, a Byelukhát.

Itt barnauli barátaimmal találkoztam és náluk töltöttem az éjjelt. Másnap reggel X. mérnök érkezett meg a feleségével, akinek a háza közvetetlenül a barátaim háza mellett volt. Még aznap összeismerkedtem velük és kiderítettem, hogy az a pár senki más, mint annak a tragédiának életben maradt két személye, amely azon az erdőn és mocsáron áthaladó úton játszódott le és akiknek rettenetes lelki harcát és még rettenetesebb katasztrófáját – Istenen és a természeten kívül – csak én láttam.

Ongudaiban három napig maradtam és ezt az időt Volszki mérnökkel és egy bennszülött tatárral vadászaton töltöttem el.

A városka közelében hirtelen emelkednek magasra a hegyek. Sok kedves alpesi rét van köztük, ahol gyakran találkozik az ember szarvassal és esküdt ellenségével, a medvével. A hegyláncok egyikének megmászása után ilyen rétre jutottunk, amelyet magas, kövér fű borított. Volszki messzilátójával végigvizsgálta a környéket és nemsokára odaintett engem magához. Odaérkezvén, nekem adta át a messzilátót azzal, hogy figyeljem meg az óriási rét déli határán levő havasi gyopár bokrozatot. Örömömben csaknem fölkiáltottam, mert ott hatalmas agancsú pompás szarvast pillantottam meg, amely a sűrű fűben nyugodtan legelészett. Egy másik a közelében feküdt, egy harmadiknak pedig az agancsa látszott ki a bokrok közül. Mivel a szarvasok körülbelül negyedfél kilométernyire voltak tőlünk, ha némi biztossággal akartunk rájuk lőni, közelebb kellett lopódzkodnunk. Most kezdődött a vadászat nehezebb része, mert egy magasabban levő fennsíkra kellett fölmásznunk, ott a fedezéket nyújtó bokrokhoz kellett lopakodnunk és azután sűrű füvön és cserjésen kellett átvergődnünk, miközben arcunkat és kezünket veszettül összekarmoltuk és összetéptük a ruhánkat. De a belopás sikerült: az állatok legcsekélyebb nyugtalankodást sem mutattak. Nagyon a javunkra szolgált az, hogy a szél az állatok felől fújt felénk. Meglehetősen ki voltunk merülve és nem egy karcolástól véreztünk, amikor áldozataink lőtávolságába érkeztünk és náluk már csak húsz-harminc méterrel voltunk magasabban. Megegyeztünk, hogy mindenikünk melyiket veszi célba, a bokrokon föltámasztottuk fegyvereinket és egyszerre lőttünk. Diadalmasan fölkiáltottunk: golyóink találtak, mindhárom állat elterült a földön. De egyikük egy pillanat mulva eltünt a bokorból; a bokrok mozgása elárulta az útját; világosan látni lehetett, hogy az állat olyan súlyos sebet kapott, amely nem engedte meg, hogy fölálljon, tehát csúsznia-másznia kellett. Tüskén-bokron keresztül a zsákmányunkhoz rohantunk. Két állat kimúlt, a harmadikat nem láttuk sehol. De szétdúlt bokrok és a letépett fű egész határozottan megmutatta az útat, amelyen a szarvas végigvonszolta magát. Sőt jelentékeny vérnyomot is láttunk a fűben, de egyszerre minden nyom eltünt. Meglepetve tekintettünk körül és a tatár ezt kérdezte:

– Ugyan mi történhetett? Hiszen nem párologhatott el!

Ekkor Volszki, aki tovább kutatott, fölkiáltott:

– Oda nézzetek, oda, a túlsó lejtőre!

Odanéztünk és mindent megértettünk; mert ott a lépcsőszerűen eső sziklalejtőn hátán a szarvassal egy medve loholt tovább. A szarvasokat nyilván velünk egyszerre lopta be és miután szándékában a legkészségesebben támogattuk, a legközelebbit megragadta és átvonszolta a sűrűségen, míg szabadabb helyre jutott, ahol a hátára kaphatta. Akkor azután elillant a lenn levő erdő felé.

– Ó, te ördög – szitkozódott a tatár – elloptad a zsákmányomat. No, majd meglátjuk, hogy a tiéd lesz-e vagy sem!

Mint a szél, futott a rabló után. Olyan vakmerően ugrott lefelé szikláról-sziklára, hogy az életéért aggódtunk. De a hegyek e fia erős volt, könnyű és ügyes, mint a zerge és nem esett el, de meg sem botlott egyetlenegyszer sem. Közte és a nehéz zsákmánnyal megterhelt medve közt a távolság gyorsan kisebbedett. Végre, amikor körülbelül ezernyolcszáz méternyire közeledett hozzája, megállott, célzott és lőtt, de csak azzal az eredménnyel, hogy a medve még gyorsabban futott. A tatár folytatta az üldözést és másodszor már jóval kisebb távolságból lőtt. A medve megtántorodott és elejtette a szarvast. Dühös ordítással füvet és földet tépegetett. A tatár még közelebb futott és harmadszor és utoljára lőtt.

Három szarvas és ilyen szokatlan módon zsákmányul ejtett medve – ennek a délelőttnek az eredménye nem volt rossz. A nap hátralevő része azzal telt el, hogy a legközelebbi faluba mentünk, ahol lovat meg kocsit szereztünk, hogy zsákmányunkat Ongudaiba szállítsa, ahová fényes vadászsikerünkkel nagyon megelégedve este érkeztünk ismét vissza.

Másnap reggel újra kivonultunk. Lóváltás végett fekete vagy karatatárok kis falujában megállottunk. A házban a gazdán kívül még egy kicsi, sovány, himlőhelyes tatárt találtunk. Kissé dadogott és könyörgött, hogy fizessünk neki egy rubelt és vigyük magunkkal; tud egy helyet, ahol három medve – köztük egy nagyon nagy, öreg és gonosz fickó – szokta az élelmét keresni.

Mikor megmagyaráztuk neki, hogy ő nagyon öreg és gyönge ilyen vadászatra, tiltakozott és hogy bebizonyítsa, mennyire hasznunkra tudna lenni, azt állította, hogy nagy távolságból megérzi a medve szagát. A gazda megerősítette ezt az állítását.

Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal az öreg tatárt. Vigasztalásul húsz kopeket adtunk neki. Ezt megvetéssel visszautasította és dadogva dörmögte:

– Nem lesz szerencsétek… nem lesz! Én, én saman vagyok és látom és tudom, hogy medvére fogtok akadni… egyre… kettőre… háromra, igen háromra, de egyet sem fogtok elejteni. Veszteség ér titeket, nagyobb veszteség, mint egy rubel, nagyobb, mint egy rubel.

Volszki nevetett:

– Ne törődj öreg azzal, találkozom-e medvével. Eltalálom még akkor is, ha öt saman és huszonöt shaitan (ördög) bújt beléd! Értek én a lövéshez! Ide nézz!

Erre kihajolt az ablakon és célba vette a fán ülő egyik galambot. A lövés eldördült és a galamb lehullott.

De a saman nem engedett. A zsebéből bizonyos jelekkel ellátott kődarabot vett elő és megérintette vele fegyvereinket.

– Rossz vége lesz a dolognak! – mormogta és haragos dörmögéssel távozott a szobából.

A lovakat időközben befogták és egy Szurmak nevű folyó torkolatáig tovább hajtottunk. Ott erdőt találtunk, amely nem volt nagyon sűrű, de sok moszat és sok vad bogyó termett benne. Előző nap minden tapasztalt vadász azt mondta nekünk, hogy a medvék nagyon szeretnek itt tartózkodni.

Leszálltunk a kocsiról és behatoltunk az erdőbe. Már jó darabot vándoroltunk, amikor hirtelen a hegyoldalon mászkáló medvét pillantottunk meg. Amikor feléje siettünk, csúszós pocsolya, amelyen nem tudtunk átmenni, elvágta az utunkat. Az üldözést tehát abba kellett hagynunk. Miután ismét meglehetősen sokáig kóboroltunk volt az erdőben, Volszki egész csekély lőtávolságban két medvére bukkant. Lőtt, de a golyó a csőben megakadt, a puska závárzata szétrepedt és olyan súlyosan megsebesítette a fején, hogy összerogyott. Magam egyáltalán nem találkoztam medvével.

Átkozott saman! Miért is fukarkodtunk azzal az egy rubellel!

Babonássá lettem. Minden vadász babonás és ebben a tekintetben én sem vagyok kivétel. És aki nem babonás, nem is igazi vadász, mert hiába, a babona hozzátartozik a vadász öröméhez és boldogságához. Visszaesés az, legrégibb őseink gondolkodásmódjába. Az ősember legkiválóbb tulajdonsága a vadászati ügyesség volt, ez a tulajdonság szerezte meg neki a győzelmet erdei vetélytársán és emelte föléje. Az egyszerű embernek, a természet gyermekének babonásnak kell lennie. Miután ezzel a vadászattal, amelyet a saman átka tönkre tett, két napot vesztettünk, szégyenkezve és egy használhatatlanná vált fegyverrel visszatértünk Ongudaiba. Zaleski professzor levele várt itt reám, aki Barnaulba szólított.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. Menekülés Bibi-Ainé elől.

A professzort meglehetősen rossz kedvében találtam. Pétervárról utasították, hogy menjen a Kainszk város közelében levő Khany-tóhoz, amely az európai Oroszországból odaküldött új telepesek falvainak főrezervoárja. E rengeteg tó vízének minéműségéről csak hiányos adatai voltak a kormánynak. Más megbízások is érkeztek, amelyek a professzort útitervének megváltoztatására kényszerítették. Tulajdonképpen az Irtysz közelében levő ásványos tavakat kellett volna fölkeresnie és a Nagy- és Kiskirgizországhoz tartozó, ottlevő pusztákat kellett volna beutaznia.

Mivel kutató célunk arra kényszerített, hogy minden kis tavat megvizsgáljunk, amelyről eddig jóformán semmit sem tudtunk, vezetőre volt szükségünk. Meg voltunk győződve, hogy a mi Szulimánunknál jobb vezetőt nem találhatunk és elhatároztuk, hogy Kulundán át vesszük az utunkat és ott fölkeressük hű kirgizünket.

A táborában találtuk, Barnaul és Kulunda közt a puszta keleti szélén. Nagyon megörült, amikor bennünket meglátott és ajánlatunkat készségesen elfogadta. Csak az a hír okozott neki csalódást, hogy Kainszk városból Pétervárra utazunk vissza. Bizonyos üzleti ügyek elintézése végett néhány órai szabadságot kért és elment. Napnyugta után egy fiatal tevével jött vissza, amelyet ünnepiesen nekem, hű kunakjának ajándékozott, aki hüvelykujját megamputálta. Csak nehezen tudtam vele megértetni, hogy a sivatag e hajóján nem utazhatom a fővárosba és hogy minden lovat megvadítok Pétervárott, ha teveháton mutogatom magamat a Nevszkriproszpekten. De végre megértette.