II.

A méltóságos grófné megmondotta jó előre:

– Viktor grófban csalódni fognak. Gaitano-vér: mindent komolyan vesz.

A gróf büszkén jegyezte meg:

– A nagybátyámra üt, Gaitano bibornokra. Nagy ész, sok ismeret és finom elmeél jellemzik.

– De a szivét tőlem kapta! – mondta finom árnyalattal a grófné.

A gróf hidegen elfordult.

– A vagyont pedig Gaitano bibornoktól örökli.

Ez a szó talált. A grófné tudta, hogy mire czélzott; azokra a firenzei éjszakákra, velenczei serenádékra és nizzai carnevalokra. Most ide jutottak, ide, vadonat-idegenbe, a fényes mult után a kopott jelenbe, megyei hivatalba! Végigvillan az emlékén a sok lótás-futás, előszobából-előszobába, mig végre idekerültek a csöndes fészekbe. De hát nem tart sokáig. Viktor a majoreskó. Gaitano bibornok vagyona megmenti majd mindnyájukat…

A főispánné a grófnéhoz fordult:

– Viktor grófban csakugyan csalódtunk. Igaz, hogy még mindig a tanárnéknál mutatkozik.

– Méltóságos asszony téved. Viktor gróf a tanárait keresi fel.

Viktor gróf csakugyan azt tette. A philosophiae professor érdekelte főkép. A nyurga, immár kopaszodó, szürke ember, okos szemeivel és nyugodt kézmozdulataival ingerelte a képzeletét is, mert ugy tünt fel neki, akárcsak egy hittéritő. Minden, mit mondott, szakitás volt az ál-tekintélyek elméleteivel. Ebben a kis vidéki városban nem remélt ilyen kincset. Egész lelkével merült bele az államtudományi tanulmányokba. Ott töltötte a délelőttjeit az akadémia könyvtárában s hallgatta Nagy Károly tanár magyarázatait.

Sejtelemszerü hatás fogta el. Az elnyomás jaja és a tobzódás kifakadó réjái zugták körül. Behunyta a szemeit, s nyomort látott, a szibériai bányászok ólmos ábrázatjait, a szicziliai lazzaronik éhes tekintetét, az alföldi nép izzadtságtól megbarnult homlokát, csupa nyomort, piszkot, meg ujra nyomort, piszkot. A szive összeszorult s a lélegzete is elakadt.

Arra gondolt, hogy ő Gaitano-majoreskó. Azokra a firenzei palotákra, a Bréda-mezők gazdag kévesoraira, a római muzeumra s a bibornok kincsesládáira gondolt, melyekről oly sokat beszélt az édes anyja. Beszélt, valahányszor felkereste Kalocsán, hogy megnyugtassa az elhagyatottságáért. Oh azok a nyomorult egyhanguságban töltött napok? De eljön a jövő s hogy vágyott is utána! Az arcza kigyult, a szemei megnagyobbodtak, csodás fényben égtek, valahányszor a palotákra, muzeumokra, kincsekre gondolt, a megváltójára, mely az elhagyott magányból, a czellaéletből ki fogja vezetni az igéret földjére. Most is, most is rágondol, de szivében keserüség gyülemlik össze. Immár kikerült a czellából, a bibornok beleegyezett, hogy az utolsó évet itt tölthesse, a szülei házban, az anya mellett, a jó, édes melegben. Egy év s elhagyja őket, örökre tán, s elmegy messzi földre Olaszországba, a hazájába… A hazájába? Itt élte le legszebb éveit, igaz, hogy czellák között, de a magyar szó zenéje lelkéhez forrott.

El kell hagynia ezt a földet, meg kell tagadnia ezt a nyelvet…

Nem, nem fogja megtagani. A gazdagságához hozzákötött egy csomó eszményt, egy csomó álmot, egy csomó ragyogó illuziót. Most hát van czélja is a jövőjének, köszönet néked, szépen szóló szürke tanár, te, ki most álmokról, tervekről beszélsz, magyarázva a pápa encyklikáját: _szeresd a szegényt, mert embertársad…_

S mig álmai közé temetkezett, a jó, meleg, puha fészekben, az édes anyja kérő tekintete kisérte folyvást.

– Ugy-e megteszed?

– Megteszem, édes anyám. Mi az?

– Járj emberek közé.

– Járni fogok.

– Ugy-e, elvegyülsz a barátaid közé, kissé szórakozni, én féltelek…

– Igen, felkeresem őket.

– Ugy-e, látod, fiam, engem kértek fel, hogy vennélek rá, mert ugy illik, hogy a segélyegylet elnöke vezesse az ifjuságot.

Viktor révedezve szólott:

– Mi illik, anyám?

– A népünnepélyen, – ugy-e, – megteszed, fiam… Légy az ifjusági elnök, – ugy szeretném.

Hát a népünnepély elnöke lett, s mig lelkében zsongott ezer álom, ő, gépiesen, megtette bemutatkozó látogatásait.