II.

A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó szemekkel nézett reá.

– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.

A kapitány kirántotta a revolverét.

– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.

– Jó.

– Kigyót keritek.

– Jó.

Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a karját.

– Kigyót… suttogá.

Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.

Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.

»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«

A kapitány válaszolt.

»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő hallgat. Te megirod nekem.«

Marie-Anne válaszolt:

»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy szeretlek téged, ugy szeretlek…«

A kapitány felorditott.

– Meg kell halnod! Meg kell halnod!

Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól, de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan jó barátok voltatok.

A hadnagy segédei igy szólottak:

– Olyan jó barátod volt. S vőlegény.

A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s mindent megértettek.

A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.

– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?

– Igenis, értem, kapitány.

– Elmehetsz…

Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz. Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették, hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.

Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.

Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre. Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.

E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést. Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett. Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. Nem is volt erejük. Ugy érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte, hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.

Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.

A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog, fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó, késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.

A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág, egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.

A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték, szája habzik, s – megőszült.

*

Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára kétségbeejtő szomoruság borult.

Végig siklott szeme a sima vizen.

– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.

Liliomillat.

_La Reine a fait faire un bouquet_[**format] _De belles fleurs de lyse_ _Et la senteur de ce bouquet_ _A fait mourir marquise…_

Honnét veszem meséimet, – kérded.

– A szemedből olvasom, – feleltem.

Hitetlenül mosolyogsz.

Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.

*

A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a lelkét.

– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el, megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:

»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat, melyet az éjszaka okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak setétsége nem mentené előttetek…«

A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült leány… Bübájos!

És olvasta tovább, remegve:

»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem pedig életemet…«

A szolgálattevő testőr jelentkezett:

– Marquis da la Tour D’Haussonville…

– Jöhet.

A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az mélyen meghajolva fogadta.

– Hogy aludt, Sir?

– Elég jól.

– Szomoru.

– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez a kert, mily illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.

A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.

– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad. Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem a kedvesem.

A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy, itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:

– Hát keresse meg Statiráját, Sir.

– Hol?

– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…

– Tréfálsz, marquis.

– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár, csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére, minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol fájdalom borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka. A gyászét eltemetjük…

És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva, kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj, melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.

A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és jókedv kaczajra ingerlé.

Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.

A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.

– Nem sétálna egyet, Sir?

Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a mámor korszaka. A gyászét eltemetjük!

Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó, kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.

– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, – susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…

– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.

*

Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?

*

A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé azon a bübájos éjjelen.

– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.

S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.

Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.

– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal…

A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.

– Sir, ha nem lennél királyom…

– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!

És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében, ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.

Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:

– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen elő.

Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig, tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett mindent.

*

Mért borult el szép kék szemed fénye?

*

Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége ott állott előtte, némán remegve.

– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled. Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem harisnyában. Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.

Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg a nyil. Am önzése fellázadt.

– De nem, nem, ez nem lehet…

Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell, különben elveszett.

A marquisné ott állott előtte némán, remegve.

A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért, hát mit akar?

– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?

– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.

– Ugy-e, te a király meghittje vagy?

– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.

A marquis zokogása meghatotta.

– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…

– Segitek. Jól van. De hogyan?

– Menjen a királyhoz.

– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.

– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm…

A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a királyon. Hogyan? Hogyan?

– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!

Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!

– Szolgája leszek, uram királynő!

*

Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.

*

Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s elküldte marquisnőnek.

– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.

A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e pillanatban jelentkezett.

– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.

A marquisné meghajlott:

– Nagy kitüntetés, szolgálójára…

Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.

– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.

Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.

Szünidőben.

Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak felé.

Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.

Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.

Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja. Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a diákéveiből, a hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal… Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz itt az ősz… a tél…?

– Gyula… susogja magában.

Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén, szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.

– Mit sóhajt, édes?

– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…

– De édes…

– Bizonyosan megint arra gondolsz…

– De édes, ne kinozzon…

– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége. Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!

– Már miért, jó anyám!

– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak bolondit, aztán itt hagy.

Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre.

– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…

– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.

– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.

Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös foltos arczán.

– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.

– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?

– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…

Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat. Nagy ma már a tudomány!

– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.

Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári nénire.

– Elment?

– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.

– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, Sári lelkem, biz én megálmodtam. Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.

– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál, annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme! Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…

Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy, bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő becsülete?

Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:

– Anyám!…

A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült, Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.

– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…

Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly.

– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…

De Katicza még keservesebben zokogott.

– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?

– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…

Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két asszony nem merte visszatartani.

Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap, egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt, amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.

Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve, boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő szemeit s érzi a lázat.

Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé. Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni akarta, akarja hát, hogy visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive, azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar öreget.

A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«

Zokogott.

A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.

– Te vagy?

Katicza zokogva mondta:

– Ne ölj meg, édes…

Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján kisziszegte a kegyetlen szavakat:

– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád? Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza.

Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.

Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült a bolt előtt és várta, mig kinyitják.

Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.

A bolt kinyilt.

– Na Katicza…

– Szeretnék helybe menni…

A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva, halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s félve a jövőt.

Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s – ellágyult.

Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető előtt.

Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra. Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.

Aztán kikiáltott:

– Hordár, egylovashoz.

A kocsisnak pedig azt mondá:

– Kigyó-utcza 38.

Katicza-bombon.

Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal, vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért csak nem szükséges mindennek felfordulni?

A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratóriumban abbahagyta.

Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra is a _Pester Journál_-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony volt ő, ez csak amolyan gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már csak annál marad ő is.

Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.

Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja, a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az Isten nyugosztalja szegényt.

Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a czimtáblára.

– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte volna?!

– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?

– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.

– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.

A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor? Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga. Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a műszerei közé, s folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta. Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót. Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.

Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!

Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza? Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy. Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta. Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik!

Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:

– A doktor?

Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:

– Az.

– Hát a jövendőbélid, Bécsben?

– Az csak a mama fejében él.

– Hát jól van, gyerünk.

A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt, kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a Nagy Katicza iruló-piruló arczára…

De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.

Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész érzésvilágát felzavarta ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből égő, perzselő varázs sugárzik.

– Szeret, azt látom, hanem gyáva…

– De Hermin…

– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!

Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle. Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába, bombonért.

A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok, különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak Herminhez:

– Nos, ösmeri már?

– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a patyikába… Pá…

A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.

A szőke Hermin hirtelen melléje állott:

– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.

– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes szivaros.

A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.

Pedig akkor csoda történt.

A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is… szóval a porticii néma megszólalt.

Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még ha doktor is, a másik részben kitört a lokálpatriotizmus, s kaczagtak a bécsi jövendőbelin…

Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja, megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke, dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit, megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:

– Katicza, szeretlek, szeretlek…

Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül, delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.

– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…

De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze a lánytól, szereti-e?

A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete támadt, hogy megkérdezi Hermintől.

Fel is csengetett másnap.

– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.

A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.

– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?

– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.

Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme… barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:

– Parancsoljon helyet foglalni.

– Kisasszony, én szeretek…

– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem szeretek.

De a doktor nem értette meg.

– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…

– Olyan biztos ön ebben?

– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.

– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.

– Szentimentális? Több annál…

– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?

– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem, segitsen meg ebben. Megteszi?

– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.

A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is, hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni, hogy mit is akar a doktor?

Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát hallotta.

– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát beszélgettek rólam?

A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt. Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.

– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…

– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza.

– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és odavezette a doktorhoz.

– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…

A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott édes meséket.

– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen bombon elég! – tréfálkozott Hermin.

– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos betükkel rá volt irva: _Katicza bombon_.

Felment a klubba!

Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján, mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták. Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg, hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni, ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap, elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott? Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.

– Jó napot! Beteg volt?

– Nem én.

– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…

– Nem, csak sok volt a dolgom.

– Hol utazott?

– Tanulmányuton voltam…

Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent megmagyaráz.

Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.

– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!

– Dehogy! Tanulmányuton voltam…

A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az előszobába.

– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.

– Mi ujság Károly?

– Hát kérem semmi, mint rendesen.

– Nem kerestek?

– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy párbajozott is… Hál’Isten semmi baja.

– Semmi, Károly, semmi.

– Már én azt hittem: fekszik.

Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök rámeresztették a szemüket.

– Mikor jöttél meg?

– A napokban.

– Hol voltál?

– Tanulmányuton.

– Ugy? Hát a karod begyógyult.

– A karom? Nem volt annak semmi baja.

– De hisz verekedtél.

– Mindennap, de csak iskolát.

– Hát az a mende-monda…

– Nem tudok róla semmit.

Lapot vett elő s olvasni kezdett.

A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.

– Te, hazajött.

– Hát az asszony?

– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.

– Hát persze… azt mondja.

Az egyik pajtása hozzálépett.

– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.

– Na, megjárja.

– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.

– Micsoda férj?

– Hát a Laura férje.

Elsápadt.

– Hát beteg?

– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát nem igaz?

– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?

– Tudom is én? Beszélték.

– Na, mondd el. Hadd halljam.

– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.

– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…

– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!

Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a párbeszédből s adták tovább.

– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda szerencséje van ennek az embernek.

– Hogyan, szerencséje?

– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.

– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe van.

– De hát vajjon kivel vivott meg?

– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.

– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg…

– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?

Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a figyelmüket.

Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik, hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon marad?

Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van. Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.

Egy másik barátja lépett hozzá.

– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?

– Nem sokára.

– Sokat dolgoztál?

– Eleget.

– Kiváncsian várom.

Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon is tulbecsülte. Azt nem hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait. Bizony ezek elfeledtek mindent!

Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz, több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga, elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.

Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.

Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban, meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén medvéjével.

– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.

Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s azt susogta:

– Maradjon ez meg emléknek, a többit…

– Nem feledem el soha!

Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya, s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy »altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek egymásra.

Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros, odaborult a nyakába.

Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát játsza…

A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a legjobban e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.

Ah, mily jó, hogy felment a klubba!

Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.

Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.

– Hogyan, megjött?

– Regénynyel.

– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –

– De hisz itt nem tudnak róla semmit.

– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…

A látszat öl.

A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül utra.

– Irigyellek Kari.

– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…

– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.

Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek mellé.

– Tehát megyünk… Ideje van…

– Dehogy! csak fél kilencz.

– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen szeretik a tánczot.

– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…

A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!

A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.

A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai Sándort.

– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.

A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.

– Micsoda izléstelenség.

– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.

– De szép…

– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.

– Te, még megbabonázza.

– Fel kell világositani.

– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.

De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.

Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt. Égett a vágytól.

A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt. Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte, hogy látogassa meg.

Az öreg Werner igen ravasz ember volt.

– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?

Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle:

– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?

Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.

– Magának sok pénz kell – felelte rá.

– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.

– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?

– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.

– Hát mit akar?

– Választ akarok.

– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…

Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.

*

Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon. Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve, az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.

– Jól ülsz apó?

– Jól… Csak sétáljatok.

A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné megszólalt:

– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta.

– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.

– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.

– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?

Elhallgattak.

Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.

Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.

– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…

De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a helyzetet és megkérdé:

– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?

Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:

– Nem – nincsen sze–ren–csém…

– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta ismer…

Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt városszerte?

*

Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta, hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább is Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult, megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan előfizetőjét érdekli, tudta.

S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy szenzáczió.)

– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.

Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel, Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.

Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt lebilincselni?!

És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik, negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a korzón, este a sétányon…

Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy teremtés?

*

Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen, igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.

Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba. Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni ott kettesben, estende.

Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag kiséri a menyezethez…

Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni szegletet a nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.

Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.

*

Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin asszony-nővére Kondor Stefienek:

– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?… Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…

– És az ügyvéd?

– Azzal az utczán találkoztam.

– Köszönt?

– Merészkedett…

Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:

– Most már értem.

– Mit?

– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.

– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…

*

Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:

– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.

– Mit?

– Hogy udvarol Werner Gizinek.

Az ügyvéd elsápadt.

– Eh, bolondság!

– Én is azt hiszem. De beszélik.

Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:

– Hiszed?

– Mit?

Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit. Mit? Semmit. Csak valamit.

Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál. Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a kis Márthával, néha a doktorral.

A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért? Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy megérinté.

Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette. Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh, elviselhetetlen sors.

Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával, kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.

Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:

– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…

A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle.

– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…

De őt ez a válasz csak ingerelte.

– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.

*

Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette, hogy idejekorán észre tért. Az a lány…

Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?

– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni egykönnyen. Az után a dolog után…

Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert, hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:

– Kisasszony…

– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe egy kérdésemre felelnie: _Mit gondol ön rólam?_

Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos csend.

– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…

Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy pillanatig. Az ügyvédnek ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.

Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.

*

Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár előtt, hogy – szeretlek, örökké.

Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot érzett.

Egy hatnapos asszony.

A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és meg nem állta, hogy ne szólitson meg.

– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?

– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!

Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud panaszkodni. Mondom neki:

– Váljon el!

– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?

– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…

– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.

– Kár magát emészteni.

– Ugy-e? De ha ő nem hiszi…

Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.

– Mi ujság, kisasszony?

– Reggel van.

– Még pedig jókor reggel.

– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.

A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes, csillogó, friss. Édes, édes napsugár!

Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában. Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy ragyognak, mint szemei.

– Jó reggelt, megérkeztünk.

– Hát üljön ide mellém.

– Nem lehet, amott az asztalunk.

– Sebaj, maga itt is elfér.

– Mit gondol, egyedül vagyok itt?

– Azt én.

– Hát a férjem?

– ?

– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.

– Nos, hol a férje?

– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.

Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan tudott nézni. És hatnapos asszony.

– Hát beszéljen a férjéről.

– Mit beszéljek. A férjem.

– Hat napja.

– Hat hosszu napja.

– Tréfál.

– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a sok herczehurcza után, de már unom.

– Már?

– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a nőnek a nevét?

Mosolyogtam.

– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis, ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal. Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na mindjárt megösmerheti.

A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta a beszédet.

– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem beszélni, mindig olyan okos.

Aztán hozzám fordult:

– Ki nem állhatom az okosságát.

– Köszönöm a bókját.

– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.

– De hát akkor…

– Értem. Mert muszáj volt.

És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:

– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.

Csókolni való volt.

A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.

– Mondja csak: mi az az érdekházasság?

– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt hiszem, érdekházasság.

– S a szive?

– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?

– Nem én…

– Az Ázrákról. Hiszi?

– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?

– Tudja. Gratulált.

– Szamár.

– Az.

– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.

Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.

– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.

– Na, lesz is akkor hadd el hadd.

– Megkinzom.

– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.

– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.

A férj felrebbent.

– Mi az? Mivel szolgálhatok?

Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:

– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?

– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…

A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.

– Na, majd csak megkisértjük…

Aztán önelégülten visszadült a lapjához.

Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:

– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.

– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen otthon lesz ő is? Tud róla a férje?

– Nem, majd meglepem vele.

Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.

Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd meglepnek véle egy férjet.

Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép. Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah, télen, majd meglepnek véle egy férjet.

A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!

Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!

Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is, véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:

– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.

Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.

Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott aztán meglepetés!

A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a férjéhez fordult:

– Mennénk talán?

– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos dolgok… az angol képviselőház _speaker_ választása…

– Jól van, de siess!

– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!

Mosolygott.

Kergetődző csillagok.

Tiz óra volt, hogy lementek a _Rózsabokorba_. Tikkadt, lomha meleg az este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd legyen kicsapongó jókedve.

Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.

– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.

– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!

– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer forint is!

Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.

A _Rózsabokorban_ még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak később jött a közönség.

Riza elől ment, utána a rokonság.

– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a leány elborult.

Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?

A vőlegénye hozzáhajolt:

– Mire gondol édes?

– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.

– Az egézségére!…

Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a menyasszonyával.

– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány odasomfordált.

– Mi a nagyságos kisasszony nótája?

– Hát huzzad moré:

Gombház, ha leszakad, lesz más!…

Patyolatkedve kerekedett, a vőlegényét átkarolta, s a czigányhoz hajolt.

Dési Zoltán oda ült egy távoli asztalhoz, a menyasszonya családjával. Riza jól látta minden mozdulatát, hideg, udvarias mosolyát, hallotta a bókot, melylyel a lányhoz fordult, s elpirult, mikor az a lány feléje mutatott, s bizonyosan azt mondá.

– Milyen izléstelen!…

Jó, legyen izléstelen.

– More, csak azért is! Huzzad csak, huzzadd csak, ha a szivem is belé szakad:

Lehullott a rezgő nyárfa…

Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.

Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt. Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban, okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer nyilhat meg.

Ám hibás-e Eszti?

Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az izlése. Oh érezte ő azt mindig, hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel. Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes, legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya? Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.

Eh, most már késő.

Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a szegletasztalnál. Jó.

– Na hát czigány, el ne fáradj!

Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek. Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.

Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy »be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.

Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most vette volna észre Rizát. Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:

– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!

– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan fordult Dési Zoltán asztalához.

– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel jegybe lépett.

– Egyformák…

Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a menyasszonyához s bort töltött a poharába.

– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy Eszti azt gondolná, hogy boszant.

Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.

– Ha ugy tetszik, mehetünk.

– Nem. Maradjunk még.

A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg. Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az. Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu, de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.

Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, nem volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint mikor tulesett az ügyvédin.

Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság? Eközben végtelenül fájt a szive.

Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása. Csak Riza szive sajgott.

E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt, aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el, csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva, trillázva távozik udvarával.

Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.

– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.

– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes.

A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg vállaira hajolt.

– Ha most Zoltán látna – gondolá.

Aztán gunyosra forditá:

– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.

És hirtelen zokogni kezdett.

Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.

– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van hatva.

Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most rögtön elaludt.

Hjah, a mámor, a boldogság kora.

Kegyelem.

Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és nyugtalanul járt-kelt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…

A komptoarista szerényen besuhant a szobába.

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.

– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan helyzet.

Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában, miglen beleütközött a fiatal emberbe.

– Parancsol, igazgató ur…

– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?

– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…

– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért? Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?

– Bocsánat, igazgató ur?

– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti? Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!

– Nincs itt, igazga…

– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?

– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.

– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll itt? Mehet!

A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is hallatszott.

Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet…

Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató urhoz.

– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni…

– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.

– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…

– Megyek.

A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja átölelve tartja s zokog vele.

– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak? Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást. Látod, látod. Édes Irénkém…

– No mi baj?

Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok zokogását.

A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:

– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség! Segitség!

– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…

– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod, látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.

A fiatal asszony pedig ismétlé:

– Segitség! Segitség! Meghalok!

Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:

– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van adóssággal… Most már árverezni fogják…

A fiatal asszony egyre sikoltozott:

– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!

– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt benne…

– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.

– Nos mi lesz? Mi történt?

– Irént letartóztatták az éjjel!

– Letartóztatták? Ki?

– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…

– Hát hol volt?

Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.

– Ismétlem, hol volt az éjjel?

A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a szőnyegen, a lába elé:

– Ölj meg… Apa, ölj meg!

– Nem tehet róla… zokogott az anyja.

– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.

De az asszony csak zokogott.

– Ölj meg!… Bocsáss meg!…

Az anyja kinosan vergődve beszélte el:

– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt, hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!

– Hát hol történt a szerencsétlenség?

– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem ösmerte s bekisérte a városházára…

Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki a homlokán, s rekedten suttogta;

– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!

A szobaleány hirtelen benyitott.

– Itt az ügyvéd ur!

Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az anyja utána.

– Itt a feleségem?… Mi történt?

Az igazgató hidegen felelte:

– Ülj le…

Az ügyvéd csak bámult.

– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!« Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat. Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat tartani. Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod. Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni, asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént? Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…

Az ügyvéd megdöbbenve szólt:

– Mi történt?

– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat? Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.

Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:

– De hát mi történt?

– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után nyargalásztál. El sem tagadhatod: csak nemrég kellett kifizetnem helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát? És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten, ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd rajta a becsületedet.

Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se jött ki belőle.

– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…

De meg se tudott mozdulni.

– Nagy csapás!… dadogta aztán.

Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az ügyvéd elé állott.

– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom menteni. Hallod, meg fogod menteni! Hát mentsd meg…

– Hogyan?

– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól, hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?

Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.

Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen benyitott.

– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…

A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje elébe.

– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem. Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy kegyelmes!…

Sándor szomoruan fölemelte.

Egy válópör oka.

– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?

– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban, valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi alapból indult ki…

– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot kérek hozzá.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.

– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat meggyülöltem…

– Kegyed? Iró felesége?

– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse ki a hozzá illő czikkelyt.

– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!

– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…

– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról…

– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért. Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!

– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat. Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami meggondolatlanságot követne el.

– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta… Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.

A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt, nagyot sóhajtva:

– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy dolgokról s csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.

– És kegyed?

– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig. Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban, szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az a tisztelet, melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb mennyasszonya.

– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.

– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól – hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális. Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem. Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem. Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.

– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg magyarul. Ha csak keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban környezetének szellemét.

– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson. Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes dolgot. Megösmertem…

Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek! Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett, férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«

Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:

– Mire gondol, ügyvéd ur?

– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?

– Nem értem önt, ügyvéd ur…

– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul, megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az érdekes ember?

– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. Nincs senki, a ki az én esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…

– De bocsánat, asszonyom…

– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött beléjük…

Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta, hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a nyelvtanulás.

Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, – gondolá.

– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak, hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak. Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között. Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a csalódás!

Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón leste a szavakat.

– Minő csalódás, asszonyom?

– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges, silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt. Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!

Lepkefogó kisasszony.