II.

Fáradtan dőlt végig a kis szalon kerevetén az asszony s érezte, mint közeledik a kinzó migraine. Nem tudta megakadályozni, nem volt ereje ahhoz, hogy kisétáljon, – mártir-útra. Ha kimegy, fel kell vennie az álarczát, a mosolygót, pedig szivében viharzottak a szenvedélyek.

Közeledik január elseje. Sándort Pestre nevezték ki, igy hát elválnak. Érezte, hogy ezt már nem tudná elviselni. Eddig türte a nagy fájdalmakat, Irmáért. Most közeledik a megváltás. Egész életének nagy tragédiájáért megérdemli a boldogságot és megszerzi, megszerzi. Kész volt a tervvel, de milyen égető szégyen, de milyen tehetetlen kin kinozta mégis. Néha ugy érezte, hogy vesszőcsapás hull az arczába. Egy belső hang igy sikoltott feléje: »A mikor a lányod boldog önfeledtséggel keresni fogja az álmok beteltét, te hitlenül megcsalod és lerángatod az ideálok világából a sáros földre.« A megnyugtató válasz suttogá: »Hat esztendő óta tanakodtam véled s még sem tudsz megnyugodni? Hányszor állottam előtte, könybe lábadt szemekkel, gyöngén, elhagyatva s kértem, szabaditson meg az élettől. Nem tette. Azzal hitegetett, hogy boldog leszek. Boldog… A czél előtt állok immár, s mégis, gyáván megfussak, most?« »Fuss – kiáltott a másik belső hang. Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ, még nem sejt semmit, nem sejti bünös érzésedet, még tiszta, mocsoktalan a neved, s ezt adhatod át a lányodnak. Fuss!«

– Nem tehetem, most már nem tehetem, – s zokogott, fuldokolva.

Aztán kiapadtak a könyek és ő meredten, egy pontra szögezve tekintetét, látta magát, a hosszu végzetes hat éven át, a mint ködfátyolképek sürü egymásutánjában röpült el előtte a mult s átérezte, – oh hányadszor! – fájdalmait, örömeit, kinjait, kétségeit.

A képzelő erejét hóditotta meg s belevette magát a lelkébe. Nem akarta, tudja, jól ismeri Sándort, tudja, hogy nem hazudik, ah sokkal komolyabb ez a fájdalom, hogy sem önhitegetéssel enyhiteni lehetne. Ugy jött minden, idővel, magamagától, szülte az idő, a hely, az alkalom, s egyszerre csak érezte, hogy egész élete egy gondolat és ez a gondolat maga az őrület. Csillapitani immár nem lehetett. Szerette, lázasan, hatalmas szenvedélylyel. A képzelete izzó képekben duskált, addig soha nem érzett, soha nem sejtett erővel tolakodva fel gondolatvilágába. Észrevette. Miről? Nem szólottak, de megérezték, mind a ketten.

Aznap megtudta, hogy mi a halál. Merevség fogta el minden tagját, mozdulatlanul, álmatlanul, érzéketlenül töltötte az éjjet. Köny nem nedvesitette pilláit, mert nem bánt meg semmit, nem volt mit megbánnia. Csak ugy férjhez adták, gyermeket szült, nyájas arczczal beszélgetett a vevőkkel. Ez volt az élete. Most már tudta, hogy van indulat, vannak érzések, van öröm, bú, keserüség és szerelem. Késő? Igen, igen, késő.

Szomoru bánat borult reggelenként a lelkére, valahányszor Irmáját látta ágyához közeledni s ez a bánat árnyékba boritotta lelkét, melyen ugy feküdt, mint sötét gyászlepel a halottas ház pitvarán s tapodták a közönyös emberek. Hát elvitte a lányát, messzi intézetbe, hogy hát ne lássa. Akkor meg fog nyugodni. De nem tudta, hogy micsoda hatalmas munka a hazugság, hát megtudta azt is, s művész lett a hazugságban. A hazugságot megutálta, de nem menekülhetett tőle. Nem tehette, a gyermeke miatt.

– Látja, ezért nem tehetem… mondta Sándornak, mikor Irma az ezüst tallért nyerte. Nem tehette azután sem, hogy elment, mert lelkében vele volt, vele volt mindég. Ujabb czélt tüzött ki, ha majd férjhez adja, ez lesz az utolsó, akkor igen, igen, akkor megteszi.

S a belső hang felsikoltott ujra a lelkében:

»Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ…«

– De nem tudok hazudni, tovább már nem állom ki…

S látta magát megvetve, elhagyatva, látta az asztaltársaságot, a mint megbotránkozva adják egymásnak a hirt, kárörömmel, nevetve, s látta magát messzi földön, szegénységben, egyedül… Alkonyodik. Az egyszerü szobára árny borul. Kopogtatnak, – ugy véli.

– Szabad… mondja félálomban.

S belép Sándor, mosolyogva. Ah Sándor… Sándor… Melegség hatja át, s kéjesen megremegve, végig dől a pamlagon, összehuzza magát, s mosolyogva, boldogan, könyek között, elalszik.