IV.

Asztalról-asztalra ment másnap délben az anyja a nagy ujsággal.

– Képzeld a kis buksi… bizony még nincsen tizenhét éves sem. Egyébként a tizenhetedik születésnapomat én is Velenczében ünnepeltem. A férjemmel. Bizony, a Ferkó is követ, a buksi.

Az asszonyok csodálkoztak és örömöt tetettek.

– Meglepő… Ügyes…

– Aztán hol az uj pár?

– Ferkó öltözik és Kázmér várja az ajtaja előtt, akár csak egy szerelmes deák, a ki…

– Meglepő… Ügyes…

A levest mindenki sósnak érezte. Szerelemmel volt-e tele a levegő is, nem tudom, de hogy nagyon meleg volt, az bizonyos igaz.

Végre bejött az ifju-pár. A lány arczán győzelemmosoly! Ah, édes szabadság, most hát elfogtalak. Nem kell tehát vizsgára magolni!… A fiu félénken nézett a lányra. Az örömét félremagyarázta, mint a szerelmesek, önzően.

– Apus…

Az anyja végigfutott az asztalok mellett:

– Vigyázzatok, az apja még nem tud semmit. Meglepjük véle.

Ferike ott állott az apja előtt, a ki a tányérjába mélyedt.

– Apus…

Végre felpillantott.

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Babocsy Kázmér urat.

Az öreg hümmögetett egyet, mintha mondaná: Ki ez? Hisz ösmerem!

Ferike művészi szünetet tartott és folytatá:

– Vőlegényemet.

A szótalan ember ránézett és igy szólt:

– Örvendek.

Aztán visszahajolt a tányérjára,

Ferike odahajlott a fülébe:

– Látod papsi, papsi, nem kell, ugy-e, vizsgára magolni, ugy-e édes papuskám?!

De ez csak evett tovább.