I.

A jogakadémiából lekerült a hir az Úri-utczába, végig repült a Fő-utczán, belevette magát a mellékutczákba, a fehér-apáczák zárdája mögé, tul a kishidon, a Szent-Imre-térre, sőt a city-be, a Sas-utczán át a Zöldfa-utczába is, rövidesen, zúgva, a gondolat szárnyán: »Megjött a kis gróf!«

Tudták, hogy jön, várták is, de azért meglepett mindenkit. Van hát grófjuk! A jogász kollegái hetek óta lesik, izgatottan. Végtelenül bosszantotta őket, hogy nem tudatta velük a megérkezése napját előre. Milyen szép fogadtatást lehetett volna rendezni!

Csakhogy itt van. Az igazgató felvezette az első emeleti segélyegyleti helyiségbe, s bemutatta az elnöknek.

– Gaitano Viktor vagyok, – mondotta.

Baranyi Miki kezébe csapott.

– Szervusz, Viki! Én vagyok a tavalyi elnök.

Aztán hozzátette:

– A fiuk bizalma az idén benned összpontosul. Felléptetünk hát téged. Éljen a grófunk!

A fiuk ráéljeneztek.

Viktor gróf ott állott előttük, egy csomó ismeretlen fiátal ember között, a kiket mindmaig nem látott soha, s a kik ugy beszélnek vele, mintha csak gyerekkora óta közöttük élt volna. Érzékeny lelkét, lágy érzésvilágát a fiatalos jókedv e durva, egészséges kitörése sértette. Magába huzódott megremegve.

Baranyi Miki menten felvilágositotta. Segélyegyleti elnökjelöltnek léptetik fel, mert ugy illik. Az akadémia egyetlen grófja, hát persze, hogy ő lészen az elnök?! Úgy-e elfogadja? Hiszen nem is jár az semmi munkával, csak tisztesség, meg kell lenni, legyen czime is, ők azt ugy akarják.

Legyen. Hát elnök lesz. De nem jár sok munkával? Mert ő nem szeret ilyesmikkel bajlódni!

A fiuk összenéztek.

– Persze, hogy nem jár. Hát mivel szeretsz foglalkozni? Az asszonyokkal, mi?

Viktor ránézett Mikire.

– Nem én!… Legjobban a családjogot szeretem. Hanem azért bámulom a pandekták szellemét is. Viszont a jogbölcsészetben következetes pozitivista vagyok.

A fiuk nagyot néztek.

– Kedves Viki, – mondja neki Baranyi Miki, – hát te mindezt ösmered?

– Hogyan? Ti nem ösmeritek?

Általános kaczaj tört ki.

– Eh, Viki fiam, – s Nádaskay Ferkó vállára csapott, – ne nagyképüsködj, hanem jerr a corsora. Az egész város tele van már véled, tudják, hogy megjöttél, a nap gyönyörüen ragyog, a lányok mind ott lesznek a Korona előtt, s megmutogatjuk néked sorra.

– Okosabb is! Itt, bezzeg, nem fogsz bölcselkedni. Majd elveszi a kedvedet Ilus, ha meglátod.

– Ilus? Ki az?

– Ahá! Pedzi már… Ilus? Hogy kicsoda Ilus? Ilus a világ nyolczadik csodája, Zeus feltámadna menten, ha megsugnák neki, hogy Ilus él. Na, ha a bibornok nagybátyád megtudja, hogy ide kerültél, visszaimádkoz Kalocsára. Itt ugyan nem fogsz pandektákat bujni.

– Éljenek a szépek!

– Le a családjoggal!

Eközben már kiértek a corsora. Ötösével, karöltve haladtak, hangos társalgásba merülve. Az utczán mindenki kitért előlük. A lányok messziről meglátták, hogy rajzik az Uri-utcza s kidugták a fejüket az ablakon.

Gyönyörü szeptemberi délelőtt volt. A napsugár melege kivánatos volt, mint a szép asszony mosolya, kaczér és ragyogó.

Legelőbb a Nádaskay lányokkal találkoztak. Ferkó odament a nővéreihez.

– Amott, Miki mellett, az a gróf.

– Az a fekete?

A kis Laura feltette a lorgnonját és jól megnézte a fiatal embert. Sas orra és szikrázó tekintete, fekete bajusza és büszke tartása megnyerte tetszését.

– Elegáns ember!

De Mimike hozzátette:

– Igen, a tartása. Csakhogy a zöldes kabátja, meg a vadászkalapja nem dernier cri!

Ferkó megjegyezte:

– Az lesz holnap. Pá, édesem!

Aztán visszament a fiukhoz, a kikkel végigjárta a várost, mely hangzott a jókedvtől, mert hát átragadt az a jogászokról. Hogyne, mikor megjött a kis gróf!