VII.

Ott fekszik az ágyában, lustán, álmatlanul. Micsoda kinos éjszaka! Minden zizzenés halálos félelembe ejti. A férje ott hortyog mellette, nyugodt, rythmikus lélekzetvétellel. Szivében árulás, szerelem, gyávaság és vágy háborog. Irma immár két napja asszony, most már Velenczében turbékol a férjével. Őt már mára várta Sándor az uj fészekben, a Kenyérmező-utczában, lázas szerelemmel. Nincs immár semmi akadály közöttük. A lánya egy férfi védelme alatt, a szive sugalmát követhetné. De ide lánczolja egy mult s a félelem, fél a leányától. Hátha elveszti? Hátha ez a lépése feldulja lánya családi boldogságát? Ezek a kérdések iszonyuan kinozzák. Béla ugyan erőteljes, akaratszilárd jellem, de Irma? Ez a csalódás megszaggatja szivét, s most, épen most, boldogsága közepett érje ez a csapás? Ha legalább nem tudná meg, ha majd csak egy édes hathét után, a prózai valóságba visszaérkezve, ébredne a keserü igazságra. Ez Pétertől függ. Megkéri. Szegény Péter! Ugy szánja, ugy szánja ezt a derék, jó embert, aki őt ugy szereti, tiszteli, a kinek ő volt a mindene, s a kit meg akar csalni hitlenül. De nem szereti. A kit szeret, azt kivánja ezt tőle, s már eleget megszenvedtek, most már hadd jöjjön a boldogság!

Ez az elhatározás, mely megérlelődött benne, lecsillapitá és elaludt. Reggelre kelve a csomagoláshoz fogott, minden ki volt készitve, a ládák, a ruhái, ékszerei, a csomagolás gyorsan és könnyen ment. Aztán felhivatta a férjét, s elmondott néki mindent.

Elzokogta életének tragédiáját.

Péter ott állott, megkövülve. Se szó, se hang nem jött ki a torkán, csak valami hatalmas, állati fájdalom szorongatta. Aztán egy érzés, a mi ujságánál fogva hatalmába keritette egészen. Férfi büszkesége!

– De ne ird meg Irmának, Péter, ne még… Hadd őt boldogan. Ne tudja meg, hogy milyen boldogtalan boldogságában az anyja.

Aztán elutazott. Senki sem sejtette, hogy micsoda egy elutazás ez, se a cselédség, se a nép. Péter bezárkózott szobájába és sirt.

Mikor Irma hazajött a nászutról, nevetve, boldogan, körültánczolta az édes fészket, melyet az apja rendeztetett be neki, hirtelen észrevette, hogy az apja megöregedett.

– Beteg vagy, apus?… Hát a mama? Alszik?

– Igen, gyermekem. – Béla, veled beszélni akarok, kérlek, gyermekem, maradj itt, öltözködj át, Bélát mindjárt visszahozom.

Átmentek a dohányzóba és elmondott a vejének mindent.

– Tudják már a városban?

– Most már tudják.

– Nagy feltünést keltett?

– Nagyot.

– Ez a baj. Ez árthat a karrieremnek.

– És Irma?

– Nem szabad ismernie azt az asszonyt.

– Az anyját…

– Nem anya az ilyen nő!… Irma! Jer be, kérlek, meg kell tudnod mindent. Az anyád azalatt, hogy távol voltunk, megszökött a szeretőjével, a tanár urral, megszökött az apádtól, hitlenül. Képzelheted a várost! A pletykát! A szenzácziót! Tönkretette a karrieremet, hallatlan! Most közsajnálkozás tárgya vagyunk! Hát ez anya? Mialatt a leánya a mézesheteket éli, ő megszökik a szeretőjével! Hát ez nő, még az állatnál is alább való. Remélem, Irma, ösmerni fogod kötelességedet. Minden érintkezést megszakitasz vele, minden érintkezést. Nincsen anyád. Meghalt. Ránk nézve meghalt. Meggyászoljuk, eltemetjük.

Irma belekapaszkodott a szék támlájába s nézte az apját, a mint az egy könyet morzsolt szét az arczán, az öklével. Nem tudott sirni, de remegett egész testében. A hir iszonyunak tetszett előtte, a férje szavai még iszonyubbnak. Egy pillanat alatt végig villant agyában a sok jel, a bécsi jelenet anyja titkos könyhullajtása s megsejtette, micsoda fájdalmak árán lett az a szegény asszony boldog. Nem szólt egy szót sem. Ezek az emberek nem értenék meg soha. Ő megértette és megsajnálta az anyját. De megértette azt is, hogy kicsoda a férje, milyen tehetetlen ember az apja, micsoda nagy ür választja el az ő érzékeny lelkét ezektől az emberektől, kikhez oda van kötve, de a kikkel nem fog egyesülni soha, soha. Szegény asszony… Rá nézve meghalt. Kell, hogy meghalt légyen. Meg kell gyászolnia, el kell temetnie. Most érezte meg, hogy mennyire szerette őt az anyja. Előbb biztosítani akarta a jövőjét, nehogy ez a lépése megártson a leányának, inkább hát szenvedett, sirt titokban, lopva, ő érette! Ó anyám, anyám… Zokogott a lelke, de hang nem szakadt ki belőle. Hasztalan lett volna! A férje meg nem értené. Az belefeküdt az irodájába, folyton dörmögött, elégedetlenkedett és panaszkodott az anyjára, arra a sokat szenvedő martyrra, a kinek vissza kellett küldenie a leveleit, melyekben ki tudja mit ir, mert Béla ugy akarta.

Aztán jöttek a vigasztaló barátnők, de ő megszakitott minden beszélgetést, került minden czélzást, adta a közönyöst, beletemetkezett a lelkébe, melyet jól elzárt, nem lehetett abba belekukucskálni. Bámulták a hidegvérét, az érzéketlenségét, maga Béla bámulta legjobban. Megkérte őt is, hogy ne szóljon az anyjáról soha, soha többé egy szót sem, egy hangot sem, meghalt, eltemette.

Csak a lelke zokogott.

Aztán kiderült Béla kedve is, mert hirtelen egy csapással a véletlen országos hirnevet szerzett neki. Mindössze az történt, hogy az a gyilkossággal vádolt vén gazember, a kit az ékesszólása azelőtt felmentetett, a halálos ágyán mindent magára vallott. Mindenki erről beszélt, a lapok hasábokon át tárgyalták a dolgot, hirtelen népszerü, ünnepelt és keresett ügyvéd lett. A kaszinóban választmányi tagnak, a kerületben városi képviselőnek, az ügyvédi kamarában jegyzőnek választották. Virágos jókedve volt mindég.

Irma lelke zokogott.