III.

Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.

Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha Kelemen Ilus szólott hozzá.

Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt, ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf, mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.

Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s Viktor kérte Ilust:

– Szeret tánczolni?

– Szeretek.

– Nagyon?

– Mért kérdi?

– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni, akarja?

Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.

– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.

A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a zaj is.

Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, – csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.

Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai – mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték.

A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen, a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében, ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.

Milyen édes napok, milyen mámoros esték, milyen fényes, illatos levegő…

Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők, ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!

A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban egy vulkán háborog.

És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy bevezesse, a melléktermen keresztül.

A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve.

– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…

A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:

– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad büntetlenül megcsókolni…

– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.