II.

Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat, mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.

Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki nincs vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit mond: nyomós.

Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:

– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?

Már három hónap mult el, de hol a férj?

A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb, ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!

A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.

Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely vonzott.

Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.

Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az aljegyzővel.

– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.

Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:

– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni?

– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól egy szót sem, – szólt a tanár.

A többiek mosolyogtak.

– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.