I.

– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?

A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. Egy fiu, meg egy leány. A leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán, felkiáltott:

– Ostende-ba?

– Oda.

– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.

Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése – csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt gyülölete ellenére.

Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert az olyan előkelő.

Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!

Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…

Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.

– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.

Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt elragadta Marie-Anne kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas, óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.

– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor cseveghetünk, ha ugy tetszik.

Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki imádta.

– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága kincse van – szokta mondani az öreg ur.

Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan szép.

Marie-Anne jól érezte magát közöttük.

– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.

Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon beállitottak a szalonba.

– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.

– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.

– Meddig maradtok?

– Szeptemberig. Aztán Indiába!

– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk, szép?!

A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.

– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!

– Valóban, csupa báj!

A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy magában suttogá: milyen előkelő!

Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott, ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.

– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.

Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: _melyik?_ Elpirult s hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta, ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?

A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta magában: Vajjon melyik? A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas, szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a kapi…

A kapitány állott előtte.

Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.

– Tudja, hogy szeretem?

Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház. Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz, idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?

S a hadnagy belépett.

Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti. Sejtelemtől áthatva, suttogá:

– Késő?

– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.