VIII.

Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet, befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében képviselőnek és öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely idő alatt csak a kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba, reprezentálni. Ez okozta vesztét.

Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.

– Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?

– Nem én!

– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első férjétől… Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…

Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a bizonyos meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta, ha belépett s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál, olyan szánalmas és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok kiséretében, hogy vére majd felforrt, majd megfagyott szivében.

Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó lelkét, tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik, de azért soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd, szerető férj. Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is bevonta akcziójába, neki: képviselnie kell a házat.

Soha ilyen terhet!

Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az ismeretlen sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós gyülölők közé elegyedni! Nehéz sors!

A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni. Legjobban szeretett otthon, a gyermekével, könyvei és himzőmunkája között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a gondolatok!

Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta, bár nem volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos, mindég egy és ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit rejtegeti… Ő előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki hires ember lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen boldogtalan lehet ez a boldogságot epedő asszony – gondolta. Mégis csak az ő anyja. Anyja… ő táplálta, ő gondozta, ő nevelte, ő miatta szenvedett. Ha ilyenkor a gyermekére gondolt, megfagyott a vér az ereiben. Nem látta az anyját már évek óta, pedig egy városban él vele, de kerüli az édes anyját. Az emléke is árt a nevének, a férje karrierjének. S az ő gyermeke? Ha az is erre a sorsra jutna. Nem, nem, soha, erre nem juthat!…

Ekkor, ilyen lelkiállapotok közt élve, ösmerkedett meg Andaházy István doktorral, a hires Afrika-utazóval, a jeles geografussal, a kinek tudományos hirneve bejárta széles Európát. Az Akadémia legutolsó nagygyülésen, a hol a még fiatal tudós felolvasott az afrikai népek költészetéről, a foyerban bemutatták neki. Azóta gyakran összejönnek, mert csodálatosképen Andaházy ösmerte az ő összes barátnőit, s ott volt minden jouron, a hová el kellett járnia, minden fogadtatáson, a hol meg kellett jelennie. Az igaz, hogy véle nem igen foglalkozott, csak néha-néha érezte, a mint szurós pillantása arczába kapaszkodik, mint a horgony a tengerfenékbe, de csak egy-egy pillanatra, merően, futólag.

A társaságban rendesen Andaházy beszélt. Nem ugy, a hogy a férje s a többiek. Nem volt a szavában semmi páthosz, sem igazi, sem hamis. Inkább csak csevegett, elbeszélt, elmondott, komoly és vig epizódokat, leirt, festett, szines képeket és édesbus hangulatokat. Az asszonyok körülvették, beczézgették, rajongtak érette.

Irma önkénytelenül visszavonult, érezte, hogy ez a hang rejtelmes vonzalmakat ébreszt fel benne. Később bántotta lelkiismeretét ez a visszavonulás. Miért? S adta a közönyöst. Hónapokon át tartott ez a játék a szivében. Andaházy nem vett észre semmit. Ezután is, mint eddig, megjelent a társaságokban, csevegett, beszélt, az asszonyok beczézgették, s néha-néha belecsimpaszkodott a szurós pillantásával az arczába, a mire az asszony elpirult s remegni kezdett. Egy pillanatig csupán, aztán a férfi kikapcsolta a horgonyt s ő szabad lett ismét, szabad. Fellélegzett. Ugy érezte, hogy megszabadult egy nehéz tehertől. Ez a kinos játék izgatta is, a mit idegességének tudott be. Elhatározta, hogy lassanként visszavonul a társaságtól egészen. Ki-kimaradt egy-egy jourról, fejfájással, házi teendőkkel hozakodva elő.

Valóban rossz szinben is volt. A férje is észrevette, a háziorvos aztán pihenést rendelt neki, mire ő hazament az apjához a gyermekével.

A magányban lázas nyugtalanság fogta el, mert üldözni kezdte egy hang, az Andaházy hangja. Ébren és álmában egyre hallotta. Megfoghatatlannak látszott előtte, de nem tagadhatta el. Reggel, felkelésnél, este, lefekvésnél, a leánya mellett, s a zongorajáték közben, ez a hang kisértette.

Halálos félelem fogta el. Egész testében remegett, valahányszor ez a hang megcsendült a fülében. Kergette a szórakozásokat. Eljárt a szinkörbe, kocsikázott, ki-kijárt a szőlőbe, régi barátnőit kereste fel, órákon át értekezett a szabónőjével, minden nőegyleti gyülésen megjelent, vitatkozott, korteskedett, jótékonysági gyüléseken vett részt, hasztalan, az a hang meg-megcsendült a fülében.

De az élénkségének a hire elragadta az urát. Hizelgő levelekkel üldözte és kérte, jöjjön fel a fővárosba s ott fejtsen ki olyan élénk, mozgalmas életet. Az aztán használni fog néki is. Lám, csak hogy megváltozott, s előnyére! Ilyennek kell lennie. Igy szereti!

De nem mert felutazni… Érezte, hogy ez lesz a veszte. Az apja nógatásaira sem hajtott. Ekkor lejött érette az ura is, mit volt mit tennie? Fel kellett menni.

Egész uton szótlanul, halálos sápadtsággal és halkan dobogó szivvel ült a vasuti kocsiban, megremegve minden idegen arcz láttán, félve valamitől, nem tudva mitől, csak sejtve, érezve, hogy ez az érzés elviselhetetlen. A férje gyöngédsége kinozta. A kis leánya fecsegését, mintha késsel szurkálnák, ugy érezte. Egyre lázasabb biztonsággal alakult ki egy gondolat a lelkében: szereti, szereti ezt az embert!

S ez a szerelem a halál. Ha meglátja – elveszett. Ekkor az anyjára gondolt, a lányára nézett, a férjére pillantott és megfogamzott lelkében az elhatározás. Meg kell történnie! Az ő gyermeke is? Nem, nem, soha!

Két órakor ézkeztek meg, a férje elment a klubba, a nevelőnő elvitte a gyermeket sétálni, s ő otthon maradt egyedül a gondolataival. Ha az óra négyet üt… Most fél négy van. Kivette a férje revolverét… Háromnegyed… Fel és alájárt a szobában a szőnyeg egyazon sávján. Négy óra! Befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

A majoreskó.