VI.

Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az aranyozott asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü kályhaellenző közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép szőke lány mellett, a ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait. Ah, igen, igen, ez a boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában volt, s ugy érezte, hogy szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti szenvedélylyel, ő az, a kit éveken át keresett, mikor a gazdagok palotái előtt elhaladva sóvárgó szemekkel nézett fel az emeletekre, lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok közül a selyemhaju és selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen, kopott szobájában, tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!

Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték, hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e benne sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint hallgatta annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről, küzdelmeiről, utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal, igy gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és ép érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«

Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek, megkérdezte Irmát:

– Nos, hogy tetszik?

– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése, de a lelke csupa izom.

– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.

Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy megelégedéssel nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel ösmerkedik. Ah, hány esztendejébe került neki, mig bevették a társaságba. Akkor is inkább az asszony révén, a ki gyorsan csinált társadalmi karriert, s ezt követte nyomban az övé is. Leült egy sarokba, ujságot vett elő és nyomta a czitromot a feketéjébe. Az asszonyra gondolt, babonás tisztelettel, utóbbi időben félelemmel. Rég óta látja, hogy titkol valamit előle, látja kisirt szemeit, érezi a hidegséget, mely kettőjük közé állott választó kardként, s mindez miért, miért?

Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő levelek, tudatván szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla ügyvédi irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a butoros, a kárpitos, hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd urnak, hogy a fizetség nem sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A lakodalom után! Ő pedig eljárt naponként Starkékhoz, mind bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a kinek minden tervét, minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom fordulattal szinte a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak, s egészen mámorba ringatta.

A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is, ez alapította meg a hirnevét.

Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett volna védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak amolyan hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A vén gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez nem használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a multja sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott makacsul.

Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött. Ott volt Starkné is, lányával és Sándorral. Az ügyész száraz hangon, de megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.

– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!

Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket, nagy jogi ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben, megtámadva az ügyész föltevéseit és végül áttért annak az igazolására, hogy védencze – a helyszinen felvett helyrajzok alapján – egyáltalán nem hatolhatott be a házba azonkép, a hogy az ügyész előadta, a bűnösségre valló körülményeket igyen teljesen tönkre téve. Kérte védenczének bizonyitékok hiján való felmentését.

Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány feszült érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. – Egy sziv és egy lélek volt.

Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat felmentették. Diadalt aratott, diadalt.

A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:

– Szabad?… Elfogadja…

Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak fokozta. Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával. Tisztában voltak a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy szereti ezt a férfit, Béla érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s Starkné szive összeszorult a félelemtől: közeledik a válságos pillanat.

Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül maradt. Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és félelmet az élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor meglátta a boldogságtól sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a szobába, üdvözlésére siet, azt sugta jó ösztöne:

– Fiu, itt a pillanat!

– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!

– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami boldogságomhoz!

– Ugy?

– Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…

– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én hozzád adom.

Ebben a pillanatban jött be Irma.

– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?

Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi vallomást! A másik perczben megszólalt a szive.

– Akarok, mondá, elpirulva.