IV.

Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis szalonban van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy selyemfüggöny, a százkaru ezüst gyertyatartó az asztalon, a Roskovics-kép a falon, egy mosolygó arczu, édes tekintetü parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa közt, mig álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják.

Halk kopogtatásra benyit a szobalány:

– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…

– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös hangon szól a leányhoz:

– Eressze be.

Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta ennek az embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe, mosolyuk összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal szinte elnyelték egymást, végtelen mámorban.

– Holnap jön… suttogott az asszony.

– Enyém lesz hát… felelte a férfi.

– Sándor!

– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez jó jel, jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az édes.

Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból, hogy Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai szeretet lélektaná«-val.

– Az akadémia? – kérdé.

– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az _Anyát_. Nem kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk. Hogy féltem, s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s fájt, végtelenül fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem, iszonyatos látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy egész poklot hordoztam magamban…

Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal simogatnák. Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a nemesség! Hogy szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…

– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?

A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a nőegylet elnöke és jegyzője.

Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak Sándornak.

– Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni… Aranyakat beseperni… Gratulálunk!

– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik meg rólunk… Néha-néha látjuk…

– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai szeretetről irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen… Nagy sikere lenne…

– Igazán, jöjjön, mondja csak…

– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?

– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?

– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…

– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén kezdtem, a mint az ösztönből érzés lesz. Mert ez az érzet, mint ösztön, nemcsak az emberé…

– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a hernyók milyen csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan helyekre, a hol azok minden ellen meg vannak védve…

– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás anyai szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse fiókját. Ha a fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol fiókjait elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és bánatában napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet megdöbbentő példáit szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról, fájdalmak mosolygó tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s nincs hatalom, mely véle versenyre kélne, se szerelem, se életösztön, az anyai szeretet legyőz mindent! Ez a leghatalmasabb, a legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga az Érzés…

Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még ezekre a felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett asszonyára, ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná: »Bámullak édes, szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony megértette és könnyező szemeivel rámosolygott, mintha mondaná: »Értelek édes, köszönöm a hymnust, oly boldog vagyok, édes!«

Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus csend lőn. Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.

– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…

– És oly igaz…

– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a télen felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen tanulságos…

– Milyen ideális…

Felállottak.

– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép az idő, a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e megteszi?

Elmentek.