III.

Az Anna-bálon az aljegyző kiegyenesedett. Ferike nem ösmert rá. Olyan csodásan fénylő szeme, egyenes tartása és hangos járása volt. Megdobbant a szive, mikor feléje közeledett.

– Ferike kisasszony, – második négyesét kérem, ha nekem adja… _(jelentősen)_ de szivesen. Ne nevessen most, ne. Egy pillanatig ne. Nékem adja? Szivesen?

Ferike bódultan dőlt az ablakhoz. Ah, itt van az a pillanat, itt van…

Odakerült az anyjához.

– Mama, a jegyző kérte a…

– Kezedet?

– Nem a második négyest.

Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.

– Csak?

– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.

– Akard…

– Mikor olyan kevés a fizetése.

– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán.

– Hiszed?

Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:

– És elhagy?

– A rendező akaratából.

– S ha a rendező nem parancsolná.

– Itt maradnék… önnel…

Ferike megszoritotta a karját.

– … Akár egész életemen!

– De jegyző ur!

És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:

– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.

Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra, hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:

– Beszéljen az édes mamával!