I.

Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.

Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan, lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy mondta. A idegessége abban állott, hogy…

A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:

… hogy sokat beszél.

Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: _mulat_, igy szokta mondani, ha áldozatra lelt.

A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól, elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után, irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. Szerette – néha-néha – belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.

A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.

Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső csücskén.

– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.

– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.

– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.

A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus egyszerre indultak a nyomába.

– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.

Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?

Az anyja utána kiáltott:

– Ferike, komolyabb légy!