IV.

Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.

– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.

– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.

– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással. Csak én voltam balgatag: hittem benned.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon… Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…

Felkaczagott.

Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!

Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü mosolylyal, homályos szemekkel…

Mikor az inas kiment, ismételte, gunyosan, epésen…

– Persze, szerelmes vagy!… Na jó. Akkor hát vége, mindennek vége. Nem vagy immár Gaitano majoreskó, fiam! Tudod-e? Majd betesznek a vidékre segédszolgabirónak, hjah, Kelemen Pál fiskális igen befolyásos ember… De mi ez? Olvasd csak… olvasd… Kelemen Pálról szól… Hogyan? Elfogták az éjjel, a bálból hazatérve, a detektiv várt reá… váltót hamisitott… Na, barátom, rosszul választottad meg az apósodat!

Viktor gyorsan, lihegve olvasta el a rettentő hirt. Lesujtotta. Az első pillanatban nem is tudott gondolkozni. Csak aztán, keserü fájdalom között, került elibe Ilus arcza, elképzelte ezt a kinos éjszakát, ezt a keserves, gyötrő, ölő, borzadalmakkal, szörnyüségekkel teli éjszakát, melyet ez a lány végig szenvedett. Eszeveszetten futott hozzá.

A lány még báli ruhájában volt, s ott térdelt az ágya előtt. Könyei kiszáradtak és hangja torkába fult.

– Ilus… én vagyok…

A leány meg se mozdult.

– Ilus… édes menyasszonyom… nézz reám… mindenki elfordulhat tőled, de én a tied vagyok… a tied örökre.