Part 1

OSSENDOWSKI

VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK

*

FROM PRESIDENT TO PRISON

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Ossendowskinak, a világszerte ismert lengyel írónak ez a harmadik könyve, amely magyar fordításban jut a közönség kezébe. Míg már megjelent művei (Állatok, emberek és istenek; Ázsiai titkok, ázsiai emberek) részben kényszerű, részben önkéntes ázsiai utazásain és barangolásain szerzett tapasztalatairól számoltak be, ez a könyve az örökké emlékezetes japán-orosz háború idején lejátszódott és a háborúval szorosan összefüggő eseményeket tárja az olvasó elé. És pedig úgy azokat, amelyek a háborút megelőzték és okozták, mint azokat, amelyek a távoli keleten a rettenetes orosz kudarc nyomában jártak.

A lengyel író nagyon tevékeny és az első sorokban küzdő részese volt a háborút megelőző, azzal párhuzamosan haladó és a háborút követő eseményeknek. A távoli keleten együtt dolgozott a hadvezetőséggel a harctéri diadal érdekében, a nagy vereség után pedig az ő elszántsága, leleményessége akadályozta meg, hogy a megsanyargatott és megcsalt katonák elkeseredése meg a kudarcokat minden áron szépítgetni, bűnüket elleplezni iparkodó kormánykörök és cári reakcionáriusok makacssága révén sok helyen polgárháború vérbe ne fojtson mindent és mindenkit. Ennek jutalmául veszedelmes forradalmárnak mondták a tehetetlenségük miatt szégyenben maradt hivatalos körök, amelyek börtönbe vetették, bíróság elé állították és másfél évi fegyházra itélték. Ezt a büntetést ki is töltötte.

Ezt az egész történeti folyamatot írja le megkapó részletekkel Ossendowski ebben a könyvben. Megelevenednek benne a háború rémségei, a japán agyafúrtság megkapó bizonyítékai, látjuk az orosz katonai körök és a polgári igazgatás rettenetes bűneit, látunk ide-oda kapkodást a veszedelem pillanatában bátor és elhatározott cselekvés helyett, bünbakkeresést és nemtelen bosszúállást mindenkin, aki megértve a kor intő szavát, szembe mert szállni a hatalmonlevőkkel. Az orosz börtönök lakói, a szibériai fegyházak rémségei támadnak föl előttünk, hogy megborzadjunk a sok gonoszság láttára és szánakozva gondoljunk azokra a szerencsétlenekre, akiket zsarnoki önkény taszított a pusztulásba.

Ossendowskinak ez a könyve egy darab élet sok bajjal, szomorúsággal, szenvedéssel és fekete gyásszal, de mindezen átszűrődik az isteni gondviselés és a mindent kibékítő örök igazságszolgáltatás ereje.

Budapest, 1926 május.

_A fordító._

ELSŐ RÉSZ. A FRONT MÖGÖTT.

ELSŐ FEJEZET. A vihar első jelei.

Primitiven erőszakos hatalmának a határát az orosz óriás a hideg Szibérián keresztül évszázadokon át tovább terjesztette a fölkelő nap melegében fürdő vidékek felé, míg végre eljutott egy kedves, erdős félsziget déli csúcsáig, ahol a Csendes-Óceán hullámai a magasba nyúló Szikhota-Alin-hegység lábát nyaldossák. Az óriás éppen azon a helyen, ahol ez a hegylánc a tengerből kiemelkedik, határőrséget létesített és mint megszaporodott hatalma kőből való jelének, a Vladivosztok, «a keleti birodalom uralkodónője» nevet adta neki.

Az óriás magatartása idővel kissé lecsiszolódott és amikor alattvalói engedelmesen hozzásímultak és ott a világtól elzárva a határlakosság szerény életét folytatták, amely minden nélkülözés mellett sem volt minden öröm híján, fővárosuknak «a Kelet gyöngye» nevet adták, amely nevet a város meg is érdemelte, amíg el volt zárva a világtól, amíg emberkéz el nem tépte a kagylóhéjat, amelyben a gyöngy rejtőzött.

A félsziget, hogy bejegyezhessék a világtörténelem évkönyvébe, a Muraviev-Amurszki nevet kapta és a vizet, amely keleten és nyugaton a partjait áztatta, az ország két nagy folyójának nevéről Usszuri-öbölnek és Amur-öbölnek keresztelték el. Ezek az öblök szinte újjai annak a tengeri kéznek, amelyet a földrajztudósok «Nagy Péter öble» néven ismernek és amely az Óceánnak Japán-tenger néven ismert karjához tartozik.

A félsziget legvégső csúcsán keskeny tengerszalag, az Aranyszarv nyúlik be a szárazföldbe. Vladivosztok e kis öböl nyugati partján terjeszkedett szét, de a keleti parton is van egy városrész, amelynek Egersheld a neve. Terraszosan kapaszkodik föl a város a hegy oldalán, amelyet magas csúcsok koronáznak és ezek tölgyerdeiben fácán és nyúl lakik a királyi tigris helyett, amely már évekkel előbb elhagyta ezt a helyet. Ezt a képet nyujtotta Vladivosztok, amikor 1903-ban először kerestem föl Oroszország keleti hatalmának e középpontját.

A város lakossága oroszok, kínaiak, japánok és koreaiak tarka vegyüléke volt és ehhez néhány, kevés európai csatlakozott.

Egyik korábbi könyvemben, amelynek «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» a címe, elmondtam egyet-mást Vladivosztok életéből, leírtam a környékén tett kirándulásaimat és a város mögött levő országrészben végzett néhány fontosabb munkámat. 1903 decemberében éppen a különféle expediciókon gyüjtött szénpróbák megvizsgálásával voltam elfoglalva. És akkor a távoli Keleten sokat jelentő és aggasztó események történtek.

Azokon a vidékeken tulajdonképpen csak akkor kezdett a helyzet kiélesedni, amikor az oroszoknak sikerült koncessziót szerezniök a felső Jalu mentén levő erdők kihasználására. A felső Jalu északnyugati határa Koreának Mandzsuország felé. Vladivosztokban azt rebesgették, hogy a főengedményes Bezobrasov, a cár fővadászmestere, akiről tudták, hogy hatalmas befolyása volt az akkori orosz politikára. Beszéltek arról is, hogy Witte gróf pénzügyminiszter szembeszállt Bezobrasovnak a Jalu-ügyben folytatott politikájával és tevékenységével, de be kellett adnia a derekát, mert a cári család néhány tagja szintén a koncesszió részvényesei közt volt.

Vladivosztokban, oly közel a Tumen folyóhoz, amely Korea északkeleti határa, rendszerint jól voltak értesülve az emberek mindenről, ami ebben a dekadens államban történt, amelyet évszázadok óta a kínaiak és japánok, sőt időnként az északi tunguzok is zsarnoki módon nyomorgattak. Nemsokára híre jött annak, hogy a japánok, akik a Jalu-koncesszióban a kezdetét látják Korea annektálásának Oroszország által, nagyon aggódnak és egyre idegesebbek, annál is inkább, mert az a másik megegyezés, amely tulajdonképpen csak azt engedte meg a muszka birodalomnak, hogy Mandzsuországon át kiépíthesse a kínai keleti vasutat, a valóságban lehetővé tette neki, hogy uralkodjék az egész Heilungkiang északi tartományon és részben a Kirin és Fengtien nevű két déli tartományon is.

Ez az aggodalom ürügyül szolgált Japánországnak arra, hogy fegyveres csapatokat küldjön a Jalu-völgybe és ily módon tiltakozzék az oroszok szándéka ellen és megakadályozza koreai területnek az engedményesek által való megsértését.

Az első összeütközés, amely villámszerűen rávilágított az egész helyzetre, 1903 nyarán történt. Kartsev hadnagy parancsnokságával, aki rokonságban volt az udvari arisztokrácia valamelyik tagjával, Port-Arthurból, amely Oroszország délmandzsuországi flottabázisa volt, egy orosz hadihajó haladt a Jalu torkolatához fabecslőkkel, felügyelőkkel és egy csapat erdei munkással, nagyobbára az Amur- és Usszuri-vidékről való kozákkal. Amikor egy japán őrjárat meg akarta akadályozni, hogy a koreai parton kiköthessenek, Kartsev azt a parancsot adta embereinek, hogy a japánokat lövőfegyver használata nélkül verjék vissza és ezzel megkezdte az ellenségeskedést abban az első nagy szárazföldi háborúban, amely egy európai és egy ázsiai nagyhatalom közt tört ki. A japánokat visszaverték. Azután egy ideig ismét csönd volt.

Ez a csönd azonban csak látszólagos volt. A vladivosztoki japánok titokzatos viselkedése, tanácskozásaik a kínaiakkal és koreaiakkal, a japán sajtó harcias hangja és különösen az orosz hatóságok sürgése-forgása, mindez arra vallott, hogy közel a háború.

A vihar első hírnökeként Bezobrasov jelentkezett. Szemleutat tett, amikor is megvizsgálta a kínai keleti vasutat, Port-Arthurt, Dalnyt és Vladivosztokot. A fővadászmester sokat tanácskozott a távoli Kelet katonai hatóságaival és a vasúti mérnökökkel. Amikor megint elutazott nyugatra, Pétervárra, azt a benyomást hagyta hátra, hogy valami nagyon kellemetlen dolog fenyeget.

Azután mint a kormánykörökből való második előkelő látogató a pénzügyminiszter, Witte gróf érkezett hozzánk. Miután visszatért a fővárosba, híre jött, hogy a cárnak alaposan lefestette a Japánországgal való esetleges háború szembetűnő veszedelmeit, ama háborúét, amelyet Mandzsuország idegen területén kell végigharcolni, ahová tulajdonképpen nem volt más út, mint minden csapat- és anyagszállításra egyetlenegy hihetetlen hosszúságú egysínpárú vasútvonal. És számításba kellett venni még azt is, hogy a távoli Keleten még mindig nagyon hiányosan volt szervezve a hivatalnoki kar.

És végül eljött még A. N. Kuropatkin tábornok, a hadügyminiszter. Megszemlélvén Port-Arthur és Vladivosztok katonai támaszpontokat, az Aszkold cirkálón Japánországba utazott, ahol a kormány nagyon szívesen fogadta és készségesen megmutatta neki a hadseregét és a flottáját. Annyira megnyugtatta őt mindez, amit látott, hogy tele bizalommal érkezett vissza Vladivosztokba. Amikor a zászlóshajó parancsnoki hídján állva hurrá!-val üdvözölték őt a tengerészek, abba az irányba mutatva, ahol a fölkelő nap szigetbirodalma volt, ezt mondta:

– Nemsokára ott leszünk fiúk!

Szent-Pétervárra visszatérvén, Kuropatkin tábornok határozottan szembeszállt az óvatos Witte aggodalmával és Bezobrasovtól szorongatva személyének egész súlyával ennek imperialista terveit pártolta. A hadügyminiszternek halvány sejtelme sem volt arról, hogy Japánországnak már megvolt az új Shimose-puskapora és nem is álmodta, hogy ott, mint valami operában, ójapán lovagi fölszereléssel ellátott sereget parádéztattak előtte és öreg hajókat mutattak neki, amelyek mintha egyáltalán ki se tudtak volna mozdulni a kikötőből.

Kuropatkinnak Vladivosztokból történt elutazása után a városban mindenki háborúról beszélt és a japán lakosok egyébként oly titokzatos arcán örökös gúnyos mosoly ült. Így mosolygott a borbély, a szabó, a suszter, a kereskedő és a mosónő, valamennyi egyformán mosolygott, mert osztoztak vezéreik elpusztíthatatlan bizalmában, hogy a fölkelő nap lobogóját nem lehet legyőzni se szárazon, se vizen. Tudták, hogy állnak a dolgok valójában, mert sokan közülük katonai kémek voltak, tehát a legalaposabban tájékozottak hadseregük fényes fölszereléséről és derekasságáról.

Mivel időnként a Muraviev-Amurszki-félszigeten vadásztam és fölkerestem nehány szomszédos szénbányát, az erdőségből gyakran kimentem az őt körülölelő két tengeröböl partjára. E parti vidékek csaknem lakatlanok voltak; csak hébe-hóba lehetett egy-egy magános kínai vagy koreai halászkunyhót látni. A partok mögött szűzi őserdő terült el, amelyen fejsze vagy nagy vadászkés nélkül alig lehetett áthatolni. Az öblökben hajó ritkán mutatkozott, kivéve olykor nagy dzsunkákat, amelyek tőkehallal tele, rákrakománnyal vagy csempészett áruval jöttek ide. Évenként egyszer azonban a különben itt szokásos csönddel szemben rendkívül élénk az élet; ilyenkor ágyú- és torpedólövőgyakorlatra hadihajók érkeznek ide és a sárga halászok hajói mint valami gonosz szellem megszállta helyről elmenekülnek. Mihelyt azonban a flotta megint eltávozott, visszatérnek és jogukkal élnek.

A hadügyminiszter elutazása után egyszerre más lett az élet az öblökben. Most ezeken a vizeken gyakran cirkáltak orosz torpedóhajók és ágyúnaszádok, ellenben a ráncos vitorlájú háromárbocos kínai és koreai dzsunkák egyáltalán nem mutatkoztak többé, mert féltek a hadihajókkal való találkozástól.

Amikor 1904 egyik őszi napján nyírfajdkakast vadászva kimentem az Usszuri-öböl partjára, nagyon érdekes és jellemző látványnak lettem a tanuja. A nap már leáldozott az öböl túlsó felének erdős hegyei mögött és a tenger tükrét rózsaszínűre meg aranyosra festette be. Egyszerre csak egy kis földnyelv mögül sajátságos külsejű hajó bukkant elő. A víz felületétől egészen az árbocok félmagasságáig az egész hajó szénakötegekkel és kaoliangszárak (kínai cukornád) csomagjaival volt megrakva és betakarva. Különösen föltűntek nekem az árbocok és azok elhelyezése, mert a bennszülöttek hajóéinál jóval ferdébbek voltak és határozottan az volt a látszat, mintha kábelek tartották volna abban a helyzetben.

– Leplezett torpedóhajó? – kérdeztem magamtól és leültem, hogy alaposan megfigyeljem a különös hajót. Csak nagyon lassan haladt előre két kis vitorlájával, amelyek olyan ügyetlenül voltak az árbocokon elhelyezve, hogy igazi tengerész nyilt tengeren ilyen módon sohasem vonta volna föl.

Növekvő bizalmatlanságom megokolt voltát bizonyította az, hogy egyszerre csak fénysugár villámlott ki a szénakötegek közül, majd kialudt és ismét újra fölvillant. Kétségtelen, hogy szabályszerű jelzésről volt szó, ami mindenesetre kissé különös módon történt, mert nyilván kis villamos fényszórót használtak. Gondosan szemügyre vettem a partot és csakhamar válaszjeleket vettem észre, amelyeket tőlem mintegy ezer lépésnyire levő helyről adtak. E megfigyelésem közben a nap teljesen leáldozott, sötétedni kezdett és a tenger felől ködfal nyomult lassan előre. A növekedő sötétséget átfúrva a szememmel, láttam, hogy a szénakötegeket és a kaoliangcsomókat a hajóról bedobták a tengerbe. Fokozatosan föl lehetett ismerni a kémények, a parancsnoki híd és az ágyúk körvonalait is, sőt meglepetésemre az ágyúknál fény is villant föl. Megfigyelő helyemen egyelőre természetesen mozdulnom sem lehetett. Láttam, hogy az újra fölszított tűz füstje vöröses gomolyban röpült el a kéménytől. Nehány óráig vártam ezen a helyen, amikor a hajócsavar tompa, lassú munkáját, majd egy kis csónak evezőinek pacskolását hallottam és ez a csónak kikötött nem messze attól a meredek partrésztől, ahol én a bokrok közt kuporogtam. Nehány szakadozott japán vezényszó hatolt a fülemhez. Ezt gondoltam:

– Háború! Oroszországnak már megvan a háborúja!

És a vadon félreeső helyein később is gyakran akadtam jeleket adó japánokra, kínaiakra és koreaiakra. Ezekben a napokban egészen világossá lett előttem, hogy a távoli Kelet e legnagyobb erősségét, ezt a sztratégiailag oly fontos várost kémhálózat fogja körül és hogy a sárgabőrűek ellenségesen leselkedő szeme mindent kikutat.

Decemberben azután az egész orosz távoli Keleten mint a futótűz elterjedt a hír, hogy japán torpedóhajók megtámadták az orosz flottát, amely teljesen sztratégiátlanul Port-Arthur kikötőjében össze volt zsúfolva és ez a hír hihetetlenségével megrendítette Vladivosztok orosz lakóinak addig sziklaszilárd bizodalmát. A templomokban tartott ünnepies istentiszteletek után kihirdették a cár kiáltványát, amely bejelentette a hadiállapotot. A város lakossága, amelyet a japánok váratlan támadása fölrázott, napról-napra harciasabb lett. Az utcán, a színházban, sőt otthon, a családi körben is egyre ezt a hencegést lehetett hallani:

– A sárga gazembereket a sipkánkkal fogjuk megfojtani!

A levegő tele volt a bosszúállás hirdetésével. Minden foglalkozást a háttérbe szorított az az egyetlen időtöltés, hogy kilessék és falják a harctér legújabb híreit.

A nyugalom kis ideje után egészen váratlan fordulatot vettek az események: a Liaotung-félszigeten szenvedett vereség arra kényszerítette az orosz seregeket, hogy északra vonuljanak vissza és így Port-Arthurt kitegyék a japánok ostromának. Hogyan ostromolták és hogyan foglalták el a mikádó csapatai ezt a legdélibb orosz támasztópontot, annak drámai történetét mindenki ismeri. Port-Arthur eleste lehetővé tette a japán vezérkarnak, hogy seregeit Mandzsuország déli részén partra tehesse, a nélkül, hogy ott ellenállástól kellett volna tartania. Közben még egy másik végzetes szárazföldi harc is volt éppen szemben Wiyuval, a Jalu folyó mellett, pedig Bezobrasov és császári üzletbarátai arról álmodoztak, hogy e folyó partjain az orosz hatalomnak új előörsét fogják megteremteni. A Wiyu és Chiu-Lien-Ch’eng mellett vívott szerencsétlen csata után az orosz sereget egyik vereség érte a másik után.

E bevezető hadi operációk folyamán egyre szembetűnőbb lett az eléggé ismert orosz lomposság és minden alaposság hiánya. Mandzsuország térképén 1900 óta katonai térképészek dolgoztak, de nem ismervén az ország nyelvét, megbocsáthatatlan tévedéseket követtek el, amelyek később vagyon- és véráldozattal kegyetlenül megboszulták magukat.

A legnagyobb botlás a következőképpen történt: Az egyik tiszt nehány katonával egy bizonyos területrészen dolgozott és valamely falut be akart írni a térképbe. Egy bennszülöttől megkérdezte tehát a falu nevét.

– Pu tung te (nem értem), volt az itt mandarin-kínai nyelvet beszélő kínai vagy mandzsu felelete.

A tiszt erre beírta a térképbe Putungte falut. Ez olyan gyakran megismétlődött, hogy végül Mandzsuország orosz vezérkari térképe tele volt spékelve faluval és tanyával, amelynek egyformán Putungte volt a neve és olyan labirintus lett belőle, hogy az orosz hadvezérek még a háború végén sem tudtak belőle kievickélni. Grippenberg, Kuropatkin, Stackelberg és mindahány generális csak volt, drágán fizette meg ezt a hanyagságot. Az orosz vereség azonban, amelyet a haditerv előkészítésében és megvalósításában tanusított ilyen és hasonló lomposság okozott, Ázsiának új harci erőre való rettegett fölébredése után egyszersmind első nagy veresége lett az egész fehér fajnak.

Vladivosztok várparancsnoka, Voronek tábornok a háború kezdetén meghívta a város nehány lakóját az erődök megszemlélésére, amelyek arra voltak rendelve, hogy a birodalom legszélsőbb keleti határát megvédjék Japánország támadása ellen. A befagyott Aranyszarv jegén át vezették társaságunkat az orosz szigetre. A katonai mérnökök ott építették a legerősebb erődítményeket, amelyeknek Nagy Péter öble és az Usszuri-öböl felé kellett a várost megvédeniök. Az Amur-öböl oldalán a várost erődök védték, amelyek a város és a First folyó torkolata közt épültek. Az erődítményeket csak nagyon fölületesen mutatták meg nekünk. Masszív sáncok, betonkupolák külsejét és lőréseket láttunk, amelyekből itt-ott nagy ágyúk csövei nyúltak ki. Voronek tábornok és adjutánsai nagyon dícsérték ezeket az erődöket és határozottan állították, hogy fontos szerepük lesz ebben a háborúban.

Amikor nehány hónappal később rövid szolgálati úton Mandzsuországból ismét visszaérkeztem Vladivosztokba, világossá vált előttem, hogy a katonai hatóságok az erődöknek miért csak fölületes megszemlélését engedték meg. Erről egy japán cirkáló hajóraj megérkezése világosított föl, amely Uriu admirális parancsnoksága alatt az Usszuri-öböl felől közeledett és nehány gránátot küldhetett büntetlenül az Aranyszarvba, a nélkül, hogy az orosz sziget erődei bármiképpen is eltalálták vagy akárcsak megzavarhatták volna. Ekkor aztán kijelentették, hogy a védelmi berendezés még tökéletlen és a nehéz ágyúk még nincsenek helyükön.

Azok, akik a harctér közelében éltek, bizonyára nem kételkednek abban, hogy az orosz kormány és a helyi katonai és polgári hatóságok maguk okozták a nagy nemzeti összeroppanást Mandzsuországban és hogy a kormánykörök nagyon is megérdemelték azt a büntetést, amely évek multán a bolsevista forradalom alakjában Oroszországra zúdult. Csakhogy a büntetés egyszersmind és még sokkal súlyosabban a nemzetet is érte mint egészet. Pedig ennek semmi köze sem volt a kormány bűnéhez.

MÁSODIK FEJEZET. Karddal a nép ellen.

Kevéssel azután, hogy ebben a várban időztem, fölszólítottak, hogy a harctér számára rendezzek be Karbinban központi laboratóriumot. Azt kívánták, hogy ebben azután nemcsak a keletkínai vasút és az Usszuri-vasút, hanem a vezérkar számára is dolgozzam.

Legelső és legfontosabb föladatomnak a környéken föltalálható nyersanyag alapos tanulmányozását tekintettem, hogy olyan helyi gyári vállalkozásokat javasolhassak és rendezhessek be, amelyek az illető gyártmányok szállításától tehermentesítenék az egyetlen, túlhosszú vasúti vonalat és ezzel csapat- és municiószállításra alkalmasabbá tennék. Hiszen határozottan esztelen eljárás volt az, hogy abban az időben, amikor a legénység és hadiszer szállítása terén napról-napra többet kívántak a vasúttól, négy-hatezer mérföldnyi vasúti úton hozzanak olyan nyersanyagot és készgyártmányt, amit ott lehetett előállítani.

A főhadiszállás és kínai keleti vasút igazgatósága mindjárt tevékenységem elején igen fontos gazdasági kérdésekkel állott elém. Elméleti következtetéseim kipróbálására laboratóriumra volt szükségem és hogy ennek számára megszerezzem a kellő segéderőt és anyagot, a legsürgősebben Pétervárra kellett utaznom.

Éppen abban a pillanatban érkeztem a fővárosba, amikor az 1905. évi forradalom kitört. Mivel a cári város minden társadalmi rétegével, amellyel iskolába jártam és egyetemi tanulmányaimat végeztem, jó viszonyban voltam, hamarosan bizalmas és alapos tudomást szereztem az eseményekről. Kétségtelen volt, hogy forradalom szövődött, de csak bizonyos tekintetben elhatárolt forradalom. A liberális intelligencia indította meg, azután a szocialista csoportok is támogatták, amelyek Oroszország minden kül- és belpolitikai kényszerhelyzetét forradalmi mozgalmak szítására és terjesztésére használták föl.

A háborúban szenvedett vereségek a kormány bűnös hanyagságát bizonyították. A kormány csak azért tarthatta magát, mert a titkos rendőrségre és a vasfegyelemben tartott hadseregre támaszkodhatott. E két hatalmi tényező segítségével elnémított minden tiltakozást a tehetetlen miniszterek és tartományi kormányzók ellen, akik gonosz túlkapásokkal maguk ellen ingerelték a népet.

Ennek a forradalomnak talán a százmillió orosz paraszt részvétele és segítsége nélkül is némi állandó javulás lett volna az eredménye, ha nem lett volna titkos rendőrség. Ennek a szervezetnek mindenütt ott voltak a kémjei. Közülök sokan liberális érzelmet színlelve lopódzkodtak be a forradalmi körökbe, sőt néha vezetőszerepet vállaltak és összeütközést provokáltak a fegyveres erővel, amire azután a kormány kegyetlen megtorlással élt. Ilyen összeütközéskor sok forradalmárt megöltek és a kémek besúgása alapján a mozgalom sok vezetőjét letartóztatták. A bíróság, a zsarnoki kormánynak mindenkor engedelmes eszköze, azután halálra, sok évi szibériai száműzetésre vagy börtönbüntetésre ítélte őket.

A politikai titkos rendőrség vagy ochrana az 1905. évi forradalomban különösen nagy tevékenységet fejtett ki. Kémeik közül ketten, az egyiknek Azev volt a neve, befurakodtak a forradalmi intelligencia vezető köreibe, ahol nagy befolyásra tettek szert, míg Gapon ortodox lelkész munkáskörökben tudott magának hasonló befolyást és hasonló helyzetet biztosítani. Azev, akire senki nem gyanakodott, a művelt társaság legveszedelmesebb forradalmárait szolgáltatta ki a rendőrségnek. Gapon az egész forradalmi mozgalmat úgy irányította Szent-Pétervárott, hogy összeütközés történjék a fegyveres hatalommal, aminek azután a forradalom vereségével kellett végződnie.

Gapon 1905 január 9-én, Trepov tábornok városparancsnokkal, a pétervári csapatok főparancsnokával egyetértve és vele állandóan érintkezve a cári palota előtt levő térre hazafias fölvonulást szervezett, amely az ő vezetésével kérvényt akart átadni az «atyuskának».

Akkor Szent-Pétervárott időztem és a tragédia egy nagy részének szemtanuja voltam. Sok ezer gyári munkás, diák és az intelligenciához tartozó ember hullámzott az utcákon, oszlopokba sorakozott és végül rengeteg tömeggé egyesült, amely lassan és ünnepiesen haladt előre a város főútján, a Nevszky-Proszpekten. Egészen elől a menet élén görög keleti papi ruhában, kezében aranykereszttel Gapon ment. Mögötte szentképeket és a cár meg a cárné képét vitték. A tömeget, amely egyre hazafias dalokat és imádságokat énekelt, láthatólag mély tisztelet hatotta át és a legtökéletesebb fegyelmet és rendet tartotta fönn soraiban.

Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól.

A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen, hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.

A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta: «Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».

A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.

A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.

A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet neki tettek.

E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár utcáin. Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései. Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta, sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.

Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min, Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.

De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök hajtotta végre az ítéletet.

Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket, végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba, a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban közömbösek maradtak.

A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok, örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.

A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös kormányhivatalnokokat.