Part 17

– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát, bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

Egy lógó kötél, egy rúd és két cölöp – Ez, rabló, minden óhajtott örököd…

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?

Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az öreg Jude Ruzia:

– Péter! Péter!

– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.

Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:

– Kenyeret adok neked, amiben van valami.

– Micsoda? – kérdezte Szhilo.

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

– Ide vele! – sürgette Szhilo.

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda, amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

– Röpülj el, röpülj el örökre!

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána kiáltotta:

– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.

– Elég! Unom már az egész dolgot!

És szótlanul cellájába vonszolta láncait.

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.

Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges ez?

Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a sorsa, valamennyiünknek.

– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott. Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még egyszer az elítélt jelbeszédével.

Mironov most nem felelt.

– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.

– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak, akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

– Mondd meg hát, hogyan?

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

– Üveg!

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása. Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett, megszólalt Mironov:

– Szhilo!

Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:

– Szhilo! Szhilo!

De az elítélt nem jelentkezett.

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét, kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam, hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből. Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és állandóan ezt a szót ismételgette:

– Élet… élet!…

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha _valamennyien_ újra megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem érdeklődik.

HARMINCADIK FEJEZET. Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára, amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok. «Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük. Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem, hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A parancsnok halkan így szólt hozzám:

– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia, nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól – és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni. Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról végre a következő szavak röpültek el:

– És miért? Miért?

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám kérdezte:

– És miért, miért mindez?

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem szigorú hangon ezt mondta:

– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva, éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott, önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó utazáson jól legyen ellátva.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki, mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan sziszegte:

– Jőjj! Jőjj!

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének, megismételte:

– Hogy egy hét mulva szabad leszek?

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy, két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.

Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája, akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás félelemmel tekint.

Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka típussal, amelynek képviselője az én esetemben egy bizonyos Szhutkov volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.

Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.

Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is, hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült, egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.» Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért, előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt, sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni. A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így szóltak hozzá:

– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.

– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és mihelyt az irodában beírták személyi adatait, megint hozzáfogott nélkülözhetetlen rendező munkájához.

Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására, amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.

Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak, akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:

– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így akarja.

Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.

A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak, sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt is ritkaság. Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló csapathoz.

Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból, férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy csöppet sem.

Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak, hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el, mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon, amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes mederben folytak tovább a dolgok.

A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten is megismétlődött ugyanez a história, míg végre egyszer közvetetlenül a templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le, rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.

Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába zárták.

A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő, kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt. Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.

Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát, mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott. Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett találkozni. Az ország rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak meg, amit pedig az akták állítottak.