Part 9

Csak egy-két nap alatt is sok minden történt, amiből láttam, hogy a nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan, ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült látogatóimnak eltűnniök.

Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai rendőrség anarchista ügynökét.

Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol? De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz eloltására.

Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt megmenteni.

A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen. Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.

Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek, amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész távoli keleten titkos utasításokat kaptak.

Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja még Ivanov tábornokhoz is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább, mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is befolyásolja keleten a dolgok folyását.

Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is. Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.

Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni? Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott. Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság ülésezni szokott.

A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva, fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud.

E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába. Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt, kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot, mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:

– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!

Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon így szóltam:

– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap olyan messzire, amennyire csak tud.

A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez szóltam:

– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga Ivanov velem jön. Kövessen!

Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi bizottsághoz.

Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis Bizottság lemondó okiratát.

Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk, rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk, ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el. Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele, borzalmasan fénylett.

Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt, hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak. Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez hasonló dördüléssel szétrobbantak.

Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.

Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás. A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi bizottságra szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló bizonyítékokat szerezni.

Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.

Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem bíznak benne és megint lázongani kezdenek.

Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári életét.

A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette, hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később, pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi minisztériummal.

Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló intézkedésre, amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz, de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé tételére pénzhez akarnak jutni.

Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak, Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik testvéregyesületének aktív tagja volt.

A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz távoli kelet minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.

– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán fölismerem a munkájukat.

Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal szolgálhattam erre.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az eltünt zsák.

December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.

Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús dolgot. A georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a szél, a piac felé vágtatott.

A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői elől.

E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte, akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös kapitányának.

– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.

A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős orosz asszony fehérneműt mosott.

– Jó reggelt, – mondta a katona.

– Jó reggelt, katona.

– Láttátok a zsákot?

– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik asszony.

– Azt is, amelyik itt beröpült?

– Azt is.

– Hol van?

– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az egyik mosónő.

– Igen, ha éppen jobb szereted a kérdést így föltenni.

– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a magyarázkodást.

– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a katona.

– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája újját és ismét mosogatni kezdett.

– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a nyugtalanság kínzott.

– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.

Erre mindketten hahotázni kezdtek.

– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány nyomorúságos ruhadarab volt benne.

– Igenis, a csöbörbe! – mondta még egyszer a vöröshajú.

– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé temette a fejét.

– Bizony, most már nincs benne!

– Miért? – kérdezte kétségbeesve a katona.

– Azt mondta, nincs ideje, hogy reád várjon, te tökfilkó! Elröpült.

A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és szigorúan rájuk szólt:

– Hát elröpült? Kivel? Csak hamar, ki vele!

Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás után így felelt:

– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a zsákot és hazament, hogy elrejtse.

A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé, amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni: egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig börtönben kellett ülnie.

TIZENHATODIK FEJEZET. Elnökből fogoly.

Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett. Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik «mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat». Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót. Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.

Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a tervezett eljárás veszedelmességére és beláthatatlan következményére. Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem folytatta az útját észak felé.

Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott. Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.

A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete így szólt:

– Itt vagyok, várom Batianovot és az ön parancsait.

Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:

– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat félóra mulva érkezik ide.

Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor ezt táviratozta Vlaszienko:

– Legyetek készen a vendég fogadására.

Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve megállott. A tábornok úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:

– Hol van a vonatom, hol van a különítményem?

Vlaszienko nyájasan mosolyogva, így felelt:

– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.

– De hová? – kérdezte most már kissé megütközve a tábornok.

– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a feszesen álló volt huszár.

Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki, aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét: